Karen & Darius

- Neked komoly gondjaid vannak. – húztam el a szám, a válaszát hallva, ami még csak… nem is volt válasz. Jó lenne tudni, hogy mennyi ideig is voltam pontosan kiütve. Úgy tervezem, hogy amint kijutottam innen, pontosan annyira bántom, hogy ugyanennyi ideig tartson felépülnie. Bár, egyszerűbb lenne hacsak kinyírnám a francba. Egyszer már megpróbáltam, nem jött össze. A bosszúéhes nő nem olyan nő, akit a közelemben akarok tudni. Mindkettőnknek szívességet tett volna azzal, ha soha nem keres fel, tudhatta volna, hogy… nem fogok rajongani azért, hogy kikötözz egy rohadt pincében.
- Sok minden jól áll. – vontam volna meg a vállam, ha ebben a helyzetben ez olyan egyszerű lenne. Képzelem, hogy mennyire élvezi ezt az egészet, valószínűleg pont annyira, amennyire most megakarom fojtani. Nekem azonban a legkevésbé sem volt ínyemre ez a helyzet. Voltam már láncon tartva, meg is lett a következménye. Nem tudom, hogy mit tervez a fejében, de nem olyan jó ötlet engem felbosszantani, mint azt hiszi. Ezt már sok mindenkinek elmondtam, de senki nem veszi komolyan. Úgy nézek ki, mint, aki csak úgy a levegőbe beszél?
- Csak próbálkoztam. Én elvoltam azzal a gondolattal, hogy elégtél.  – most azonban sikerült elérnie, hogy egy gonddal megint több bajom legyen. Miért nem volt neki jó ott, ahol volt? Ha eddig nem bukkant fel, biztos nem hiányoztam annyira, hogy mindenképp meg kelljen látogatnia. Ha nem így nyitotta volna a viszontlátást… talán még alakulhatott volna kölcsönösen előnyösen is a dolog. – De neked ide kellett jönnöd…    nem tudom, hogy eddig hol volt, de egész nyugodtan maradhatott volna ott. Nem vagyok már a kutyája, senkitől nem fogadok el parancsokat, a magam ura vagyok, ezt ő is meg fogja tanulni, vagy így, vagy úgy.
- Legközelebb elég lesz, ha …    csöngetsz. Befejezni viszont nem tudom a mondatot, mert egyszer csak elsötétül a világ, egyik pillanatról a másikra, mikor eltöri a nyakam.

Abban a reményben hoztam ide, hogy szórakozhatunk kicsit. Hogy tulajdonképpen képes leszek változtatni a rossz hozzáállásán, amit felém mutatott. Nem csak az elmúlt órákban. Mondjuk, hogy a sértettségem igen kemény dió volt, amiért meg akart ölni. H valakiben ez nem hagyott volna szálkát, na az, az igazán furcsa lett volna!
-Elvesztetted az időérzéked? De kár... Már azt hittem, hogy legalább ennyi megmaradt benned.-nem válaszolok a feltett kérdésre, meg sem fordul a fejemben, hogy ilyesmit tegyek. Indokom nincs rá. Szeretnék hinni benne, hogy tudok azon változtatni, akivé vált. És ha sikerül... nem, most terveim egészen máshová vezetnek.
-Remek. A helyzet az, hogy én is. És egész jól áll neked a szenvedés.-húzódik ajkaimra ördögi mosoly, és a vörös rúzsnak hála fehér, kicsit megnyúló fogaim még inkább előtűnnek a sötétben. De aztán arcom hamarost visszaváltozik és látom a kíntól és éhségtől csillogó szempárban, hogy mit forgat a fejében. De nem árthat nekem. Sajnos, egyszer már megtette, több lehetőséget nem adok neki. Túl drága az életem, és túl jól érzem magam ahhoz, hogy kockáztassak még egyszer.
-Tudod, mi ebben az érdekes? Hogy nem, nem te voltál az első. Mégis már csak te élsz az összes közül, aki ilyesmivel próbálkozol. Ezt vedd bóknak! Kevés ember van, aki ebbe a csoportba tartozik!-használom szavait, még ha kicsit át is formálva, majd mosolyom olyan lenéző és megvető lesz, gúnyos, de inkább egoista, amit régen is láthatott, akkor ugyanis a jutalma jele volt. Ha nem mosolyogtam, rég nem járt jó úton ahhoz, hogy boldoggá tegyen.
Fenyegetőzése üres fülekre talál, magassarkúmban ide-oda billegek, körbe és körbe járom, testének feszülő izmait vizslatom, mintha arra lennék kíváncsi, ha egyiket elvágom, mennyire lesz feszült a többi. Könyörgése süket fülekre talál, ajánlatát nem áll módomban megfontolni.
-Darius, Darius! Nem vagy abban a helyzetben, hogy egyezkedj, feltételeket szabj. De még csak abban se, hogy tippeket ossz. Egyenlőre elég ennyi mára.-lépek mellé, ujjaim végighúzva a kidudorodó ért fedő bőrön, ami nyakán még a halovány fényben is jól látható.-Csupán emlékeztetni akarlak... Egy boszorkány se lesz ahhoz elég, hogy legközelebb ne találjalak meg. Tudod, a bosszú sokszor a legváratlanabb pillanatokban érhet el. Erre talán nem árt, ha emlékszel.-lépek mögé végül, könnyed mozdulattal kitörve nyakát, majd figyelem, ahogy két emberem mellé lép és kezeit tartó bilincseit kinyitják, majd testét hagyják, hogy a poros, mocskos földre zuhanjon, végül pedig biccentésemre elcipelik a pincéből. Egyenlőre ennyi. Nem megölni akartam. De emlékeztetni rá, hogy a múltja nem olyasmi, amit könnyen feledhet. Ahogy én sem vagyok könnyen feledhető.

