- Add fel! –préseltem ki miközben levegőért kaptam majd kibújva Liam szorítása alól vágtam őt a földhöz, hogy aztán végre anélkül tudjak levegőt venni, hogy az ujjai a nyakamat szorítanák. Sosem voltam az a fajta aki magasról tesz arra, hogy formában legyen. Persze, ez nem jelentette azt, hogy nem zabáltam két pofára a hamburgereket csak aztán én nem punnyadtam be a kanapén hanem elhúztam edzeni és ez ma sem volt másképp. Liam, már azelőtt a haverom volt, hogy ebbe a rohadt kisvárosba költözött volna és nem sokra rá, lám, megérkeztem én is, micsoda meglepetés. Nem tudom, hogy a város jobban vagy rosszabbul járt-e velünk, hiszen Liam sem volt az a könyörületes fajta. Miután túlestünk egymás szétverésén, jöhetett csak az igazi móka. Nem tudom ki tervezte ezt a pályát de nagy szívességet tett a vadászoknak, annyi szent. A külváros szélén ahol az emberek nem igen járnak, tökéletes felszereltséggel magasodik egy elhagyatottnak tűnő ház, amibe a szerencsétlen hontalanok akkor sem tudnának betörni ha akarnának mert olyan biztonsági rendszerrel épült fel, hogy szerintem csak a vadászok voltak képesek ide bejutni. Mondjuk tény, hogy soha nem is láttam itt mást, csak vadászokat, gondolom aki építette, egy volt közölünk. De visszatérve, a kedvencemre; a lő pálya. Nem voltam nagy tudója a mai lőfegyvereknek. Volt egy íjam ami tökéletesen funkcionált… hasonlított a csellómra csak épp, mikor a húrok lendültek nem a muzsika szállt a levegőbe hanem a vér. Remélhetőleg egy szörnyeteg vére. Mert bizony én is hibáztam már életem során. Ez azonban egy másik mese. Lényeg a lényeg, hogy muszáj volt kikupálnom magam a tűzfegyverek használatából és az előttem heverő colt, úgy tűnt, segíteni fog ebben. - Ne vigyorogj! Bármikor megmutatom mit tud az íj! – böktem oldalba önelégült haveromat majd megemelve a fegyvert céloztam és puff… még csak el sem találtam a bábut. – A rohadt életbe már! – gyűlölöm ezt a szart!
Miután nagy szerelmi csalódáson mentem át le kelett vezetnem a feszültséget. Mint kiderült a régi szerelmem egy vérfarkas és még ami a legjobb egy másik farkas a pasija igen sajnos pasija van milyen jó nekem. Mindig kifogom azokat akiket nem kéne, de mit csinálja, ha szeretem szeretem. Régi cimborámmal Ian-nel lementünk gyakorolni. És néha féltem idegen helyre menni hiszen nem csak vadász vagyok, hanem szellem látó is. És mindig megtalálnak azok akik nem kéne. - Semmi képen se! - Mondtam, majd a földre löktem és persze mivel kicsit gyorsabb volt nálam a földre vágott. Enye haver még megkapod! Gondoltam magamban majd végig mértem a nagy pályát.Soha életemben nem jártam még itt és nem is tudtam, hogy ez a pálya létezik. Gondolataim amúgy is más fele jártak. Szerelmemre gondoltam, de nem tudtam röhögés kívül hagyni ahogy Ian bénázik - Nem szó sincs róla miért is röhögnék?! - Tártam szét a karom miközben össze fontam a karomat. - Na most már van min! - Kezdtem el hatalmas vinyogásban kitörni. Annyira jól esett végre vele lennem hiányzott a hülye feje, persze ezt nem mondanám neki soha se. - Na várj, rosszul tartod... - Kivettem a kezéből és szét húztam az ijjat és pont a közepébe lőttem a bábunak. - Érintsd meg a száddal a nyíl végét vedd a levegőt be és mikor kilövöd lassan engedd ki! - Segítettem régi cimborámnak. Hiába is röhögök rajta jókat attól még nem vagyok szemét, hogy ne segítsem azt, hogy fejlődjön.
Az unalom már háromfelé tépett engem, sokkal inkább négyfelé, így hát vettem magamon egy csöppnyi erőt, meg kedvet is, és elindultam a gyakorlópálya felé. Imádom azt a helyet, bár az erdőt még jobban, de ez sem kutya. Szeretem a fegyvereket, és velük foglalkozni, lőni, és a harcművészetek sem állnak távol tőlem. Mégiscsak vadász is vagyok, és emiatt muszáj jól célozni, meg megvédeni sem árt magamat. Megálltam egy kávézóban, ahol gyorsan vettem egy nagyadag kávét, egy kis előjáték szükségeltetik a következő pár órához. Amikor beléptem a pályára, előszedtem néhány fegyvert, majd az egyik asztalra raktam le cuccaimat. Nem messze tőlem, észrevettem két férfit, akik elég jól el voltak, régi haveroknak tűntek. - Szép napunk van, ugye? - szóltam oda hozzájuk kicsit nyersen, de azért pici kedvesség is volt az egészben. Aztán ahogyan a fegyveremet raktam össze, oda-odapillantottam rájuk, majd pedig az egyik céltáblának szolgáló bábuba néhány lövést leadtam. - Ez az! - jött ki belőlem egy leheletnyi öröm, sok mindent megtanultam az elmúlt években, már igazán remek lövész vagyok.
