Mikor már kezdtem azt hinni, hogy végre hajlandó mesélni valamicskét róla.. ismét tévedtem. Ez a nő..! Direkt szívat! Na de sebaj, én is megtudom ám szívatni az embereket! Lassú méreggel.. nem úgy, ahogyan ő teszi. Szépen lassan adagolom majd be neki azt amit megérdemel. A bosszúmat...
- Tessék? - förmedtem rá, mikor meghallottam, miket mondott róla. Ebből az információadagból ugyan mit lehet kideríteni? Nem hiszem, hogy csak ő lett volna az egyetlen vámpír, aki abban az évszázadban változott át.. Méghogy az egyik ősi változtatta át.. Hát, talán ezzel az egyel még megyek valahová.. Persze csak akkor ha a listáról kizárhatom Kolt és Elijaht.. És persze Finnt. Kolt simán! Ő nem változtat át pasikat..! És szerintem Elijah-t is! És Klaus? Mi célja lett volna átváltoztatni egy férfit? Ámbár.. ott van az egyetlen nőnemű ősi.. a húgica. Hogyishívják? Rebekah? Talán ő.. Á, a csudába..!
És aztán elsétált mellettem.. mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna az imént. Annyira ingerültté és dühössé váltam, hogy ahelyett hogy visszaköszöntem volna, csak elsuhantam a széllel. Térre volt szükségem.. és információra.

/Valahol máshol xd/

Azt hiszem, a dühe ellenére némiképp megkönnyebbült, hogy nem Kol az apja. Szóval közelebbi kapcsolatba kerültek egymással, ez már biztos. Hogy miket el nem árulnak egyes reakciók! Rengeteget, az már biztos. Néha még túl sokat is annak aki tudja értelmezni őket. Bár az igazi apja még a kis tréfámnál is jobban érdekli. Én meg nem akarom csak úgy elmondani neki, mert odalenne akkor az izgalom, hogy most valóban ki az. Derítse csak ki! Maximum egy kis segítséget vagyok hajlandó adni neki.
- Az apád az 1200-as években született, Angliában. Jól ért a manipuláláshoz. Valamelyik eredeti változtatta át. A többit találd ki - vigyorodtam el. Természetesen tudtam, hogy az az eredeti Rebekah volt, és minden egyébbel tisztában voltam, viszont nem akartam megkönnyíteni a dolgát. Wyett amúgy is dühös lesz rám, ha megtudja, hogy egy ilyen fontos dolgot eltitkoltam előle. - Most pedig, ha nem zavar, távozom - indultam meg az ajtó felé. Elegem volt ebből az esküvőből, ráadásul érzelmileg is kiborultam. A lányom... És teljes joggal nem szeret. A könnyeim pedig elő is bújtak, akárhogyan is el akartam takarni őket, amikor visszafordultam felé.
- Viszlát, Tamara! - köszöntem el tőle, majd kiléptem az ajtón.
/valahol/

Mikor feltűnt az az idegesítően gúnyos, ezer wattos vigyor az arcán... Na akkor már tudtam, hogy tényleg csak szívatott! A szemét... még élvezi is, hogy bosszanthat engem! Az ördögbe, hát persze.. miért is veszem én egyáltalán komolyan egyetlen szabát is..? Ennek a nőnek.. Akivel nem is kéne szóba elegyednem.. Ő még azt sem érdemelné meg.. De hogy sétáljak el mellette szótlanul, mikor ilyeneket állít? A szívem már régen leáll.. de ő még így is képes infarktust hozni rám.
- A fenébe veled.. - mondtam eszeveszettül dühösen, némileg meg is emelve a hangszínemet. Még szerencse, hogy nem ismerte.. mert különben tényleg ő lett volna az apám.. Ebből a nőből bármi kitelik..
Szavai hallatán elborzadtam.. majd undorodva fordultam el tőle. Hogy képes így, ilyen nyiltan beszélni róla? Semmi szégyenérzete nincsen..? Milyen kérdés.. naná, hogy nincsen. Majd felsóhajtottam.. és azon töprengtem, hogy most erre én mit is mondhatnék? Hogy nagyon örülök, hogy ennyire elszórakoztatták annak idején?!!
- Nem érdekel, hogy mit tud s mit nem..! Tudni akarom, hogy ki az.. - mondtam végül, inkább tudomást sem véve a hasán pihenő kezéről. Nocsak, lehet, hogy az apámnak még érzései is vannak..?

