Éreztem rajta, hogy talán nem kellett volna ilyen meggondolatlanul beszélnem, mi több, nem kellett volna, hogy lássa rajtam, mennyire el tud gondolkodtatni egy efféle kis ruhadarab. De ez már megtörtént, ez ellen tenni már nem tudok.
- Bocs. - suttogtam aztán, majd a szemébe néztem, és próbáltam valami kiegyensúlyozottságot produkálni. - Nem kellett volna ezt mondanom, meg... így néznem rád. - mondtam cseppnyi zavarral, de nem volt engem olyan könnyű zavarba hozni. - Te is.. "gyászolsz".. - legyintettem az ablak felé, ezzel utalva a fickóra, akivel nemrég dolga lehetett. - Én meg.. egy paraszt vagyok. - sóhajtottam.
Nagyot nyeltem szavai hallatán. Tetszett,ahogy nyelve pimaszon pörgött, de nem igazán tudtam felmérni,hogy ez még belefér-e a szomszédi stócba, ugyanis egyre jobban hajlottunk bizalmasabb körökbe. Hogy zavart-e? Inkább azt nem tudtam eldönteni,hogy kellene-e zavarnia. Nem igazán fűlött fogam válaszolásra, így csak zavart mosoly kíséretében forgattam szemeimet. A következő szavaira viszont rendesen kiguvadtak szemeim. Hogy tessék ? Szemei ismét ravaszul csillogtak, én pedig valamiért egyre kényelmetlenebbül, izgága módon fészkelődtem. - Ha ennyire tetszik, kölcsönadhatok - a tej mellé- pár darabot ebből is. Nekem úgyis frissítenem kell a ruhatáramat, egy elefánthoz igazítva - konyultak le ajkaim, de zavarom nem ült el. " Túl messzire megy" - zakatolt fejemben szüntelen, én pedig nem voltam biztos benne,hogy igaza is van.
Láttam tekintetét, ahogyan hasam felé pislogott, és először mindez vigyorgásra késztetett. Ez csak fokozódott, mikor zavartan elkapta tekintetét, s ezzel el is árult mindent. Kivételes egy nő. Tudom, furcsa ezt megállapítani körülbelül tíz perc ismeretség után, de ennyi idő pontosan elég ahhoz, hogy az alapokat egy ismeretségben letudjuk. Leginkább azt, hogy kedvelni fogjuk e egymás, vagy sem. S most erősen hajlottam abba az irányba, hogy vannak még itt elvarratlan szálak, de ezektől függetlenül jóban lehetünk.
- Alulöltözött. Láttam már ennél nagyobb alulöltözöttséget is, ezt elhiheted nekem. - kacsintottam rá pimaszul, tekintetemmel pár másodpercig dekoltázsát figyelve, miközben ő valami papírdobozzal ügyeskedett. Valószínűleg a költözés egyik mellékterméke, ami még tele van ruhákkal, holmikkal, csecsebecsékkel.
- Ühm. - köszörültem meg a torkomat, felvont szemöldökkel, de egy afféle "erre nem számítottam" tekintettel, s úgy néztem a ruhadarabokat. Persze hogy azt a tűzvörös fehérneműt szúrtam ki!!! Mi mást? Azzal a babával nem foglalkoztam annyira. - Igazán.. tetszetős darabok. - feleltem aztán már kitisztult tekintettel. Kinek a fantáziáját nem indította volna be az a néhány csipkecsoda?
