Being with you breaks all the rules, but being without you breaks my heart.
Számomra lehetetlennek tűnt ez az egész. Mármint, hogy valami ehhez hasonlót összehozzak. De lehet, hogy ezzel csak én vagyok így. Mondjuk tényleg nem tudom, hogy ki tudott így hirtelen ugrani és megszervezni ezt az egészet. Mármint azért mégis csak az éjszaka közepén vagyok és. Ez az egész túlságosan gyönyörű ahhoz képest, hogy körülbelül fél órája telefonált Peter valakinek. Vagy annyi sem volt nem tudom. Minden annyira tökéletes. Peter és ez a kis piknik. Szeretem. Ő pedig szeret engem. Ez tényleg egy tökéletes tündérmese lenne, ha nem csúnyítana bele Seth mindig. Most remélhetőleg nem fog. Mert, ha igen.. Esküszöm én magam fogom kiszakítani Peter-ből. Itt és most. Ez most a mi pillanatunk. Neki semmi keresni valója nincs itt. Jó érzéssel tölt el, hogy a közelében lehet.. Ahogy karjai körém fonódnak.. Mindent megadnék azért, hogy ezt minden áldott nap érezhessem. Nem akarok úgy felkelni, hogy fehér falakat látok. Az egyetlen dolog, amit látni akarok reggel, mikor felkelek azaz ő kócos haja. Semmi több. Csak a kócos fürtjei, amit annyira imádok. Igazából nincs olyan dolog, amit ne imádnék benne. – Azzal okozol fájdalmat, hogy önmagadat kínzod. – Suttogom válaszként. - Ha éhes vagy nyugodtan tedd meg. Szeretlek Peter és bízom benned. – Mondom, miközben egy pillanatra felpillantok rá, majd rávetem magam a kosárra és annak egyik tartalmát veszem a kezembe. Méghozzá egy plüssmackót. Peter ki is veszi a kezemből s, mikor megkérdezi, hogy hasonlítanak-e nevetésben török ki. – Nagyon is hasonlítotok. Köszönöm, Peter. Ezt az egészet, mindent. – Mondom, majd kicsit oldalra fordulva a tarkójánál fogva húzom közelebb magamhoz és megcsókolom. Nem azért, mert neki akarom adni az első csókomat, mert Seth tulajdonképpen elvette vagy valami ilyesmi.. Azért csókolom meg, mert meg akarom csókolni. Hogy tudja mennyire fontos ő nekem. Nem engedem, hogy bárki is közénk álljon.. Ha elveszítenem abba talán tényleg bele is őrülnék és akkor már végképp nem kellene engem onnan kihozni.
a hozzászólás Peternek készült, 306 szót tartalmaz, és írás közben a Stay című számot hallgattam.
Nem tudom meddig lehetünk még itt, nem tudom hogy meddig nem zavarják még meg a nyugodt kis pillanatainkat, ezért úgy érzem hogy minden lehetőséget ki kell használnunk. Minden egyes percet, másodpercet arra, hogy boldoggá tegyem őt. Semmit nem szeretek jobban a mosolyánál, azt látni hogy boldog.. nekem ez a legfontosabb. Ezért sem fogom elrontani azzal a pillanatot, hogy Seth-ről kérdezősködöm, vagy hogy önző módon magamra gondoljak és kihasználva kedvességét vérét vegyem. Jól esnek szavai, nagyon. Mindezek ellenére bízik bennem, pedig lássuk be minden oka meglenne az ellenkezőjére, s a legfontosabb.. szeret. Viszont szeret.. a szavai megállás nélkül visszhangzanak fejemben, s ezzel teljesen elvonja figyelmem az éhségről, a torok szorító szomjúságomról. A macival szemmel láthatóan célba érek, s viszont nevetek vele együtt. Magához von, majd mielőtt megcsókolna felszólalok. - Magadnak köszönd. - Suttogom ajkaira lehelve válaszom, majd állához nyúlva viszonozom kissé mohó csókját. Közelében nem találom a szavakat.. egyszerűen, annyira ragaszkodom hozzá, annyira szeretem a lányt hogy ezt nem tudnám szavakba önteni.. tulajdonképpen, az életet jelenti számomra. A fényt a véget nem érő sötétségben. Átölelem őt, s legszívesebben örökre így maradnék, örökre karjaimban tartanám de ez egyelőre számunkra lehetetlen. A földön hátra döntve őt fölé hajolok, majd jobb kezemmel a kosárba túrva húzom elő édességgel teli ujjamat, s ebben a pillanatban kenem össze vele arcát. Az ajkát, orra hegyét, mindenhol ahol érem. - Ne pazaroljunk. - Féloldalas mosolyra húzva számat szemébe nézve, majd ajkához hajolva nyalom le róla az édességet lassan, s végül nyomok egy csókot rá. - Így még ízletesebb. - Magabiztosan közlöm vele, s nyakához hajolva szintúgy lenyalom róla az édességet, majd elhajolok tőle. Nem akarom hogy tolakodásnak vegye közelségem, vagy azt higgye bármi hátsó szándékom lenne ezzel az egésszel. Végül pedig ujjammal az orra hegyéről is lehúzom, majd számba véve azt ízlelem.
Being with you breaks all the rules, but being without you breaks my heart.
Mivel érdemeltem ki én őt? Nem tudom megmondani. Ha azzal, hogy éveken keresztül jogtalanul töltöttem az időmet az elmegyógyintézetben, akkor még most is visszarohanok önként és dalolva, mert lehet, hogy idővel azt is kiérdemlem, hogy mindig vele legyek. Vámpír s örökké él én pedig nem, de emiatt nem most kell aggódnom. Még tizennyolc sem vagyok. Nem mostanában fogok megöregedni. Ezen az egészen ráérek gondolkodni olyan harminc évesen. Annál öregebb semmiképpen nem szeretnék lenni. Egyenlő lenne az egész egy büntetéssel. Méghozzá nem is akármilyennel. Látni, hogy ő még mindig nem változott én pedig folyamatosan öregszem és egyre csak ráncosabb leszek. Nem akarom megélni a pillanatot, amikor már nem fog szeretni azért, mert öreg leszek és az is nehezemre fog esni, hogy sétáljak. Köszönöm neki. S köszönöm a világnak, hogy Peter élhet. Már meg is feledkeztem Seth-ről. A rohadékról ki a testét birtokolja minden ok nélkül. Vagyis hát neki a hatalom kell, amit Peter megadhat, de ez az egész.. Nekem nagyon nem tetszik. Nem osztozom rajta még egy ilyen rohadékkal sem. S neki sem kellene a testén. Félek, hogy ő fogja elrontani a pillanatunkat, de ha egyfolytában félni fogok élvezni sem tudom az egészet. Most pedig pont ezt kell tennem, nem? Mikor összekeni az arcomat kuncogásban törtem ki. Soha nem volt részem még csak hasonlóban sem. Nem is emlékszem, hogy valaha is tetszettem volna valakinek. Peter-nek azonban nem csak tetszem, hanem szeret. S ettől olyan boldog vagyok, mint még talán életemben egyszer sem. Semmi nem adott okot az örömre az életemben. Bezárva töltöttem éveket, ami pedig előtte volt az rendkívül homályos. Nem emlékszem pontosan, hogy mi is volt. De talán ez jobb is így. Mondjuk lehet, hogy pont ez vezetne rá arra, hogy miért nincs erőm, de ez sem egy olyan dolog, amire gondolnom kellene, miközben itt vagy Peter-rel. Mikor elhúzódott tőlem megfogtam a tarkójánál s visszahúztam, hogy egy gyengéd csókot lehelhessek az ajkaira.
a hozzászólás Peternek készült, 312 szót tartalmaz, és írás közben a Stay című számot hallgattam.