Elégedett vigyor kúszott az arcomra, a reakcióját látva. Persze, hogy meglepődött, hiszen ha én magam nem tudnám az igazságot, magam is elhinném ezt a szemenszedett hazugságot. Talán van is Kolnak egy, vagy akár több lánya esetleg fia a világon. Elvégre ő csak odateszi magát meg a micsodáját a dolgokhoz, aztán ha túléli az épp aktuális nője, és felcsinálva marad, meg is születik a tökéletes Mikaelson-utód, neki meg annyit sem kell törődnie vele, mint nekem.
- Tudod, az arcod minden pénzt megér - vigyorodtam el gonoszul. Igenis vicces volt! - Az igazság, hogy nem ismertem emberként a mi drága Kolunkat. Az apád egy egyszerű vámpír volt, aki szórakozásra vágyott - vontam vállat. Én meg szabadságra vágytam, úgyhogy mindketten tökéletesen jól jártunk. - A nevét akarod? Azt sem tudja, hogy az apád. Az én kis titkom voltál - vándorolt a kezem a hasamra. - Mellesleg valami vámpírspiné papucsa a legutóbbi értesüléseim szerint - ásítottam.

Azok után, ahogyan eddig viselkedett velem szemben én már bármit kitudtam volna nézni belőle.. Bármit, ami egy kicsit is szélesebbé teszi azt a vigyort a képén. Mert határozottan érzem, hogy ő valamiféle fura groteszk okból kifolyólag nagyon is élvezi ezt a kialakult feszült helyzetet kettőnk között. És az elképedt arcomat, mikor végül megkaptam a várva várt választ.. Illetve, ha így tudom, talán meg se kérdeztem volna.
Égnek szaladt szemöldökkel és kidülledt íriszekkel meredtem rá, mikor kijelentette, hogy ki az apám: Kol.
- Tessék? - kérdeztem teljesen lesokkolva a hallottaktól, holtsápadtá vált arccal.
- Te most szívatsz engem? - emeltem fel az egyik szemöldökömet, titkon reménykedve, hogy ez az idegesítő nőszemély csak végig a bolondját járatta velem.. és ez valójában messze jár az igazságtól. Mert.. ezt képtelen vagyok elfogadni. Nem, nem és nem! Kol Mikaelson.. az a nőcsábász.., akivel annak idején együtt háltam.. párszor.. nem!! Ez képtelenség, ő nem lehet az apám!!! És ha mégis.. akkor én megölöm ezt a nőszemélyt! Vagy csak megkínzom.. De remélem, hogy ez nem igaz.. Nem, nem lehet igaz.. képtelenség. Még ha le is feküdtek egymással.. az akkor sem történhetett meg Törökországban.. ööö.. Ha nem is kapok erre választ most rögtön.. ezt muszáj lesz a közeljövőben mindenképpen kiderítenem. Kizárt, hogy vérferdőzést követtem volna el.