- Kösz. – dörmögtem az orrom alá, miközben Liam szétkapta majd összekapta a coltot és lőtt vele. A golyó közvetlen a bábu feje közepét hasította ketté. Hiába, valaki ebben, valaki abban jobb. Shothunnal tökéletesen tudok lőni, simán szétcsapom vele bárki agyát. Íjjal is kiválóan harcolok; csendes, gyors barát ami szívesen részt vesz az ölésben. Az ilyen kis szarokkal meg mint a colt, nem tudok semmit sem kezdeni. Liam mintája után már könnyebben kaptam szét jómagam is a fegyvert és újra összerakva húztam fel, a bábura emeltem és lőttem. - Na, a válla! Ez is valami. – rántottam meg a saját vállam amibe először 4 éve csapódott golyó. Azt hittem meghalok. - Igazság szerint ez egy elég szar nap. – fordultam a nő felé miközben letettem a coltot. Ügyesen célzott a cicus azt meg kell hagyni. És hogy őszinte legyek, elég jól is nézett ki. Formás fenék, szép mellek, karcsú de nem anorexiás. Még csak az kéne! - Ügyes – biccentettem elismerően majd letéve saját fegyveremet nyújtottam oda neki a kezem – Ian Norton. Meglep, hogy még nem találkoztunk. – bár ugyan egyik vadász sem mondta ki de titkos szövetség volt a miénk. Az módszereink különböztek de a cél mindig is közös volt; végezni a fajokkal mielőtt kiirtanák a miénket. Ja és persze a bosszú… na igen, az sem volt éppen könnyen feledhető tényező. Itt volt például Liam – nem is tudom milyen poklon megy most keresztül de egyet tudok; én szétvertem volna annak a farkasnak a fejét aki lefekszik a nőmmel – majd pedig a nő agyát is kiloccsantottam volna a helyéről. Szerencsére nekem nem jönnek be a párkapcsolatok, szóval ilyen problémám biztosan nem lesz. - Ő meg itt Liam Shepherd. – mutattam be a cimborám majd eszembe jutott valami. – Ma még tervben van pár gyakorlat… többek között túlélési praktikák… ha gondolod, csatlakozz. – eresztettem meg egy vigyort és újra felvettem a fegyvert, hogy aztán Liamra pillantva jelezzek neki; mozdulj rá a csajra!
Hát igen kicsi fegyverekkel tudok bánni így teljes a kör amit ő tud azt én nem ezért is tudunk együtt dolgozni rendesen. Vele mindig izgalmas volt a harc szerettem is vee dogozni volt, hogy nekem több érzelemmel kellett megölnöm valakit mint neki, de hát ő több ideje is csinálja én meg csak bosszú vágyból lettem az aki most vagyok. A csaj aki megszólítottt minket nem volt rossz, de nem kezdenék mé egy vadász csajjal elág volt nekem Jessica - Üdv! - Válaszoltam a bemutatásomra és ahogy Ian biccentett tudtam már mit akart, félszavakból is megértettük egymást. Megráztam a fejem és a szememel rá és acsajra böktem ez olyasfajta "Te mozdulj rá most segítek" nézésem volt. - Mióta vagy vadász szépségem? -Kérdeztem, miközben elhaladtam Ian mögött kicsit meglöktem, hogy közelebb áljon a lányhoz, majd ismét a fegyveremnél kötöttem ki amit úgy tisztogattam, mint egy kiskutya a kölykeit vagy is nem nyalogattam, hanem ápoltam óvtam a kicsikémet.
- Köszönöm - megköszöntem az egyik srác bókját a lövéseimmel kapcsolatban. Bár remélem, hogy nem azért vizslatott engem, mert fel szeretne szedni, vagy akár a másik srác, mert nagyon nagyot tévednek. Aztán szépen bemutatkozott. - Örvendek, Ian - kezemet nyújtottam felé, majd bemutatkoztam nekik. - Justice vagyok, Justice Rhys - mosolygósan mutatkoztam be nekik, nehogy már az legyen, hogy egy bunkó nőszemélynek tűnjek, elvégre van normális oldalam is. Nemcsak a vadászatnak élek, vannak fontosabb dolgaim is, de valahogy mindig is távolságtartó voltam, nem szerettem közel kerülni senkihez sem, főleg szüleim miatt, akik nem foglalkoztak velem sosem. - Neked is örülök, Liam - szóltam a másik sráchoz, szintén mosolyogva. - Ó, remek... Éppen ráérek ma, erre szántam volna az időmet egyébként is - bólintottam arra, amit Ian mondott, hogy maradjak, ha szeretnék. Amikor Liam megkérdezte, hogy mióta vagyok vadász... Mindent átgondolva, elég régóta. - Elég régóta vagyok vadász - egy kicsit nyersen fogalmaztam, de én ilyen vagyok. Büszke vagyok magamra... Nagyon sokat edzettem már életemben, tanultam sok mindent, szinte mindent tudok, amit kell.
Megvontam a vállam. Nem igazán értettem, keresve sem találhatott volna jobb nőt mint egy vadász; de nem az én dolgom volt így nem is nagyon kutakodtam benne. Hagytam, had passzolja tovább nekem. - Elég régóta. Hmm. – elvigyorodtam. Nem mondhatnám, hogy túl sok észt feltételeztem volna a nőről a válaszai alapján de ezt a kis gondolatot megtartottam magamnak. – Az már valami. – a coltot a helyére csúsztattam és elővettem táskámból az én legjobb barátomat. A csöndes de halálos gyilkost. Felemeltem és a nőre céloztam vele. - Amondó vagyok… induljon a gyakorlat! – ja, egy kicsit őrült voltam. Nyílván nem lőttem volna keresztül a szívét de az, hogy a nő lábát súrolta az íj vessző, úgy érzem kellő motiváció volt ahhoz, hogy amikor a barátom felé emelte az íjpuskát, az megértse; nem viccelek. Fejemmel a pálya többi része felé intettem; a pálya maga az erdőben is folytatódott, a fák között azonban nem csak rejtek várta a vadászokat de csapdák is, valamint egy faház amelynek ajtaja mögött, fegyverek lapultak. - Ha valakinek nem lenne világos; ha nem indultok meg, a következő nyíl, valakinek a karjában landol. – Liamt nem hiszem, hogy megleptem. Szoktunk így edzeni… vagy ő kerget engem végig vagy én őt. A nőnek azt hiszem ez valami új volt… új és félelmetes. Épp ezért szóltam rá csendesen de határozottan. - Fuss! – és ha végre a kis páros megindult, hát vártam pár percet, hogy egy teljesen más vonalon induljak el.