Pár időhúzásként betudott másodpercig időztem szűkre szabott pólójával borított hastájékán, majd -zavaromat leplezve- dobozokra kaptam tekintetem. Régi időkre repültem vissza, kettő vagy inkább egy évet mínuszban, mikor.. hogy is mondjam, szabadabb felfogást pártoltam, és erkölcs terén is több mindent megengedtem magamnak. 18 év kevésbé önkéntes visszavonulást követően - még, ha a folytonos kiképzések, és jövőtől való feszengő tartás ki is vett a lendületből- erőltetetten bőséges pótlásba vágtam fejszém. Nem kivételezve a szemérmetlenebb dolgokkal. Akkor más válaszra adtam volna a fejem, akkor máshogy gondoltam volna a helyzetet. - Igen, bár...akkor nem lenék ennyire alulöltözött - vigyorogtam pironkodva,teljesen elviccelve az ügyet, majd beakasztottam ujjperceimet egy közelben heverő kartontákolmányba, és mellém rántottam. Egy határozott mozdulattal téptem le a ragasztócsíkot, majd felhajtottam a doboz szárnyait. Telis-tele selymes holmikkal, vagyont érő ruhákkal-, Grétivel. Gréti, egyetlen személyes értékemnek betudható tárgy, melyet régi időkből cipelek. Ölembe húztam az anyagbabát, és a rakás ruhára terelődött tekintetem. Szemöldököm erősen a homlokomra szökött, és szemeim környékén elmélyültek a ráncok. Az első szembetűnő darab egy tűzvörös, keveset mutató fehérnemű volt, és -sajnos- alatta sem eszmei értékkel bíró példányok hevertek. Hát..igen... - Igazából, csak ruháim vannak. Azokkal magam is elbánok.
Nem akartam még menni. Talán azt követelte volna meg az etikett de én arra sosem adtam túl sokat. Nem voltam egy jólnevelt kölyök. Nem híres voltam, hanem hírhedt gyermekkoromban a szomszédok számráa. Már hallották, ha befordultam a biciklimmel a sarkon, s rögtön behúzódtak, mielőtt kaptam volna egy-két vízi bombát. Szegény anyámék mindig szívtak ebből kifolyólag de sosem javiltam meg.
- Van. - mondtam egy mosollyal, s a hasam felé néztem. - De nem hiszem hogy jól venné ki magát, ha itt vetkőznék le, nemde? - vigyorodtam el. Tekintetemen láthatta, hogy a hasamra nézek, tehát ott van a második számú tetoválás, amit nem szívesen mutatnék meg egy nő előtt. Ki tudja, talán rosszul lenne egy idegen pasas fedetlen testétől. Nem akarom felkavarni a gyomrát.
Az a ború, ami ellepett, ragacsosan ölelt körbe, pedig nagyon küszködtem. De... abban a pillanatban, mikor először regéltem a tényállásról, hogy elhagytok,hogy terhes vagyok, hogy kilátástalan a helyzet, és hogy nem vagyok több,mint egy magányos bőgőmasina,akkor hogy is vághatnék jó képet? Túl .. új ez az egész... még hetek elteltével is, nagyon új. Aztán.. jobb ötletnek tűnt elveszni tetoválásának rejtelmeiben,minthogy mártírként sodorni magam csömörből vödörbe. Szabadság, függetlenség... Hatalmas jelentést birtokló szavak. Csak olyantól származhatnak, akinek fejében több jár, mint ami kiütközik. És ez... - Van még? - érdeklődtem, görcsbe állt gyomorral-, ami az előző témától maradt rám, és ugyanannyi besózottsággal. Aztán tudatosult csak bennem. Ez a tetkó csak alig lógott ki a ruhaujj alól... Ha van több, akkor ahhoz vetkőzni kell. Ez most olyan,mintha azt mondtam volna,hogy vetkőzzön? Miért vagyok mindig ilyen kínos? Ahh..
Jobbnak láttam nem firtatni mindezt a témát, mert szemmel láthatóan nevetését egyáltalán nem a felderült típusba sorolnám. Megterhelt volt, leterhelt s nem tudtam volna megmondani hogy miért tesz egy nő és egy férfi hasonlót. Inkább úgy fogalmazok hogy miért jutnak ebbe a helyzetbe. Egy gyermek áldás. Még ha én soha nem is adnám rá a fejem. Egyelőre még ezen a felfogáson vagyok, de lehet, hogy változni fog ha a szomszédban egy újszülött gyerek látványát láthatom majd. Meg a bőgését hallgathatom, mert állítólag azt nagyon hangosan tudják csinálni.
Egy mosollyal jutalmaztam ahogy tetoválásommal foglalatoskodott, s tekintetében láttam, hogy az efféle művészet valamelyest megnyerő számára. A miérteket nem fejtegettem ezúttal. - A szárnyak ábrázolják a.. szabadságot. És a függetlenséget. - húztam fel mégjobban az ingem ujját, hogy jobban láthassa, s egy apró mosollyal húztam végiog ujjamat én is a tetováláson. - Engem, és a felfogásomat jelképezi. - néztem ekkor már a lány szemébe.
