A lánc, ami a városhoz kötött olyan volt számomra, mint egy hatalmas kereszt, amit cipelnem kell életem végéig, vagy legalábbis addig, ameddig Driscoll úgy óhajtja. S ugranom kellett mindig, ha vele történt valami. Nem voltam erre utasítva, magamtól tettem. Ha bajba került, fennállt a veszélye, hogy elveszítem, és vele együtt az erőmet is. Hiszen melyik boszorkány segítene nekem rajta kívül? Nem vagyok ismert a pályán. S, ami hírnevem van, az is csak a lobbanékony, hűthetetlen temperamentumom miatt terjedt el rólam. Az egyetlen ember, aki képes volt lehiggasztani távol van. Mióta tudja, hogy vámpír lettem, valósággal gyűlöl. Életem során egyetlen egy ember kötött le, vonzott magához, - még a saját családom sem - csak ő. Azonban összeférhetetlen karaktereink miatt képtelenek vagyunk pár óránál többet együtt lenni nyugodt légkörben. S nem szerencsés, ha kihozom a sodrából, ahogyan ő sem, ha megtenné velem. De nem fogja, többé nem. Már gyűlöl, s én is így teszek. Így helyes. A pálya üressége valósággal megrémített, s nem tudtam hova tenni. Nem voltam az a riadt típus, talán a lábremegés helyenként előfordult, de egyéb félelem sosem járta át a testem. Hamarosan felém igyekezett egy markáns, jó vágású férfi. Bárki szíve megdobbanna, ha ilyen férfi közeledne felé. Bárki örömtelien, boldog arckifejezéssel fordulna hozzá. Lelki szemeimmel elképzeltem, ahogyan Ő széles mosollyal arcán oda ér a sötét pályán élete szerelméhez, átkarolja, s a lány szeme sarkából könnyek ezrei szaladnak lefelé gördülékeny arcvonalán, hogy ismét láthatja őt. Ellentétben velem, aki jelentéktelen, semmitmondó arccal fordultam felé. Hiszen az üzlet, az még sem egy örömteli találkozásból adódik, soha. Vontatottan fordultam felé, mintha nem lettem volna biztos benne, hogy Ő az. - Még nem tettem semmit.- kissé komoran megemeltem állam. Valójában attól tartottam, hogy szórakozik és bosszút akar állni valamiféle farkas dolog végett, vagy csak én vagyok a mai napi betevő. Minden átfutott az agyamon, és fajtája végett érthető, hogy tartottam a távolságot. Felvontam szemöldököm, és kipréseltem egy halvány mosolyt, hogy készséggel állok rendelkezésére, csak ossza meg velem, hogy miért hívatott. Hirtelen tegeződni kezdett, ami nem volt ellenemre, elvégre nem a középkorban vagyunk. Az viszont, amit mondott, korántsem tetszett. - Valóban?- kérdeztem vissza kifejezéstelen arccal. Elkaptam a tekintetét, és álltam azt. Felzaklatott és láthatóan ingerültebb lettem. -Nem gyilkolok, és nem fekszem le senkivel.- vágtam bele a szavába, s leszögeztem azonnal a lényeget. Egyik feladatot sem teljesítettem volna neki, úgy ha ezért van itt, akár el is mehet. Majd vett egy mély levegőt, és alig hallhatóan rákérdezett a lényegre. Vettem egy sóhajt, és lepillantottam róla, valahova a sötétbe. Magam sem tudom mit néztem. - Nincs. - majd megadóan lepillantottam magam elé - Mégis miben tudna egy erőtlen boszorkányvámpír a szolgálatodra lenni? - léptem hozzá határozottan közelebb és mélyen a szemébe néztem, úgy pásztáztam arckifejezését.
Eleinte nem is tudom, hogy mire kellett volna számítanom. Nem akartam sem azt, hogy gyilkoljon, és sem azt, hogy valakivel lefeküdjön. Ha ez lenne a legnagyobb vágyam, nem másnak keresném, én magam teperném őt le, de ez nem így működik. Van ahhoz elég kapcsolatom, hogy megoldjam az efféle problémákat. Nem csajozni jöttem. Meglepő, de akkor is így van. A kapcsolataim miatt... kellett idejönnöm. A bátyám pedig már megérdemel egy alapos seggberúgást. Nem fogok az utolsó pillanatban meghátrálni. Már tényleg a cél előtt vagyok. - Nem kell ezek közül egyiket sem megtenned. - tettem hozzá még, hogy ne csak a fejemben szóljanak ezek a gondolatok, majd félrebillentettem a fejem. Bátor lánynak tűnt nekem, azonban.. mégis, valamiért úgy éreztem, hogy felizgattam. A lelki világátt legalábbis. Észreveszem egy pillanat alatt, ha valaki idegbe borül, ő pedig egyértelműen nyugtalan lett. Talán nem kellett volna így tálalnom mindent... szépen és lassan kellett volna bevezetnem mindent. Vagy felvezetnem. Nem mindegy? - Vámpírboszorkány vagy. De... ha az információim nem csalnak, jelenleg nem tudsz boszorkányként öhm... tevékenykedni. Vagy talán tévedek és félre informáltak? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Ha mindez úgy lenne, akkor már borul minden. Hiszen az egyetlen ász, ami nálam van jelenleg, hogy képes leszek visszaadni neki az erejét, ha segédkezik nekem. Végül meggyőződtem, hogy tényleg nincseneké képességei. Remek! - A bátyám alapos megleckéztetésre szorulna... - suttogtam rekedten. - Nem tudom, ki bűvölt el, de cserébe... a segítségért cserébe... gondoskodnék arról, hogy ismét boszorkány is lehess. - suttogtam halkan a szavakat. Nem hiányzik, hogy valaki meghallja.
