Életem története
Eszeveszettül rohantam kifelé a klubból, mikor kitört a pánik. A szemem mindenhol a megigézett Stefant kereste, de a testem Klaus után loholt. Szálas tollruhám minden egyes kis darabkája ide oda himbálózott a sietségben.
Mikael! Mikael ránk talált volna? Mi ez a hirtelen pánik? És most merre? Hogyan tovább? Elképzelni sem tudtam, hogy Nick hova ráncigál. Minden olyan gyors ütemben történt. Már kint is voltunk a kocsiknál. Toporogva fékeztem le magamat, majdnem beleütköztem Klausba.
- Mit csináljunk? - néztem aggodalmasan bátyám ideges szemeibe. Valamiért amit az arcán láttam egyáltalán nem tetszett. Félelem, elszántság, megvetés és az a pillantás, amit felém intézett, leírhatatlan. Tudtam, hogy készül valamire és amikor elengedte a kezemet, már tudtam is mire.
- Na azt már nem! - tiltakozva emeltem fel hófehér selyemkesztyűvel borított kezemet magam elé.
- Nem! Nem! és Nem! - ismételtem idegesen a szavakat. Aztán elő is kapta egy sajnálkozó mosollyal az arcán a tölgyfakarót. Ezt nem hiszem el! A szemem ide oda ugrált ijedtemben.
- Ezt nem teheted velem Bátyám... - kezdek bele, de ő csak egyre csak egyre közelít.
- Nincs más választásom Drága Húgom. - szól az isteni hang, de én ettől egyáltalán nem tudok megnyugodni.
- Dehogynem Nick! Van választásod! - üvöltöm rekedten. A sírás feltörekvőben volt. Nem akarok megint visszamenni oda.... Túlságosan jól érzem magam élőként, hogy megint visszamenjek.
- Ne tedd ezt velem kérlek...- hüppögöm fájdalmasan. Tiltakozó karom erőtlenül hullik az oldalamhoz.
- Túl sok gondot okozol a hülye kis szerelmi szögeiddel - jelenti ki ellentmondást nem tűrően. Talán igaza van... elgondolkodom egy pillanatra, hogy talán tényleg csak gondot okozok neki és igazából még jobb is lenne egy Mikael nélküli világba ébredni. De nem!
- Nem engedem, hogy helyettem dönts! - sipítom és hátat fordítok neki, hogy futásnak eredjek vámpírsebességemmel. Ahogy megfordulok elém terem és egyenesen belém nyomja a karót. A szám kitágul és egy hörgés hallatszik a tüdőmből.
- Miért?... - suttogom magam elé drámaian. A bőröm elszárad és a világ elhomályosul körülöttem. Ennyi volt! Vége! A sötétség leszállt.
Az iskola szurkolócsapata csak engem éljenzett csakis engemet... Rebekah Mikaelsont és nem azt a liba Carolinet. Mikor a harmadik cigánykerék után spárgába érkezem, hátrafordulok és egy gúnyos vigyort eresztek a szőkeség felé. Imádom kitúrni az ilyen nagyképű libákat a ringből. Csak tudja meg hol a helye! És persze azt is, hogy hol van az enyém. Az öntelt mosoly sehogy sem akart lemenni az arcomról így hát efféle ábrázattal tettem meg az utat Caroline elé. Amikor odaérek kezemet csípőre rakom és egyenesen a szemébe nézek fenyegetően.
- Jobb lesz ha vigyázol magadra és a kis Elenácskára, mert nem egy súlycsoport vagytok a bátyámhoz képest... no meg velem sem. - mérem végig szarkasztikusan a Barbie baba alakját, aki engemet inkább egy elhízott banyára emlékezetet, aki néha már már túlbuzgó. Annyira, hogy hánynom kell a lelkesedésétől. Fanyar ábrázatot öltök.
- Tudod... Szívesen adnék neked egy két hogyan legyünk csinosak és vérengzőek órát, de túl puhány vagy hozzá, hogy ezt megérdemeld. - vigyorgok a képébe humorosan, majd hátradobom a hajamat és hátat fordítok neki. Egyszerűen ki nem állhatom az effajta cafkanépséget. Mikor kellő távolságban voltam az arcom eltorzult egy kis leplezhető fájdalommal. Belül üresnek éreztem magamat. Neki legalább van családja, barátja, élete... Minden amit én is annyira akarok... De nekem még sincs semmim.