Tény, hogy Set örökös zavaró tényező lesz az életemben.. legalábbis addig míg nem találok egy módot arra hogy is szabadulhatnék meg tőle. Hiába van előnye - mondjuk, ez nagyon ritkán - hogy bennem él szinte a második, a rossz felemként gondolkodás nélkül dobnám félre őt ha tehetném. Tudom hogy nélküle nem jöhetett volna létre Heather-el ez az este, de azt hiszem ezen felesleges gondolkodni. Jól érezzük magunkat, boldogok vagyunk így együtt, és ez a lényeg. Valamiért egyáltalán nem aggódom az miatt ha hirtelen átvenné az irányítást a testem felett mi lenne.. nem. Egyszerűen nem tudok rá gondolni, az összes gondolatom Heather felé irányul, teljesen elveszi az eszem. Elhúzódom tőle, mert félek eluralkodik rajtam az ösztön, a vágy amit iránta érzek. S ezúttal nem a vérét akarom.. a testét, őt. Csak hogy, nem akarom bemocskolni őt.. nem érzem hogy kész lenne erre.. Visszahúz magához s ezúttal nem tartom magam felette. Ránehezedek, hozzá simulok, bújok s mohón viszonozom csókját ezzel ellentmondva elveimnek. A hajába túrok, s érzem hogy alul férfiasságom keményedik nadrágomban. - Nem kéne.. - Szólalok fel végül két csók közepette, s bár semmit nem teszek ellene, inkább folytatom azt, amibe belekezdtem. Nem tudom leállítani magam hiába szeretném.. vagyis, egy részem legalábbis. A tőlünk nem túl távoli bokorból mozgolódást hallok. A lányra nézek, s szemeim kikerekednek.. az ijedtségtől, a meglepettségtől. Nem akarom hogy vége legyen az éjszakának. Még nem. Felülök, s a lepedő mellett egy követ fogva hajítok a bokor felé s ezután az illető fájdalommal telien kiáltja el magát s lassan előbújik a takarásból.
Being with you breaks all the rules, but being without you breaks my heart.
Soha nem éreztem magam még ilyen jól, mint most vele. Ennek az egésznek megvan a maga veszélye. Azonban azt tudom, hogy Seth ennyit soha nem szenvedett volna ezekkel. Meg hát miért akarná annyira tökéletessé tenni a dolgokat ehhez? Végül is erre van egy teljesen logikus válasz. Hogy belemenjek aztán pedig az orrom alá dörgölhesse azt a tényt, hogy ebben is én voltam neki az első. Nem.. Meg hát nem egy park kellős közepén szeretném ezt az egészet, hogy megtörténjen. Bármennyire is gyönyörű ez az egész hely és bármennyire is akarom őt.. Olyan vágyat érzek a testemben, amit eddig még soha. Egyetlen férfi irányába sem. Bár, mikor lett volna alkalmam? Egy őrülttel esetleg? Vagy az egyik orvossal vagy éppen őrrel? Mindegyikük ellenszenvesnek tűnt. S az egyetlen érzés, ami elfogott, mikor megláttam őket a gyűlölet és nem hiszem, hogy ez mostanában változni fog. A szívem Peter-é. Mindig is így lesz. A szemeibe nézve tudom, hogy ő az. Érzem. Ahogy csókol. Elárulja. Seth birtokló volt. Ő pedig valahogy más. Még ha a szeme nem is árulná el, akkor ez egyértelművé tenné számomra a dolgokat, ahogyan most is. Mikor meglátom ijedt tekintetét egy pillanatra összerezzenek. Attól félek, hogy Seth veszi át az irányítást és jelen pillanatban nagyon is kihasználhatná a helyzetemet, de ekkor meghallom a tőlünk nem is olyan távol lévő bokorból a zörgölődést. Peter után én is rögtön felülök és a tekintetem a bokorra szegezzem. Sötét van és egy alak éppen kimászni készül a bokorból. Ez számomra minden csak nem kellemes. Nem bírok odanézni. Félek. Peter karjaiba vetem magam. Itt mindig biztonságban érzem magam. Eddig is és most is. Tudom, hogy ő megvéd. Seth pedig túlságosan kíváncsi rám ahhoz, hogy megöljön. Hangoztathatja, hogy meg tudna ölni. Ebben igaza van, de nem akar megölni. Mert, ha megakarna, már régen halott lennék. Éhhez képest én élek és virulok. Az ég egy adta világon semmi bajom nincsen.
a hozzászólás Peternek készült, 312 szót tartalmaz, és írás közben a Stay című számot hallgattam.
Nem tudok gondolkodni. Elvesztettem a józan eszemet, elöntött az iránta érzett vágyam, akarom őt. Már nem csak a szerelmét, de a testét is. Ahogy egymásnak simulunk.. már ennyitől kikészülök. Soha nem éreztem még ilyet.. ennyire erősen. Nem csak a vágyról van szó..fogalmam sincs mit kezdenék nélküle. Szeretem ezt a lányt, a fenébe is! Talán jobban is mint a saját életemet. Nem tudom mihez kezdtem volna ha Set bármit is művel vele.. soha nem tudtam volna megbocsátani.. saját magamnak. Én hoztam ki, így az én felelősségem.. illetve Set.. de ő is én vagyok, hozzám tartozik. Valószínűleg ha nem zavarnak közbe nem tudtam volna leállítani magam.. hiába nem éreztem a helyet erre megfelelőnek, számomra már késő volt. Szóval, tulajdonképpen még hálás is vagyok. - Mutasd magad. - Parancsolok rá az emberkére s leszállok végül a lányról de magamhoz húzom. Féltem.. természetesen, nem magamat, hanem őt. A kis kukkolónk elő bújik a bokorból, kitárva kezeit mutatva hogy semmi hátsó szándéka nincs, bár ezek ellenére még mindig ugyanolyan elővigyázatossággal kezelem, s nézem végig a csávót. - Nyugi van haver. Ne zavartassátok magatokat.. csak.. folytassátok, mintha itt sem lennék. - Próbál nyugtatni az ismeretlen, majd a nyakában lógó kamerát újra ránk szegezi. Heather állához nyúlok mintha megfogadnám szavait, s magamra emelem a lány tekintetét. - Ilyen romlott a kinti világ.. megölhetem? - Mosolyodom el végül baljósan mintha Set beszélne belőlem s kérek engedélyt a lánytól. Hiába próbál jó maradni az ember, ha ennyi ideig össze van zárva a rosszabbnál rosszabb emberekkel, akik tulajdonképpen.. némelyik sokkal nagyobb szörnyeteg mint akár egy vámpír.
Szeretem őt és még soha nem éreztem a testemben ilyen vágyat, akartam őt. A lelkét.. Mindenét. Mindent, ami az enyém lehet akartam belőle, mert beleszerettem. Nem is olyan régóta, mégis úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. Ez egyszerűen megmagyarázhatatlan. Talán egy másik életben, bár nem hiszek az ilyen hülyeségekben. Mindenesetre vele jól érzem magam. Nem kell attól félnem, hogy ő is csak egy őrültnek tart a sok közül. Ő egy fiatal nőt lát bennem és ugyanúgy kíván, ahogy én kívánom őt. Fogalmam nincs, hogy miért lennék képes belemenni ebbe az egészbe. Főleg egy park kellős közepén, ahol bárki megláthat. Ja, de mégis. Azért, mert szeretem és, ha ez az alak nem rondít bele talán még nem is állítom le. Bolond lennék? Vagy esetleg őrült? Hát akkor tényleg megérdemlem azt a helyet, ahol tartanak, mert képes lennék minderre csak miatta. Senki más nem érdekel. Sajnálom, hogy vissza kell mennem, de ez a legjobb megoldás erre az egészre. Mármint elméletben a legjobb. Így Seth nem árthat nekem. Ugyanakkor Peter sem simíthat végig az arcomon s nem csókolhat meg. S ez az, ami fáj. Nem tudom, hogy mégis honnan áradt ez a sötétség, ami arra késztetett, hogy kimondjam a következő szavakat, de nem is érdekelt. – Öld meg. – Suttogtam Peter ajkaira, miközben éreztem, hogy tényleg ezt akarom. Nem éreztem egy csepp bűntudatot sem az iránt, hogy Peter miattam fogja kiontani valakinek az életét. Lehet, hogy belőle Seth sötétsége belőlem, de belőlem mégis mi? Soha nem voltam ilyen.. Mindig is vágytam arra, hogy új emberekkel találkozzak. Most pedig hajlandó vagyok kiontani egy életet.. Egy rohadék életét. Undorító, hogy ilyen emberek élnek a földön. A gyomrom kavarog. Talán még jobban is járok, ha az elmegyógyintézetben maradok. Ott legalább még ennyire beteg emberekkel nem kellett találkoznom.