- Elfoglalt... -ismételtem elhalkulva szavának mondandóját, ami akarva-akaratlanul is éreztette,hogy többet rejteget,mint mond. És amilyen világban élünk, bármit mögé lehet látni, még ha a raktáron fakó fantázia lapul. - Nem érted? - mondtam vissza újra szavait, ami így másodjára ..béna hatást keltett, így szinte kötelezve magam, eresztettem meg nyelvem. - Elég könnyen, hidd el - hahotáztam megrökönyödve. - De... voltak... más dolgok is.. Súlyosabb dolgok... - hát én sem az egyenes beszédtől vagyok híres, de még elkél a ködösítés, nem fogok minden utcán járónak kiteregetni, hol..és mikor. - Szerette ezt a gyereket - meredtem magam elé, s éreztem ahogy szemgolyóim egyre kényelmetlenebb táskákon ülnek...becsuktam kicsit, és igyekeztem egy mély sóhajjal a fáradt gőzt is kiengedni. El kellene engednem...végleg... Ismét a karján terjengő tetoválásra fókuszáltam, asztalra tolva ölemben pihenő, híg masszává olvadó jégkrémet. - Lenyűgöző- ámultam, és még egy ujjnyit feljebb toltam a pólót- remélve,hogy nem csinálok kényelmetlen helyzetet egyikünk számára sem. A mutatvány közben még a számat is elfelejtettem becsukni. A kis vadóc önmagam mindig is ott lapul bennem, a felszínek alatt. Bár jó ideje már,hogy félreraktam porosodni, de alkalomadtán még megmutatkozik,ha csak ilyen szolid formában is. Mint megcsodálni egy tetoválást. - Mit jelent? - bukott ki belőlem, amit csak az elragadtatásnak tudtam bemagyarázni.
- Nem szoktam könyveket lapozgatni, elfoglalt vagyok hozzájuk. - vigyorogtam teli torokból. Terhes könyv? Azt se tudtam eddig, hogy magazinokon kívül foglalkozik bármi is a terhességgel. Úgy le vagyok maradva ebben a témában, mint a borravaló, vagy még annál is jobban. De jó volt egy apró mosolyt látni a szája szegletében. Valahol.. bújkálni.. mert ott volt.. - Nem értem hogy hogyan lehet egyedül maradni egy gyerekkel. - sóhajtottam. - Vagy ez olyan mint a filmekben? a pasas megtudja, és úgy dönt, neki még nem kell gyerek, ezért eldobja a gyereket az anyjával együtt? Bátor felfogás. - biggyedtek le ajkaim, de fogalmam se volt a valóban történt helyzetről, így többet nem fűztem hozzá.. az kéne ide, hogy véleménye legyen rólam, méghozzá negatív! Akkor fuccs a szomszédi jóviszonynak.. Én is kanalaztam pár kanál fagyit, de nem voltam oda érte, így azt néztem inkább hogy ő hogyan tömi magába az édességet, és tekintete ennek ellenére sem változott. Majd kezemhez nyúlt, és szemügyre vette a tetoválást a karomon. - Oh.. nézd csak. Idegen szemek általában megvetik, ha egy ekkora tetkót látnak. Nem nézik jó szemmel. - forgattam meg a szemeimet.