Ez jellemző... Inkább megtartja maga mellett a gyereket, aki nem is tartozik hozzá, mint hogy kimagyarázza, a felesége egy közönséges szajha volt, aki megszegte azt az aranyszabályt, hogy nem hálhat más férfival a férjén kívül. Elég nagy szégyen lett volna szegény fejére... persze elég sokan tudtak róla az ő pompás udvartartásából, de a külsős emberek fülébe aligha juthatott el ez az információ, különben azon nyomban megköveztek volna. Az apja nevét valahogy mégsem kívánkozott felfednem. Brian... kezdetben éreztem valamit iránta. Kezdetben valami hálához hasonló érzés járta át a belsőmet, ahányszor csak rágondoltam, amit sokáig tartott kezelnem. Amíg meg nem tanítottam magamnak, hogy nincs már miért hálásnak lennem... Amíg el nem sikerült hitetnem, hogy én vettem rá. A távolodó Kol alakját figyelmet, és hirtelen egy meglehetősen aljas ötlet jutott eszembe. A szavaiból úgy vettem ki, hogy ő is egyike volt a kis "játékszereinek".
- Az apád éppen most távozott a helyiségből - jelent meg elégedett mosoly az arcomon. Tudom, gonosz húzás volt, de hirtelen ez jutott eszembe. És látni akarom, mit szól hozzá, mielőtt felfedem előtte, hogy ez bizony csak egy aljas hazugság volt részemről. - Én mondom, Kol nem rossz szerető, de nem hiszem, hogy apának való - forgattam meg a szemeimet. Persze soha, semmi közöm nem volt hozzá. Emberkoromban nem. Meg nem is találkoztunk olyan sűrűn, akkor is inkább megbízásokat adott a számomra, bizonyos Petrova hölgyemények felkutatására. a nagy részük persze emberként meghalt, de mindnek született legalább egy gyereke, van akinek több is.

- Rebekah, ha most megbocsátasz... van egy kis dolgom. De vigyázz magadra, rendben? - kértem őt, majd a kert felé indultam, ahol láttam eltűnni Freyát egy kislánnyal. Pontosabban azzal a kislánnyal, aki nagyon hasonlított valakire... teljes mértékig Katie-s volt, bár ő nyilván ezt letagadja. És bár egy kislány nem tehet sok rossz dolgot, azért jobbnak láttam távozni, Freyával együtt. Elég volt ebből az esküvőből!
/Kert és udvar/

Nem is tudom, mit vártam tőle, mikor a nyakába zúdítottam ezt az egészet.. Az egész 'életemet', mert hát erről is szó volt. Minden sokkal másként történt volna akkor, ha ő annak idején szépen ott maradt volna a seggén és nem húz el Kukutyinfalvára zabot hegyezni. Na de ezen már fölösleges is kattognom.. mert valahányszor csak rá gondolok, mindig az jut az eszembe, hogy senkinek sem kellettem és csak úgy eldobtad engem is, mint egy kóborkutyát. Na de pontosan emiatt kell most erősnek maradnom! Mert még véletlenül sem törhetek meg előtte! Ha ő képtelen cseppnyi érzelemt is mutatni felém.. hát nekem miért kéne? Ha ő ennyire könnyedén el tudott dobni magától, mint egy unott játékot, akkor én is pontosan így fogok vele bánni. Erősnek kell maradnom... Ha eddig sikerült, nem halok bele még egy kis színjátékba. Egész életemben ezt csináltam.. senkit sem érdekelt - a dadámot és a fiamat kivéve -, hogy mi bánt. Na de igazán elég legyen már az önsajnálatból!! - rivalltam rá saját magamra, egy mély levegővétel kíséretében, hogy megfelelő módon vághassak vissza ennek a nőnek.
- Rájöttem, hogy nem ő az.. Bár, igyekezett úgy tenni, annyira azért nem volt jó színész, hogy idővel ne jöjjek rá, hogy csak kötelességtudatból tart meg maga mellett - mondtam kedvtelenül és erős fintorral az orrom alatt. De ő legalább megtartott.. és nem dobott el, mint egy megunt játékot, tettem hozzá magamban. Azzal az elégedett arckifejezésével inkább nem is akartam semmit kezdeni.. Mert akkor csak ismét visszahuppannék az előbbi önsanyargató állapotomhoz. Nem és ő annyit, hogy miatta örlődjek. Aztán rátért az igazi apámra.. és ennél a pillanatnál éreztem először, hogy mennyire útban is voltam én a szüleim számára. Egy elfelejtett óvszer eredménye.. illetve abban az időben még nem volt óvszer. - Ez volt a probléma náluk is. Csak álltam ott és nem szóltam semmit.. Próbáltam az előbbi érzelemmentes maszkomat újból magamra ölteni, de már nem sikerült.. Túlságosan is fájt a tudat,hogy nem elég, hogy elhagyott, de még az arcomba is dörgöli, hogy mennyire nem várt gyermek vagyok.
- Ki az? Ki az apám?? - tettem fel végül a kérdést, aminek a válaszára mindig is kíváncsi voltam.. Csak épp azt nem gondoltam volna, hogy valaha pont a saját anyámtól fogom megkérdezni. - A nevét mondd, más nem érdekel.