Megzavartak.. ezáltal, oda a meghitt pillanatunk is, ami számomra többet jelentett mindennél. Csak boldoggá akartam tenni Heathert egy pillanat erejéig.. elakartam vele felejtetni mindent, azt akartam hogy csakis a jelenre koncentráljon, arra hogy itt vagyunk , ketten.. mégis.. miért olyan nagy kérés ez?! Mondjuk, még mindig jobb mintha valami elmegyógyintézetes suhanc jött volna utánunk.. kénytelen lettem volna őt is elintézni. Én akarom visszavinni a lányt. Nem akarom hogy magukkal rángassák..biztonságban akarom tudni már amennyire lehetséges ez egy ilyen szökés után. Csak tudjam meg hogy valamit tesznek vele..nem ajánlom senkinek, hogy velem találkozzon. Féloldalas mosolyra húzom ajkaimat a lány beleegyezése hallatán, majd nyomok egy gyengéd csókot szájára amolyan köszönetképpen. Valamiért egyáltalán nem lepett meg. Sőt, nagyon is csalódott lennék ha az ellenkezőjét mondja. - Gyors leszek. Ígérem. - Bár megérdemelné a rohadék a lassú, szenvedéssel teli halált, sőt nagyon is szívesen tenném.. de. Vissza kell fognom magam, ennyire ne haladjunk előre. Nem akarom ennek sokáig kitenni ártatlan lelkét, főleg nem megrontani. Feltámaszkodtam a lepedőről, s oldalra billentve fejemet roppantottam ki nyakamat, majd közelíteni kezdtem a férfi felé. Szemeim immáron sötétségben úsztak. Csak a holtteste lebegett előttem. Elakarom intézni. A vérét akarom venni.. térdre akarom kényszeríteni. Csak ilyen dolgok fordultak meg fejemben. A férfihez lépve a kamerájánál fogva rántom magamhoz, majd puszta kézzel töröm darabokra azt. Arcáról lerí a meglepettség, a félelem. Reszket. - Nem ilyen befejezést reméltél nem igaz? - Elégedett vagyok. Szinte még semmit nem tettem vele, és ilyen hatást váltok ki belőle. Felemelő érzés. A kamera egyik élesebbik darabkáját fogom kézre, majd egy pillanat alatt vágom bele a férfi nyakába, egyenesen az ütőerébe. Vére szabályszerűen spriccelni kezd, beborítva vele arcomat. Erőtlen teste térdre hull előttem. Lassan visszafordulok Heather felé, üres tekintettel s lenyalom a szám környékére tapadt vért egy gonosz vigyor kíséretében.
Minden annyira tökéletes volt. Már talán túlságosan is tökéletes. Pontosan ezért kellett, hogy valaki megzavarjon minket. Végre szabadok voltunk. Nem volt itt Seth, hogy belerondítson a dolgainkba eltölthettünk volna pár kellemes pillanatot. Erre tessék. Valakinek mindenképpen bele kell rondítani a dolgainkba. Akkora düh járta át a testemet, mint még soha. Egyszerűen nem tudtam megmagyarázni, hogy honnan ered. Nem szoktam ennyire dühös lenni. Még soha nem kívántam senkinek sem a halálát, de mintha lelkembe valami sötétség költözött volna bele. Azt akartam, hogy megölje. Mert megérdemli a rohadék. Megzavart kettőnket. Bár talán hálás is lehetek neki, mert ha nem teszi esetlegesen valami olyat teszek, amit később megbánok. Elmosolyodtam, mikor Peter felállt és közeledni kezdett az a rohadék felé. A szívem hevesebben kezdett verni az izgalomtól. Lehetséges, hogy ez is egy olyan döntés, amit később meg fogok bánni, hiszen mégis egy úgymond ártatlan emberről beszélünk, akinek a legnagyobb bűne az, hogy fiatal párokat fotózz vagy éppen vesz fel videóra, mert beteg. Engem ez valahogy egyáltalán nem hat meg. Hiába próbálok indokokat találni, hogy mégis miért kellene hagynunk, hogy éljen nem hatnak meg. Megérdemli, hogy meghaljon. A vér látványa egyáltalán nem rémített meg. Azt hittem, hogy kavarogni fog tőle a gyomrom, de nem rémített meg. Sőt.. Mondhatni tökéletesen jól éreztem magam. Sokkal inkább lenyűgözött, mint megrémített. Fogalmam nincs, hogy miért váltott ki belőlem ilyen érzéseket ez az egész. De nem is érdekel. Jobb ez, mintha folyamatosan kavarogna a gyomrom. Peter vérben úszó arca sem rémített meg. Felálltam, majd lassú léptekkel közeledtem felé és két kezem közé fogtam véres arcát, majd pedig gyengéd csókot leheltem az ajkaira. Számomra, amit tett az valami csodálatos volt. Nem tudom pontosan megmagyarázni az érzéseimet. Túlságosan is kuszák, de valahogy ettől csak még jobban szeretem őt. Beteges? Meglehet, de hé.. Évek óta elmegyógyintézetben vagyok ne várd el, hogy normális legyek. Szeretem őt. Minden egyes porcikáját.
Kicsit sem éreztem bűntudatot azért, mert megöltem a férfit. Nem..sőt, még talán túl kegyes is voltam hozzá. Többet érdemelt volna, több szenvedést, több vérrontást, és még több ordítást a fájdalomtól. Igen. Teljesen kiléptem önmagamból. Mindezt azért, mert megzavart. Szeretem Heathert, ezt pedig nem tudom elég sokszor hangsúlyozni. Kicsit sem féltem azért hogy ezek után megutál, esetleg félni fog tőlem.. Ráadásul, ez még mind semmi volt ahhoz képest, amit a drágalátos másik énem tesz, ha éppen megteheti. Nagyon nem akarok olyan lenni mint ő, de mégis csak egy több mint 800 éves vámpírról van szó, nem most öltem először, mondhatni ez is a lényemhez tartozik. Vagy így fogad el, vagy.. nos, abban inkább bele sem gondolok remélve, hogy nem így lesz. Ahogy közeledett felém a lány, lassacskán úgy fagyott le az arcomról a mosoly is. De legnagyobb meglepetésemre megcsókolt, én pedig viszonozva azt homlokomat a lányéhoz tapasztottam. - Kicsit sem félsz tőlem, Heather? - Vonom kérdőre szinte már suttogva szavaimat. A szívére koncentrálok.. eszméletlenül ver, de naivan magamba magyarázom, hogy ez csak szimplán az én hatásom, s nem a félelem miatt van. - Talán jobb lesz, ha lelépünk. - Nézek a mögöttem vérben fagyott holttestre, majd a kiterített lepedőre, s kissé elszomorodok. Oly rövidnek tűnt ez az együtt töltött kis idő.. de mennünk kell. Nem akarom ennél is nagyobb veszélynek kitenni, s talán még nem késő hogy visszajutassam napfelkelte előtt.
