Talán igaza volt az emberi énemmel kapcsolatban, nem tudom. Az álcámmal viszont ő maga is tisztában volt, pedig hány éven át próbáltam elhihetni mindenkivel, hogy ez vagyok én, maga a gonosz. Bár ez a részemmé vált az évek során, így már nem is lehetek soha a régi. Tudom magamról, hogy már nem lehetek a régi, és már nem is akarok lenni az a lány aki emberként voltam, még ha másik ezt is szeretnék. - Egy álca ami már a részemmé vált, de nem panaszkodhatok, meg is védett... minden fájdalomtól, és sérelemtől. - Nevettem fel a végén fájdalmasan, és lehajtottam a fejemet egy pillanatra. Alig mondtam végig, már el is kezdett csitítgatni. Féltem a reakciójától, de nem is kellett volna, hisz gyengéden két keze közé fogta arcomat. Szavai szinte megleptek, hisz tele voltak érzelmekkel... olyan érzelmekkel amit már nagyon rég nem éreztem tőle... és mintha belőlem is előjöttek volna hasonló érzések. Sokszor gondoltam már arra, hogy milyen lenne ha minden a régi lenne, és most újra eszembe jutott... Pedig már olyan rég eltemettem magamba azt, hogy Elijah-val való közös múltamat emlegessem. Úgy éreztem meg kell tennem valamit. A pillanatnyi gyengeségem irányított, hogy ezt megtegyem. Így is közel voltunk egymáshoz, így közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam, gyengéden, viszont elég röviden. Nem is tudom miért tettem, de akkor abban a pillanatban jól esett, de ezek után elég hamar észbe kaptam, és el is távolodtam tőle hátrálva is egy lépést. - Sajnálom, ezt nem kellett volna. - Nyögtem ki egészen halkan, még egy lépést hátrálva tőle.
- Katerina, én nem vagyok biztos benne, hogy... -kezdtem bele a mondandómba, de hirtelen közelebb hajolt. Az arca csak pár centiméterre volt az enyémtől. Ez meglepett. Túlságosan is meglepett. Nem mertem megszólalni, még levegőt venni sem. Nem tudtam mi következik, hogy mit akar tenni. Aztán ajkai már az én ajkaimat érintették. Rövid és gyengéd volt. Mikor vége lett, nem igazán tudtam elhinni. Meglepődtem. Erre tényleg nem számítottam. Elhátrált, de én elkaptam a derekát és újra magamhoz húztam. Egy szó nélkül újra megcsókoltam. Nagyon jó volt. Levegőért kapkodva engedtem el és váltunk szét. - Sajnálom... -kértem én is bocsánatot. Egyik tenyeremet a homlokomra tapasztottam. - Igazad van... Ennek nincs értelme. Én még mindig a régi éned szellemét őrzöm a szívemben... nem pedig azt aki most vagy. Nyilvánvalóan visszaváltozni már nem tudsz... Ezért... Nem tudom. -ültem vissza idegesen a padra. Miért? Miért lett ilyen? Tudom gyerekes, hogy egy olyan személyt siratok, akit soha az életben nem fogok már visszakapni. - Én... egyszerűen nem értelek. -fejeztem be végül.
Első megdöbbenésem után, nem bírtam magammal és még nagyobb hévvel csókoltam vissza. Miközben egyik kezem már a haját szántotta, másikkal pedig a lehető legközelebb húztam magamhoz, azon gondolkodtam, hogy ha most lenne bennem egy fikarcnyi eltökéltség és megkaparintottam volna egy kézzel fogható, erős indokot, akkor egy jól irányzott pofon kíséretében kiadtam volna az útját. Hogy miért? Talán nem jól csókol? Ó dehogyneeem, Elijah nagyon is jól csókol, de ki csodálkozik ezen?! Egy egész évszázada volt rá, hogy kellőképp finomítson a technikáján. A válasz ennél sokkal összetettebb. Hovatovább, némiképp sértő nem túl szerény személyemre nézve. Nyilván nem azért ugrott így nekem, mert ezalatt a rövid idő alatt megkedvelte az új személyiségemet és nem is az óriási vágy miatt, ami arra késztette, hogy csókoljon meg. Na nem mintha az utóbbi nem játszana ebben szerepet, de Elijah nem olyan, hogy a puszta vágyat elégnek találja és megcsókoljon egy olyasvalakit, akinek új énjét a háta közepére sem kívánja. Bevallom ezért is kedveltem meg annak idején, túlságosan is. Volt benne kedvesség, tisztelet, becsületesség és szeretet. Melyik nő nem akarja, hogy szeressék? De sajnos annak idején nem a szőke herceget választottam meg a fehér paripát, hanem az ördögöt, egyenesen a pokol legmélyebb bugyrából. Probléma, hogy ezt gondolom Klausról? Nem, mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy jobban teszi, ha messziről kerüli. Nem, ugyan már én nem félek tőle. Csak tartok egy icipicit, na jó, nagyon. Jobb félni, mint megijedni. - Huh. - szaladt ki belőlem, mikor váratlanul elvált tőlem és rögtön vissza is ült a padra. Ajkaim sóvárogva epekedtek utána és gyászolták a hirtelen elhalálozott csókom. Beharaptam az alsó ajkam és valamelyst az önmegtartóztatás érdekében összefontam két karomat a mellem előtt.