Noshát igen ez az én idióta barátom! Nélküle lehet semmi se lettem volna még sem árultam el neki a nagy titkomat nem akarnám, hogy a szellemek ellen fordítsa vagy ilyesmi. Én nem voltam a híres vadászok egyike csak bosszúból lettem azzá aki vagyok. És nem bántam meg mindent kitanultam és élveztem. - Tömör válasz - Nevettem fel kínomban a lány nem tűnt egy agymenőnek, de szexi volt és ez volt a lényeg. Aztán édes barátom akit már testvéremként szerettem fel emelte az íjját. Én meg össze néztem a lánynal és megvontam a válam ekkor egy nyíl felém reppent. Elkaptam a kezemmel, majd rá néztem Ianre. Kinyújtottam mutotó ujjamat és ide oda mozgattam miközben citegő hangott halllatam. - Nem viccelt - Vontam meg vállamat és futásnak eredtem és úgy bukfencesztem a nyilaktól, mint egy artista. Tudtam soha nem találna el, d emég is legalább le adtam a tegnapi 3 hotdogot amit betoltunk Iannel.
Nekem aztán teljesen mindegy, mit gondolnak rólam... Nem ismernek igazán, sőt egyáltalán nem, és azt hiszem ez a gyakorlat teljesen jót fog tenni nekem is, de aztán nehogy az ő álluk essen le. - Oké - mondtam egyszerűen nekik a fuss szó után, mert végül is mi mást tehettem volna. Elég gyors futó vagyok, és szépen elillantam előlük. Semmi nem állíthat meg engem, egy nyíl sem. S a csapdák sem, mert aki jól figyelő, annak az sem okoz problémát. Sokat gyakoroltam már, jó az érzékelésem. Gondoltam kicsit felrázom az eseményeket, és az egyik csapdánál zajt csináltam, hogy hadd higgyék azt, hogy bajban vagyok... Már miért is ne tehetném meg ezt is? Ez is csak egy a gyakorlathoz tartozó kis apróság.
Ennek a kettőnek nem volt annyi esze, hogy együtt maradjanak, helyette inkább külön válva menekültek. Ha lett volna egy kis sütnivalójuk, nem mozdulnak egymás mellől és egyenesen a lak felé vették volna az irányt. Nem véletlen hát, hogy eléjük kerültem és nem is kellett annyira szaporáznom a lépteimet. Már pár percre az egyik fán szuszogtam csendesen amikor megláttam a csajt és aztán meghallottam a hangját. Azt hiszem nem fogta fel teljesen, hogy itt egyedül én vagyok most az ellenség, Liam épp úgy menekül, mint ahogyan ő teszi. Természetesen nem mozdultam a helyemről és nem is volt szükség rá; sosem voltam csapatjátékos. Ha nem látnám, akkor sem mozdítanám érte a kisujjam és nem azért mert bármi bajom lett volna vele, hanem inkább azért mert számomra mindig is a szörny kinyírása volt az elsődleges és ez így is marad. Segítség kellett? Oldja meg maga. Az élet egy rohadék, okádék átok, senki sem fog rajtad segíteni. Nem. Az emberek hátrahagynak ha megsebesülsz. Abban a pillanatban, hogy hátráltatod őket, bombákat csatolnák rád és hagynak épp ott megrohadni ahol vagy. Ezért nem mozdítottam a fülem botját sem és mert pontosan tudtam; Liam nemsokára megjelenik mint hős lovag és segíteni fog; nem azért mert Liam gyenge, hanem mert ő egy emberséges ember volt, egy olyan vadász aki soha nem hagyná hátra a társait. Velem ellentétben. Jobb ember volt mint én az egyszer biztos. Ha egyikünket hátra kellene hagynia egy csapatnak; én lennék az. Őt megmentené az, hogy képes együtt dolgozni a csapattal.
Futottam ahogy a lábam bírta, de már nem voltam jó erőben, kicsit lehúzott az exemmel való találka, talán kinyirhatnám a pasiját..Liam hol a gondolatod? - Vigyázz - Kiáltottam a lányra ahogy éppen egy drótra lépett ami egy cöveket lőtt ki. Rá vetettem magam és én voltam felül természetesen csak vigyorogtam az orrunk összeért. Nem az esetem, de nem rossz csaj. - Csukd be a szád tátika - kezdtem el nevetni ahogy nyitva volt a szája nem hiszem, hogy csókra várt volna az ember automaikusan kinyitja a száját iylen helyzetben. Remélem legközelebb jobban vigyázz.