Tudom, hogy félnem kellene, de egyáltalán nem félek. Nem rémít meg a vérben úszó arcának a látványa.. Sokkal inkább lenyűgöz. Hogy mi mindenre képes miattam. Bűntudatot sem érzek, hogy nem állítottam meg nem azt mondtam neki, hogy hagyjuk rá menjünk innen. Megérdemelte az a rohadék. Ki tudja hány embert vett már fel videóra ez az elmebeteg. Talán a legnagyobb büntetés számára az lett volna, hogy bevisszük magunkkal az elmegyógyintézetbe, ahonnan én is származom. Vicces nem? Én mondom meg ki tartozik oda és ki nem, mikor én magam is ott vagyok. De ennyi idő után, már sikerült kitapasztalnom ki az, aki tényleg oda tartozik és ki az, aki nem. Bőven volt lehetőségem megfigyelni a körülöttem mozgó embereket. Tudom, hogy neki is lett volna ott hely, de a halál valahogy most jobb megoldásnak tűnt. Nem tudom honnan származott ez az érzés, de egyfajta boldogsággal töltött el, hogy meghalt. Megrázom a fejem kérdésére nem válaszolok csak szemeit fürkészem. Nem félek tőle. Ő nekem a mindenem. Miatta vagyok boldog. Szeretem őt. S ettől talán még csak jobban. A szeretetem felé nem azért fog megszűnni, mert megölt egy embert, akit én kértem, hogy öljön meg. Lehet, hogy most azt hiszi kételkedek a szavamban, ami részben igaz is, de nem fogom emiatt őt elítélni vagy éppenséggel ellökni magamtól. Én akartam. Abban a pillanatban egy részem nagyon is akarta. Egy nagyon sötét részem. – Rendben menjünk. – Mondtam s egy gyors csókot nyomtam ajkaira. Kár, hogy ez az éjszaka ilyen hamar véget ért. Még szívesen eltöltöttem volna vele pár órát, de most nem ez járt nekünk.
Volt valami fura ebben a városban. Nem tudnám megmondani, hogy miért is éreztem így, de úgy gondoltam, hogy teljesen másabb ez a hely, mint Seattle. Fura módon úgy éreztem, hogy misztikus lékköre van ennek a helynek, de az is lehet, hogy csak izgalmamban képzelek mindenfélét. Délután még azon hezitáltam, hogy betegyem-e eme városba a lábamat, hogy folytassam a kutatásomat, de nem is én lettem volna, ha az utolsó pillanatban megfutamodok és hátat fordítok mind annak, amit hónapok alatt sikerült elérnem. A saját pénzemből jöttem ide, de mégis úgy éreztem, hogy most az lenne a legjobb, ha Yas itt lenne, de természetesen most is inkább otthon hagytam. Féltem kicsit attól, hogy kudarcot fogok vallani, illetve hogy minden balul fog elsülni és nem akartam, hogy esetleg kicsit megtörve lásson, illetve nem szerettem volna veszélybe sodorni őt. Pár órája még a parton ültem, most meg már a városban sétálgattam mintha nem lenne jobb dolgom. Szállást kellene találnom, de még mindig görcsben volt a gyomrom, így inkább a városban maradtam, mert úgy gondoltam, hogy itt kicsit sikerül majd lenyugodnom. Szeretném felfedezni a város nagyjából, illetve most nagyon is jól esett a szellő gyengéd és hideg simogatása. Figyeltem a mellettem elhaladó személyeket, de egy-kettő annyira furán viselkedik, illetve az se tetszett ahogyan végig mértek. Összefontam a karomat magam körül és még mindig apró mosollyal folytatom a sétát az éjszakában, hiszen gyönyörű város és próbáltam elhessegetni a rossz gondolataimat. Végül pedig egy sikátorba tévedtem, ahol megpillantottam valakit, aki szemmel láthatóan mosolyogva közeledett felém, de volt valami ijesztő abban a mosolyban. Egy darabig vártam, de úgy éreztem, hogy most futnom kell. Sebesen szeltem a kihalt, sötét utcákat, majd pedig amikor kiértem a parkhoz, akkor levegő után kapkodva megálltam. Körbe pillantottam, de amikor a hátam mögé néztem, akkor egy olyan személyt láttam meg, akire egyáltalán nem számítottam. - Yas? - kérdeztem csodálkozva és kicsit zihálva. Tettem pár lépést felé, majd megráztam a fejemet. Először azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem, de nem. Ott állt, még egy lépést közeledtem felé, majd csodálkozva újra megszólaltam. - Mit keresel itt? Seattle-ben kellene lenned... - türelmesen vártam és próbáltam rájönni arra, hogy mi nem volt érthető abban, hogy ne jöjjön utánam, mert neki biztonságosabb ott. De természetesen nagyon örültem annak, hogy itt van és nem vagyok egyedül.
† Music: - † Note: Remélem kezdőnek jó lesz. † Words: -
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 27, 2014 12:36 pm
Sok mindent hallottam már erről a városról, s mivel életem során jó pár helyen meg is fordultam, nem sokáig gondolkoztam rajta, hogy megismerkedjek egy olyan hellyel, amiről regéket beszélnek. Mellékesen egy régi ismerős, vagy mondjuk úgy barátnő is megfordult erre, s tudtam, hogy hol keressem, mégsem volt fő cél, hogy őt boldoggá tegyem. Sőt. Önös indokok vezéreltek ismét, adtam a látszatra, szükségem volt az álcámra, de nem terveztem sokáig időzni olyasmivel, mint a barátkozás vagy az ismerkedés. New Orleans városa érdekesnek tűnt az első perctől kezdve, ahogy áthaladtam a városhatárt jelző táblán. Valami furcsa, misztikus és vonzó érzés tört rám, ahogy az autóm leparkoltam az egyik félreeső utcában, s gyalog indultam a tovább. Az emberek egyszerűen, megszokott módon közlekedtek, siettek, rohantak, vágytak az ismeretlenre, de vakok voltak látni a valóságot. A város parkja felé vettem az irányt a forgalmasabb helyeket keresve, majd amikor megpillantottam a keresett lányt, a nyomába szegődtem. Éjszaka volt, sötét a kedvenc napszakom. Nem akartam igazából senkire a frászt hozni, de szerettem árnyék lenni. Az embertömeg zaja alább hagyott, csendesedett a városi forgatag, de még így is jól hallható volt, ahogy távolról zene szűrődik ki az utcákra. Mintha minden nap karnevál lett volna. Ahogy megállt, én is megálltam, s ahogy megfordult, arcomra gonoszkás mosoly szaladt. Még a hülye is látta volna, hogy élvezem a rémületét. Borzasztóan közönyös tudtam lenni, de szükségem volt valami álcára, így egyszerre akartam barátságosnak is tűnni. De nem akartam annyira mégsem kedves lenni, hogy elbízza magát. A csodálkozása viszont jól esett és kiélveztem, hogy a meglepetés erejét most is tökéletesen sikerült kihasználnom. -Jól mondod, kellene. De mint látod, nem vagyok.-vonok vállat könnyedén, mosolyom továbbra is vészjóslóan csillog. Ember volt, egy egyszerű halandó, nem is sejtve, hogy mire vagyok képes, mégsem akartam, hogy azt higgye, a világ kiszámítható és egyszerű. Szerettem volna, ha valamennyire felkészül az életre, úgy, ahogy nekem nem sikerült. Most ebben az alakomban látott, de ha a testem felmondta volna a szolgálatot, szükségem volt egy másikra. Embereket mindig is tartottam a közelemben, főleg olyanokat, akik tökéletes álcát biztosítanak aranyos pofikájukkal. -Azt hittem örülni fogsz, ha látsz.-dőlök neki a parkban ácsorgó egyik fának, ami közelebb van hozzá, mint ahol eddig ácsorogtam mögötte. Csalódott képet öltöttem magamra, de belül élveztem, hogy ennyire könnyen ment ez is, hisz nem szerettem magam a kelleténél jobban megerőltetni és sokáig keresgélni. A helyzet viszont az volt, hogy így vagy úgy, de azt akartam, hogy mindenki higgyen a mesémnek és ne kelljen boszorkányoktól rettegve azt képzelnem, hogy bármelyik nap az életemre törhetnek. A vámpír, aki keresztbe tett nekem, egy nap még boszorkány volt, de a rövidebbet húzta, amikor nem kapta vissza a képességem. Ezen is látszik, hogy mennyire kiszámíthatatlan vagyok, ha valaki azt hiszi, hogy a barátja vagyok, akkor támadok.