Karen & Darius

- Ez a porszem mégis kis híján megölt. – kezdek kissé belefáradni abba, hogy letörjem az egoizmusát. Nem igazán lehet, ebben kissé hasonlatos hozzám, bár… én vagyok olyan eszes és, ami nem megy, azt félre is teszem. Jelen helyzetben hagyom, hogy beszéljen. Habár, legszívesebben már csak a porszem megnevezésért is képes lennék grillen megsütni őt. – És azért vagyunk itt, mert belém szúrtál valami szart. Nem azért, mert itt akarok lenni. – csakhogy tisztázzuk. Szabad vagyok, mint a madár, és bár sejthettem volna, hogy nem fog csak ott ülni mellettem egész este. Megkellett volna őt ölnöm abban a pillanatban, ahogy megláttam. De először még szellemnek hittem.
-Oh, hosszú lesz ez az este… este van egyáltalán? – ebben a rohadt pincében nem igazán tudom megmondani, hogy éppen mikorra jár odakint. Ha az érzékszerveim élesebbek lennének, menne, de hála a szarságainak és az éhségnek, esélytelen a dolog. De felteszem este van, úgy az igazán hangulatos ez az egész.
-Erre nem tudom mit mondjak. – mivel fingom sincs mi az, nem igazán tudom akarjam-e látni. Bár hajlok a nem felé, elvégre…ki a francot érdekel bármi is itt? Még csak nem is önszántamból lógok láncokon, ami még mindig roppant mód bassza a csőröm. Rég voltam hasonló helyzetben, reméltem, hogy ez már a múlté. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretném. – sóhajtottam fel őszintén. Meglepően őszintén. Mit mondhatnék, felesleges hazudnom. Egyenes ember vagyok. Szívesen helyet cserélnék vele. – Ezt vedd bóknak! Kevés embert akarok ennyire szenvedni látni. – de ő most egyből az élre ugrott, köszönhetően annak, hogy képes volt egy rohadt pincében megláncolni, ráadásul még mindenféle szarral vágdosni. Az éhségről még nem is beszélve. Nem táplálkozom a fajtársaimból, de most képes lennék még őt is megtámadni a véréért.
Ez pedig a legkevésbé sem változik, mikor a szívem közelébe nyomja a kést. A fájdalomtól felüvöltök és szerintem tökéletesen látszik az arcomon, hogy én nem állnék meg az ő szívénél. Nehezen viselem, ha valaki fájdalmat okoz nekem, fizikait. Nem azzal van a baj, hogy szenvedek. Azzal van a baj, hogy… megteheti valaki ezt.
-Látom ez nagyon… nagyon nagy tüske maradt benned. Biztos nem én voltam az első. – nem hinném, hogy én voltam az első, aki megakarta ölni. Biztos sokan akarják, érthető, ha velük is így bánik. – De jól van, ha ez annyira fontos… bocsáss meg! De ezzel az egésszel csak azt éred el, hogy még jobban megakarjalak. Egyszer is épp eléggé utálok bocsánatot kérni. – nem is szokásom, szerencsére, az a kevés ember, aki valamennyire ismer, nem is várja el. A kérdése hallattán egy rövid és halk nevetés tör ki belőlem. – Hát te aztán… tudod, hogyan győzz meg valakit! Dolgozzak… neked? Azt hiszem az nem fog menni. – ráztam meg a fejemet, majd a föld felé köptem. A saját vérem annyira nem ízlett a saját számban. – Azok az idők már elmúltak. Nem leszek a kutyád, szívem! De ha végre leszedsz innen, és adsz egy kis vért… talán átdolgozhatjuk az ajánlatot. – és végre nem lógnék a rohadt láncokon sem. Kezd szétmenni a vállam, rohadtul utálok lógva lenni. – Legalább vért adj! – az éhség nem tesz valami jót, nehéz ráfigyelnem a fájdalom mellett, amit okoz, és amellett, hogy a fejemben egy hang szinte ordibál, hogy: „öld meg a hülye ribancot!” . Nem vagyok éppen csúcsformában.