Vártam, és csak vártam. Tudtam, hogy az egyiküket odacsalogatom ezzel, de nem tudtam, melyikük is lesz az. Éppen az, akire tippeltem. Liam... - Becsuktam, de mondani szerettem volna valamit neked... - közben ahogyan közelebb kerültem hozzá, kicsit elmosolyodtam, majd egy gyors pillanatban kiszabadultam a kezeiből, és felpattantam. - Na, ne lazsáljunk már - majd egy apró vigyorral fejeztem be mondandómat, és futásnak eredtem.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem tudom, mikor mozdultam ki utoljára otthonról. Elvégre... elég kevés lehetőségem van rá, ha fogalmazhatunk így, az pedig teljesen a háttérbe szorult, hogy vámpírként is edzeni tudjak. Pedig... azt hiszem, hogy ennek is éppen olyan fontosnak kellene lennie, mint bármi másnak, legyen szó táplálkozásról, tanulásról, viselkedésről. Főleg hogy ez mindig hozzám tartozott. Szerettem sportolni egész életemben, pompon lány voltam, és Caroline-nal és Bonnie-val mindig együtt edzettünk a nagyobb események előtt. Drága szép idők... de már elmúltak. És nem tudom, valaha újraélhetem-e még őket. Ha Bonnie talán tud segíteni, bármi megtörténhet... ő vevő kettőnk barátságára, míg Caroline... legutoljára akkor láttam, mikor kikapcsolta az érzéseit, és felpofozott. Ez már nem régi szép idő... nem tudom, azóta jól van-e már. Éppen megálltam a futásból, a lélegzetem egyre gyorsabbá vált még így megállva is. Vérem hevesen pulzált ereimben, miközben szívem majdnem kiugrott a torkomon. Lehunytam a szememet, aztán a verejtékemet kissé megtöröltem, és úgy néztem a pálya másik oldalára. Láttam ott egy fickót, aki egyáltalán nem volt ismerős, ő viszont engem nézett. Hát... nem mutathatom meg neki a jegygyűrűmet, hogy bocsáss meg, de foglalt vagyok, szóval ne bámulj. Elvégre lehet, hülyének nézne, mert talán nem is engem bámul, vagy valami... talán kinevetne. De talán teljes mértékben igazam lenn. Hát vettem még pár mély lélegzetet, és csak utána eredtem ismét futásba, méghozzá kocogva. Nem tudtam azonban elkerülni a tekintetét... ahogy bámult... nem mutattam ugyan, de megrémített. Soha életemben nem szerettem, ha valaki bámul. Az utóbbi időben legalábbis nem... mindig azt idézte bennem, mikor Klaus küldött utánam embereket... vagyis hibrideket, mert a pincsikutyák mindig hasznosabbak voltak az embereknél. Őfelsége azóta felszívódott, és remélem, nem is látom többet. Mindig bekavar... és nem akarom, hogy most, hogy ennyit elértem, megint bekavarjon. Túlságosan... drámai lenne, ha visszatérne pont most. Megköszörültem a torkomat, és egyenletesen szuszogtam befelé a levegőt, de figyelmetlenségemben egyik pillanatról a másikra buktam fel.- A fenébe! - bukott ki belőlem, és a hátam mögé nézve vettem észre egy kődarabot, mely a földbe ágyazódva várta már az áldozatát.
Már vagy fél órája kolbászoltam a városban, miközben magamba ízesen szidtam egyetlen Jackiemet. Hogy csalhatott egyáltalán ide. Én sem vagyok teljesen százas, hiszen még kérnie sem kell és én mindig rohanok hozzá, ha csak szüksége van rám. Azt hiszem ilyen az, amikor az ember fiának nincs túl sok barátja, és két kézzel is próbálja megtartani azt, aki mégis elviseli. Amennyit eddig láttam a híres-neves Mystic Fallsból nem vagyok lenyűgözve. Poros, unalmas kisvárosnak tűnik, ahol nem sűrűn történnek izgalmas dolgok. És kissé kényelmetlenül éreztem magamat, hogy ezért mozdultam ki luxus paradicsomból. De hát, néha nekem is kell egy kis társaság... Ahogy elhajtottam a gyakorlópálya mellett furcsa érzésem támadt, s valami oknál fogva tövig nyomtam a gázt. Az autó nyikorogva fékezett le. Nem szálltam ki rögtön, pár percig még gubbasztottam a vezetőülésen. Nem tudtam volna megmagyarázni, mit is éreztem abban a percben, de furcsán volt egyszerre kellemes és kellemetlen is. Normális ez? Végül kiszálltam az autóból, s besétáltam a pályára, egészen a futósalak széléig, ahol karom összefonva figyeltem az éppen hevesen szaladó lányt. Nem hagyott nyugodni az a kellemetlen érzés, ami egyre inkább kezdte bizsergetni a tenyeremet, a tarkómat, a gerincemet... Hogy egészen pontosan megtudjam határozni a dolgot azt mondanám, hogy leginkább a dejavu érzés kerített hatalmába. Elég messze volt tőlem - legalább tíz, húsz méterre - mégis megismertem a vonásait. Miért? Az egyetlen oka ennek csak az lehet, hogy minden apró milliméterét szerettem, s az együtt töltött idő alatt emlékezetembe zártam a legkisebb részleteit is. Charlotte volt az... Az én könyörtelen, undok, mégis magával ragadó Charlotte-om. Láttam, hogy Ő is néz engem, mégsem állt meg, hanem tovább futott felém, de nem úgy nézett ki, mint aki miattam folytatja az útját. Aztán csak figyeltem, ahogy lába összegabalyodik, majd bukdácsol tovább. nem vártam meg mi lesz a végkifejlet, pillanatokon belőle előtte teremtem, s derekánál fogva tartottam meg, mielőtt belezuhanna a salakba. Sosem hittem volna, hogy egy vámpír lehet ügyetlen. El nem tudnám mondani milyen érzés volt hosszú évek után megpillantani ezt az arcot. Mégis... volt a tekintetében valami, ami egyáltalán nem volt ismerős. - Charlotte? - kérdeztem halkan, mintha nem lennék biztos benne, hogy ő az. Mert, hogy az volt az érzésem, hogy egyáltalán fogalma sincs arról, hogy ki vagyok. Mintha nem én lettem volna a férfi, akivel egy teljes évet töltött együtt. Akit megcsókolt, megölelt... Szívfájdító érzés volt, s egyszerűen nem tudtam megérteni miért érzem ezt. Hiszen ő volt az. Tudom. Sosem fogom elfelejteni azt az arcot, s most itt állt előttem. - Charlotte... - mondtam ki újra a nevét, felé magasodva, most már egészen elbizonytalanodva, miközben kezem még mindig derekán pihent.