Sokszor gondolkoztam azon, hogy vajon a sok vámpíros és boszorkányos történetnek van-e igazság alapja, de erre talán soha nem fogom megkapni a válaszokat. Szerettem rájönni arra, hogy mi is lappang a sötétben, de minél inkább kutattam utána, annál inkább távolabbinak éreztem a dolgot. Egyszerűen úgy éreztem, mintha a világ kapuja összezáródna előttem és nem akarnák azt, hogy megtudjam ezeket a titkokat. Vajon ennyire szörnyű démonok élnének a földön? Nem voltam egy idős fajta, de pontosan tudtam azt, hogy kell inkább futni, mint szembe menni a fallal, de ez a zárt kapu soha nem tudott elriasztani. Emiatt vagyok most is itt, mert képes voltam kutatni és nem feladni. Amikor elértem a város határt, akkor olyan volt, mintha egy láthatatlan kész vissza akarna lökni oda, ahonnét jöttem, de hiába éreztem egy kis félelmet, kételyt nem akartam megfutamodni. Szembe akarok menni az árral, meg akarom tudni az igazság legyen az bármennyire is fájó. Egyre jobban eltévedtem és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy ezekben az emberekben van valami fura. Nem olyanok, mint én vagy a szüleim, de az egész annyira megfoghatatlan volt. Ahogy az egyik sötét sikátorból a másikba tévedtem hallottam a bárokból kiszűrődő nevetéseket és próbáltam megtalálni az kivezetőutat. Nekem nem volt társaságom, mint Dorothynak Óz a csodák csodájában, se varázs cipőm, de reménykedtem abban, hogy sikerül megúsznom ezt a dolgot. Amikor végre kiértem a főtérre, akkor kezdtem megnyugodni, mert úgy éreztem, hogy végre biztonságban vagyok annak ellenére, hogy rengeteg szempár figyel engem. Lassan megfordultam és egy váratlan dolog történt. Meglepődtem azon, hogy itt van, de a mosolya még inkább meglepő volt. Soha nem láttam még így mosolyogni, mert volt valami ördögi abban a mosolyban, de lehet, hogy már én látok mindenhol rémet a fáradtságnak köszönhetően. Én.. örülök is, de eléggé meglepődtem azon, hogy itt vagy. - mondtam neki kicsikét lassan. Nem akartam elhinni, hogy tényleg itt van, majd hirtelen megöleltem őt. Örültem annak, hogy itt van, mert segítség mindig jól fog jönni, illetve nem szeretnék itt meghalni, mert az itteni emberekben nem igen bízok. - De még is miért jöttél? Azt hittem, hogy nem szeretsz ennyit utazni, meg az itteni veszély.. - mondtam neki kicsit aggódva és közben végig őt figyeltem. Annyira másabb volt, mint szokott lenni. Majd szép lassan újra megjelent az arcomon az az bizonyos mosoly. - Köszönöm, hogy itt vagy annak ellenére amit mondtam. Egy barátra mindig szükség van, de most még inkább. - tettem hozzá kedvesen, majd körbe pillantottam.- Mi lenne, ha ennénk előbb és utána keresnék valami szállást? - mert tényleg eléggé éhes voltam és fáradt is. Úgy éreztem, hogy holnap már több siker élményem lesz.
† Music: - † Note: Remélem kezdőnek jó lesz. † Words: -
Utazónak lenni egy dolog. Utazóként kezdeni magaddal valami hasznosat, amíg nem történik más, egy másik. Megszokni, hogy nem vagy már a saját tested rabja egy megint másik. Elviselni, hogy olyannak kell tűnnöd, amilyen talán egyszer régen voltál … egyszerűen őrjítő. Mosolyom ugyan őszinte, de őszintén gonosz is, ahogy rádöbbenek a rég nem látott legjobb barátnőm megtalálása a kelleténél is könnyebben ment. Nem tudom, nem erre számítottam, hogy ilyen egyszerűen belebotlok az utcán sétálgatva. Bár elismerem, a megközelítésmód, amit választottam, minden épeszű embert a halál közeli állapotba sodorna, vagy ha azért annyira nem is rémülne meg, biztos, hogy a szívverése kihagyna párat, mielőtt újra normálissá változna. A helyzet és a hely szépsége így egyben megvan. Megtaláltam őt és a helyet, amit mindenki különlegesnek gondol, bár erre a részére inkább azt mondanám, hogy szörnyű és tipikus. Koszos, büdös és zajos. Miért is lepődöm meg ezen… Lehetnék kedvesebb, így az elején. Talán már elég jól ismer - vagyis ezt gondolja-, ahhoz, hogy tudja, nálam ez a normális viselkedés. Ebben nem téved. Ezt az egy dolgot minden testben megőrzöm magamból. Amit halálom, igazi halálom estéjén kiirtottak belőlem, a hiszékenység és a kedvesség. -Az arcod mást mond el.- közlöm egykedvűen, meg se lepődöm azon, ahogy reagált. A csalódottság süt rólam, de legbelül örülök annak, hogy a nem várt találkozás ennyire jó végkifejlet lett érzelmek és reakciók terén. Kissé beteges, ezzel tisztában vagyok. Én maga vagyok a megtestesült betegesség. Ez nem újdonság, nekem legalábbis. -Az itteni veszély csak vonzott.- kacsintok rá sejtelmes mosolyom nem levakarva arcomról. –Utazni valóban nem szeretek, de megérte. Megtaláltalak, ez a hely pedig…- mutatok körbe, arcomra pedig öröm helyett valami furcsa grimasszerű húzódik, amolyan undorra hasonlító. –Olyan, amilyen.- maradok ennyiben, nem tervezem kifejteni a nemtetszésem bővebben. Elég nyilvánvaló. Elmosolyodtam újra az ajánlaton, majd eljátszottam, hogy szemem felcsillan az ötlet hallatán, és kíváncsiság önt el. Éhes voltam, meg kell hagyni. De egyenesen ódzkodtam tőle, hogy bárminemű szállást keressek itt. A minimum egy normális ágy, meg egy normális és tiszta fürdőszoba. -Rendben van, nem kell kétszer mondanod.- virulok ki, a neki megszokott régi formám hozva, noha legbelül szinte fuldoklom a gondolattól, hogy így mosolyogjak. Ahogy attól is, hogy bájolognom kell, ugyanakkor megtapsolom magam. Megérdemlem a dicséretet, eddigi alakításom fenomenális kétszínűségre van, még ha a kettőnél ez a színkompozíció jóval többől épül fel. -Azt hallottam, hogy errefelé vannak boszorkányok. Felkereshetnénk egyet. Vagy valami izgis sötét erdőt. Kíváncsi lennék, hogy a kísértethistóriák megállják e a helyüket.- vetem fel ötletnek, és lépek közelebb hozzá mosolyogva, majd rákacsintva. Lássuk csak, hogy mennyire vagány kislány ő. Ha már arról van szó, hogy így kell élnem, legalább legyen benne valami kaland. Bár lehet, erre rossz társaságot választottam magam mellé. Bár soha nem lehet tudni, hogy kiben mi lakozik.