Teljesen az a reakció, amire számítottam. Ettől eltekintve hazudnék, ha azt mondanám, nem esett rosszul, meg ilyenek. Csupán ügyesen titkoltam, mert igazából arra vágytam, hogy neki legyen emberi élete, és ne ismerje meg azt a természetfelettit, ahová én kezdetben csak a menekülés céljából vágytam. Meg hát milyen élete lett volna mellettem? Jártunk volna faluról falura, azt tartotta volna természetesnek, amit tőlem lát, és egyszersmind nem akartam belekeverni.
- Higgy, amit csak akarsz - vigyorodtam el, noha a helyzet egyáltalán nem adott okot a vigyorgásra. Sőt! De sokkal jobb volt fellengzőset játszani, mint kiborulni. - Ellenben, az apád nem az a fellengzős török ficsúr volt. Undorító, söpredék... Csak azért kellettem neki, hogy legyen egy úgymond különleges lány a háremében... De én okosabb voltam, úgy bizony. - Teljesen elégedett arckifejezés ült ki az arcomra, hiszen már egészen mindegy nekem, és azt hiszem, ennyi idő után nem is vágyom a szeretetére. Minek? - Az apád, úgy értem, az igazi... nos, ő átváltoztatott, de belé sem voltam igazán szerelmes. Csak egy férfi volt, aki szívességet tett nekem, amit én a testemmel viszonoztam.Ebből lettél te. Persze hazudnék, ha azt mondanám, az elején nem bántam, hogy hátrahagytalak, de mára tudom, hogy a család csak fájdalmat okoz. Ezért nekem nincs is családom. És ha nincs család, nincs fájdalom -vontam vállat.

Mint az arcáról hamarosan kiderült, nagyon is tudta, hogy ki áll előtte. Mindezek ellenére, nem sikerült elrejtenie, hogy azért meglepte a hír. Nagyon is.. De engem nem vert át. Biztos vagyok benne, hogy már akkor tudta, ki áll előtte, mikor bemutatkoztam.. és ezt a gyanuját az általunk beszélt nyelvek csak még jobban megerősítették.  Olyan hidegen és mereven állt előttem, mintha hirtelen beléfagyott volna a szó. Aztán a lehető legpökhendibben válaszolt.. Mi mást is várhattam volna egy idézőjeles anyától, aki a szülést követő órákban már elhagyja a saját gyermekét? Semmit.
- Ne aggódj, tőled ugyanis én semmit sem várok el!  - feleltem a lehető legpökhendibb stílusomban. - Tudod, csak kíváncsi voltam erre az arcra.. annak a nőnek az arcára, aki képes volt csak úgy - csettintettem egyet az ujjaimmal -, hipp hopp eldobni magától a saját gyermekét - taglaltam el neki a lehető legérthetőbben a véleményemet, amit már oly régóta el akartam volna mondani neki. - És lelépni, mintha mi sem történt volna! De tudod mit, jól tetted.. Jól tetted, mert legalább így nem kellett nap mint nap azzal a tudattal élnem, hogy az anyám még a létezésemnek a tudatát is utálja!! - A szavak akaratlanul jöttek fel a torkomból, anélkül hogy megálljt parancsolhattam volna nekik. Mert itt volt az alkalom, hogy minden egyes porcikámmal kifejezhessem, mennyire gyűlölöm ezt a nőt.. ezt a nőt, aki oly' sok szenvedésemnek az okozója volt.