Tétován evickéltem a dohányzóasztal irányába, és fészkelődve foglaltam helyet a még szinte érintetlen kanapé párnáján, majd a kínos csendet elferdítve, illetve,hogy kiagyaljam válaszom, egy nagyot kanalaztam a családra való fagylaltadagból. - Nem úgy tűnsz, mint aki unalmában három terheskönyvet lapozgat fel, csakhogy elüsse az időt- böktem felé ezüstkanalammal, és szájszegletemben bújó mosoly egyre, az idő teltével kiszélesedni látszott. - Röviden és velősen: elhagytak, terhes vagyok, egyedül vagyok, ééés - nyújtottam el a szócskát - talán egy picit besokalltam -húztam be nyakam, és egy újabb dózis hidegséget tömtem ajkaim közé. A távolba meredtem, és szám-, mintha szögmérővel lenne kimérve- egyenesbe húzódott. Amilyen gyorsan lehadartam azt a mondatot, most olyan sebesen éreztem is utóhatását. Torkomba leereszkedett vaskos csomó megállította a gyümölcsös,jeges krémet. A kaparó érzést néhány erősebb köhintéssel zargattam el, és inkább asztalra emeltem az édességet. Karjaimat derekam mellé húztam, és azokon támasztottam magam. Tekintetem még mindig magában hordozta..azt a kesernyés pirulát, amit már hetek óta képtelen vagyok lenyelni. Az elhagyás fájdalmát. Mélyet lélegezve szökött belém ismét a jól tartás igénye..Nem engedhetem magamnak,hogy fél percenként eljátsszam a hattyú halálát, mikor megcsap az önsajnáltatás szellője. Látóköröm már több minden befogadására kész volt, így hamar szembe is tűnt a srác karján terpeszkedő hatalmas tetkó. - Szabad? - kérdeztem gyermeki kíváncsisággal, és ujjperceim felkarján kalandoztak,hogy egy határozatlan mozdulattal feltűrjem sötét pólójának ujját, s végül pásztázhassam figuratív, szárnyakra kapó tetoválását.
Próbáltam minden együttérzésemet mutatni felé, de férfi mivoltom miatt nem mindig úgy jött össze az efféle gesztus, mint ahogyan én ezt alőre megterveztem. Például azért mert ritkán kerülök közel nőkhöz, és ritkán látom az ő lelki világukat, vagy nagyon ritkán avatnak be az érzéseiklbe. De a legfőbb oka egyértelműen az, hogy nincs időm hosszabb kapcsolatokra, csak néha egy-egy alkalom.. és az pont jó. Nekem megfelel. Zsebre vágtam ujjaimat, s megköszörültem a torkomat, mert némiképp zavarba jöttem, ahogy végigmértem az alakját. Próbáltam nem feltűnően csinálni, hisz terhes nő, tehát a legkisebb amit kaphatok, egy pofon. A legnagyobb meg egy tökönrúgás, amivel a házból is kirepülök egy S kanyarban. Félrebillentett fejjel mosolyogtam, mikor a hűtőhöz lépett, majd egy pillanatra megtorpant. - Nem szükséges, én máris szívesen nekilátok annak, amiben segítenem kell - suttogtam egészen csendesen, hisz szemmel láthatóan ismét elgondolkodott valamin. Talán ez az, ami nem tetszik a nőkben. sokat gondolkodnak. Túl sokat. - Öhm.. kösz! - biccentettem végül felé, mikor odanyomott nekem valami fagyit. Ezt is ritkán kóstoltam, de soha nem késő ismét megtenni. - Mondd, jól vagy amúgy? - kérdeztem, és valami aggódás költözött a tekintetembe. - Nem hiszem, hogy a terheskönyvekben ajánlott a kisírt, vörös szem, illetve a.. - gondolkodtam el. Nem is tudom, hogy mit akartam mondani.