Mindig volt valami furcsa benne, de soha nem jöttem még rá, hogy mi is lenne az. Talán csak egyszerűen különc volt, mint én. De minél többet nyomoztam anál inkább kezdtem rájönni arra, hogy nem vagyunk egyedül. Mármint nem csak mi élünk itt ezen a földön. Sok fajta lény bebújik, de hogy mifélék azt magam sem tudtam. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy sok mindent eltitkolnak előlünk, illetve a rengeteg mese, illetve könyv valóságra alapulnak. Igen is létezniük kell azoknak a dolgoknak, de az lehet, hogy csak én képzelődöm, mert szeretnék már mindent megmagyarázni valamivel. Főleg az unokatesómmal kapcsolatban. Túlzottan kerestem már és egyre több furcsaságot találtam a nyomozásaim során. Valószínűleg csak ezeket a dolgokat szerettem volna valamilyen formában megmagyarázni. Nem mertem Yas-nak beszélni ezekről a dolgokról, mert féltem attól, hogy esetleg idiótának fog gondolni, vagy olyannak, aki diliházba való, mert eddig is elég fura voltam, de ezekkel a dolgokkal meg pláne az voltam. Igaza volt, mert egyszerre nem tudtam hova tenni azt, hogy itt van. Örültem is, de meglepődtem és talán kicsit azt is szerettem volna, ha nincs itt. Egyszerűen nem tudtam volna megmondani, hogy mit érzek a felbukkanásával kapcsolatban, hiszen eddigi utazásom is eléggé zűrős volt. - Tényleg örülök, csak váratlanul ért. - mondtam neki higgadtan és közben körbe pillantottam, de sehol semmi gyanúsat nem láttam. Volt valami ijesztő ebben a helyben, de más részről meg nagyon is vonzotta az embert és kíváncsivá tette, hogy még milyen meglepetésekkel rukkolhat elő. Legalábbis rám ilyen hatással volt, de lehet csak a kimerültség miatt van. Veszély? - kérdeztem vissza kicsit nevetve, hiszen eddig is csak nagy ritkán tudtam rábeszélni a veszélyes dolgokra és emiatt kicsit hihetetlenül hangozz ez az egész. Figyeltem őt és nem mozdultam meg. - Igen, megtaláltál. Bár gondolom nem volt annyira nehéz, mivel pontosan tudtad azt, hogy hol is vagyok. - tettem hozzá kedvesen. Majd a szavai hallatára megforgattam a szemeimet, de hamarosan újra a megszokott mosoly jelent meg az arcomon. Nem értem mi a bajod ezzel a hellyel, mert szerintem csodálatos és úgy érzem, hogy sok titkot rejteget. - mondtam neki boldogan és egyre hevesebben. Mint akit a veszély és a titkok megfejtése hajtana. Ez részben igaz is volt és közben végig mosolyogva figyeltem az ittalálható embereket... Boszorkányok? Kísértet históriák? - kérdeztem nevetve, majd ellöktem magam a fától aminél álltunk és tettem pár lépést.- Ezek csak a mesékben léteznek. - legalábbis próbáltam még mindig ebbe kapaszkodni,de egyre inkább úgy éreztem, hogy valójában nagyon is igazak a róluk szóló történetek. Lassan tettem pár lépést, majd megfordultam.- Akkor menjünk. Keressünk neked boszorkányt, vagy kísértetet, de ne legyél túl csalódott, ha nem igaz az egyik se. - mondtam neki sietve és egy kedves, ártatlan mosollyal az arcomon. Felvettem a földről a táskámat és elindultam.
Meglepett, hogy ilyen könnyen megtaláltam, ahogy az is, hogy így reagált. Nem tudom miért, valamiért többet vártam egy olyan embertől, mint amilyen ő volt. Én kétszínű és álszent voltam, aki kijátszotta és valósággal játékszerként kezelte, őt viszont valamiért mindig is naivnak gondoltam. Ez valami megmagyarázhatatlan kapcsolat volt közte és köztem. Elengedem a fülem mellett a reakcióját, mi szerint csak megleptem a jelenlétemmel. Senki nem ismerné el, hogy ijesztő tudok lenni, pláne, ha így és épp egy ilyen helyen bukkanok elő, szinte a semmiből. Ilyen külsővel persze nem volt nehéz elhitetni, hogy én is hozzá hasonlóan fiatal vagyok, gondtalan és kalandvágyó, mégis kicsit olyan, aki tart a dolgoktól. Ehhez értettem, az emberek átveréséhez. -Változnak az idők és az emberek is.-vonok vállat, a falnak dőlve, de semmi kedvem nem volt ezt bővebben is kifejteni. Hisz láthatta, nem viccből mondtam, hogy vágyok az ilyesmire. -Ebben nincs igazad.-rázom meg a fejem, és kifújom a levegőt, mintha annyira elfáradtam volna a keresésében. Hát azért szét nem vetett az erőlködés, ezt meg kellett hagyni. –Azt tudtam, hogy hol vagy, csak azt nem tudtam, hogy hogyan és hol találjalak meg azon belül. Bár ez, ahogy látom elég könnyen ment.-mosolyodom el gonoszan, vállat vonva. Lehet, hogy sok mindenben jó vagyok, így az átverésben is, de amit mondtam, azt komolyan gondoltam. Kíváncsi voltam ez a híres neves város mire volt képes, és milyen rejtélyeket rejthetett el előlem és a világ elől. -Most komolyan?-vonom fel szemöldököm, és beleszagolok a levegőbe.-Kezdjük ezzel. Vagy elvesztetted a szaglásod? És ezek a nevetséges maskarák, amiben egy-két ember az utcákon vonult.-emlékeztetem magam arra az érzésre, mintha csak a húszas évekbe csöppentem volna vissza, persze azt a kort jobban szerettem, mint ezt a mait, ami szinte csúfot űz belőle. –Bár a titkaiban biztos vagyok.-vonok vállat, és a körmömre pillantok, lepattintva róla egy darab körömlakkot. Meglepődik azon, amit mondok és a szokásos, emberektől megszokott reakcióval „jutalmaz”. Ezt a fajta hozzáállást soha nem szerettem az emberekben. Nem is ismerték, ami körülveszi őket, hát persze, hogy nem is hisznek az ilyesmiben, pedig, ha tudnák, mi folyik körülöttük,a föld alatt egy gumiszobába se mernének belépni. -Persze, ahogy a kalózok és a vikingek. Mindenki tudja, hogy azok is léteztek, és nem mindig helyes színészek képében, mindinkább otromba, büdös és részeges férfiak képében szelték az óceánokat.-jegyzem meg, s szinte elfeledkezem arról is, hogy olyan igazságot mondtam, ami vitathatatlan még egy embernek is. Azt hiszem fejlődőképes fiatal, történelem iránt érdeklődő lánynak beillenék. Bár a történelem nem érdekel, hisz jó részét megéltem, a saját, illetve más bőrén tapasztalva. -Emlékeztess rá, mikor éjszakákba merülve sírom tele a párnám, mert nem találkoztam még egy olyannal sem, aki legalább kártyából tud jósolni.-mondom egykedvűen, majd mosolyt erőltetve arcomra, mintha ez lenne a mindennap megszokott téma, és mintha komolyan jól érezném magam. Kétszínű, alattomos és mellé még rendkívül idegesítő is voltam. Magam idegesítettem azzal, hogy ennyire elfordulok attól, aki vagyok, és ilyen szánalmas módszerekkel élek mostanság. -Javaslom a főteret vagy valami jó forgalmas utcát, ahol van némi alkohol nemű ital is. Megkóstolnám a helyi specialitásokat.-mondtam mosolyogva, mellé lépve, és tartva mellette az iramot.
Nem számítottam arra, hogy itt lesz. Bár az is igaz, hogy egy részem reménykedett, hogy utánam fog lenni. Szerettem egyedül lenni, de soha nem jöttem még el ennyire távolra az otthonomtól, mint most. Magam sem voltam abban biztos, hogy egyedül képes leszek-e most véghez vinni azt amiért idejöttem. Soha nem kutattam még elveszett családtag után és talán nem is a legjobb ötletem volt, hogy most ebbe vágtam a fejszémet. Egyszerűen magam sem tudom, hogy mi fog történni, de talán a múltat nem kellene bolygatni, illetve olyan személyt megtalálni, aki nem akarja, hogy megtalálják... Mosolyogva figyeltem őt, majd egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat. - Vigyázz, mert a végén hozom neked a járókeretet. - mondtam neki viccelődve, hiszen nem hittem el, hogy tényleg ennyitől elfáradt. Sokkal strapabírónak ismertem meg. Figyeltem őt, majd pedig megráztam a fejemet. Ez annyira rávallt, hogy ha valami fura, akkor az már nem lehet jó vagy normális. Talán nekem pontosan emiatt tetszett, mert ennyire másabb volt a többi városhoz képest. Szerintem pontosan ez teszi ezt a helyet különlegessé és egyedivé. - mondtam neki mosolyogva és újra körbepillantottam. Felkaptam egy maszkot, majd pedig elé tartottam. - Most komolyan nem értem mi a bajod ezzel az egésszel. Móka és kacagás. - mondom neki még mindig reménykedve, hogy talán sikerül neki is átérezni azt, amit ez a hely csak úgy önt magából. A sok izgalmat, rejtélyt és talán még sok mókát is és vidámságot. Nem értettem, hogy mi a baja és miért viselkedik így. Soha nem láttam még ilyennek és ha annyira nem tetszik neki ez a hely, akkor minek jött ide? Nem értettem ezt a sok negatív dolgot, ami belőle áradt. Egy darabig csak álltam ott és figyeltem. Próbáltam rájönni, hogy mi is történhetett azzal a lányka, akit egykor megismertem, akit a barátnőmnek gondolok, mert hogy most ő teljesen másabb volt, mint szokott lenni. Talán történt valami vele útközben? De az is lehet, hogy csak én képzelődöm túl sokat. Igen, ez mind igaz. Talán vannak boszorkányok, de talán ez nem akkora nagy dolog, hiszen az élet tele van mindenféle teremtéssel és minden történetnek van alapja. - mondtam neki komolyan és továbbra se engedtem el őt a tekintetemmel. Végül megrántottam a vállaimat és úgy kaptam fel a táskámat és a maszkot visszaadtam annak a hölgynek, aki kölcsönbe ideadta korábban. Előbb keressünk neked boszorkányt, majd utána ihatsz, de abban biztos lehetsz, hogy én nem foglak a szállásunkig cipelni. Ahhoz túl nehéz vagy. - mondtam neki viccelődve, majd hátat fordítva neki elindultam. Lassan átvágtam a tömegen, de ekkor rájöttem, hogy még mindig nem jön. Lassan megfordultam és kérdően pillantottam rá. Jössz vagy itt fogsz állni egész este? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd pedig türelmesen vártam arra, hogy végre utolérjen.