Azt hitte, hogy az idegeimen táncol, hogy érdekel, mégis miféle ember lett. A stílusa mit sem változott, igaz annyi szent, hogy jóval dacosabb volt velem szembe. Na, de semmin sem lehetetlen változtatni, így azon sem, hogy ismét kezes bárány legyen. Csupán idő kellett, amiből lássuk egy egy, vagyis jelen esetben két vámpír életében épp elég akad. Persze az ő ideje is most az én kezemben van. Legalábbis haladunk afelé, hogy az élete is még inkább tőlem függjön. A piszkos munkát nem szerettem. Sem elvégezni, sem alkalmazni másoknál, hacsak nem láttam benne szórakozást. Esetében, bár jól látszott, hogy ez is szórakoztat, kicsit másról is szó volt. Talán a becsületem sérült. Ami nincs. Keressünk hát mást... mondjuk a büszkeségem? Abból akad. Igen, ez lesz az. Nem tűrtem ugyanis senkitől, hogy megpróbáljon megölni. Azt meg pláne nem szerettem, ha az árnyak között kell élnem, amit neki hála, pár évre megkaptam, pedig nem is kértem.
-Hát persze. Pont ezért vagy itt a tököddel egyetemben. Mert senki embere nem, vagy. Ugyan olyan porszem vagy a nagy egészben, mint bárki más. Sajnálom, hogy ezt nem látod.-bár nem igazán éreztem ezt, de ez virít is rólam. Sajnálkozni én más miatt, na ez igazán távol állt tőlem. Az, hogy elhitte ő egy szabad ember, makacs és nem túl okos dolog volt. Bár én is ezt akartam és tudtam hinni, bizonyos esetekben esetleg be kell látni, hogy ez távolról sincs így. Persze semmit nem várok el tőle a minimális tiszteleten kívül, ami mintha régen meglett volna. Persze a félelem mellett, mikor tudta, szavamba se kerül és a szíve a testén kívül fog levegőzni dobogás helyett.
-Még csak.-javítom ki, ugyanis az álla roppanása legkevésbé sem érdekel. Meglehet, hogy nem tudta, hogy élek, de, hogy tartsam az iramot a folyton változó világgal, kicsit művelődtem ilyen, s olyan téren. Persze nem várom el tőle, hogy ő mindezt értse. A maga egyszerűsége volt valahol a szépsége. Leszámítva persze a nyilvánvaló külső, testi adottságokat.
-Miért nem lepődök meg a tudatlanságodon. Szeretnéd, ha megmutatnám?-húzódik ajkam cinikus mosolyra, valódi érdeklődést színlelve a csillogó szemeimbe, holott nagyon távolodom a kedves, vendégszerető énemtől, amire szavai jó nagy adaggal tesznek. -Drágám, nem árthatsz nekem. Bármennyire szeretnél.-vágok szomorú arcot, majd olyan ártatlan és negédes mosolyt villantok felé, ami minden bizonnyal sok embert megbabonázna, ő viszont már nem ezen emberek közé tartozik, legalábbis még. De hosszú az éjszaka és az élet, minden változik folyton, idővel ő is meg fog.
Nem reagálok, ellenben valami elpattan bennem szavainak hála, és rezzenéstelen arccal szúrom a kést mellkasába, hogy a penge hegye szíve csücskét csiklandozza. Elmosolyodom a látványtól, bár minden idegszálam és minden apró vonásom a dühtől megkeményedve jelzi, hogy elért valamit, aminek örülnie kellett volna, hogy közelébe se került eleinte. Tudta mire vagyok képes, talán elfelejtette, de most tettem róla, hogy elgondolkodjon a lehetőségein. Üvöltése a pince falai között visszhangzik, majd csendesedik el, s lesz a múló percek martalékává, de arca a fájdalomról még így is tökéletesen árulkodik.
-Mondtál valamit?-szalad fel szemöldököm, az üvöltése után, majd összeszedi magát, és két levegővétel között nekem címez pár szót. Mennyire aranyos küzdő, meg kellene zabálni.-Fogalmam sincs őszintén. Egy bocsánatkérés megtenné, amiért megöltél. Legalábbis próbáltál. Aztán elgondolkodhatnál, hogy visszaveszel a stílusodból, mielőtt a kést nem csak megforgatom benned, de ki is belezlek vele. És ismételten, hogy mondtad? Jó fej leszel?-ezzel szavaimnak eleget téve kicsit megforgatom benne a kést, ügyelve, hogy az továbbra is csak szíve mellett és ne benne legyen.-Dolgoznál nekem?-teszem fel az egyszerű kérdést, de valamiért azt érzem, hogy a válasz még így sem lesz kielégítő eléggé.

Karen & Darius

Most képes lennék egy fogpiszkálóval is darabokra szaggatni őt. Rohadtul nem szeretek, ha cseszekednek velem, az pedig a legkevésbé sem imponál, hogy ki vagyok kötve már megint. Nem ez az első eset, de az utolsó alkalommal úgy gondoltam, hogy mostantól elfelejthetem ezt az egészet. Egy vad sem szereti, ha láncon tartják én pedig… még kevésbé.
Azt hittem ennél kicsit jóban bókolsz. – amúgy is, ebből a háromból kettő egyáltalán nem igaz rám. Irritáló és idegesítő? Vagy talán csak sértegetni próbál? Elég gyenge próbálkozás lenne. Az a nagy helyzet, hogy nincs semmi új, amit mondhatna rám. Hallottam már mindent, sok minden voltam az évek alatt és… a legtöbbre rá is szolgáltam. Mindig is hízelgőnek találtam ezt. – Tudod, az a nagy helyzet, hogy a tököm se akar az embered lenni. Én senkijé nem vagyok, szívem. – csóváltam meg a fejemet. Azalatt a párszáz év alatt, amit leéltem, ugyan voltak olyan idők, mikor ez nem teljesen volt igaz, de, ha a nagy egészet nézzük, akkor igen. Én szabad vagyok, mint egy kibaszott madár, utálom, ha megmondják, mit csináljak. Vannak olyanok, akik rá vannak szorulva arra, hogy satuba fogják a töküket és megmondják, mit csináljanak, de ez nem én vagyok. Ha kutyát akar, keresgéljen máshol.
A szavait hallva csak fáradtan felsóhajtottam. Fáradt is voltam, az éhség és a verbéna miatt pedig a gondolataim kissé kuszák voltak, hogy én ebbe most belemenjek. Nőből van, senki nem tudja, hogy mi az isten jár a fejében, ráadásul teljesen megkattant. Nem lennék a meglepve, ha tulajdonképpen fingja sem lenne arról, hogy mit miért csinál. – Hallottad? Ez az állam volt. – húztam cinikus mosolyra a számat. Ennyire meglepődtem, hogy még életben vagyok. Az újdonság varázsa odalett úgy pár száz éve, mikor ezt először játszotta el. Akkor kicsit máshogy csinálta, nála ijesztőbbekre bízta a kínzás részét a dolognak. A régi trükkök mindig jók, de ezt már ismerem.
Az meg mi a franc? – fogalmam sincsen, hogy milyen mamuszról beszél. Ugyan ebben a korban élek, de a legtöbb dolgot magasból leszarom. Túl sok minden van, ami teljesen felesleges, én pedig így is bőven túlteljesítek azzal, hogy megjegyzek egy-két nevet. – Én nem fenyegetlek, csak előre szólok, hogy ne érjen váratlanul. – vontam meg a vállamat, amennyire a jelen helyzetben képes voltam rá. Nem valami könnyű, ha ki vagy láncolva. De abban biztos lehet, hogy amint innen lekerültem, az rá nézve nem sok jóval fog kecsegtetni. Elengedtem volna a múltat. Az én szememben kvittek voltunk azzal, hogy hagytam élve elégni. De így most… ezért revansot kell vegyek. – Fura, mégis van humorod. – nem mintha a franciák nem érdemelnék ezt meg. Undorító egy népség az, találkoztam jó párral már, de csupa csalódás ért csak. Gyávák, gyengeelméjűek és valamiért minden szart megesznek, amit látva egy normális ember a tüdejét is kihányja.
A fájdalomtól vezérelve felkiáltok, de aztán már csak morgok és hörgök, mikor a szívemnél érzem azt a szart. A szíve minden élőnek és holtnak igen fájdalmas pont. – Te hülye picsa…   mormogom, két levegővétel között. – … mégis mi a szart akarsz hallani? Vidd a kurva késed a szívemtől és majd jó fej leszek. – ez persze elég relatív az esetemben, de… ha megerőltetem magam, talán lesz hozzá egy-két kedves szavam. Nem, nem lesz, pont annyira bekaphatja majd, mint most.  