- Semmi gond. - vontam vállat, mintha bizony semmit sem jelentett volna számomra. Milyen könnyű így tenni. Már ennyire gyakorlott hazudozó lennék? Lassan én is elhiszek minden hazugságot, amit kiejtek a számon. Mondhattam volna azt is, hogy kár volna ezt az észveszejtő csókot sajnálni, de hízelgett az egómnak, ha valaki bocsánatot kért tőlem. Nem mindennapi esemény. - Mindig is imádtam, hogy ilyen őszinte vagy. - durcásan léptem én is a padhoz és leültem mellé, ügyelve arra, hogy testrészem egyetlen része se létesítsem fizikai kapcsolatot az övével. Az illúzió elszállt. Most csupán egy szánalmas boszorkánynak éreztem magam a szemébe, akinek csak a múltja volt szerethető. Egyszerűen, habozás nélkül megfogalmazta azt, amitől én is féltem. Így hangosan, az ő szájából hallva nem volt valami kellemes. Egy nagy, fáradt sóhajjal konstantáltam, hogy nincs vetélytársam a színen, akivel esetleg meg kéne küzdenem Elijah szívéért - persze csak képletesen. Az egyetlen riválisom, én magam vagyok. A régi én. - Nem valószínű, hogy fogok változni. Nem leszek újra olyan, pedig milyen bűbájos voltam, nem de? -hangszínembe keveredett egy csipetnyi szarkazmus. Nem is akarok újra olyan lenni. Gyenge és sebezhető volt, mind fizikailag, mind érzelmileg, bár tény, hogy akkor is meg volt a magamhoz való eszem, de tökéletesen érzem magam így, ebben a bőrömben. Szeretem, ha az emberek félnek tőlem, reflexből várják a támadást és sosem tudják, hogy épp, mi zajlik a fejemben, hogy mi lesz a következő lépés. Csak Elijah ne zavarna most össze. Eddig sem tartozott a létszükségleteim közé a szeretet, most miért is vágyik valami apró rész a lelkemben, hogy olyanná válhasson, aki képes volt befogadni a mellettem ülő férfi szeretetét? Azt az apró kis részt el kell nyomni, vízbe kell fullasztani, el kell pusztítani a leggyarlóbb, legkegyetlenebb fegyverekkel. - Ne haragudj, de... - mondtam végül halkan, mert énem egyik része erősen tiltakozott az újabb bocsánatkérés miatt. - az már a múlt. -néztem rá komolyan. Ha szeretni akar akkor szeresse azt, aki vagyok, ne pedig azt, aki voltam. Az olyan, mintha egy körülbelül egy 500 éves hullát szeretne. Fúj, de morbid! - Ha ez megnyugtat; Nem csak te vagy vele így. -motyogtam. Komolyan akad olyasvalaki, aki egyetlen pillanatra is képes volt helyesen megtippelni a gondolatom? Előfordult már, hogy valaki tudta, merre lesz a következő lépésem? Néha még én magam sem tudom... Ahogy most sem.
Leült mellém a padra. Feltűnően kerülte a fizikai érintkezést. Amin persze én csak mosolyogtam. - Bűbájos? Ugyan már! .. Én inkább különlegesnek nevezném... -gondolkodtam el. Gyönyörű, élettel teli, vágyódó... ~ folytattam magamban. Igen! A második nagy szerelmem... De ezen már nem is kesergek. Felesleges lenne. Tatiát is éppen elég nehéz volt kiheverni, nem akarok megint nők miatt szenvedni. Főleg nem a Petrova vérvonal hölgyeményei miatt. - Kegyetlenül őszinte. -mondtam kissé szarkasztikusan. - Csodálom, hogy te nem szerettél bele az öcsémbe... akkor talán kétszeresen is ki lettem volna kosarazva... persze mindketten tudjuk, hogy a történelem szerencsére nem ismétli önmagát. -sóhajtottam fel. Valahogy előtört belőlem. - Igen igazad van... Az már csak a múlt... A jelened pedig egy förtelmes ribanc... -a szám S alakba ugrott, ahogy végigmértem lenézően Katerinát. - Még ha próbálnál megváltozni... Most már nem kell menekülnöd... senki elől... Nem értem miért vagy még mindig ilyen rideg... -nyeltem egy nagyot. - Tudod... Katerin... Ó elnézést! Katherine! ... Mondd csak mikor voltál utoljára olyan férfival akit nem csak a céljaidért csábítottál el... vagy talán ő csábított el téged, hogy kihasználjon? -kérdeztem ironikusan. -Jobb ha nem is válaszolsz, mert nem vagyok rá kíváncsi. Inkább csak az érdekelne, hogy miért futottam éppen itt össze veled? -tettem fel a drámai kérdést. Az élet nagy kérdései... 500 év után pont itt, pont most... miért?
