Az ember néha elgondolkozik azon, hogy vajon miként fogja érni a vég. Néha úgy érzi, hogy már nem bírja és fel akarja adni. Sok ideje éltem már, s nem mindig éreztem úgy, hogy van helyem a világban. Sokszor voltam elveszett és sokszor bekebeleztek a démonaim, de mindig sikerült kilábalnom belőle. És amikor megpillantottam őt, már akkor tudtam, hogy ha akarnám se tudnám kiverni a fejemből Nate-t. Elég volt egy pillantás és már tudtam, hogy örökké velem fog maradni az emléke bármerre is sodorjon minket az élet. Szerencsére boldog dolgok követték a találkozásunkat, természetesen a mi életünkben is voltak kisebb dombok, hegyek, de együtt mindig túl jutottunk rajtuk és csakis ez számított. Élni akartam, de mégis tehetetlennek és gyengének éreztem magam. Újra fel akartam bukni a víz alól, de már nem ment. Olyan volt, mintha egy tengerbe merültem volna el és magával rántana a mélybe és nem akarna elengedni. Sötétség és hidegség ölelt körbe. Egyszerűen olyan volt, mintha hirtelen már semmi melegség nem létezne eme világban, csak sötétség és fájdalom. Szép lassan kezdett a fájdalom is megszűnni, de hirtelen olyan volt, mintha valaki tényleg megragadott volna és kirántott volna onnét. Nem túlzottan voltam magamnál, így a vér, amit kaptam eleinte jócskán kifolyt a számon, majd miután egy kisebb löketett kapott a szervezetem, az ujjaim ráfonódtak a karjára és csak szívtam a vért, mert tudtam jól, hogy ez az egyetlen esélyem a túlélésre, bár nem igen fogtam fel, hogy ki van itt és ki az aki segít. De hamarosan forrás megszűnt, pedig többet és többet akartam és nem volt éppen könnyű elengedtem annak a személynek a kezeit, aki segített. Hamarosan pedig már nem éreztem a víz hideg ölelését, de olyan lehetettem, mint egy rongybaba. Végül pedig valakinek az ölelésében találtam magamat és egy pillanat múlva küzdeni kezdtem, ki akartam onnét szabadulni, mert nem volt semmi se ismerős. Azt is mondhatnám, hogy ösztönösen cselekedtem, hiszen ha az ember nincs is teljesen magánál, akkor is egy dolog soha nem veszik el a lényéből... az élet utáni harc.. Végül a szavak kezdtek észhez téríteni.
Nate? Tényleg te vagy az, vagy meghaltam és csak képzelődöm? - kérdeztem eléggé akadozva, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ez mind csak az elmém szüleménye vagy a valóság, illetve ott volt az a tény is, hogy vizes fehérneműm a testemre tapadt, s nem éppen voltam formában és ennek köszönhetően úgy éreztem magamat, mint aki hamarosan jéggé fog fagyni. Szorosan hozzábújtam és az se érdekelt, ha ez mind csak a képzeletem. Azt volt a lényeg, hogy itt van és érezhetem őt. Hamarosan meghallottam a szívverését és óvatosan felpillantottam. Nem volt túl sok erőm, de minden erőmet összeszedtem és a kezemet felemeltem, s végig simítottam az arcán.
Sajnálom.. - ez az egy szó hagyta el az ajkaimat, mielőtt még újra a fejem a mellkasára csuklott volna és újra el nem ájultam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire le fogok gyengülni, hogy maga a légzés is ennyi erőmbe fog kerülni..