Nem kellett volna ennek így történnie. Neki nem kellene itt lennie, sőt, ő lehetne az, aki kínoz, s nem az, akit kínoznak. Megesik, hogy fordul a kerék, de nem hittem anno, ki tudja hány éve, hogy ide jutunk. Az ő érdekében reméltem, hogy nem jutunk ide. Mosolyogva nézem a kifeszített alakot, hogy mennyire megtörhetetlennek gondolja magát. De senki sem az, ő sem. Erre ő is emlékezhetett már.
-Bármennyire irritáló, idegesítő, nagyképű alak vagy, egy valamiben mindig is jó voltál. Voltaképp te voltál a legjobb emberem. Kár érted.-biggyesztem le szám, mintha sajnálnám egy percig is, hogy ide jutottunk, holott leginkább azt sajnálom, hogy még él. A hosszú szenvedés, amire most ítéltetett, nem lesz a kedvenc időtöltése. Ismert eléggé ahhoz, hogy tudja, nem állok meg egykönnyen. Bár, ha legalább magamhoz őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, igazán mit akarok vele kezdeni.
-Őszinteség meg én. Valakivel összekeversz. Őszintén szólva sosem tudtad, mikor hazudok. Ki tudja, most hazudok-e. Egyenlőre azt becsüld meg, még nem öltelek meg.-hangsúlyozom a még szócskát, és alsó ajkamba harapva méregetem az elém táruló művet. Nem mocskoltam be a kezem úgy, mint régen, ám a penge, mit időközben kezembe kapok, könnyedén és természetesen forog ujjaim között, mintha ott lenne igazi otthona. De első körben a verbéna édes ízével ismertetem meg, igaz, valahol régen már ezt is kipróbáltuk közösen is. Akkor mintha rosszabbul bírta volna. Azt hiszem, erre mondják, hogy az évek és a tapasztalat.
-Ó, majd ha lesz időm, elgondolkodom rajta, hogy megfontolom-e ezt az ajánlatot. De tudod mit, nem érdekel mégsem. Sem most, sem egy óra múlva. Talán, ha nem leszel kikötözve és  mondjuk úgy, hogy nem nézel ki szarul, hogy a te szavaiddal éljek, majd elhiszem a fenyegetésed. Addig maximum a nyuszis mamuszom kap tőled hidegrázást.-lekezelő hangnemem nem változik, közelebb lépek hozzá, körmeim ismét végigvezetem nyakán, és mikor felvázolom a terveim, ismét megbizonyosodhatok róla, hogy ő az egyetlen, aki a leglényegtelenebb információt kezdi először feldolgozni. Megforgatom szemeim, és vállat vonok, olyan könnyedén, mintha valóban a téma középpontjában a sípoló csigák állnának, s mi legalább biológia szakos talpnyalók lennénk az egyetemen.
-Egy francia biztos tudja.-adok neki tippet, kit kérdezhet, nyilván, egy sztereotípiára építve, mi szerint a franciák a csigazabáló népség. Párizs és környéke azonban kívül esett az általam kedvelt területeken.
Szavaira megremeg ajkam, érzem, hogy a másodperc törtrésze sem kell hozzá, és gondolkodást mellőzve libbenek elé, átszelve a köztünk lévő távolságot, és a kezemben lévő kést könnyedén szúrom át bőrén, majd bordái között, azokat szétzúzva, addig tolom, míg a szívét meg nem csiklandozza a penge vége.
-Én a helyedben elgondolkodnék rajta, hogy mit mondok, mielőtt valóban végzek veled.-forgatom meg kicsit a kést, és figyelem fájdalomtól lassan torzuló arcát.-Mit is mondtál az előbb?-kérdezek tehát vissza, bár még nem tervezek annyira előre, hogy tudjam, ha nem tetszik válasza, mit fogok csinálni.