Az éjszaka közepén ismeretlen hívás. Mire kellett volna gyanakodnom? Természetesen a legrosszabbak futottak át először az agyamon, kétségkívül pocsék természetem van. Így, hogy tudtomra adta mennyire távol áll tőle bármiféle ilyen természetbeni dolog, megnyugodtam. Bár nem lett homálytalanabb, legalább megnyugtatott. Minden igyekezettem próbáltam rendezni arcizmaim, nem kívántam kimutatni, mit éltem át azokban a percekben. Mégis kénytelen voltam rugózni, helyenként előre-hátra billenni. - Remek hír.- vontam vállat, és továbbra is álltam megfogó tekintetét. Olyan érzést váltott ki belőlem, mintha premierplánba belefúrná arcomba akaratát, és magával emésztene engem is. Lényegében ellentmondást nem tűrő személynek tűnt, így első benyomásra. - Jól hiszed.- ráztam a fejem beletörődve. Olyan könnyedén beszélt róla, mintha ez egy tök hétköznapi dolog lenne, biztos sok ilyen hasonlóval alkudozott már, mint én. Ez így könnyített abban, hogy eltudjam fogadni, nincsenek hátsó szándékai velem szemben. Suttogni kezdett, ezért összeszűkölt szemekkel fókuszáltam minden szavára, hogy jól értsem őket. A bátyját? Miért? És pont velem akarja megleckéztetni? - Segítek. - lazán hátra léptem, megkönnyebbülve - De, mi lenne a feladatom, és mi a garancia rá, hogy ha megteszem, visszaadod az erőm? Milyen képesség, boszorkány áll rendelkezésedre ahhoz, hogy ezt megtehesd? - félre biccentettem a fejem, mintha új szemszögből vizsgálnám.
Olybá' tűnik, hogy célt értem. Nem is kételkedtem saját teljesítményemben. Ám még nem mondtam el mindent... azzal, hogy beteljesíti a feladatot, melyet neki szánok, majd visszaadom neki képességeit egy boszorkányon keresztül, nem ér véget a szolgáltatása. Vajon ezt most mondjam meg neki, vagy ráérek még később is? Egyelőre nem tudom... nem tudok én már semmit... hihetetlen, hogy ezen gondolkodom, miközben itt lenne az ideje, hogy egy szép nővel fecsegjek. A francba is, nem tudok ránézni sem úgy! ALex belém tiport, nem bírok nőre nézni, egyszerűen a férfiasság minden apró szikráját kiölte belőlem azzal, amit csinált. Majd elment. Átkozott legyen minden nyamvadt nő, aki abban lelki örömét, hogy büntessen engem. A francba mindegyikkel! - Felőlem szerződést is aláírhathatsz velem. Tudom, hogy vajon mit gondolhatsz, de.. betartom az ígéretemet. Van egy erős boszorkány a közelemben, aki bármikor visszaadja a a képességeidet. De őt nem tudom bevetni a fivérem ellen.. - nyeltem nagyot, és újra belenézekl a szemébe. - A bátyám és én már alig találkozunk... meg akarom őt leckéztetni. Annyi dolgod lenne, hogy... csapdába csald. az általam felállított csapdába. - fűztem még hozzá széles vigyorral. Ez még valószínűleg mindig nem mondott neki sokat.
A pasi nem tűnik csalónak, s mimikája alapján nem veszem észre, hogy hazudna nekem, de persze nem vagyok ennyire jó hazugságfigyelő. Zavartan nézek íriszeibe és azon gondolkozom, hogy igazat mond-e. Ha nem, és át akar verni, még mindig nekem lesz több veszítenivalóm. Megharap és belehalok. Szinte fenyegetésnek is tűnhet, vagy elfogadom, vagy itt maradok. A férfi arcvonalai rettentően kemények és olyan magabiztos tartása van, aminek egyetlen nő se tudna ellentmondani. Vonzónak találom annak ellenére, ami. Talán a vérem diktálja, hogy így érezzek iránta, nem tudom. De szimpatikusnak találom. Az első benyomás fontos minden kapcsolatban, akár üzleti, akár komolyabb szándékból jön létre az. Úgy tanultam, hogy fajunk alapján nem lehet, nem szabad megítélni minket. Mert nincs olyan, hogy rossz farkas, jó boszorkány, vagy gonosz vámpír és jó hibrid. Ilyen nem létezik. Csak jó ember van, aki jót cselekszik és rossz ember, aki nem törődik másokkal és csak a saját érdekei hajszolják. De sajnos ezt nem tanítják mindenkinek. Én megtanultam ezért nem is áll szándékomban ellenségesen nézni a fickóra. - Nincs szükség szerződésre, megbízom benned.- kissé közelebb mozdulok hozzá, hogy szavaimnak hitelt adhassak - A fivéred ellen? Mit ártott neked, amiért bosszút akarsz állni rajta? - jogos kérdésnek gondolom ezért érthetetlen tekintettel rázom fejem - És miféle csapdába kellene csalnom? Csábításban nem vagyok jó.- döntöm oldalra fejem abban reménykedve, hogy nem azt mondja, hogy ez volt az ötlete, hogy majd összetöröm a szívét.
Megkönnyebbült sóhaj bukott ki a torkomon, mikor azt mondta, nem szükséges a szerződés. Félnivalóm nem akadt, de felesleges időt kellett volna beleölnöm abba, míg minden jogi lépést előkészítek hozzá. Amúgy sem hiszem, hogy van ügyvéd aki konkrétan ilyesmivel foglalkozna. Varázslatot magába foglaló szerződésekkel. Eléggé nevetséges gondolat lenne, de ebben a mai helyzetben már bármi kiderülhet. Talán van egy Mágiaügyi Minisztérium is a föld alat.t.. tudom is én! A lényeg, hogy nem kell szerződés. - Hogy mit tett a fivérem.. - nyeltem egyet, majd végigmértem őt. - Elvette azt egyetlen emberi lényt, akit szívből tudtam szeretni. Elvett tőlem minden kézzel fogható apróságot, melyért érdemes volt élnem. - sorjáztam a szavaimat elkeseredetten. - Nem kérem, hgy csábítsd el, ahogyan azt sem, hogy.. törd össze a szívét. Nem vagyunk már gyerekek, a tervem enélkül is célt kell, hogy érjen. Már ha szeretnéd a varázserődet visszakapni. - tettem hozzá ezt a lényeges információt, majd tettem felé egy lépést. - Könnyen megbízik a nőkben. Férkőzz te is a bizalmába... majd mikor figyelmetlen... vess véget az életének. - mondtam ki a szavakat eléggé kegyetlenül. Tudom, hogy nem ezt várta. Miért gyilkoltatom meg egy nővel? - Tudom, vannak kérdéseid. MIért pont veled, ugye? - sóhajtottam fel. - De erre még nem árulhatom el a választ.