Néhány elmorzsolt könnycsepp után belátóan ingattam fejem. Mit művelek? Ez ... eddig nem vallt rám. Nem ilyen voltam. Sosem voltam ennyire .... elveszett. Hiába annyi év, annyi változás, annyi gyötrelem. Talán a változás hevében... valahol én is ..elvesztem? Minden,ami én voltam..egyszerűen csak süllyesztőbe került. Rám zúdult egy rakat érzelem, és mire lekardoskodtam vállamról az összeset, belefáradtam. DE elég volt már... a saját magam gyászolásából! Nem vagyok már gyerek! Egy gyerekért tartozok felelősséggel! Ha kaparom a falat, sem tér vissza hozzám! Elhagyott. Kész. Nem sírhatok, reggeltől estig nem. Nem fájhat ennyire! Már ... nem. Nagyot nyelve fordultam a konyhapult felé. Tekintetem egy pillanatig megállt a szemetesen, majd elhatározásomban meginogva süllyesztettem jegygyűrűmet szekrény fiókjának mélyébe. Itt méltó helye lesz. Ameddig csak kell. Másodpercek erejéig behunyt szemmel sóhajtoztam, majd - beletörődve , vagyis halvány jelét mutatva elhagyatottságom felfogásába- fordultam meg. Más fény csillogott szemeimben. Egy erősebb tűz, ami összetartott. Ami nem hagy újra padlóra kerülni. Mert erősebb nálam. A gyerekemhez fűződő szeretet és odaadás. Az anyukája tartozik neki néhány örömteli pillanattal, ideje beváltani! - Igazad van, talán mégis segíthetnél - lelkes mosoly uralkodott arcomon, és a felkínált tejet visszafektettem a hűtőszekrénybe. -De előbb hadd kínáljalak meg ..egy kis...- torkomon akadt a szó két okból kifolyólag is. Az első- és kevésbé kínos-, hogy a hűtő csak a tejet birtokolta. A második,hogy a magamra épp csak hanyagul öltött köntösöm öve elvesztette tartását, és jóformán a ruhadarab szárnyai szétcsúsztak. Igyekvően kaptam az anyag után, és igazítottam helyére. Háttal álltam a jövevénynek, mégis kétségek merültek fel bennem,hogy többet látott a kelleténél. Feszengésem palástolva egyenesedtem fel, és nyúltam a mélyhűtő felé. Két, még megbontatlan fagyisvödör. A nők legnagyobb gyógymódja. Kikaptam két kanalat a fiókból, és átnyújtottam a fagylaltot a férfinek. Egy kis nyalakodnivaló bárki kedvét mérföldekre lendíti... nemtől függetlenül.
Egyszerre volt nagyon édes, és nagyon elesett ez a lány. Hozzá hasonlót még nem igazán tapasztaltam életpályám során, főképp mert olyan kis elesettnek tűnt annak ellenére, hogy néhány pillanat ertejéig viszont talpraesett kis menő csaj volt az egész. - Öhm... azt hiszem, a telefontöltőt pont az ilyen esetekre találták ki. - dörgöltem meg államat tudós fejjel, mintha olyan megállapítást tennék, mellyel felfedem a tér-idő elméletet. De ha jobban belegondolok, az már fel van fedve. Vagy valami olyasmit megállapítottak már. Nem vagyok fizikaguru. Végignéztem a tejen, amit az imént kivett, majd torokköszörülve megráztam a fejemet. - Nem, köszönöm. Ennyi bőven elég lesz. Biztos, hogy nem kér segítséget? - masszíroztam a tarkómat. - Nem fest túl jól. Ilyenkor nem biztonságos egyedül maradnia egy terhes nőnek. Ha akarja, még azt a fickót is felkeresem magának, akire vár. - próbáltam valamiféle kártyát találni, hogy jobb színbe váljon az arca.
Miután rekordidő alatt sikerült kínossá vernem talpam alatt a port,behajoltam a hűtőbe annak reményében,hogy arcomról leválik az időközben felszökő pirospozsga, és kikapva a literes palackba zárt tejet, nyomtam az asztalra. Nem válaszoltam csomagolási ajánlatára, gondolván,hogy ez amolyan "sütök neked almás pitét,ha fáj a fogad, de egyszer lássam meg,hogy almát csórsz a fámról,és...!" -féle szomszédi viszonyból adódó kényszer. Nem ügy lereagálásra, csupán...egy kedves gesztus. - És...-remegett meg hangom. Vészes folyamokon evezek...be kellene fognom...óh,de mennyire,hogy be kellene..- És,ha lemerült a telefonja ?- dobtam fel még egy ütőkártyát, gyenge, de az..olyasmi..vagyis...lehetséges, nem? . Hangomból kiütközött az elfojtott könnyek hulláma, és torkomra növő gombóc ellenére ott lüktetett bennem a kitörni vágyó szóhalmaz. - Akkor még van esély, nem?- csuklott el hangom, és előre bukó arcomat már nem csak a képembe omló fürtök ostromolták. Megjelentek a könnyek is. Remek. Az új szomszéd előtt állok tetőtől talpig remegő porcikákkal. Terhesen. Egy szál köntösben. Arcomat oldalra biccentettem,hogy ne tűnjön annyira szembe arcomon pergő fájdalomcseppek. Legalább..ez ne. - Tudok...még bármiben ..segí..segíteni? - szipogtam szinte rezdületlenül, visszanyerve a kontrollt érzelmeimen.