Karen & Darius

Mondanom sem kell, hogy milyen érzés egy olyan embernek, mint én az, hogy meg van kötve. Mindig is szabad voltam, mindig is imádtam mindent, ami ezzel járt. Mintha egy vadállatot zárnál ketrecbe. Abból semmi jó nem sül ki. Ha pedig kijutok innen, az biztos, hogy darabokra tépem őt, és nem fogja élvezni. Ellenben én.
Itt vagyunk, igaz? Valamiért nagyon nem tudsz lemondani rólam. – ami alapjaiban véve hízelgő lenne, így viszont több, mint rohadt idegesítő. Sokkal jobban örülnék, ha helyettem valami egyszerű, hülye seggfejt hozott volna ide, én pedig továbbra is békésen ihatnék. Nem, neki muszáj volt megint eljátszania ezt az egészet.
Te élvezed ezt, nem ölnél meg. Ezért nem öltél meg akkor sem. Elég szar, hogy nekem kell őszintének lennem veled, mikor rólad van szó. – megpróbálhatna nem tagadásban élni, egész jó dolog. Nincsenek tévképzetek, az ember nem hazudik magának… így kéne élni, de erre senki nem képes. Nem értékelik, mert azt hiszik, hogy így majd többnek látszanak. Az ember szánalmas, ezért léptem túl rajtuk.
A tököm ki van a verbénával. Nem ez az első eset, hogy ezzel tömnek. Hugyoztam én már verbénát, tudom milyen szar, de elkeserítő, hogy ezt újra és újra az eszembe kell juttatnia valakinek. Szemtől szembe, abba benne vagyok, abban verhetetlen vagyok. Így viszont… maradnak a rohadt kis játékszerei, amitől többnek érzi majd magát.
Na látod, ebben egyetértünk. – vigyorogtam rá, a földre köpve a verbéna utóíze miatt. Nem csak az a szar, amit csinál, hanem az is, amilyen íze van. Nem beszélve arról, hogy az éhség miatt lassabban regenerálódom, így sokkal tovább tart a fájdalom, amit okoz. – Ami késik, nem múlik. – mosolyra húztam a számat, de aztán gyorsan felhördültem és morogva próbáltam elnyomni a fájdalmat. Nem volt új, de egy ideje nem igazán volt hasonló. Kellemetlen volt, annyi biztos, de… bokszzsáknak mindig is kurva jó voltam. Ez sem sokkal másabb.
A szavaira csak félig figyelek oda, lehunyom a szememet, egy-egy rosszabb, kellemetlenebb résznél. Nem csak az fáj, mikor kimarja ez a szar gyomrod, hanem az is, mikor rendbe jön. – Mi? – pillantottam fel rá értetlenül. – Miért dobálna bárki is csigákat a tűzbe? Ne, tudod, mit? Nem akarom tudni! – gőzöm nincsen, hogy miről beszél. Csigák… sípolnak. Miből vannak, furulyából, vagy mi a franc? – Ezért mindenki nagyon hálás szokott lenni…  nevettem fel halkan, már-már magamban, mielőtt morogva emeltem volna fel a fejemet. – Tényleg azt várod, hogy mondjam, meg mit csináljál? – a hallgatásából eléggé ez jön le. – Nagylány vagy, szívem! Hozd a kurva vasrudadat, ha akarod! Csak most nézz a szemembe, és úgy csináld! – most ne mással végeztesse el a szar melót, mint a múltkor. Ott mások kínoztak, ő csak vígaszt nyújtott. Most legalább ő csinálja. Mondhatni, előrelépést történt. Hogy én milyen rohadt mód örülök ennek.

Azt nem is vártam, hogy könyörögni fog az elejétől kezdve. Sőt. Tulajdonképpen nem vártam tőle semmit azon kívül, mit már tudtam róla. Úgy sem adja könnyen a bőrét, de hiába hiszi magát megtörhetetlennek, annyira nem neveztem volna őt annak, mint amilyennek hitte. Mindenkinek van gyenge pontja. H nem ő és az a szőke kisasszony, akkor más. Ez már részletkérdés igazából a terveim tekintetében.
-És ezt el is hiszed? Szánalmasan próbálod fényezni a képességeid.-forgatom meg szemeim, erőteljes fintorral a szavaira, miszerint szerinte az én világom közepe is ő. Nagyot téved, a sajátom közepe ugyanis én vagyok. Ő csak kiérdemelte azt a helyet, ahol már nem gondolkodom, csak cselekszem. Bár kétlem, hogy ez minden eseményt tekintve neki jó hír lenne, épp ellenkezőleg.
-A a hülye picsa kár, hogy nem ölt meg akkor, mikor lehetősége volt rá. Valószínű már neki is ismerős a helyzet és ő is bánja ezt a kihagyott lépést.-szavai hidegen hagynak, szavaim pedig olyannyira mentesek mindennemű kedvességtől és együttérzéstől, vagy sajnálattól, dühtől, hogy egy szobor is megirigyelhetné, aki képtelen a r faragott arckifejezésen túl másmilyen arcot is vágni.
A poharat felkapom, és mielőtt igazán ráeszmélhetne, hogy mire is készülök, lenyeletem vele a folyadékot, minden cseppjét, nehogy kárba vesszen egy kevés is, majd a szenvedést elrejteni próbáló arcot pásztázom végig egy örömittas és egészségesen ördögi mosollyal.
-Kár, felpróbálhatnál végre egy öltönyt. Biztos jól állna.-mosolyodom el, és ahogy ismételten megjegyzését próbál tenni, lepergetem azt magamról, és anélkül is tudom, hogy mire gondol, hogy kimondaná. Látom a végigmérő tekintete.-Tulajdonképpen jó. Az én beleim legalább nem marják a savak.-rántok vállat kérdésére, egyszerű gesztusaim tökéletesen mutatják, mennyire nem érdekel, hogy mit próbál elhitetni, mennyire jól vagy rosszul van, ahogy szavai sem érintenek meg. Ennél rosszabbal is vádoltak már, hogy szarul nézek ki. És mi történt? Az illető talán fej nélkül éli tovább életét...nagy kaland.
-Hmm, nem, nem. Tudod, ha a csigákat tűzbe dobod, sípolnak, míg meg nem halnak. Érdekelne, hogy te milyen hangot adsz ki, amikor a hátad bőrét perzseli valami kellemesen meleg. Vagy akár azt is kipróbálhatom, ha forró vassal szúrom keresztül a tüdőd, te sípolsz-e. Furcsa mód beindítod a gondolataim, amiért roppant hálás vagyok.-mosolyodom el, és kissé oldalra billentve fejem, várom a reakcióját, még mielőtt bármit tennék vele. Egyszerűen érdekel, hogy neki van-e jobb ötlete, avagy sem, s ebben az esetben próbálkozhatok szabadon, mindennemű kérését mellőzve.