Vagy a fenyegetésem vált be... vagy egyszerűen csak így is, úgy is elmondta volna nekem, de immáron megbizonyosodtam róla, teljesen biztos voltam benne, hogy az előttem álló nő az én lányom. És bevallom őszintén, még így is meglepett. Nagyon... nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat. Mert mit mondhatnék? Nem fogok a nyakába borulni, hogy kislányom, ez meg az, meg amaz... Nem is az én stílusom, meg nem is nagyon hiszem, hogy erre vágyik, hiszen én léptem ki az életéből.
- Nem várd el, hogy kislányomnak szólítsalak - húztam ki magamat végül. Azt hiszem, ha úgyis gyűlöl, teljesen mindegy, hogyan viselkedem vele, bár... elég furcsa volt. Mert annyira nem akartam gonosz lenni, ugyanakkor tudtam, hogy muszáj. És ha egy kicsit is olyan, mint én, akkor ki akar majd készíteni lelkileg. Ha egy kicsit is védekezni akarok, én is ezt fogom tenni.

- Az is lehet - hagytam rá, hisz Kol Mikaelsonból bármit kinéz az ember. A hirhedt nőcsábász, aki mindenkivel ágyba bújik minimum egyszer. Nem vagyok rá túlzottan büszke, de én is megfordultam már párszor az ágyában.. dehát egy hozzám hasonlónak csak el kell töltenie valahogyan azt a rengeteg időt, nem? Ha már képtelen vagyok érezni, illetve szerelembe esni. Minek azt? Előbb utóbb úgyis csalódunk mindenkiben, minek megnyílni akkor előttük?  Minél kevesebben látnak minket elgyengülve, annál jobb.
Eltökélt válasza hallatán egy gunyoros mosoly futott át az arcomon, ami a későbbiekben el is komorodott. Amilyen gyorsan jött, úgy tova is szállt. - Hát legyen akkor, ahogyan akarod... Anyuci - kezdtem megadóan, majd egy váratlan pillanatban kimondva  a kulcsszót, természetesen magyarul, ami hallatán egyből tátva maradhat a szája.

- Elijah? - kérdeztem vissza. Nos... nem figyeltem, merre járt, de mintha elvonult volna valahová a lánykérés után. Jellemző. Még engem hisz hülyének, amikor ő koslat Klaus női után, lassan már ezer éve. Rájöhetne, hogy Tatia nem szereti úgy. Legalábbis remélem. Ahogy Katherine sem szerette, az új hasonmásról meg nem tudok nyilatkozni. - Passzolok. Fogalmam sincs, hol lehet, de ha bármi érdemlegeset megtudsz, azonnal értesíts, rendben? - néztem a szemeibe. Komoly voltma, a szokásommal ellentétben baromira komoly, de maga a helyzet ezt kívánta meg tőlem.

- Én azt nézném ki belőle, hogy egyszerre két nővel van együtt - vontam vállat. Semmi kétség, szerintem tudja, hogy mit gondolnak róla mások... és hogy ez a drága menyasszonya fülébe is el fog jutni, szóval nagyon ügyesen kell etetnie őt. Vajon menni fog neki? Nyilván nem... nem hiszem. Passzolok.
- Tudni akarom... - suttogtam vissza a sejtelmes szavait. Talán izgatott voltam egy cseppet, de éppenhogycsak annyit, hogy ez ne látszódjon meg rajtam, vagy valamiféle természetes reakciónak legyen betudható. Inkább az utolsó, ha azt nézzük... -Ha nem mondod el, rá fogok jönni... de az fájni fog - vigyorodtam el. Igen, az a szakterületem, hogy bármit kiderítek másokról, ha van egy csepp időm rá. És lesz. Ki fogom deríteni... Bár Nash a legelső célpontom, ő sem lehet utolsó, csak a saját szórakozásomra sem. Max a kikészítését fogom kihagyni.

