Második hét. Még mindig semmi. De jönni fog! Érzem... Csak... Elhúzódott..Még gondolkodik, elvégre... elég súlyos terhet róttam rá...Azt feldolgozni legalább két hét... ÉS egy nap! Holnap talán jön... Persze, jönni fog! Nem hagyna egyedül..ezt Ő is megmondta! Én pedig itt fogok várni rá, mint a mait megelőző tizenhárom napon keresztül. Szeretlek, John. Gyere haza!
Azzal összecsaptam a kis noteszt, és az íróasztalon fekvő reklámpapírok,és azt fedő számlák alá bújtattam. Számlák...John házából. Két hete,hogy azt üzente, kiszellőzteti a fejét. Még mindig semmi hír. Körbenyaltam az egész környéket. Kikérdeztem a ferdén szemlélő szomszédokat,de semmi. A postás volt az utolsó. Az utolsó csepp a pohárban. Mikor kimentem,hogy átvegyem a borítékokat, lesújtó, vulgáris kifejezésekkel közölte,hogy ő bizony tudja, én csak egy ingyenélő vagyok. Egy igazi betörő! Rám fogja hívni a rendőröket...
Nem maradhattam...Nem akartam bajt csiszolni egy kis... kiszellőztetésből. Még aznap szedelőzködtem, nagy kartondobozokba szedtem cókmókom, s üzenetet nyomtam a kiolvadt hűtő mágnesére. " Virág utca 8. Várlak. Szeretlek, Clarissa."
Még egy telefonszámot kilestem a telefonkönyvből. Az utolsó ötletmorzsám.. nincs több..Nincs több kapaszkodó,csak a napokat átívelő monoton várakozás a bejárati ajtó előtt. Naivan kapargatni újonnan bontott naplóm első oldalait... De semmi! A rohadt életbe! Semmi! SEMMI!
Dühösen nyeltem egyet, leküzdve azt csomókkal tömített, összeszűkült nyelőcsövem nyílásán,hogy gombóccá zsugorodott éhségtől kongó gyomromba érkezzen. Ennem kellene valamit...vagy legalább innom. Levedlenem köntösöm..ruhát öltenem... Megfésülködnöm. Nő vagyok, nem hagyhatom el magam ennyire... Nem...ezt John sem akarná. Mérges lenne, hogy miért teszem ezt. Hogy gondolhatnék az állapotomra... Hogy menjek orvoshoz. De nem mehetek! Nem..azt mondta,hogy elkísér...hogy mellettem lesz! Egyedül.. még nem! Majd jön szépen, és elmegyünk. Csak...még gondolkodik.
Belefáradt, elnyúzott arcomat temettem tenyereimbe. Két napja fésűt nem látott hajzuhatagom omlott arcomba. Fejfájós egy nap... Front van. Hideg lesz. Már hallom a süvítő szelet a gyatrán zárt ablak üveglapján keresztül. Be kellene zárnom. Nincs erőm felkelni. Fel kellene,de...ha egyszer nincs erőm? Ki kéri rajtam számon? Gond lehet ...az ajtóval is. Nem záródik tökéletesen. Ki fog megszólni érte? Valószínűleg senki. Az csak tovább fogja csapkodni az ajtószegélyt.
Egy kis cetlit emeltem az asztalról. Tépett fecni. Egy papírtömb széléről nyesődött le. Számok. Egy telefonszám. Kié lehet? Ha felveszem, vajon hang fog szólni a vonal túloldaláról ? Segíthet? És,ha nem? Ha ebbe emelem összes reményem, és pofon lesz a jussom? Nem...még várok...Nem bírnám elviselni a tényt,hogy az utolsó reménysugaram vakvágányra vezető üres képzelgés. Most..nem..
Délután nyolc óra. Szinte este. Le kellene fürdenem. Az igényesség... még mindig a nő drágaköve. Talán..egy gyors zuhanyt bevállalok...csak..egy zuhany. Utána alszok... igen, aludnom kell. Gyorsabban jön a holnap... Igen, az lesz.

Folyt: bathroom...