Karen & Darius

Nem nagyon tudtam mást tenni. Mivel kikötött, és telenyomott verbénával, megölni most éppen nem tudom, de még csak letépni sem a karját, vagy esetleg egy lábát. Az pedig csak természetes, hogy be sem áll a szám. Ő sem akarná, tudom én azt. Túlzottan is imádja a társaságomat, ha nem így lenne, nem hozott volna ide. Bárcsak ne így lenne!
Csak a tied közepén. – vontam meg a vállamat mosolyogva, már amennyire megtudtam vonni. – Meg talán még jó néhány közepén. – tettem végül hozzá. Nem értem mi baja van ezzel. Mintha ő nem hinné azt, hogy körülötte forog ez az egész rohadt világ. Egy önelégült picsa, persze, hogy ezt hiszi. Nekem sokkal inkább van okom erre. Sőt, ami azt illeti… mi lenne egyáltalán ellene? Ha mondjuk sikerült volna bárkinek is megölnie… az a köcsög nem számít, aki miatt vámpír lettem, ráadásul, őt is elintéztem utána. Én így működök. Én vagyok az… ellenhatás, akármit is tesznek.
Biztos imádod, amit látsz. És nem vagy egyedül vele. De, tudod, ez mind ismerős, egyszer találkoztam egy hülye picsával, aki elégé hasonlított rád, ha már itt tartunk. – ő volt az, persze. Az éhség, a kikötözés, ezt már egyszer lejátszottuk. Csak akkor nem volt olyan bátor, hogy előttem legyen, hanem inkább a  megmentő szerepében tűnt fel.
Nem is igazán tudok ellenkezni az ellen, hogy kinyiss a számat. Nem vagyok csúcsformában, a verbéna és az éhség miatt is gyengébb vagyok, így túl nagy ellenállást nem tudok kifejteni. Kénytelen vagyok lenyelni ezt a szart, amit persze fulladozás és köhögés nélkül lehetetlen, valósággal szétmarja az egész kicseszett torkomat, és hirtelen egy örökkévalóságnak tűnik az, mire elkezd rendbejöni. Kurva éhség, minden lassabb miatta. Köpök egyet, a szar szájíz miatt, amit a verbéna hagyott maga után és dühösen pillantok fel rá. – Ennyire azért nem kell színpadiasnak lenned! Ráadásul… nem akarok temetést. – az embereknek való, én pedig a legkevésbé sem vagyok az. Morogva figyelem, ahogy hátrál egy lépést. – Milyen érzés, hogy még így is én nézek ki jobban? – húztam vigyorra a számat, habár még mindig kurvára fájt, de megérte. Nekem még csak ki sem kellett hozzá öltözni. Habár, kevesebb ruhában talán több esélye lenne. Helyet kéne cserélnünk. – Na és most mi jön? Megint a pohár? Szar egyedül inni. – de gondolom a két szép szememért nem fog velem együtt inni. Milyen kár. Van, aki többet is megtenne a két szép szememért.

Az esetleges problémák elkerülése végett, a meglehetősen régimódinak tűnő verziót választom, és nem zavar, ha ezzel neki problémája van. Tulajdonképpen örülök neki, hogy kicsit nosztalgiázhatok vele. Persze kétlem, hogy az érzés kölcsönös, de jelenleg nem is érdekel, s ha így lenne, sem sokat számítana, esetlegesen javítana a helyzetén. A mérhetetlen vágyakozás ismét, hogy olyanná tegyem, mint régen, nem tagadom, hogy elvakít, és örömömre szolgálna, ha fejet hajtana előttem, bár erre vajmi kevés esélyt látok, és talán hosszú, rögös út elé nézünk ez ügyben. De a kockázatot vállalom most is, és a céljaim akkor is elérem, ha addig élek is. Nem tudtam, hogy milyen elvárásai vannak felé, egyáltalán vannak-e, így pláne a helyszín tökéletesnek tűnt. Ám, ő hőbörgött ellene kicsit, de egyelőre ez a helyzetén semmit sem változtatott, épp ellenkezőleg. Ha tovább kóstolgat, az csak neki lesz rossz, nem nekem.
-Megint azt hiszed, hogy te vagy a világegyetem közepén. Csalódnod kell, nem így van.-ez nem igazi válasz a kérdésére, de nem is akartam konkrét lenni vele. Őszintén szólva, nem ő az egyetlen, akit ilyen helyzetbe kényszerítettem, és valami perverz indíttatásnak köszönhetően azt hiszem, hogy nem is ő lesz az utolsó.
-Nem vagy abban a helyzetben Darius, hogy kéréseid legyenek. De még csak abban se, hogy érdekeljen, mi tetszik, mi csikiz vagy mitől sajog az összes ér a testedben, és mitől kínoz annyira az éhség.-nem volta a használók között, de tudtam, hogy mire képes a verbéna, és voltaképpen örültem, hogy e tudás hatalmában vagyok. Jövőbeli terveimhez ugyanis szorosan kapcsolódik az az elgondolás, hogy ennél már csak rosszabb helyzetbe és rosszabb érzések közé akarom taszítani. Ha gondolkodott volna anno, talán nem lennénk itt. De mivel már akkor sem használta a fejét, nem lep meg túlzottan, hogy ide jutottunk.
-Nem…nem…nem…-dünnyögöm halkan, egy félmosolyba, amíg a kifeszített remekművemen végigpillantok, és a lámpa fényénél már valamivel jobban látom vonásait is. Nem szenved. Még nem.
Szavait hallva a mosolyom nem változik. Nem hat meg, hogy tudja, mi a módi, legalábbis az nem hat meg, hogy azt hiszi, most is az fog történni, ami régen. Igazából fogalma sincs róla, hogy mindezzel mit ér el, de azt előre leszögezhetjük, hogy nem lesz abban könyörület, amire ma készülök vele. És ki tudja, hogy holnap mit hoz elénk? Jobb helyzetben nem igen lesz, rosszabban elképzelhető, de nem fog érdekelni az sem.
-Ki kellene mosni a szádat egy jó adag szappanos vízzel, de jobb ötletem van ennél.-kapom fel a poharat az asztalról, és kérdésére még mielőtt választ adhatnék, szorosan és határozottan kapom el állkapcsát, és mindenféle ellenkezésnek ellenállva, egyszerűen a szájába öntöm a tömény verbénát, majd összenyomom száját, kényszerítve, hogy fulladozva nyelje le a maró folyadékot.-Mit is mondtál az előbb? Miattad öltöztem-e ki? Igen. A te temetésed miatt.-a poharat visszateszem az asztalra és távolabb lépek egy lépést, ismételten végigmérve a remekművem haladó folyamatában lévő fázisát. Kezdetnek nem is rossz, így elsőre, ennyi évszázad után, nem igaz?div>
Lana Del Rey - Born To Die ••