Ezért nem kellene soha -de soha- alkudoznom vérfarkasokkal, meg semmiféle más lényekkel sem. Mert a végén, minden alkalommal én húzom a rövidebbet, ami most valószínűleg a legrövidebb a pakliban, sőt talán még vége sincs. Hisz ő nem veszíthet semmit, a testvére csupán az életét, ha sikerrel járok, de ha nem, akkor az életem és a varázserőm is bukhatom. De -és ez egy óriási de a többi apró betűs rész között-, senki más nem adná vissza a képességem, hisz ha visszaadhatná, már megtette volna. De nem fogja. És inkább vessen véget az életemnek a fivére, mintsem így éljek tovább. A kérdés kissé felbotránkoztatta, aztán végül ledöntötte. A fájdalom kiült az arcára én pedig a számban éreztem a keserű ízt, hisz nekem ilyen problémám sosem volt. Az egyetlen férfi, akit teljes szívemből szerettem, miattam menekült el. Én elég voltam hozzá, hogy elűzzem, nem kellettek segítők. Ő pedig láthatóan bosszúra szomjazik. - Sajnálom.- lesütöttem a szemem, nem akartam tolakodni. De tudnom kellett, hogy miért tapadjon vér a kezemhez. Álltam a tekintetét még akkor is, mikor közelebb lépett hozzám, mert azok a szavak, amik elhagyták megfáradt tüdejét, mélyen belefészkelték magukat a tudatomba. - Rendben van. Bármit megteszek, hogy a bizalmába fogadjon.- bólintottam alig észrevehetően, miközben egy bátor mosolynak engedtem utat. Ha őszinte és nyers akarnék lenni, undorítónak gondolom a közte és a fivére közti köteléket. Az én testvérem már rég halott, de ha élne- sosem volnék képes ilyet tenni vele, hisz a testvérek... de mindegy is. Ha ilyen mélyen gyökerezik közöttük az ellentét, akkor azt hiszem valóban nincs értelme arról győzködnöm, hogy ez nem helyes. Némán álltam előtte, majd mikor a kérdést feltette, kérdőn pillantottam rá. - Igen, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon kitől hallhattál olyat rólam, hogy ilyen sötét ügyletekbe keveredek...- elpillantottam róla felnevetve, de aztán karjaim összefontam magam előtt és megráztam a fejem. Olyan sötét utakra tévedtem már, hogy még egy áldozat- ide vagy oda- már nem számít - Reménykedtem valami hasonlóan sejtelmes válaszban.- felnevettem, mert abszurd a gondolat, hogy híre kelt a bérgyilkos- vonalamnak. Egyet és azt is csak a varázserőmért.
Láttam a tekintetében, hogy megveti, amit teszek. Vagy tenni akarok. De a bátyám méltó arra a büntetésre. Kifigyeltem, hogy mit tesz... a nyomában voltam. Mindig olyan halk vagyok, olyan csendes... főleg az utóbbi időben. Alex lelépése határozottan megrázott, s az, hogy a bátyámmal tette... már majdnem minden értelmét veszíti, ha így haladunk, s nem marad nekem semmi. Semmi az égvilágon. Próbáltam belekapaszkodni minden létező apróságba, amely kicsit is elégtételt okozhat nekem, amely még élvezhető... próbáltam más nőket meghódítani, de rájöttem, hogy egyikre sincs szükségem mert egyikük sem Alex. Mégis miért lennék én méltó bármire is ezek után? Vagy ebben a történetben nem én voltam a rossz, hanem Alex? A bátyám? Talán igen... talán nem. Sosem fogom megtudni, mert még idő előtt elérem, hogy ne tudjon beszélni többet. Meg fogja bánni, hogy ujjat húzott velem. Kegyetlenül. A dühöm már régóta ki akar csapódni, valakin csattanni fog, s egyelőre még nem tudom, hogy ki az. - Nyugalom. Ne légy túl kíváncsi. Cserébe mindent meg fogsz tudni, méghozzá időben. Egyelőre koncentrálj arra, amire kértelek. És nem lesz baj. - mosolyodtam el a magam egyedi stílusában. Soha senkit nem kértem arra, hogy értsen meg. Ez a lány még sokat segíthet nekem. S tudom, hogy megannyi kérdés sorakozik a fejében, de azt is tudnia kell, hogy nem vagyok olyan vérfarkas, aki könnyedén adja tovább az információkat. Szükségem van a magántérre. És ha idő előtt avatom be, annak tragédia is lehet a vége. - Van hol laknod? - kérdeztem aztán. Valószínűleg nemrég érkezett. Ha régi lakos lenne, már előbb hallok róla, nemcsak most.