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem tudom, mi történt. Minden olyan gyorsan vett más irányt, és mire bármit tehettem volna, akár egyensúlyt kerestem volna, vagy bármi, ő már ott állt, megfogta a derekamat, és megóvott arról, hogy essek egyet itt a kemény földön. Vámpírként mindig is cikinek tituláltam, mikor ilyen szerencsétlen voltam, de nem tudtam tenni ellene. Egyszerűen nem ment. Én sose leszek sem Katherine, sem Tatia. Nekem igenis nehezemre esik tűsarkúban járni. És igenis nehezemre esik három kiló sminket magamra kenni, hiszen tudom, hogy anélkül is szép vagyok. És ők is szépek lennének nélküle. Talán a legjobb a hasonmáslétben, hogy látok magamon kívül még másik két velem egyforma nőt, és meg tudom ítélni, hogy körülbelül hogyan festhetek. De nem is csak a külsőségek a fontosak. - Hogy... mi? - kérdeztem vissza meglepve, ahogy éreztem szememben az ő szemét. Charlotte-nak nevezett. Ez újdonság... ha jól tudom, a névsorunkban nem lelhető fel Charlotte. De aztán továbbgondolkodtam, és elég gyorsan jött a megoldás. Tatia CHARLOTTE Petrova. Jó ég... komolyan vele kevernek össze? - Én... nem tudom, miről beszélsz - nyeltem egyet zavartan, és kilöktem egy tincset a hajamból. - Engedj el, kérlek - tettem még hozzá felgyorsult légzéssel, kipirult arccal, és gyorsan ki is egyenesedtem. - Nem tudom, hogy ki vagy. És nem is ismerlek - fűztem tovább a gondolataimat. Jobbnak tűnt elszakadni tőle. Ki tudja, hogy mit csinált volna még... nem szeretném Damon féltékeny szövegét meghallani, ahogy azt sem, hogy emiatt az ügy miatt mészárlásba kezdjen. Mert kinézem belőle... de szerencsére nem történt semmi. Ismét nyeltem egyet, és bambán pislogtam rá, hogy vagyok mi lesz ebből. Mert féltem, hogy... nem is tudom. De aztán rájöttem, hogy ez egy tökéletes fegyver lehet... méghozzá Tatia ellen. Arcom egy pillanat alatt változott meg, majd egy kislányos mosoly kúszott az arcomra. Körülbelül így pisloghatott Tatia Petrova is, ha éppen próbált kimászni valami kellemetlen helyzetből. - Sajnálom. Öhm... ne haragudj... a pillanat... az adrenalin... már emlékszem - nyeltem egyet de úgy, hogy ne vegye észre, majd ugyanazzal a mosollyal közelebb somfordáltam hozzá. Próbáltam úgy beszélni, hogy ne láthassa, hogy valójában azt sem tudom, kicsoda. - Tényleg sajnálom... már nagyon régen láttalak... pedig azt hiszem, hogy ha valakit, hát téged nem lehet elfelejteni - kacsintottam rá. Nevetséges színházi dráma.
Szükségem volt testmozgásra. Mióta ebbe a városba jöttem, azon kívül hogy elsétáltam a hotelig, onnan pedig az iskolába, nem adódott más tevékenységem. Nem tanultam, félreértés ne essék. Csak találni akartam valami jó szórakozást, amíg itt időzök. Nem akartam Adelaide nyakában lógni nonstop, így próbáltam feltalálni magam. És ez rengeteg esetben eléggé jól sült el. Fülembe jutott viszont, hogy ez a Neal nevű fickó, akivel együtt időzik.. nem töltött el túl nagy nyugalommal hogy nagy eséllyel kihasználja a lányt, akit még barátjaim közé tudok sorolni. A vérfarkasok kihaló félben vannak ott, ahonnan eljöttem. És tudni akarom, hogy miért. Hogy hová tűntek...! Beszéltek valami mocsárról, ahová elrejtőztek. De vajon tartalom is volt a szavak és pletykák tömkelege között? Tudatlanságom talán nevetséges, de aki okosabb, azt megtapsolom. - Bocs, haver! -ordítottam oda a srácnak, akinek a közelébe dobtam a kosárlabdát. Trikómon már átütött a verejték hiszen bemelegítésként futottam. Lihegésem talán tükrözte ezt, de az már kezdett nyugodni. - Te is egyedül vagy itt? -kérdeztem a barna hajú férfit. Véznának tűnt. Nem gyakran sportolhat. De ő talán agybajnok, vagy hogy is mondják ezt. Én annak vagyok híján.
Lássuk, kezd elegem lenni a lányok folytonos hisztijeiből. Megcsaltam Adel-t és ő is engem. Amolyan kvittek lennénk. Még is zavar, és lemerném fogadni, ha tehetné, és nem félne attól, hogy meggyűlölöm, akkor szétcincálna apró cafatokra Leena-t. Nem mintha ez bármit megoldana, de ő nem a megbeszélés, vagy a könnyen túlestünk dolgok híve. Kezdve azzal, ahogy megismerkedtünk. Lassan lépdeltem a városba, szinte nem is figyeltem, hogy merre jártam, csak mentem amerre a lábam vitt. Hát igen, ez van, ha az ember alig tudja, a város melyik részén van, ha mindig bajba keveredik. Na, meg az az Aaron gyerek… ne még most is felmegy a pumpa, ha rágondolok. Aztán a lábaim megálltak, felpillantottam az épületre és egy gyakorlópályára tévedtem. Feszültség levezetés emberi módon. Aztán hirtelen előttem termet egy fickó. Felsóhajtottam és bólintottam. - Kell, hogy egyedül legyél, vagy a gondolataid nagy bajba kevernek. – biccentettem egyet az izzad fickónak és a kosarazókra pillantottam. Kedvet kaptam, hogy beálljak közéjük, de a kihagyásom miatt, tuti leégnék. Nem mellesleg nem akarok cinkes helyzetbe kerülni.