Még mindig nem tudom elhinni, hogy miként tudott ez megtörténni velem. Mindig is óvatos voltam és próbáltam rejtve maradni az ellenségeim elől, de most mégis az egyik idejött. Nem él már, de akkor is itt volt és veszélyben volt az egész családom. Soha nem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha bármelyiküknek baja esik az én ostoba múltam miatt. Mindenki hibázik és én is hibáztam. Ezt soha nem fogom tagadni. Lassan újra kinyitom a szemeimet és már nem süt rám a nap. Helyette a holdat pillantom meg és a mellettem fekvő holttestet. Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de ha nem teszem meg, akkor most nem élnék. Bár arra se emlékszem, hogy miként öltem meg, hiszen egyértelmű, hogy utána nem sokkal később én már a földön feküdtem ájultan. De azt tudom, hogy Ő nem kegyelmezett volna. Az se számít, hogy már nem bántok senkit se. Szemében csak egy ragadozó vagyok és mindig is az leszek. Egy kisebb köhögés közben felülök, s a kezemet a ruhámba törlöm, hiszen vér lepte el ahogyan ajkaim elé emeltem köhögésem miatt. Érzem a saját vérem ízét a számban,  illetve azt is, hogy minden porcikám fáj. Körbe pillantok, de senki nincs itt. Vérre lenne szükségem, de persze az most nincs. Kinyúlok a telefonomért, hiszen látom ahogyan eszementem villog, hogy valaki keresett... Lassan felemelem egy kisebb szisszenés közben és jó pár percnyi küzdelem után sikerül kioldanom. Nem gondoltam volna, hogy egy véres kéz ilyen gondokat fog jelenteni. Látom, hogy Nate milliószor keresett már, majd hirtelen eszembe jut, hogy valamikor írtam neki, hogy vigye el apumhoz Chloe-t. Remélem, hogy megtette és azt is, hogy ő is ottmaradt... bár hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy írtam neki. Előkeresem az üzenetemet és látom, hogy több óra telt el. Ez a vadász tényleg értette a dolgát, hogy ennyire ki tudott ütni és talán még a célját is elfogja érni. Gyorsan írok egy üzenetet: "Jól vagyok!" és zsebre dugom a telefonomat. Nem akarom, hogy Nate így lásson. Remélhetőleg reggelre már nem lesz ennyi sebem, mert per pillanat úgy nézhetek ki, mint egy szita. Tele vagyok mély vágásokkal, szúrt sebekkel és még a többi csecsebesével, ami a testemet díszíti eme találkozásnak köszönhetően. Végül az egyik fa segítségével felállok és próbálom visszatartani az ordításomat, ami a fájdalomnak köszönhető. Egy utolsó pillantást vetek szegény párára és megfogadom magamban, ha jobban leszek, akkor vissza fogok jönni és eltemetem annak ellenére is amit velem tett. Az erdőn keresztül indulok el és minden egyes fában megkapaszkodok, mint egy részeg tenné. Pár lépés után viszont újra a földön kötök ki, mire egy hatalmas üvöltés hagyja el a torkomat. A kezem lassan a hasamra siklik. Érzem, amint a vér szép lassan befolyik a kezeim közé. Nem adhatom fel. Várnak otthon és ez az egyetlen dolog, ami életben tart még az ez a tudat. Magam előtt látom apámat, Nate-t és a pici Chloe-t. Küzdenem kell. Lassan újra talpra állok és elindulok haza. Még sok esés és hasonló dolgok tarkítják az utamat kisebb fájdalmas üvöltések kíséretében, de végül ott állok az ajtó előtt. Fülelni kezdek miközben a korlátnak dőlök. Senki nincs. Üres a ház. Ennek örülök, mert így legalább senkit se bánthatok. Kinyitom az ajtót és egyből a konyha felé veszem az irányt és tasakos vér után kutatok. Persze, hogy már egy sincsen itthon, most amikor kellene nincs. Egy újabb kiáltás hagyja el az ajkaimat, de ez már sokkal gyengébb, mint az előző és ebben már a düh és a fájdalom keveredik egymással...