Unottan égnek emeltem a szemem, de fáradt sóhajom igyekeztem elnyomni. Még a végén azt hiszi, idegesít egy kicsit is, hogy az ötszáz éve elhunyt emberlányt isteníti. Mert idegesít is és zavar... Ugye képtelenség, hogy magamra legyek féltékeny? - Igen, igen. - helyeseltem monoton hangon. - Az, különleges, jó kedélyű, szemrevaló, páratlanul jó humorérzékkel vegyítve és eszem ágában sincs keverni a múltat a jelennel, de egy ember személyisége nem változik meg egyik évszázadról a másikra. Egy ember ezekkel születik. - pótcselekvésképpen lábam összefontam és hátradobtam a hajam. - Akkor is voltak a mostanihoz hasonló rossz tulajdonságaim, csak a szemedbe mindet elnyomta az a sok jó, amit felfedeztél bennem. Azok is bennem vannak még. Csak most nem találod. - magyaráztam, mint valami dilidoki. - És ez nem csak az én hibám. - mondtam komolyan, majd félrenéztem és elkönyveltem magamban, hogy erre a napra elég is volt a sok komolykodásból meg a random lélekbúvárkodásból. - Ejnye Elijah. - kaptam kezem a számhoz keserű poénnal eljátszva meglepettségem. - Egy hozzád hasonló úriember nem beszél így. - csóváltam a fejem ironikus rosszallással próbálva elrejteni megütközésemet. - De egyébként... voltam már rosszabb is. - vontam vállat könnyedén, mintha bizony meg sem kottyanna. Az ilyen sértések valóban egyszerűen le szoktak peregni rólam. Az új énem ezért is jobb. Nem törik össze könnyen, erősebb, mint a szikla, mégis bájos, mézesmázos is tud lenni, ha arra van szükségem. Szeretem ezt az énem. Miért akarnék megváltozni? Talán azért, mert ebben a pillanatban, mikor Elijah kiejtette a száján ezt a két szót, mintha egy hegyes karót szúrtak volna a hasamba? Nem, dehogy. A karó kellemesebb. - Nem fogok megváltozni a te kedvedért sem. Mi van veled is? Mi van a férfiakkal? Olyan könnyű mindig a rosszat keresni és figyelmen kívül hagyni a jót. - bosszankodtam. - Lehet, hogy abban igazad van, tényleg megváltoztam és meglehetősen rossz irányba, de bennem van még azaz emberlány is, akit te megismertél. Itt, az orrod előtt van, Elijah. - álltam fel hirtelen és széttártam a karom. - De te nem látod. Nem is keresed. - elszontyolodva haraptam be alsó ajkam, majd cinikus fintorral és felhúzott szemöldökkel hallgattam a sértegetéseket, amiket könnyű szívvel eresztettem útjukra. Nem éreztem, hogy különösebb energiát kellene fecsérelnem a válaszra. - Fogalmam sincs, nyugalomra vágytam és reméltem, hogy egyetlen ősi vámpírral sem fogok ebben a békés parkban összefutni. - válaszoltam bűbájosan mosolyogva. Ez nem volt szép. Pontosan tudom, dehát megbántott engem. Először jön ezzel a régi én dumával, aztán leribancoz, mitöbb kérdőre vonja a személyes, intim, életem. Engem pedig ez zavar... Hah, kész röhej. Nem használom a "Fáj az igazság." közhelyet, mert nem illik hozzám, de tulajdonképpen hasonló történik.
Meglepetten pislogtam. Katerina hangja mintha a megszokottnál magasabb hangot ütött volna meg. Tehát feldühítettem. - Kellene? Keresnem kellene azt a lányt? -néztem fel rá. - Talán feldühítettelek Katerina? -elmosolyodtam. Furcsa. Azt hittem őt nem lehet kihozni a sodrából ilyen érzelmileg átható dolgokkal. - Nem tudom mit szeretnél, hogy tegyek. -kulcsoltam egymásba az ujjaimat és könyökömmel a combomon támaszkodtam. Körbepillantottam a parkban. Itt ezen a padon ülve olyan kicsinek éreztem magamat. Nem igazán tudom Katerina mit szeretne. - Megváltozni nem szeretnél... -kezdtem bele egy kis szünet után. - Mit szeretnél? Mit szeretnél akkor hogy tegyek? -tettem fel a költői kérdést.