Sötét van... hideg van... nem találom a helyem. Egyszerűen a hideg rángatja minden porcikámat, és kellemetlen az illat, mely a levegőben kering, és melyet én magam egyáltalán nem szoktam meg. Talán a fucsa szmogmentes levegő, nem tudom. Nem is akarom sokáig fejtegetni az okát, hiszen nem érdemes. Kötve hiszem, hogy bármi köze is lenne ahhoz, hogy ez Mystic Falls vagy egy egészen más város. Szükségem van egy kis csendre. A tegnap éjjeli álom nyomatékosította bennem, hogy milyen könnyű még engem is elpusztítani. Engem, aki olyan önző és beképzelt, hogy... hogy... azt gondolta, halhatatlan. Az is vagyok, de egészen máshogyan... rájöttem, hogy nem öregszem, de meghalni képes vagyok. Megijedtem. Saját magamtól. Én, aki soha senkitől és semmitől nem fél, még a legerősebb boszorkányoktól sem. Egy egyszerű álom mégis halálra rémiszt. Ez nevetséges! Mióta Zooey meghalt, egyedül vagyok, mint a kisujjam... hiányzik a testvérem, kellene a segítsége az ügyhöz, amin most ügyködöm. Közben megannyi teendőm lenne, ám mégis úgy érzem, hogy egyedül vagyok a világban. - Ki van ott? - fordultam aztán lassan hátra, miután leértem a gyakorlópályára. Azt gondoltam, itt lehetőségem lesz szemtanúk nélkül gyakorolni, ám nem azt, ami itt megszokott. Nem futni, és még csak nem is edzeni akartam. Motoszkálást hallottam, és úgy fürkésztem a nem túl távoli fák lombjait, mintha megannyi denevér bújkálna minden falevél mögött. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy elszakadjak félelmeimtől. Az álmom okozta sokkból. Csak én lehetek olyan normális, hogy ide jövök... egy nap közben közkedvelt területre, a mely nincs annyira elzárva... semmitől. Én... fogalmam sincs, most mire is lenne szükségem. Talán arra, hogy valaki végre megrázza a vállam, és képen töröljön. Térj magadhoz, Eva! Nálad temperamentumosabb nőt még nem látott a világ. Ne mondd azt, hogy ez eltűnt, és hogy nincs többé! Csak egy álom volt. Senki nem akar megölni! De mikor ismét hátra fordultam, megpillantottam valakit. Még így, a hajnali csekély fény ellenére is láttam a fiatal lány arcvonásait. Nagyot kellett nyelnem. Megannyi emlék rohamozott meg hirtelen. Túl sokat gondolkodtam a múlton az elmúlt időszakban. Eszembe jutott az a kislány, akit magára hagytam... sosem láttam felnőni. És tulajdonképpen sosem érdekelt. Egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy mindenkit elveszítettem. - Lám-lám... egy ilyen fiatal lány miért kóborol már ilyen későn errefelé? - billent oldalra a fejem. Elnyomtam a félelemet, amelyet az álmom miatt éreztem. Talán egy rossz előrejelzés volt?
Igazából fogalmam sincs, hogyan kerültem ide. Mindössze csak nem jött álom a szememre, a dolgok egymást követték, és most itt vagyok. Ez igaz erre a helyre, és az egész városra is, amit egyáltalán nem ismerek. Örülök, ha sikerült visszatalálnom később. De, még egész biztosan nem most. Nem megy az alvás, levegő kell, úgy érzem megfulladok, még idekint is. Megöl ez a csend, nem hallok semmit, mintha legalábbis az egész városban egy árva lélek sem lenne. New Yorkhoz képest ez maga a csendes kis paradicsom. A telefonomra pillantok, röpke 10 perccel ezelőtt még csak húsz, immáron már 40 nem fogadott hívás. Az anyám kétségbeesetten próbál utolérni, ami nála aztán tényleg elég nagy szó. Főleg, hogy megkérdezte, jól vagyok- e. Eszem- e rendesen, és jó helyen vagyok- e. S, hogy miért tette? Csak próbálom kitalálni, de semmi elfogadható magyarázatot nem találok. Megkérdezhetném tőle, miért érdekel. De, nincs kedvem újra csalódni benne. Túl sok volt eddig is, ezt nem bírom. Csak szeretnék egy kis távolságot tőle. Mindenkitől, akit eddig ismertem. Meg kell találnom önmagamat, új embereket kell megismernem, hogy ez sikerüljön. Nem lehetek örökké ott mellette, hogy vigyázzak rá. Elegem van belőle, hogy én vagyok a felnőtt, míg a szüleim még mindig úgy viselkednek, mint a kamaszok. Az egyik iszik, és pasizik, fittyet hány minden kötelezettségére, a másik pedig játssza a sértődött, és elérhetetlen pasit, aki képtelen elviselni, ha valami, vagy valaki iránt felelősséggel tartozik. Összerezzenek, ahogy meghallom az idegen női hangot, a vér is megfagy bennem. Általában nem vagyok ijedős, de őszintén, itt, ahol szinte egy árva lélek sincs eléggé... rémisztő. Óvatosan mérem végig. Eddig egyáltalán nem tűnik olyannak, akitől normális esetben is frászt kapnék, sőt. Nagyon is kedvesnek tűnik, ha csak a külsejéről ítélkezem. Máshogy igaz, nem is tehetném. Nagyot nyelek, amint hozzám szólsz. Gondolom választ vár a kérdésére, én pedig még mindig csak állok itt, földbe gyökerezett lábakkal, a hangom pedig úgy tűnik tova szállt, mert mikor ajkaim szétválnak, hogy megszólaljak, egy hang sem jön ki a torkomon. Mély levegőt veszek, és előbbre lépkedek, közelebb hozzá, magamra öltök egy apró kis mosolyt, amint rá nézek. - Nem igazán jött álom a szememre. Új a hely - sokat árulok el? Meglehet, jelenleg nem igazán tud izgatni. nem tűnik olyannak, aki ezt ne értené meg. Gondolom, ő sem jókedvből van itt egyedül. Legalábbis, azt hitte, egyedül lesz. Ahogyan én is ezt hittem. Úgy gondoltam magányra van szükségem, és mégis, most örülök, hogy végül máshogy alakult mindent, mint eredetileg terveztem. - Egyébként, Grace vagyok. Ön? - nem merem letegezni. Először is azért, mert nem tudom, ő hogyan vélekedne erről, másodszor pedig nem tudom, helyen lenne- e egyáltalán. Bár nem tűnik annyira idősnek, jobb, ha betartom a szabályokat. Ha szeretné, úgyis megkér majd rá, hogy máshogy tegyek.