- Ugyan, hölgyem! Nincs miért mentegetőznie! - kezdtem el visszakozni, hisz mindenre vágytam jelen pillanatban, csak arra nem, hogy ez az ártatlan teremtés itt mentségeket gyártson előttem, miért nem volt ideje eddig kipakolni. Nyilván okkal történt, s én tudom, hogy nem könnyű egyedül, egy gyermekkel költözni. Hiszen nem úgy tűnt, mintha valaki jönne még ide. Vagy talán elfoglalt üzletember felesége. Akármi történhet, amit eddig én még nem vettem észre. - Nos, nekem tényleg nem megterhelő. - mondtam egy vigyorral, majd tetszett a szemeiben az a csillogás, amit akkor kezdett produkálni, mikor a hasára céloztam. Az viszont már nem tetszett, ami ezek után jött. Két hét... kritikus... meg elnézést... húh, sok ez így nekem egyszerre, de megpróbáltam felfogni. - Félő, hogy férfi van az ügyben, ugye? - sóhajtottam fel, majd halványan elmosolyodtam. - Talán jobb lett volna, ha az illető egy telefonhívást megejt, bármi is legyen a döntés... abban a gondolkodásban. - súgtam kissé rekedtes hangon.
Miután beinvitáltam, alaposan végigjártattam tekintetem a dobozok halmán. Mióta beköltöztem, egyedül a hűtővel ápoltam bensőségesebb viszonyt, a többit ahogy lehetett, halasztgattam. Nap nap után már csak legyintve cammogtam el mellettük. Ha bármire szükségem lenne, akkor csak beásnám magam egy-két kartondoboz mélyébe, de ez így nem egy időtálló megoldás. Majd... Valamikor rászedem magam, bár, nem érhet kínosabb szitu, minthogy a szomszéd rám tör, így, ha nem erőltetem magam, sem szúr szemet senki fiának. A hűtő felé araszoltam, de mikor eszembe ötlött,hogy a vérből éppen kifogytam, leült arcomról a nyugtalanság. - Csak..nyugodtan szolgálja ki magát. Bármit talál, viheti. De, ha gondolja és nem bánja, összeütök valami elemózsiát. Az igazság,hogy én sem láttam semmi ehetőt...reggel óta. Az is egy félig megcsócsált almacsutka volt - bólogattam, és zavartan vettem,hogy a mindenfajta szocializálódástól való eltávolodásom kínossá teszi a szövegelésem. Bár az is megeshet, hogy az új jövevény kavarta fel monoton életvitelem, és ez ütközik ki beszédemben. - Két hete, és ühm... hát a kipakolásig még nem jutottam el,de van mentségem! - tettem fel hirtelenjében mutatóujjam. - Nem igazán számoltam látogatókkal. Úgy előreláthatólag 50 évig - bólogattam értelmes arcot vágva, majd ellenkezve hozzácsaptam. - Nem, nem várhatom el,hogy segítsen, biztos... van más, ennél jóval fontosabb dolga. Ráadásul bőven sötétedés után vagyunk, és ohh...- kúszott tekintetembe meglepettség, és kezem hasam tájékára simult - ennyire látszik? - csillant meg szememben mindent elszorító, különös lelkesedés, arcomra mindent feledtető, bátor mosoly. Lassan belépek a harmadik hónapomba. Nem is történhetne velem szebb dolog. Kezem derekamat támasztotta,mikor újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. Addig hánytam-vetettem, míg kikívánkozott belőlem. - Maga férfi... - állapítottam meg töprengve - ha azt mondaná egy nőnek,hogy kiszellőzteti a fejét, az mikortól számít kritikusnak? Két hét még benne van a pakliban? - húztam el a számat vészes reménykedéssel, ami egy nagy adag áltatás volt. - Elnézést! - ráztam meg fejem - Nem azért jött,hogy ilyen kérdésekkel rohamozzam meg. Felejtse el - szóltam, és a hűtő felé sandítottam. Tekintetem ködössége ismét helyére talált... Minek reménykedek még? Kinek jó az?
Kezdőlap