Magam sem tudnám elmondani, hogy már miként is keveredtem ebbe a fürdőbe, hiszen emlékszem, hogy a lábaim megadták magukat már az első pár lépcső fok után. Egy nő igazi harcos tud lenni, főleg egy édesanya, de vajon meddig leszek képes távol tartani magamtól a halált és annak az angyalát?! Lerúgom magamról a cipőt, a szétszakadt nadrágot is letolom magamról és hamarosan a fölsőm is követi, már ami megmaradt belőle. Mindegyik a földre hull és minden egyes lépésemet egy-egy vércsepp tarkítja, amiknek minden egyes koppanását hallom, mintha ez lenne a mostani zene, amit hallanom kell, még akkor is, ha nem akarom. Mintha az élet ezzel a "ritmussal" is újra porba akarna lökni. Soha nem jártam még ebben a fürdőben, de itt van kád, így nem volt túl sok választásom. Nem érdekel már a fehér csempe se, se a járólap, semmi se. Nagyszerűen csak szeretném újra a karjaimban tartani a lányomat, érezni Nate gyengédségét és édesapám védelmező ölelését, de már magam sem tudom, hogy ez valaha újra meg fog-e történni. Lassan bemászom a kádba, bár inkább hasonlít egy borulásra, de nem meglepő ennyi sebbel a testemen. Mintha az egész testemet valami fura és értelmetlen tetoválás díszítené. Megengedem a vizet és közben összehúzom magamat. Hallom a telefonom rezgését, de már mozdulni nem tudok. Az is csoda, hogy ide eljutottam. Lassan kinyújtom a lábaimat és elkezdem szemügyre venni magamat, a sérüléseimet. Az egyik lábamnál van egy kisebb törés, amit talán valamelyik esés közben szerezhettem, mert valószínűleg korábban csak egy repedés volt ott, de már magam sem tudom. A kezem egy kisebb vágásra siklik, ami szintén a lábamat tarkítja, majd egy másikra, ami sokkal mélyebb és közben újabb és újabb szisszenés hagyja el az ajkaimat, ahogyan a víz a sebeimhez ér. Lassan elengedem a másik kezemmel a hasamat és óvatosan lepillantok rá. Egy karó és egy kés is pontosan ugyanott talált el, így nem éppen szép látvány fogad. A sebből a vérem szép lassan csordogálni kezd, hiszen eddig úgymond a kezem és az ujjaim gátat emelt neki, és most olyan, mintha csak valami forrás lenne. Neki dőlök a kádnak és fogalmam nincs, hogy érdemes e tovább feltárnom a sérüléseimet, vagy inkább a családomra gondoljak, mert ebből vér nélkül esélytelen, hogy felgyógyulnék az előtt, hogy elvéreznék. A kezem is egyik helyen megrepedt, s vágások, illetve egy-két helyen még szúrt seb is tarkítja. Lassan megmosom az arcomat, illetve kiöblítem a számat, de hamarosan újra vérrel telik meg. Az arcomon is éktelenkedik egy-két ütés nyoma, de az egész testemen meg találhatóak ütések, rúgások helyei, de ezek mondhatni még a legkisebb bajom a vágások, szúrások és a törések között. Az arcomat is egy-két kés éle tarkította. Tudom, hogy a hátam is úgy néz ki, mintha ott tört volna ki a második világháború, de már nem érdekel. Lassan hátra dőlök és tűröm a fájdalmat némán, majd amikor elmerülök a vízben, akkor egy hatalmas ordítás hagyja el az ajkaimat a tehetetlenségnek köszönhetően. Soha nem gondoltam volna, hogy így fog utol érni a vég, azt meg még inkább nem, hogy pont akkor, amikor végre boldog vagyok és megtaláltam a helyemet a világban. Ha Nate itt lenne, akkor legalább egy kis vérhez jutnék és nagyobb esélyem lenne a túl élésre, de neki is jobb így. Nem kell így látnia és magam sem tudom, hogy ilyen állapotban képes lennék e időben leállítani magamat. Nem akarok neki fájdalmat okozni, még többet nem. A szemem csukva, a testemet marja a víz, a lényemet a fájdalom hulláma járja át, de én csak ott vagyok elmerülve, mintha már nem lenne visszaút.