ELLIE
A hozzászólást Grace Odell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 19, 2015 2:55 pm-kor.
A kép apró puzzle-darabokként csillogott előttem, ám a végkép igazán mutatósnak tűnt. Újra az erőm birtokában, felért bárkinek az életével - halálával. És valamiért azzal nyugtattam magam, hogy a férfi, akiről szó esett, s akinek életét kell vennem, valószínűleg rászolgált fivére haragjára. Ám ebben nem voltam biztos és unalmas közhely, de hallgatnom kéne rá ; Ne avatkozz családi perpatvarba! - Soha, de soha. És igen, most sem kellene, mert majd jönnek a szorgos bosszúállók, de nem fog számítani. Hisz uralom majd az erőmet! Kellene ennél több? Kívülről nem mondta volna meg senki örömöm mennyire úrrá lett rajtam, ám belülről igazán égtem. Konkrétan lángba borult egész testem a remény hallatán. S ha kidolgozzuk a tervet, véghez viszem azt. Kérdésére felvonom szemöldököm végül megrázom a fejem. És valóban nincs. Ahol laktam, onnan elmenekültem, mert hazugságok hálójában képtelen volnék tovább maradni. Így nincs otthonom, de vámpírként igazán nem nehéz magamnak fogni egyet. - Tulajdonképpen nincs.- vonok vállat lazán, végül belemosolyogva a gépies mozdulatba - Talán tudsz valami szállást?- billegek jobbra-balra, közben elpillantva a pálya mentén. Kései óra ez, nem hinném hogy bárki rajta kap minket a cselszövésen, bár még mindig nehezen térek magamhoz, hogy ilyen ellenséges fajhoz csapódok, ilyen lelkesen. Hisz garancia nincs. - Gondolom a többit majd később.- bólogatok, hogy búcsút mondhassak, hiszen gyanítom keres majd, ha több részlettel szolgálhat.
Nem akartam azt a benyomást kelteni, mint azok a nők, akik még a saját árnyékuktól is képesek teljesen frászt kapni. Ami azt illeti... hát, volt egy időszakom, mikor az én életem is félelemben telt. Volt, ami megijesztett, pár olyan érzés, amelyről azt hittem, én sosem érezhetem, azt figyelembe véve, hogy belőlem kimaradtak az álmok... a gyermeki áldásban reménykedni pedig minden alkalommal olyan volt, mintha késsel bögdösnének. Sosem vágytam rá, talán pontosan ez volt az oka annak, hogy nem érdekelt a szüleink kínkeserves kísérlete arra, hogy férjet találjon nekem, méghozzá a jobbik fajtából. Mégis, egyszer megtörtént. Volt egy lányom, legalábbis ebben a helyzetben eléggé fontos a múltidő... soha semmilyen közöm nem volt hozzá azon kívül, hogy hónapokig az én testemben növekedett. Nem jelentett semmit. Amint tehettem, túladtam rajta. Mintha csak egy értékes óra lett volna, mintha csak egy tárgyként kezelhettem volna, pedig egy emberi élet volt. Egy részét jelentette volna az életemnek, ha akkoriban még más vagyok. De egyre inkább rájöttem arra, hogy az életem értelmét, amit eddig kutattam, végül nem találtam meg. Rettentő boszorkány lettem, rengeteg ellenséggel... és kinek adjam tovább a tudást, amelyre szert tettem? Egy halvány mosoly rajzolódott az arcomra. - Az enyémre sem. Nem szokásom késő éjjel a városban mászkálni - sóhajtottam fel egy apró nyelést követően. MOst valószínűleg nem tűnt volna fel senkinek, hogy ki is vagyok vagy mi is vagyok valójában. Tőlem általában mindenki félt... aki ismerte a nevem, hát nem jó közegben hallott róla. - De az én életem már nem annyira értékes, mint a te ifjúságod - küldtem felé egy bizalomgerjesztő mosolyt, miközben ujjaim eltűntek a kabátom zsebében. Nyári este, mégis hűvös van... - A nevem Eva. Örülök az ismeretségnek, Grace - léptem hozzá közelebb. Ahogy a távolság csökkent kettőnk között, tűnt csak fel a szeplős arc, a tökéletes bőr, és az igencsak ragyogó szempár, amely tükrözte mindazt, amely egykoron mindannyiunk ifjonc szívében élt. De mi már... kiöregedtünk abból, hogy effajta csillogást birtokoljunk. - Remélem, nem ijesztek rád - tettem aztán hozzá. Fogalmam sem volt, miért birtokolta ennyire a tekintetemet. Magára vonzotta... emlékeztetett valamire, ami nekem sosem volt meg. Vagyis, de igen. Csak eldobtam. Azt hiszem, ő is ennyi idős lenne, ha tudnám, hogy még életben van... hiszen ez a lány sem lehet több húsz évesnél, de megkockáztatom, hogy ezzel is sokat mondtam. - Sajnálom, csak emlékeztetsz valakire. Esetleg egy forró... italt elfogadsz? - kérdeztem. Ha okos, elutasítja, hiszen idegen vagyok. És a benső énem egy része nevetett rajtam. Mióta értek én a gyerekekhez?