A nap olyan fényesen sütött, mint még soha, éppen ezért aggódtam amiatt, hogy esetlegesen nem lesz elég egy napfény gyűrű, de szerencsére nem sültem fel, azonnal ahogyan kiléptem a bérház ajtaján, ami otthonomként szolgált. New Orleans szép kisváros volt a maga módján, az egyetlen hibája, hogy itt még hittek a természetfelettiben. Akár merre mentem cigánykártyásokba és jósnőkbe botlottam, na meg persze boszorkányokba, akik csak úgy bámultak utánam, vámpír létem miatt. Sosem szerettem a kitüntető figyelmet, nem voltam oda az olyan nőkért, akik könnyedén adták magukat nekem, persze tisztában voltam azzal, hogy ezek a boszik nem pont szexuális célok érdekében bámulnak meg az utcán. Egyszerűen csak sejtik, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok. Itt teljesen mindegy milyen ember vagy, illetve jelen esetben vámpír, ha vért iszol meg vagy pecsételve, és elnyered az emberek rosszallását. Persze én is tudtam, hogy ki az aki, nem halandó, vagy legalábbis valami képességgel van megállva. Éreztem a szagukat, mindegyiknek más volt, de ez volt most a legkevesebb, amivel törődnöm kellett. Koncentrációmat lefoglalta az, hogy ne tépjem fel minden szembejövő nyakát, és ez, amellett, hogy próbáltam átszokni a tasakos vérre igen nehéz menet volt. De hát én sem rostokolhattam a szobámban napestig. A park olyan vidám hely volt nekem mindig, ahová ki vittem volna a gyermekeimet játszani, persze erről az álmomról már régen lemondtam, konkrétan akkor, amikor négyszáz akárhány éve átváltoztattak. Azóta sem tudom ki tette, de nem is érdekel, szeretek így élni, szeretem, hogy sosem halhatok meg, és azt tehetek, amit csak akarok. Talán éppen ez az oka, hogy nem kezdek komolyabb kapcsolatba egy nőnemű egyeddel sem. Ő meghalna, amíg én akkor is fiatal lennék és elbűvölő, a sírás téma pedig nem nekem való. Sírtam már eleget nő miatt, még egyszer nem akarok beleesni ebbe a hibába.
Az időjárás tökéletes ellentéte volt a hangulatomnak. Egyszerűen csak vakon bolyongtam a világban. Próbáltam mindenkiben és mindenben meglátni a jót, ahogyan mindig is szoktam, de hogyan tehetném ezt, amikor már alig találom önmagamat is? Olyan vagyok, mint egy zombi. Teljesen az árnyékává változtam önmagamnak. Amit átéltem azon őrült fogsága alatt az olyasmi, amit senkinek nem kellett volna. Az, hogy nem voltam egyedül erőt adott. De nem akarok erre gondolni. Túlságosan sötét és fájdalmas emlékek. Legszívesebben Ryan karjaiba bújtam volna, de nem tudok. Képtelen vagyok rá. Azért is jöttem New Orleans-ba, hogy egy kicsit ténylegesen kiszellőztessem a fejem. Itt nem ismer senki. Még nem igazán fordultam meg az elmúlt évszázadaim alatt, de tisztában vagyok az itteni szokásokkal és azzal is, hogy a boszorkányok mennyire megvetik a vámpírokat. Ellenségek, de a harcuk némán dúl a háttérben. Sápadt arcom, szinte visszaveri a napfényt, miközben békésen sétálok az utcákon. Felpillantok az égre és élvezem a perzselő nap melegét az arcomon. A gyűrűm nélkül ez ténylegesen perzselő lenne. Lehunyom egy pillanatra a szememet és próbálok békességet találni a lelkemben, amit már éppen kezdtem érezni, mikor az egész romba dőlt. Egyszerűen összetörték. Darabokra cincálták az egészet. Egyetlen egy őrült vámpír képes volt erre. A legrosszabb az egészben, hogy csak rávilágított arra, hogy milyen szörnyűség mászkál nap, mint nap az utcákon. Emberek között is vannak elmebetegek, de vámpírként csak még nagyobb hatalom terül a lábuk elé, amit ki is használnak. A saját bőrömön tapasztaltam. Mély levegőt veszek és az orromat egy ismerős illat csapja meg. Körbepillantok és próbálom megtalálni a forrását, majd nem olyan messze magamtól megpillantom őt. Nem akartam ismerősökbe botlani, egyedül akartam lenni, de talán ez egy jel arra, hogy az elzárkózásom nem fog megoldani semmit sem. – Abraham? – A karomat összefonom a mellkasomon és úgy lépdelek közelebb hozzá. – Mit keresel itt? – Teszem fel a kérdést halovány mosollyal az arcomon, habár ez a kérdés mondhatni értelmetlen. Vámpírok vagyunk. Ott bukkanunk fel, ahol éppen kedvünk tartja.