Meglepően éberen figyeltem a kis teremtést, hiszen olyan aranyos volt. Mosolyom töretlen maradt, és furcsa érzésem támadt.. Nem rossz, sokkal inkább valami különleges, amihez nem is tudtam magyarázatot társítani, így nem is nagyon foglalkoztam vele. Felesleges.. - Köszönjük.. - simítottam végig a kislány szőke fürtjein, amik nem csak látszatra, hanem tapintásra is tökéletesen puhák voltak. Mintha csak selymet simogatnék. Olyan szép... Már-már rajongással néztem felé. Persze néha, lopva Kolra is felpillantottam, még mindig jobban éreztem magam, hogy egy légtérben vagyok vele. Főleg most, hogy az az istentelen banya eltűnt a szemem elől.. Ne is jöjjön vissza! - Sétálni? - kérdeztem tőle értetlenkedve. Mintha feszélyezte volna, hogy sok ember vesz minket körül. Hát.. Őszintén szólva én sem ugrándoztam tőle örömömben. - Akkor megmutatod nekem a birtokot? - nyúltam a keze után, de mielőtt elindultunk volna intettem Kolnak, hogy csak néhány percre hagyom itt. Még a végén felbolygatná értem a környéket...

folyt.: udvar

Láttam, hogy változik meg pillanatokon belül a velem szemben álló nőnek - az "anyámnak" -  a véleménye, miképpen változtattam meg én a Kol immáron menyasszonyáról kialakított képét. Ettől csak még inkább megjött a kedvem, majd egy irtózatosan széles és gunyoros mosoly terült szét az arcomon.
- Meglehet, hogy csak emiatt vetemedik ilyesmire. Mindenesetre akármelyik is legyen, egy dologban biztos vagyok: Kol képtelen megmaradni egy nő mellett - válaszoltam szintén magyarul, közben gúnyosan fel is nevetve. Erre le merném tenni bárkinek a két kezét. A sajátjaimra inkább nem fogadok, mert azok túl értékesek.
Aztán amint Shane lelépett, végre bekövetkezett az a pillanat, amire mindeddig vártam. Anyuci végre feltette a nagy kérdést.
- Biztosan tudni akarod? - suttogtam sejtelmesen a fülébe, hogy csak ő hallhassa. - Mert lehet, hogy egyáltalán nem fog tetszeni az, amit hallani fogsz -  folytattam, mert eszem ágában sem volt egyelőre még felfedni a titkomat előtte.

Talán tényleg van a csajban valami. Annyira nem érdekelt, hiszen ha akarom, pár pillanat alatt kiderítem, kicsoda vagy micsoda is az illető. Mi köze van Kolhoz, meg ilyenek. Ha akarom, odalépek, fenyegetni kezdem, és minden megy a maga kerékvágása szerint... Ha Kol tényleg szereti, azonnal ugrani fog megvédeni őt, ha meg nem, akkor azt is észre fogom venni.
- Akárhogy is, ha ilyen majmot csinált magából, nyilván vagy szereti, vagy csak így képes a csinos szoknyája alá férkőzni - forgattam meg a szemeimet, a szavakat magyarul kimondva. Nem akartam, hogy hallja a dolgot az, akinek nincs közé hozzá. Főleg ne az illetékes, aki bár nem ismer, nyilván kitekerné a nyakamat, ha igaz, ha nem. Shane-t időközben félrehívta az ifjú ara, így időközben kettesben maradtunk. Azt hiszem, ideje átváltanom kevésbé kedvesbe. - Rendben. Akkor most, hogy ez az ismeretlen fafej lelépett, már elárulhatod, ki vagy te - hajoltam hozzá közelebb, arcomon egy gúnyos vigyorral. Bár megesküdtem, hogy nem fogok patáliát csapni, a kíváncsiságom mégis győzedelmeskedett felettem.