Két papírpohárba csomagolt koffeinadaggal igyekeztem a megbeszélt helyszínre. Nem volt bennem túl sok elégedettség, tekintve, hogy még korán reggel volt, és az érdemi munkát ennél később szoktam elkezdeni. A lány fölött viszont nem tudtam csak úgy átsiklani. Annyira elesett volt, sérülékeny, és mi több... veszélyes. Friss vámpírként mindannyiunknak szüksége lenne egy-egy mentorra, vagy legalább barátra, aki felkészít bennünket erre a hullámvasútra. Ennél jobb hasonlat nem is létezhetne erre az egészre. Nekem nem volt senkim, mikor átváltoztam, és mi több, egyedül kellett mindent átélnem, csak hogy aztán azt mondhassam, vagyok valaki. Voltak áldozataim... kegyetlen voltam... a szívemben éles bosszú éledezett nap mint nap, és mindezt egyetlen személy iránt éreztem. Talán ha lett volna más esélyem, esetleg valaki, aki fogja a kezemet, elterelhette volna a figyelmemet arról, hogy Tatia egy gyilkos, és megölte a vőlegényemet. Adhatott volna új reményt, esetleg bíztathatott volna arra, hogy kezdjek ismét kapcsolatba valakivel, találjam meg újra azt, ami boldoggá tesz. De egyedül voltam, mint a kisujjam, nem adatott meg semmi és senki. Ezen akartam változtatni ennek a lánynak az életében. Két napja találkoztam vele először. Láttam rajta, hogy mennyire gyötrődik az éhség miatt, megesett rajta a szívem. A bosszúszomjam nem terjedt ki mindenki másra, csakis egy ember forgolódott a kellős közepén, az pedig a legidősebb Petrova volt. Emiatt nem vezettem le másokon a dühömet, a csalódottságomat, vagy éppen a felesleges energiáimat. Táplálkoztam, amikor szükségem volt rá, nem léptem át határokat, amikor kiszipolyoztam pár korty vért valaki nyakából. Ritkán gyilkoltam. És megígértem ennek a lánynak, hogy segíteni fogok neki megtanítani, hogyan legyen úrrá a kicsapongó érzéseken. Szüksége volt rá. Jogos a kérdés, miért nem hagyom, hogy egyedül jöjjön rá, mire van szüksége ahhoz, hogy féken tartsa magát, de nem voltam önző. Nem akartam másnak azért rosszat, mert nekem az volt. Meg kellett osztanom a tapasztalataimat, és most először nyílt rá lehetőségem. Itt volt az ideje. Nekidőltem a kis kordonnak, amely elválasztotta a lelátót a pályától, és belekortyoltam a saját kávémba. Még nem múlt el reggel hét óra, így Sarah sem volt késésben. Én érkeztem túl korán.
Az életem fenekestül felfordult azóta, hogy Stefan vámpírrá változtatott, de talán a lelkemnek az a legrosszabb, hogy nem tudom miért tett velem ilyet, fogalmam sincs, hogy miért tett engem szörnyeteggé. Egész életemben arra vágytam, vártam, hogy megismerhessem az igazi családomat, hogy végre válaszokat kaphassak a kérdéseimre, de nem így terveztem el az első találkozásomat az egyik rokonommal, nem terveztem azt, hogy holtan fogom végezni minden ok és figyelmeztetés nélkül. Szerencsére találkoztam egy sráccal, Ericcel, aki mindenben mellettem áll, aki elviselni a hisztirohamjaimat a felfokozódott érzéseim miatt, aki elmagyaráz mindent amit nem értenék, akire számíthatok, aki átvészeli velem ezt a korszakot. Igen, szerencsés vagyok, hogy egy olyan emberbe botlottam bele, mint ő. Belegondolni sem merek, hogy mi lenne velem nélküle, szerintem még a másnapot sem éltem volna meg, főleg, hogy fogalmam sem volt arról, hogy honnan kell napfény gyűrűt szerezni. A másik ember pedig aki sokat jelent nekem és akire tudom, hogy számíthatok, az Devonne. 2 napja futottunk össze teljesen véletlenül, aztán egy kis beszélgetés után felajánlotta, hogy segít nekem, én pedig természetesen beleegyeztem. Egyrészt, mert szeretnék minél több embert megismerni, másrészről pedig így mégjobban fogok tudni haladni abban, hogy eltudjam fogadni azt ami most történik velem, és, hogy tudjak uralkodni az érzéseimen, de legfőképp a vérszomjamon. Reggel fél hétkor ébreszt az órám, kinyomom a telefonomon az ébresztőt, majd felkelek és elkezdek készülődni, mert nem igazán szeretnék elkésni a találkozóról, főleg, hogy ő segít nekem és nem fordítva, így pedig eléggé illetlenség lenne elkésnem. Gyalog megyek a külvárosba, így legalább tudom gyakorolni az újonnan szerzett képességeimet, mint például a kifinomult hallást és szaglást, de ott van még a gyorsaság is. Az utóbbinak hála nem is olyan sokára oda érek a megbeszélt helyszínre. - Szia. - köszönök neki kedvesen, halványan mosolyogva mikor oda sétáltam hozzá.
Kezdett előbukkanni egy alak a homályból. A kávém már lassan kihűlt, ebből következtettem, hogy a másik adag sem lehet sokkal melegebb, de azt nem én készültem meginni. Inkább akartam egy kis kávét kortyolgatás mellett beszélgetni vele, hogy mi történt eddig, mintsem rögtön a lényegre térni. Az nem én voltam. És ha már képes voltam hetven évet várni arra, hogy megtaláljam Tatiát, ez már pofonegyszerű lesz. Legalábbis bíztam benne, hogy nem egy kényes, úrikisasszony lesz a partnerem ebben az egészben. Mert ha igen, esélyel, hogy a Wickery hídról fogok a mélybe ugrani. Nem volt türelmem az ilyesfajta vámpírokhoz, ráadásul ha valaki emberként ezen tulajdonságok birtokában állt, már nem nőhette ki csak úgy vámpírként. Ebben a létben minden felerősödött, nem pedig megszűnt... vagyis, megszűnt, ha úgy akartuk. Ki lehetett kapcsolni mindent, de nem láttam értelmét. Az érzelmekre szükségünk volt ahhoz, hogy tudjuk, mi a helyes döntés egy-egy adott helyzetben. Nem támogattam az érzelemmentes-életpálya modelljét. Az a gyáva vámpírok eszköze. Én pedig nem akartam gyáva lenni. Sem most, sem a múltban. - Sarah - ejtettem ki a nevét lassan, meggondoltan, majd mikor odaért mellém, átnyújtottam neki a kávét, a saját kiüresedett papírpoharamat pedig kidobtam a legközelebbi kukába. - Időben - tettem még hozzá, majd elmosolyodtam, összehúzva magamon a kabátot. Nem volt hűvös, amúgy sem voltam az a fázós fajta, de jobban éreztem magam így. - Remélem, hogy egymásra tudunk hangolódni. Nem akarok neked... fájdlamat okozni - sóhajtottam fel.