Karen & Darius

Léptek. Fáradtan emelem fel a fejemet. Magassarkú. Biztos azé a hülye picsáé. A nyakam felé nyúltam volna. Láncok. Remek. Már megint kifeszítve vagyok. A seggemet nem vagyok képes így megvakarni, de, ha már úgy is ennyit cseszekedett azzal, hogy idehozzon, talán megteszi nekem. Bár, biztos szívesen megvakarná nekem, ha már ennyit bajlódott csak azért, hogy átjöjjek hozzá. Hívott volna meg egy italra, könnyebb menet lett volna. Rántottam egyet a láncokon, de nem vártam tőle semmit, a verbéna gyengít, ráadásul az éhség sem éppen az én kezemre játszik. Fáradtan sóhajtok fel, a magassarkú lépteinek zaja felé, várva, hogy végre feltűnjön az a picsa, aki miatt itt vagyok. Megint. Nem tartom magam rossz embernek, de… valamivel nagyon felcsesztem valakit odafent, hogy ezzel büntet.
Titeket? – kérdeztem vissza kissé lehangoltan. – Azt hittem csak velem törődsz ennyire. – cinikus voltam, de, hogy a picsába ne lettem volna az? – Óvatosan, csiklandozol. – fordítottam oldalra a fejem, hogy lássam a szemem sarkából. – Mi lenne, ha leszednél innen? Nem igazán jön be ez a kifeszítős dolog. – ráztam meg a fejemet. Enyhe kifejezés, hogy nem. Egyetlen embert bánok, hogy megakartam ölni. Az ő. Ha nem akarom megölni aznap, most nem lennék itt. Ez aztán a balszerencse. Nem, nem ez. Az, hogy nem döglött aznap a tűzben. – Miért csinálod ezt? Te megkínoztál, én megpróbáltalak megölni… szerintem kvittek vagyunk. – ha megöltem volna, talán akkor lenne mit behajtania, de, mint kiderült, sajnos él és virul, éppen ezért nem értem mi baja van. Tudom, hogy teljesen őrült, de ennyire? – Nem, mintha nem lennék odáig érted és azért, amit csinálsz, de… tudod, hogy van ez. Legszívesebben kitépném a szíved és lenyomnád a torkodon. – nevettem fel halkan. Mostanában ezt inkább csak azért mondtam embereknek, hogy féljenek. Megtettem persze, de csak azért, hogy lássam őket rettegni. Őt viszont… nem rettegni akarom látni. Őt megdögleni akarom látni. Újra és újra, magasból leszarom, hogy ez nem lehetséges. – Verbéna, kiéheztetés… az embereid megvernek, te pedig megint lejössz minden este, hogy elmond mennyire sajnálod? Ez már nem fog bejönni, szívem. csóváltam meg a fejemet. – Ha van egyáltalán bármilyen terved, hogy mi a szart akarsz ezzel, remélem jól kitaláltad. Egyszer már elbasztad, abba sajnos nem döglöttél bele. De kitudja, mi lesz legközelebb! – húztam széles mosolyra a számat, de néhány pillanat múlva már morogtam. Ez az egész kibaszottul nem volt az ínyemre. – Miattam öltöztél így ki? – pillantottam rá, mikor végre megláttam és nem a hátam mögött álldogált. Lemerem fogadni, hogy ő minden nap így néz ki. Amivel nem lenne gond, ha nem ez a helyzet állna most fent kettőnk között. Magassarkú… hogy a picsába lehet abban járni?

A híresztelésekkel ellentétben, tudtam jól, mire készülök. Tudtam, hogy mit vár el tőlem, hogy alábecsül és azt hiszi azzal, hogy egyszer megpróbált megölni, minden el is van rendezve. De ennél jóval többről volt szó. Engem nem érdekelt, hogy ő mit hisz, vagy gondol, a tűt könnyedén kapom elő, a legváratlanabb pillanatban, és döföm át vele kezét, majd várok. Nem tud felkelni, a testében könnyedén és gyorsan terjed szét a verbéna és egyéb, boszorkányok által igen hasznosnak ítélt összetevőből álló szérum, én pedig mosolyogva nézem végig, ahogy kábultan omlik a sörtől és hamutól mocskos asztalra.
Az embereim hamar mellettem állnak és cipelik ki feltűnés nélkül a helységből, amit időközben elkábított emberek lepnek el, majd a kocsi csomagtartójába fektetve, vagy inkább dobva, kis időre búcsút veszek tőle, és a hátsó ülésen, a fejemben lévő listámról kihúzom az első pontot, amit ellene megtettem.
Az autó gyorsan szeli az utakat és Seattle városába érve, érezni kezdem, ahogy pezsgő véremnek hála, szinte hajt a tettvágy. Eredetiség ide vagy oda, mivel a ház nagy, de a hangszigetelés bajos, így a régi, s igen jól bevált pincehelyiségbe cipeltetem, és amíg ő próbál magához térni, és némi vért veszek magamhoz. A cellából hallom, ahogy felszűrődik a hang, épp ezért, komótosan, magassarkúmban kopogva indulok el lefelé, s miután az ajtó kinyílik előttem, kezemben a félig lévő pohárral, beljebb haladok, a lámpákat nem felkapcsolva. Csak magassarkúm kopogása mutatja, merre vagyok, illetve valószínűleg a vér szaga, ami emlékeztetni kezdheti arra, hogy milyen az, mikor az éhség is kínoz, nem csak a verbéna.
-Tudod, ez egy békés környék. A nyugalom megzavarásának elkerülése végett titeket szeretnélek óvni az esetleges panaszoktól. Sajnos a zaj szigetelt szobák nem olyan ötletesek, és rendszerint a föld felszíne felett vannak. Az atombunkerek pedig annyira feleslegesek, így a régimódi pince megoldást pártoltam. Remélem nem baj. Hisz annyi kedve emlékünk fűződik az ilyen helyekhez.-érek ekkor már mellé, vagyis mögé, és húzom végig ujjaim vállán, majd körmeim a tarkója vonalán, majd elé érek éppen, mikor pár lámpa felkapcsolódik, és a helyiség félhomályba burkolózik, arcom minden rezdülését felfedve.-Remélem a fájdalmaid elviselhetőek.-mondom úgy, mintha érdekelne, hogy mit érez vagy mit sem.