- Rebekah... - néztem rá döbenten. Ember akar lenni? Fogalmam sincs, miért gondolja ezt így hirtelen. Az emberség unalmas. Az emberségtől beszélyben fog forogni. Ő sem hiheti, hogy emberként boldog lehet majd. De ha ezt akarja... ha valóban ezt akarja, ismerem annyira a húgomat, hogy nem fog lemondani róla. - Nekünk kell megszerezni a gyógyírt. Én megszerzem, te beveszed. Tiszta sor, ugye? - kérdeztem. Talán kicserélhetném... De az igazat megvallva, nem akarom. Ha ember akar lenni, hát legyen, én nem bánom. Annyira. Csak ne higgye azt, hogy a gyerekeinek megszületése után hagyni fogja őt bárki is meghalni. Lopva Freyára sandítottam, aki egy meglepően ismerős arcvonásokkal megáldott kislánnyal társalgott éppen... Emlékeztetett valakire, ebben egészen biztos voltam, de nem tartottam veszélyesnek Freyára nézve. Csak egy kislány... - Neked csak az a dolgod, hogy megjátszod a kíváncsi jókislányt Elijahnak, aki a tenyeredből fog enni... értetted? - kérdeztem, arcomon egy halvány mosollyal. Rebekahnak könnyű dolga lesz, hiszen őt az egész család szerette titokban. Csak mindenki másképp mutatta ki felé, de megbíznak benne.

Az emelethez vezető lépcső tetején álltam, és végignéztem a társaságon, miközben egyetlen egy személyt kerestem. Ugyanis, miközben Nasht kerestem, és a terasznál kötöttem ki, meghallottam, hogy Rebekah egy Shane Penev nevű fickóval beszélgetett, aki Nash féltestvérének mondta magát. De jó, hogy én tudok az ilyenekről! -gondoltam magamban. Teljesen ledöbbentett a dolog. Mivel csak futólag láttam az arcát, elég nehéz dolgom volt, de elcsíptem egy félmondatot, amiből azt szűrtem le, hogy ő is itt van. - A török nyelv a védjegyem, Shane! - Automatikusan a hang irányába fordultam, és felismertem őt, két lány társaságában, akiket még életemben nem láttam. -Elnézést, hogy csak úgy idepofátlankodok.- kezdtem illedelmesen. Nash elég széles körben ismert lehet, mert az angolon kívül, már három idegen nyelvet is hallottam. A franciát, a törököt, és egy harmadikat, amit egyáltalán nem ismerek /célzás a magyarra/. -Shane, egy pár perc erejéig beszélhetnénk négyszemközt?- néztem fel rá. Ha már magassarkúban fel kell néznek rá, akkor milyen lenne magassarkú nélkül?

Freya

Tudtam ki ő, így nem is volt szüksége a bemutatkozásra, de mivel ez így illendő, azt hiszem, muszáj volt megejtenem a dolgot. Csak hogy nevezzem magam? Azt hiszem, most az sem baj, ha simán a keresztnevemen mutatkozom be. Ha esetleg sikerülne félrehívnom valahová, akkor meg elmondhatnám, hogy Tatia Petrova ükunokája vagyok. Kol felé mutatott, aki még mindig a szőkeséggel beszélgetett. Furcsa. Más kapcsolat van közöttük, de bizalmasnak látom őket. És mintha aggódnának... Persze csak addig figyeltem, amíg illendő volt, aztán mosolyogva visszafordultam Freya felé.
- Ó... szóval te Freya, ő meg Kol. Szép párosítás vagytok -mosolyodtam el. Az már másik dolog, hogy az anyám, meg Kol régebben milyen viszonyban voltak egymással. Nem lenne illendő elmondanom, és őt nem akarom manipulálni... annyira. Sajna ha valaki olyan családban nő fel, mint az enyém, hamar hozzászokik a dologhoz. De Freya... ő tiszta lelkű, itt és most egészen biztosan. Egy szerelmes lány... meg minden egyéb. - Van kedved sétálni egyet? Ismerem a birtokot.... - mosolyodtam el, miközben lopva Kol felé sandítottam. Csak nem fog féltékeny lenni egy kislányra!