Még nagyon nehéz kontrollálnom a vér iránti szomjúságomat, ha meglátok egy embert, akkor a nyakát kezdem el figyelni, pontosabban az ütőerét. Hallgatom a szívének ütemes dobogását, érzem a vérének mennyei illatát és ez az őrületbe kerget. Nagyon nehéz elfogadnom azt amivé váltam. Nem is nagyon ment nekem eleinte az, hogy én vért igyak. A gyomrom felfordult már csak a gondolattól is, hogy más emberek vérével kell táplálkoznom amíg csak élek... Amit valljunk be, ha nem kerülök rossz időben rossz helyre, akkor örökké tart. Mindig úgy voltam vele, hogy egyszer megszületünk, élünk, és amikor eljön az a bizonyos idő, a vég, akkor meghalunk. Ennyi, semmivel sem több, most viszont tényleg minden megváltozott az életemben és körülöttem, és ezzel nem tudok megküzdeni. Egyedül legalábbis nem. Ezért is örülök annyira annak, hogy össze találkoztam Devonne-vel aki felajánlotta a segítségét, én pedig örömmel el is fogadtam. Tudom, hogy hosszú idő kell ahhoz, hogy mindent megszokjak, de végül is: itt van számomra az öröklét. - Ne haragudj, ha megvárattalak. - mondom mikor közelebb érek hozzá. Mosolyogva elveszem tőle a kávét, majd miután megköszöntem belekortyolok. Mindig is imádtam a koffeint, sokszor ittam kávét vagy éppenséggel energia italt, úgy hogy hálás vagyok amiért Devonne gondolt rám és nekem is hozott kávét. Szavaira bólintok. - Mindenképp együtt működő leszek veled, már csak azért is, mert még most is vannak olyan dolgok amiket nem bírok elfogadni. Főleg az, hogy életem végéig vérrel kell táplálkoznom... És ott van az is, hogy benne van a pakliban az, hogy bármikor bánthatok egy ártatlan embert. - azt biztos nem élném túl, ha valaki miattam halna meg.
Előre féltem, hogy nehezen fogok koncentrálni, ezért még az ideérkezésem előtt sikerült megejtenem egy gyors reggelizést. Hiába vált a vér életem fő táplálékává évtizedekkel ezelőtt, egy dolgot már biztosan megjegyeztem ezzel kapcsolatban. Mind a ruhákból nehezen jön ki, és lemosni a kézről sem könnyebb. Olyan volt, mint valami festék... hosszú csutakolás után is ott volt a halovány bíbor borítás, mintha tényleg egy magamra száradt vöröslő festéket próbálkoznék minél gyorsabban eltüntetni. Sikertelenül. Annak csak örültem, hogy nem látott senki, és nem kellett a tudatukat módosítanom, habár ebben a városban már ez is kétesélyes volt. Soha nem tudhattam előre, mikor harapok olyanba, aki verbénával táplálkozik, és mikor jön valaki, aki egyszerűen az ékszerei egyikében viseli, így nem tudom módosítani az emlékeit. Meg kellett volna tanulnom kezelni a váratlan eseményeket, de a városon kívül nem igazán találkoztam még ekkora közösséggel. Itt nyílt titokként kezelték azt, hogy kik élnek itt. Vagyis... hogy mik. És mindenki megpróbált védekezni a maga módszereivel. Ki kisebb, ki nagyobb sikerrel. - A türelmesebb fajtából származom. Ennek még sokat fogsz köszönni, ha tényleg tanulni szeretnél, nem pedig játszadozni. Többek között az időmmel - mondtam aztán, és felsóhajtva rájöttem, hogy talán kicsit beképzelten hoztam tudtára, hogy nem szeretem, ha pazarolják az időmet. Ugyan évek óta tudtam, hogyan osszam be a szabadidőmet, de mióta Tatia a képbe került, inkább arra összpontosítottam, hogy fogást találjak a gépezetben. Meg akartam találni a leggyengébb pontját. - Ha figyelsz, soha egyetlen ártatlan embert sem kell bántanod. Mert képes leszel megállni. De ne hidd, hogy egy másodperc alatt menni fog ennek az ösztönnek az elsajátítása... először fogsz bántani embereket. Talán ölni is. Én is... megtettem. Pedig nem szeretek gyilkolni - tettem hozzá, hogy egyértelmű legyen, átérzem a helyzetét. - Mikor táplálkoztál utoljára? És... milyen körülmények között?