Karen & Darius

Ez is egy megfogalmazása annak, amit én mondtam. – rántottam meg a vállamat. Felőlem aztán bárhogy mondhatjuk, a lényeg ugyanaz: egy hülye picsa. Ez önmagában nem gond, kedvelem a hülye picsákat, keveset beszélnek, ha mégis, nem kell odafigyelni rájuk. De sokat adnak, és cserébe én is sokat adok nekik. Karen viszont… őrült. Nem a jó értelemben.
A szavait hallva csak mosolyogni tudtam. – Akkor miért vagy így oda értem? – nem mondom, hogy megfejthetetlen vagyok. Ami azt illeti, olyan egyszerű vagyok, hogy az már fáj. Csak vér, a motorom és szex kell, hogy bárhol eléljek boldogan. Magamat pedig nem tartom sokra, csupán csak tisztában vagyok magammal.
Köszönöm, az első dolog, amiért nem akarlak megölni! Ezt is megéltük! – emeltem a poharamat, majd kiittam. Nem érdekel, hogy mi van azokkal a nőkkel, akiket megdugtam. Csak jól éreztük magunkat, nem fogadtam őket örökbe, és nem tettem nyomkövetőt a nyakukba, hogy tudjam merre járnak. Azt csinálnak, amit akarnak, felnőtt nők. – Azon kívül, hogy mit csináltam velük, aligha mondhattak bármi mást. Ne aggódj, azért tudnék meglepetéseket okozni neked. – mosolyogtam rá. Azokkal a nőkkel nem beszéltem, vagy talán csak pár szót, jöttek és mentek is, közben pedig egy remek éjszakát töltöttünk el. Ha arra kíváncsi, hogy mit csinálok az ágyban, csak kérje szépen, talán megsajnálom.
Nem kívánok neki semmit sem. Egyszer megdugtam, mit hiszel, hogy örökbe fogadtam? Annyira mégsem ismerhetsz, mint hiszed. – ha tényleg azt hiszi, hogy egy kicsit is érdekel mi van vele, akkor félrenézett valamit. Átváltoztattam, adtam neki egy ajándékot, hogy mihez kezd vele, az ő dolga, akár él, akár nem, én ugyanazt fogom tenni, amit szoktam.
Tudod, hogy miért van ez? – néztem rá, majd közelebb hajoltam hozzá és a fülébe súgtam a választ. – Mert férfiból vagyok. Azért van a farkam, hogy időnként azzal gondolkozzak. – visszahúzódtam a helyemre és mosolyogva néztem rá. Még szép, hogy a farkammal gondolkodok, ettől férfi a férfi. A vicc, hogy így is mérföldekkel értelmesebb vagyok, mint sok seggfej. – Drágám, én soha nem gondolkodok előre! Én csak teszem, amit éppen a legjobban látok! És mindig sértegetni foglak majd, én így mutatom ki, hogy mennyire szeretlek! – vigyorogtam rá. – Nem olyan izgalmas és beteges, mint kinyírni azokat, akik megdugtak, de személyesebb! – az idegeimre megy. Mintha nem tudnám, hogy szar helyzetben vagyok. Mikor leült ide, már éreztem, hogy ez a nap drámaian gyorsan lett foslavinává. Kell nekem mindig a legőrültebb picsákat kifognom. Mintha valami kicseszett mágnes vonzaná őket hozzám. Nem meglepő, valószínűleg a helyükben én is odáig lennék magamért.
Az viszont meglep, amit csinál és, ahogy a kezemet átszúrja, el is kapom hirtelen és dühösen húzom ki belőle a tűt, majd dobom félre. A szavait mikor meghallom, már kába vagyok és nagyokat pislogva rázom meg a fejemet, de nem használ. A kezét megfogom és a fejem alá húzom, hogy ne az asztalt fejeljem le. – Csak fogd már be! – dőltem rá a kezére, és hamarosan már az eszméletemet is elvesztettem, de legalább nem kellett már hallgatnom.

Lassan tértem magamhoz, és morogva nyitottam ki a szemeimet, és felhördültem, mikor egy pincében találtam magamat. Sötét volt, sok mindent nem láttam, de eleget voltam pincékben, hogy megérezzem, ha egy régi ismerőst látok. – Egy pince? Azt hittem legalább kicsit kreatívabb leszel. – húztam el a számat, és most már elkezdtem mozogni is, bár le voltam láncolva, és valószínűleg verbéna folyt az ereimben is, mert rohadtul fájt mindenem.