Némán bámészkodom. Körülöttem minden olyan nyugodt volt és csöndes, szinte már síri nyugalom ült az egész parkon. Elmélkedésemből édes szavak rángattak ki, a hang olyan ismerős volt, melengette a szívemet. Azonnal megfordultam, és amint megláttam a szívemnek oly’ kedves, és egyben gyönyörű teremtést, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Persze már ha ez lehetséges egy vámpír esetében. - Oh, szia Scar! – túrtam bele a hajamba, mosolya még mindig megdobogtatta a szívemet. A „Scar” egyfajta becenév volt, imádtam így hívni, amúgy is szerettem a nevét, mert olyan szépen csengett. Régebben ő volt az a lány, aki a mindenemet jelentette, aztán persze megrémültem és megfutamodtam, de az óta sem felejtettem el a puha ajkait. - Te, hogy-hogy erre? – kérdeztem és kicsit zavarba is jöttem. Nem tudtam, hogy kezdhetnék vele beszélgetésbe, hiszen volt közös múltúnk, ráadásul igazán szoros. Konkrétan ismertem a száját belülről, akkor is, ha ez első hallásra undorítóan hangzott. - Van kedved csatlakozni hozzám? Megehetnénk egy fagyit – vetettem fel az elsőnek eszembe ugró ötletet, s bár tudtam, hogy egy vámpír nem táplálkozik eme jeges élvezetekkel, mégis jó ötletnek tűnt. Így visszagondolva már bántam, hogy elfutottam, olyan rendes lány volt, de a félelem megint felülkerekedett, ahogyan eddig bármelyik mélyebb kapcsolatomban. - Tudod, mesélhetnél, mi van veled? Olyan régen találkoztunk már, és tudod, azóta rengeteg minden történt – magyaráztam. Zavaromban ismét beletúrtam a hajamba, és a hátam mögött összekulcsoltam a kezeimet. Ez egy nehéz menet lesz.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 21, 2015 11:29 pm
Egy régi ismerőssel való találkozás többnyire kellemes figyelemelterelés. Bár Kendra-val, mikor találkoztam nem mondhatom, hogy annyira békésen zajlott volna a beszélgetésünk. Sőt, még azóta sem láttam, de szerintem jobb, ha mind a ketten külön utakat járunk, mert láthatóan még mindig nem bocsájtotta meg nekem, hogy magára hagytam. Pedig, ha tehettem volna magammal viszem és felnevelem, vagy tudjam is én. Anyai ösztönök. Megvannak bennem, akár tetszik, akár nem. Bár nem hiszem, hogy olyan jó anya lennék. Ezen még nem szeretnék elgondolkozni, de Ryan oldalán tulajdonképpen az leszek, hiszen van egy lánya.. Zavaros helyzet. De szeretem és elfogadom őt, ahogy van és a családtagjait is. – Egy kis környezetváltozásra volt szükségem és itt lyukadtam ki. – Nem mondhatnám, hogy a terveim között volt egy ilyen utazás egyszerűen csak beültem a kocsiba és hajtottam és magam sem tudom, miért pont itt lyukadtam ki. Bárhol máshol megállhattam volna, de azt hiszem megbabonázott ez a város és maga a hírneve is. Kihagyhatatlan alkalom. Olyan, mintha egy külön világ lenne. Egy világ, amit a vámpírok uralnak úgymond. Legalábbis többé-kevésbé. – Benne vagyok. – Kicsit zavarban vagyok és csak pár másodpercig vagyok képes ránézni, mert igaz, ami igaz kettőnk között volt valami. Nem mondom, hogy az a nagy szerelem, de talán lehetett volna, hogyha nem fordít nekem hátat. Dühösnek kellene lennem? Nem vagyok. Én magam is sokaknak fordítottam már hátat és tudom is jól, miért. Féltem az elkötelezettségtől. Ezért sem vagyok abban a helyzetben, hogy elítéljem. – Inkább te mesélj. Biztos vagyok benne, hogy veled sokkal érdekesebb dolgok történtek, mint velem. Meg amúgy is.. Mindenről akarok beszélni csak a múltamról nem. – Már pusztán a múlt szóra is annak az őrültnek az arca villan be. Nem szeretném, hogy újra és újra megfertőzze az elmémet ez a keserű emlék ezért halovány mosollyal az arcomon várom, hogy meséljen.
Igazából, amikor otthagytam akkor, talán egy évszázaddal ezelőtt, nem vettem számításba azt, hogy egyszer ismét mellém fújja majd őt a szél. Annyira vegyes érzéseim voltak jelen pillanatban, hogy beleszédült a fejem. Egyrészt örültem, hogy újra látom, és, hogy a lelkem nem veszett el örökké, hiszen még mindig érzek. Ahol egyszer tűz volt, ott mindig lesz parázs, tartja a mondás ugyebár. Másrészt szégyelltem magam, hogy akkor otthagytam egyedül, és elmenekültem, mert gyenge voltam és féltem attól, hogy ismét megsebzik amúgy is törékeny, és nehezen összerakott szívemet. - Értem, hát én igazából itt lakok már pár évtizede – vallottam be. Csaknem negyven éve volt az otthonom ez a város, és én szerettem itt élni. Ez a város nagyot nyomott a latba az életemmel kapcsolatban, itt találtam meg önmagam, azt az embert, aki valójában vagyok. És ez jó, akkor is, ha nem mindig jó az, amit cselekszek, ez az én életem. - Remek! – csaptam össze a tenyeremet, tényleg kíváncsi voltam arra, hogy mi is lehet vele jelen helyzetben. Kedves lány volt, világ életemben sajnáltam, hogy a sors ilyen életet szánt neki. Persze a vámpír lét nem mindenki szemében átok, van, aki áldásként fogja fel, de nekem valósággal keresztülhúzta a számításaimat. Pelenkás kisfiú korom óta azt terveztem, hogy embereket fogok menteni, valamilyen úton-módon, de ez nem fog menni addig, amíg én leszek az, akitől meg kell védeni másokat. - Hát, nem is tudom, mit mondhatnék… próbálok rendes emberként élni, mintha ez az egész kór nem ülne a vállamon. Jelenleg munkát keresek, de félek tömegbe menni, tudod, épp leszokóban vagyok a friss vérről. Komolyan néha úgy érzem magam, mint valami drogos – panaszoltam, és elnevettem magam, olyan szánalmasnak hatott ez a gyenge próbálkozásom, hogy leszokjak az emberi vérről, én, aki négyszáz éve csak azzal táplálkozom. - Bocsi, csak tudod, olyan viccesen hangzik így kimondva – szabadkoztam, és az arcom elé emeltem a kezem. Kisfiúnak éreztem magam mellette, hiszen mikor ismertem gyakorlatilag még kisfiú voltam. A vámpírlétem elejét tapostam és az ugyan az. Van az a mondás, hogy ha feltűnik valaki a múltadból, akkor visszafejlődsz azzá, aki akkor voltál, mikor ő melletted volt. Igazat kell adnom.
Meg kell mondanom, hogy kellemes volt őt látni. Nem vagyok haragtartó. Egyszerűen túlságosan régen volt. Mindketten még fiatalok voltunk ahhoz képest, amennyi idősek most vagyunk. Felnőttünk. Legalábbis többé-kevésbé. Egy vámpír számára valahogy sokkal hosszabb ideig tart ez az egész. Mármint az, hogy ténylegesen felnőjön. Mert nekünk itt van az örökkévalóság, hogy úgy cselekedjünk, ahogyan akarunk. Ha menekülni szeretnénk, akkor pontosan ezt fogjuk csinálni. Mert szabadok vagyunk és senki nem korlátoz minket. Maximum a napfény, de azt is ki lehet játszani egy apró, kis gyűrűvel. Vagy éppen nyaklánccal. Kinek, hogyan tetszik jobban. A gyűrűmet Ryan-től kaptam és egy kicsit már ódivatúnak tűnhet, de én még mindig szeretem. Egyszer le akartam húzni az ujjamról és meg is tettem. Azóta soha meg sem fordult a fejemben. – Ezt jó hallani. Akkor sikerült letelepedned. – Én még csak most jutottam el arra a pontra, hogy szeretnék valahol letelepedni. Ez a hely pedig nem is igazán hely. Én ott akarok lenni, ahol Ryan van. Ez pedig most Mystic Falls most pedig mégis itt vagyok. Szükségem van egy kis térre. Azok után, ami velem történt az a legkevesebb, hogy kiveszek magamnak egy kis időt, hogy visszatérhessek a régi önmagamhoz. Ami jelen pillanatban nem is tudom igazán, hogy mégis milyen volt. Hogyan történhetett ez? Egyszerűen nem tudom felfogni. Mégis miért pont engem szemelt ki azaz idióta? Bár nem hiszem, hogy túl sokáig gondolkodott. Neki csak egy vámpír kellett, aki lehetőleg nő. Onnantól kezdve pedig beindult a beteg fantáziája. De nem szabad ilyesmin gondolkoznom. – Ezt örömmel hallom. A vérről pedig nehéz leszokni. Én még nem döntöttem úgy, hogy tasakosra térnék. Sokkal inkább szeretem a friss vért. Nem hiszem, hogy valaha is lemondanék erről. Ameddig tudok magamon uralkodni és eltüntetni a nyomaimat addig mégis mi értelme? – Lehet, hogy nem kenyerem a gyilkolás és senkinek nem tudnék komolyabban ártani, de az emberi, friss vérről nem hiszem, hogy valaha is képes leszek áttérni a tasakos vérre. Nem az én asztalom. Azzal nem is igazán tudnám csillapítani a szomjamat, amit jelen pillanatban is érzek pedig nem olyan régen táplálkoztam. – Minden ember függője valaminek. A vámpírok meg a vérnek. Szóval csak nyugi. – Játékosan vállba boxolom, hogy ne érezze magát annyira bolondnak. Szerettem és még mindig szeretem, hogy ő ilyen felszabadult és gyerekes tud lenni. Nem szabad mindent teljesen komolyan venni az teljességgel megkeseríti az ember életét.
Kezdőlap
† Words: -
|