Jól estek Rebekah szavai. Sőt... Most kezdtem csak el aggódni, hogy a többiekből milyen reakciót váltok majd ki... Ott van az anyja.. Az apja.. A két fivére.. Népes család, én meg rettegek, hogy nem fogadnak maguk közé. Talán épp ez a gondolatom terelte el a figyelmemet, így egészen keveset fogtam fel abból, ami elhangzott. Épp csak annyit, hogy a foszlányokból egy képet alkothassak. Embert akarnak faragni belőlük?! A hogyant és a miértet nem tudtam, de nem is akartam a feszült légkörbe beszivárogtatni egy ilyen kérdést... Majd.. Lesz rá alkalmam..
- Meg sem szólaltam... - emeltem fel védekezőleg a kezeimet és a szemeimet forgattam. Tudtam jól, hiába örülnék annak, hogy Kol ember lenne, ha ő maga utálná... Patthelyzet lenne. - Amúgy sincs jogom beleszólni a családi ügyekbe.. - sóhajtottam nagyot és pár lépésre eltávolodtam tőlük. Mi értelme figyelnem, ha semmiről nincs fogalmam?!
De nem maradtam sokáig társaság nélkül, gyorsan megtalált egy aranyos szőke fürtös leányzó. Igazán csinos volt a kis ruhájában. - Szia. - mosolyogtam rá barátságosan. - Freya vagyok.. - mutatkoztam be neki. - Hogy hívnak, kishölgy? - guggoltam le hozzá. - Igen, én vagyok az a lány. - bólintottam boldogan. Hmm.. Talán Kol nem gondolta át teljesen, hogy ennek a dolognak hamar híre fog menni a városban. - Az a fiú, aki a szőke hajú lánnyal beszélget... - mutattam magunk mellé és feléjük is néztem. - Kolnak hívják... - magyaráztam. A büszke mosoly levakarhatatlannal bizonyult, de hát nem minden nap kérik meg a kezemet.. Főleg nem ilyen rendkívüli módon..

Freya

Dühösen trappoltam le a szobából. Még hogy kiraknak! Ez mégis mit képzelt? De nem érdekelt. Már így is épp eleget hallottam... és az pontosan elég ahhoz, hogy később ezt felhasználjam. Akár csak a jövőben is. Ostoba, ostoba, Nash bácsi. Pont az anyámnak tárulkozik ki, aki nem fogja viszontszeretni. De mindegy is, mert annyira nem érdekelt, feltalálom én magamat az anyám felvigyázásán kívül is. Csak keresni kell valami ismerős arcot, aki lát engem...Bár mintha ma mindenki látna. Emma néni tette volna talán? Nyilván, hiszen ha az anyám velem manipulálja az embereket. Nem értem az ő varázslatait, meg azoknak lefolyását. Egy darabig gondolkodtam, kihez szólhatnék hozzá, amikor a távolban egy jövőből ismerős alakot láttam. Pontosabban több alakot is, de a nő jobban érdekelt. Kol más volt... anyám szerette, de én kissé tartottam tőle, mert Freyán kívül, akit célba vettem, nem igazán szeretett senkit. Talán még a családját, de egyértelműen tudom, hogy amíg van neki a nő, addig normális. Ha nincs, bekattan. Tiszta sor, a jövőben volt példa veszekedésre közöttük. Néha az anyám miatt is... De most nem érdekel. Úgysem ismer.
- Öhm... szia - léptem oda hozzá, szégyellősen pislogva, mint egy pöttöm, ártatlan kislány. Kol ugyan figyelt rá, de a szőke lánnyal való beszélgetése alaposan lekötötte őt, és talán unatkozott egy kicsit a barátnője. - Te vagy az a lány, akinek megkérték a kezét? - kérdeztem. Az utolsó szavakat hallottam fentről. Szép lánykérés, ki sem néztem volna, hogy ez így történt meg a múltamban. És csak a felét hallottam... Willnek itt kellett volna lennie. Ő nyilván jót nevetett volna rajta.