Szeretem kihasználni a fiatalságom által megadatott lehetőségeket. Sokakkal ellentétben azonban számomra nem az jelent élvezetet, ha hetente napokat tölthetek másnaposan. Nekem küldetésem van! Kideríteni, hogy mi történt egy vérfarkas társammal... hogy miért csupán egy ujj maradt meg belőle. Nekem senki nem adja be azt a mesét, hogy félt valamitől, és inkább elrejtőzött, saját halálát hitetve el falkájával. Nevetséges gondolat! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyesmit ki lehet találni. S úgy hiszem hogy ezt egy botor elme szülte. Nem fogja senki elvenni tőlem a barátomba vetett hitemet. Együtt vezettük azt a falkát. S mióta eltűnt.. minden szertefoszlott. Addig azonban nem adom fel, míg meg nem pillantom a holtestét! Számomra ő addig is egy élő személy, aki eltűnt... - Ezt.. hogy érted? - nyeltem egyet, mikor a srác végre megszólalt, és ez visszarántott a való életbe végre valahára. A kezembe fogtam egy elém guruló kosárlabdát, és nem kímélve őt, odadobtam neki. Éreztem, hogy izmaim megfeszülnek ettől a lökettől, de jólesett. - Ismerős vagy. De szerintem még nem láthattalak sehol. - sétáltam hozzá közelebb, és a nap sütése miatt kissé összszűkültek a szemeim. Lihegésem kezdett csillapodni, de nem értettem a tényt: mitől ilyen ismerős ez a srác. - Thayer. - tettem még hozzá aztán, mintegy bemutatkozásként.
Mindenki, akit eddigi életemben ismertem, és tudott a boszorkányokról azt hiszi, hogy a könyvek bújásával, vagy épp valami felgyújtásával lehet kikapcsolódni. Gyerekkorom óta a sport a mindenem, és hát most eléggé belegabalyodtam az életemben. Ezért szeretnék ismét gyerek lenni. Problémák és minden hűhó nélkül kosárra dobálgatni. Amikor meglepődve nézet rám, nevetés tört ki belőlem. Na, szépen vagyunk, egy vadidegen fickónak meséljem el, mekkora egy gyökér vagyok? - Felejtsd el. – legyintettem, és elkaptam a labdát, amilyen erővel hozzám dobta, összeráncoltam a homokomat. Ez az erő… nem egy erős embertől jött. De nem fogom leleplezni magam. Még fogalmam sincs, hogy kivel is állok szembe, így nem kéne nagyon pattognom. - Nem régen érkeztem, nem hiszem, hogy ismerős lennék. A házból szinte ki se tettem a lábam. – rántottam meg a vállam, akár egy gyerek. Nem szeretem, ha felismernek, de ő tényleg nem ellenség. Vagy is, bízom benne. Főleg, hogy fel szoktam ismerni azokat az egyedeket, akikkel már találkoztam, főleg, ha már egy kis extra tulajdonságai is vannak. Aztán benyögte a nevét. Most viccel velem? Azt hiszem Adél egyszer említette ezt a nevet. Megvakartam a tarkómat és visszadobtam a labdát. - Neal. – léptem közelebb, hogy felmérjem. Talán vele is összefeküdt? Vagy minden csak kamu lenne? Nem, Adél egy kislány ezen a téren, nem hinném, hogy tényleg megtette. Bár… Kitudja. Adél… a szívem szakad meg, azért amit tettem, sose fogja megbocsájtani. Leena is még ott van, nem menekülhetek örökké a lányok elől. De egy biztos, nekem nem kell Leena, ez csak kamu, hogy megváltozott. A vér nem válik vízzé.
Ez a bemutatkozás tőlem mindig annyira távol állt.. nem szoktam meg, hogy csak úgy bárkinek adok információt magamról, hiszen miért is tenném? Semmi közük hozzá. Aki fontos, az tudja, hogy ki vagyok... Elkapta a labdát, a tekintete arról árulkodott, hogy elgondolkodásra késztettem ezzel a mozdulattal, de fejem máris oldalra fordult, miközben kezeim végigsimították a nadrágom oldalát, hogy a verejtéket eltűntessem ujjaim közül. - Neal. - ismételtem a nevét, és hirtelenjében ördögi vigyor jelent meg az arcomon. - Adelaide Neal-je? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben próbáltam nem rögtön nekiugrani a torkának. Kicsi választott el, de mit tudnék tenni ezellen? A labda visszarepült hozzám, de tekintetem továbbra is őt fürkészte, szinte reflexszerűen kaptam el a nekem passzolt gömböt. - Úgy hallottam, nem vagy az a... hűséges fajta. - vigyorodtam el ismét. - Netán rosszak a forrásaim... hah? - kérdeztem ekkor már eléggé komolyan és határozottan, miközben a labdát ismét erőnek erejével odadobtam neki. Elkapja, ha elkapja. Teszek rá magasról. Annyit tudtam, hogy ennyivel nem fog innen lelépni.