Edzésben kellett tartanom magam, de nem csak ezért jöttem ki a város széli pályára. Már az ideérkezésemkor rábukkantam erre a helyre, rossz szokásom volt addig menni, míg fel nem fedeztem a munkahelyeim legutolsó négyzetcentiit is és mivel Mystic Falls nem volt túlzottan nagy, nem is volt nehéz dolgom: az eredetileg eldugott, vadászoknak kiépített pályát néha már mezei, mozgásra vágyó emberke is birtokba vették, akik néhány eszközről nem igazán tudták, mi hasznuk lehet, mégis szó nélkül elmentek mellettük. Persze, hogy ezt tették, hisze ennek a placcnak az volt a lényege, hogy az ember egyedül lehetett, magára koncentrálhatott, miközben mozgásban volt és érezte, hogyan küzd a fizika törvényeivel és miképpen lépi át a saját fizikális határait. Én ezt szerettem leginkább a testmozgásban, figyelni a szívverésemet, kontrollálni a légzésemet, érezni, ahogy megfeszülnek az izmaim, egyszóval bizonyíték volt rá, hogy éltem. Ettől több nem volt szükséges ahhoz, hogy jobban érezzem magam és ha csak egy pillanatnyi ideig is, de ne a megszokott dolgokkal foglalkozzak. Ám egyszer csak azt vettem észre, hogy besötétedett és ugyan az alkonyattól nem féltem, jobbnak láttam visszatérni a lakásom falai közé. A csend ott is borítékolható volt abban az esetben, ha Sybille távol volt, de pluszként rendelkezésemre állt a világ legkényelmesebb kanapéja és a kábeltévé választékos kínálata. Arról nem is beszélve, hogy ideje lett volna a kezembe venni a munkát, amit már napok óta halogattam: nem szerettem volna kirúgatni magam és ehhez az kellett, hogy a készen legyek a rám bízott feladatokkal. Már az is nagy luxus volt, hogy itthonról dolgozhattam, a washingtoni iroda nem akarta elengedni a kezem. Tényleg mázlim volt. Nem úgy, mint annak a személynek, akinek a torkából érdes, elhaló sikoly tört fel. A hang a közelemben csendült fel és először azt hittem, valaki megcsúszott a nem messze lévő domboldalon, vártam, hogy az ijedtség után kacarászás töltse be a teret, esetleg egy másik személy hangja is felcsendüljön, de semmi ilyesmi nem történt. Hiába léptem ki a köves útra és tartottam a kocsim felé, volt egy olyan megérzésem, hogy vissza kell fordulnom és a megérzéseim soha nem csaltak. Talán szakmai ártalom, paranoia, mégis a legrosszabbra gondoltam és elég volt néhány lépés ahhoz, hogy rájöjjek, szerencse, hogy nem sétáltam el. Két alakot láttam magam előtt és nem tartott sokáig megállapítani, hogy a férfi és a nő nincsenek jó viszonyban. A férfi alig volt eszméleténél, a ruhája véres volt, míg a szőke nő nagyon is elemében volt. Mintha ismerős lett volna. - Hé! - Kiáltottam el magam. - Talán megzavartam valamit?
Régóta nem hallottam már a bátyámról, pedig azt hittem, hogy a múltkori tettemmel és felbukkanásommal jobban felkavartam a kis lelkivilágát, legalábbis úgy tűnt. Viszont sose voltam az a fajta, aki tétlenül ülne otthon és bámulná a sok marhaságot a tévében. Jobban szerettem élvezni az életet, hiszen a vámpírok is elméletileg örökké élnek, gyakorlatilag meg ki tudja. A lakótársamat is a föld nyelte és nem kizárt, hogy tényleg a föld nyelte el, mert valaki megölte. Nem derítettem ki, hiszen semmi kedvem nem volt hozzá, meg igazából alig ismertem. Alig, hogy beköltözött már el is ment, de szerencsére semmit se lopott el. Akkor biztos, hogy a nyomában lennék és a rémálmait váltanám valóra annak a kis szőkeségnek. A nap még egészen kellemesen melengette a bőrömet, miközben úgy döntöttem, hogy járok egyet és megnézem mi a felhozatal. Régóta nem öltem már meg senkit táplálkozás közben. Néha vannak ilyen balesetek, de nem mindig. A kedvemtől is függ, meg a zamattól. Ha borzalmas, akkor minek éljen? Nem kell másnak is rosszat ennie, ha meg jó, akkor meg az a lényeg, hogy életben maradjon, mert legalább többször járhat a korsó is a kúthoz, vagy miként szokás mondani. Valahogy sose érdekeltek az ilyen hasonlatok. Elvoltam én remekül ezek nélkül is. Az életet élvezni kell, nem pedig állandóan könyvek fölött görnyedve leélni, és hasonló elveket vallottam. A férfi tökéletes évjárat volt, már messziről éreztem a csalogató vérének az illatát, mintha csak megsértette volna magát. Nekem se kellett sokat gondolkoznom, a megoldáson. Ártatlan nőként a segítségére siettem, vagyis éppen tök véletlen arra jártam, de a seb ellátása helyett inkább mást kapott, vagyis én. Mennyei volt, ahogyan a nedű szétáradt a számban, majd betöltötte az egész lényemet. Régóta nem volt már szerencsém ilyen remek ízhez, így miért érdekelne az, hogy egy aprót sikított. Az erdőben vagyunk, itt mindennap történnek balestek, meg nem megölni akarom, hanem inkább feldobni a napomat. Inkább még örülhetne is, hogy én találtam rá és nem más, mert akkor lehet életben se maradna, de miért is menne minden úgy, mint a karikacsapás? Ugyan már, az élet sose szereti megkönnyíteni a dolgunkat. Amikor meghallottam az ismerős hangot, akkor könnyedén szakadtam el az ismeretlentől, hogy az földre essen, én pedig megtöröltem úgy a számat, mintha csak éppen valami csokival, vagy hasonló dologgal kentem volna össze. - Cassidy, drágám! – szólaltam meg amennyire csak lehetett, pontosan annyira negédesen. – Nem mondták még, hogy nem illik senki uzsonnáját megzavarni? Vagy olyanba ütni a fitos kis nozidat, amihez semmi közöd? – mosoly pedig könnyedén bujkált az arcomon, majd pedig a férfira néztem, aki ájultam hevert a lábaim előtt. - Vagy netán csak eltévedtél? Esetleg segítsek hazatalálni? – ohh, pontosan úgy mondtam ezt, mintha nem éppen kapott volna rajta, hogy valakit majdnem megöltem. Sose voltam szívbajos teremtés. Inkább őrült és céltudatós, meg rémálom. Az utóbbi egészen jól illett rám.
Kezdőlap
• 