Szükségem volt néhány nap pihenőre. Meg is kell hagynom, hogy kissé északon, a helyek között gyönyörű tájak rejtőzködnek. Pontosan odavágyódtam, miután elegem lett a vámpírgőzös testvéremből. Gondolatok a fejemben, Üres ígéretek, rideg szavak... ezek jelentek meg álmaimban. Egy magamfajta is képes álmodni? Miért is ne? De még így, vérfarkasként is végigfutott a hideg a hátamon attól, amit elém vetített az elmém. Csak feldühítettek. Hiába fogadtam meg azt, hogy igyekszem nem ölni embert, legalábbis a városon belül nem, túlzottan zaklatott voltam ahhoz, hogy ezt az ígéretet most éppen teljesítsem. Meg amúgy is... ki vagyok én, hogy megtartsam az ígéreteimet, mikor velem kapcsolatban sem tartotta be senki? Erről ennyit... félő, már én vagyok az egyedüli, aki képes elgondolkodni az ilyesmin. Hm, rá is hagyom, semmi értelme. Csak a saját eszemet veszítem el tőle. Már ha azon van még mit elveszíteni. Ezzel megelőztem Caroline hasonló hangzású mondatát, amivel nyilvánvalóan illetni fog, ha még egyszer összefutunk. A zsebemben megrezzent egy papírfecni. Hát persze... hogy is felejthettem el? Máris csillapodik az étvágyam, hiszen eleinte valami kajáldába indultam... és előkapom a papírost, majd a mobilomat, hogy egy egyszerű üzenetet küldjek a célszemélynek, majd csak várnom kellett. Nem állt több az üzenetben annál, hogy Zach Determan várja a gyakorlópályát, és ha lehet, ne késsen. Nem hallhatott még rólam rosszat, sőt! Valószínűleg még nem is hallott rólam... így talán nem ijed meg. Bár a híre alapján, nem ijedős kislánynak gondolom őt. Igaz, én is csak nagyon keveset hallottam eddig felőle. Szükségem van valakire, aki segíthet nekem. Aki egykoron boszorkány volt... és néhány kósza információ alapján ő az... nem kell az ereje... nekem egészen más kell. Nem tudom, mennyit kell várnom. Éhen halok-e addig esetleg... de bármi megtörténhet.
Azon kevesek közé tartozom, akik képtelenek akár a röpke pillanatok töredékeiben nyugodtan, higgadtan végig gondolni egy-egy számukra kedvezőtlen szituációt. Rendíthetetlenül ragaszkodtam az erőmhöz, és ez a hónapok elteltével mit sem gyengült, sőt inkább erősödött. S mindazonáltal heves vérmérsékletem sem tudtam rendesen korlátozni, olyannyira, hogy bár nem kívántam az emberi vért, darabokra téptem volna bármelyik jött-ment halandót. Az agresszió a legkegyetlenebb fegyver bármely teremtmény számára. Bennem már boszorkányként erősen fellelhető volt, így vámpírként kétségkívül elviselhetetlen lehettem egy külső szemlélő számára.
Zabosan csaptam fel hát a vastag, nehéz ajtót. Végig söpörtem a hűvös utcán, nem törődve a rajtam pihenő tekintetekkel. Kétségkívül a legkegyetlenebb szobatárs, boszorkány, vagy bárminek is nevezhettem volna a fejembe, ... az enyém. Hiába minden apró alku, amit igyekszem megtenni, nem törődik vele, vagy velem. Megvárat, és ettől olyan bosszús vagyok, hogy a józan ész határain belül bolyongni képtelenség számomra. Mintha arra ítélnének egy éhezett embert, hogy egy cellában élje mindennapjait, az ínye kedve szerint kevert élelemmel. Lehetetlen nem kívánni azt. Így elfogadható, ha az éhezett ráveti magát áldozatára. Nos, ha az én szemszögemből nézzük, elfogadható-e, ha mindenféle trükkel próbálom elérni azt a bizonyos varázslatot? Én habozás nélkül tenném a voksom a szerencsétlen éhezőre. Miközben megdörzsölöm felkarom, hogy nyugtázzam magam, apró bizsergés érzek a zsebem irányából. Vontatottan előkapom hát a telefont, mert nem számítok üzenetre, sőt, kifejezetten nem szoktam kapni, így félre döntöm fejem, mintha új szögből kívánnám vizsgálni a mobilt.
" Zach Determan várja a gyakorlópályán, és ha lehet, ne késsen. "
Több se kellett. Apró mosolyra görbült a számsarka, majd egy apró lendülettel neki iramodtam az iránynak. Rég nem vitt arra a lábam, de örültem, hogy nem kell hazamennem és a mézes madzagom bámulnom egész este. Bármit akarjon tőlem a férfi, nem kutatom az okát. Ott eldől, honnan tudja a számom, és az is, hogy honnan tudja, hogy ki vagyok. Bizonyára választ kapok mindenre.
Nem soká elértem a pályaszélét, s ott megtorpanva elővettem ismét a telefont, hogy az üzenetet újra átfuthassam. Óvatosan körbe pillantottam, de nem merészkedtem közelebb. Mozdulatlanul álltam, és vártam, hogy megjelenjen a férfi.
A gyakorlópályát fürkészve jöttem rá arra, hogy mennyire nem ártana nekem is formába jönnöm, ha kezdeni akarok magammal valamit. Hiszen megeshet, hogy a vérfarkas gének folyamatosan dolgoznak bennem, de én magam midndig a jó edzéseket tartottam garanciának. Nem tudom, hogy miért.. talán mert a bátyám remek futó. A szüleim pedig szintúgy jeleskedtek. Igaz, anyám csak a szobabicikli szintjén, de az is valami. Én is imádtam kissrácként futni.. Jobban körülnéztem, és vártam a fejleményeket. Tettem mindezt azért, mert nem tudom, hogyan néz ki az a lány, és vajon a tér mely részére fog érkezni. Zsebre vágott kézzel indultam el, majd felsóhajtottam, és tovább gondolkodtam. Sosem hittem volna, hogy egy boszrokány segítségét kell kérnem majd a bátyám miatt. De azt sem tudom, hogy... miért pont őt ajámlották. Talán aki mondta, csak őt ismeri. Remek kérdések, de mind válasz nélkül. Szóval jobb, ha megpróbálok én magam választ találni ezekre. Egy vörös hajtömeget láttam meg egy idő után, szemmel láthatóan csupán egy-két perce érkezhetett. Azt hiszem, hogy ő az. Ki más járna erre iylenkor, mikor az iskolának már órák óta vége, és aki edzeni akar, ilyenkor már nem itt teszi. Irányt váltottam tehát, és lépéseim felgyorsultak. Eltökélt szándékom volt minél előbb odaérni hozzá, bár halálra rémiszteni nem. Nem vagyok én olyan ijesztő, ugye? - Natasha? - bukott ki belőlem végül egy hang, és egy nagyon halvány vigyort erőltettem a képemre, bár nem kellett azt annyira erőltetni, jött magától is. Egy ilyen szépségtől ki ne mosolyogna, uraim?! - Sajnálom, ha rabolom az idejét. A nevem Zachary Determan. De.. mindenki csak Zach-nek hív. - nyújtottam felé kezemet, mintegy üdvözlésként. Nem fogok a nyakába borítani mindent egyszerre. Előbb egy kis ismerkedés. Vagy inkább udvariasság?
Fel-alá járkálva dühöngtem, mintsem megpróbáltam volna legalább lehiggadni. De hiszen képtelenség volt számomra. Egy olyan kaliberű nő számára, mint én, nos ez legalább lehetetlen. Így nem csoda, ha minden szempár rám meredt az utcákon. Apró bizsergésre lettem figyelmes a zsebemből, majd siettem a helyszínre. Sosem kések. Útközben mindenféle eszembe jutott. Mi van, ha csapda? Mire kellhetnék én bárkinek is? Majd eszembe jutott Dris. Lehetséges, hogy kifigyelték, hogy vele lakom, és elakarják őt tenni láb alól. Noha magam is gyakran szívesen megtenném, ezt senki másnak nem hagynám. Szükségem van rá, így ha a gyanúm bebizonyosodik, vér fog folyni. Mártír halált halnék érte, az ő szeme pedig meg sem rebbenne értem. Szép. Megérkezve csak a pályaszélére lépkedtem, nem kívántam beljebb menni. Ne adj isten a közepére, még a végén meglátnak, és ... és mi? Vámpír vagyok. Ki árthatna nekem? Mondjuk egy vérfarkas harapásától kissé megrémülnék. Majd a gondolatmenetembe belegabalyodva megráztam a fejem, majd ismét elolvastam az üzenetet. A koncentrációból egy idegen hang szakított ki. Felkaptam irányába tekintetem, és a vártnál jóval jobb vágású férfi lépett elém. A szagát azonnal felismertem. Farkas, de nem rossz. Boszorkányként nevelkedtem, így bár azért volt félni valóm, nem éreztem irántuk gyűlöletet. Egy kissé hátráltam, és már nem voltam benne biztos, hogy nem az utolsó perceimet élem. Miért akarna pont velem bárki is találkozni? - Én volnék.- vontatottan bólintottam, majd a széles mosoly, ami arcára ült kissé bátorítóan hatott, így szelíden magam is eresztettem felé egy halovány mosolyt. Bemutatkozott kellemes hangján, majd kezet nyújtott felém. Óvatosan engedtem tenyerébe ujjaim, hogy viszonozhassam a gesztust. - Natasha, Natasha Nado, de ezt már úgyis tudja. - lágyan engedtem a szorításból, majd kihúztam kezem - Időm, mint a tenger. Miről lenne szó? - félredöntöttem a fejem, és mocorogtam. Mintha kényelmetlenül éreztem volna magam a bőrömben. Úgyis volt. Bizonyára gyűlöli a vámpírokat, mint mindegyik ordas. Én magam sem szerettem az életemnek ezen oldalát, így bár ő nem tudhatta, kissé frusztrált a szituáció.
Volt egy titkos életem... s ennek kapcsán tudtam, hogy Marcus sosem viccel. Ha ő komolyan gondol valamit, hát akkor azt egyértelműen be is tartja, ez az egyetlen, amit róla mindig is örökérvényűnek titulálhattam. Imádtam ezt a második életmódot. Volt egy életem messze innen... amit az átlag kisemberek nem remélhetnek, és nem ismerhetnek. És itt van ez... amit mások nem tudhatnak. Maga a testvérem sem tud arról, hogy milyen szörnyűségeket tudok művelni, ha arról van szó. De hát... egyértelműen meredek történet. De okom volt ilyenné válni. Beavattak... és ez fontosabb volt nekem minden egyes magam alá tepert nőnél is. Azt azonban mindig is határozottan állítottam, hogy Marcusnak több gyakorlata volt... mindent együtt csináltunk, de az ő domináns szerepe mindig megmutatkozott. Nekem is volt domináns szerepem, csak éppen nem ezen a terepen... ilyenkor általában sodródtam az árral, de ez sosem volt egyenlő azzal, hogy gyáva lennék, vagy valami... éppen ellenkezőleg. A nő eléggé együttműködőnek bizonyult, főleg mikor a nevével játszott, méghozzá annak értelmében hogy milyen becenevekkel illethetem őt. Nem volt még dolgom boszorkánnyal, vagy olyannal akinek varázsereje volt. BÁr ha jól informáltam, neki vannak ezzel problémái.. mindent meg lehet tudni, ha szeretnénk, nemde, - Szóval, Natasha... nem tudok elég hálás lenni, de tényleg. - köszörültem meg a torkom. Időhúzás. Ha valamihez, ehhez tényleg igencsak értettem, de tudtam, hogy előbb-utóbb mondanom kell a lényeget, különben itt hagy és akkor mehetek utamra. Az pedig egyikünk számára sem lenne kedvező. Mert igen, az én ajánlatom az. - Tudok arról, hogy mi vagy, és hogy... jelenleg nem tudsz teljes értékű boszorkány lenni. - böktem ki végül, és tekintetét fürkésztem. A szem a lélek tükre. - Nyilván azt gondolod, hogy mágiára lenne szükségem, de.. egészen másról lenne szó. - szívtam be mélyen a levegőt. - De előtte tudnom kell, hogy.. neked tényleg nincs jelenleg.. varázserőd? - kérdeztem suttogva, bár nem kellett attól tartanom, hogy bárki meghall, hiszen öüres volt a pálya.
Kezdőlap