//Bocsi a késésért Összejöttek a dolgok a továbbtanulás miatt //
Tulajdonképpen nem is értem, miért csinálom ezt. Próbálom rávezetni, hogy hogyan is szerethetne engem újra, a mostani énemmel együtt is, de hogy miért, magam sem tudom. - Nem vagyok dühös. – vágtam rá túl gyorsan és durcás arckifejezésem némileg rontott a kijelentésem elhitetésében. - De még csak nem is csalódtam, mert bő ötszáz éve élek ezen a földön és ez idő alatt megtanultam megvédeni magam, könnyedén lesöpörni a vállamról, ha esetleg valami rosszul esik. – túrtam bele a hajamba. Most vessem le a szokásos álarcom? Mutassam ki mennyire zavar, amiket mond? Igazából az álarc sosincs rajtam. Tökéletesen megvagyok nélküle is, hisz természetem egyébként is gyakran érdektelennek látja az ilyen csöpögős érzelmi dolgokat. Csakis akkor öltöm fel ösztönösem a védőpajzsom, amikor valóban érzem a bennem szikrázó akármit. Ha az a kis szikra nem alszik ki, akkor képes vagyok annyira eszemet vesztve koncentrálni a kis szikra életben tartására, hogy megfeledkezem saját magamról, saját érdekeimről, saját érdekeimről. Képes vagyok bajba sodorni magam, mert nem veszem észre ha közeleg a veszély. Szóval nem, soha nem vallanám be, hogy feldühített mondataival, de valószínűleg nem is kell kimondanom az igazat. Ő úgysem hiszi el, ha valótlant állítok. - Nem gondolod, hogy nem csak nekem kéne ezt kitalálni? – húztam fel türelmetlenül a szemöldököm. – Nem… Megváltozni nem akarok, de egyébként is ostobaság ez az ’megváltozós’duma, mert az ember tulajdonságai igazából főleg attól függnek, hogy kivel ban éppen. – napi bölcsesség Kathernie Piercetől. Mikor jártam én valaha pszichológiára? Alsó ajkam beharaptam és összevontam a szemöldököm. Nem tudom elhinni, de valamiért újra ellenálhatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy megcsókoljam. Igyekeztem alaposan háttérbe szorítani ezt az érzést és összeszedni a gondolataim. - Nem tudom.- motyogtam egy idő után halkan. – Én… Magam sem tudom, mit szeretnék. – hogy én ne tudnám mit szeretnék?! Könyörgöm Kathernie, szedd össze magad. kérleltem önmagam. Remek, már kezdek megörülni. Alaposan meghánytam, vetettem a következő mondatom és kissé habozva tettem fel neki. – Te komolyan semmit nem látsz, abból a lányból, akit anno szerettél? – kérdeztem kissé halkan, komoly érdeklődéssel. Kirohanásom befejeztével visszaültem a padra, most azonban jó közel hozzá. Az álarcom levetkőztem. Immár nem voltam se cinikus, se szkeptikus, de még a mérgem is elszállt. Lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Pislogás nélkül figyeltem az arcát, hogy le tudjak róla olvasni mindent, amit csak tudok.
Úgy látszik teljesen kihoztam a sodrából Katherinet. Nem igazán tudom elképzelni, hogy mi ennek az oka. Talán fájdalmas neki, hogy az egyetlen férfi aki igazán szerette az is elpártolt tőle az idők során? Talán én valami tartalék volnék, akihez visszanyúlhat, ha úgy érzi már elég kegyetlenre forrt ki a személyisége? Az, aki visszavezeti őt néhanapján a való énjéhez, hogy sose felejtse el ki volt? Az utolsó mondata után kíváncsi tekintetek fogadnak. - Tényleg tudni akarod? - nevetek fel gyerekesen. - Kellene, hogy lássam azt a lányt? - kérdezek vissza irónikusan. - Tudod nálad a legnagyobb probléma az, hogy annak ellenére, hogy mindenki meglátja benned azt a lányt, te újra és újra csalódást okozol nekik, mert te is nagyon jól tudod, hogy az a lány ott van benned és ha egy kis jele is van, hogy ezt valaki észreveszi, akkor már menekülsz is és bekeményítesz. - húztam félre a számat az igazságtól. - Vagy talán tévednék? - tettem fel a költői kérdést. - Talán előbb illene magadban elrendezni a dolgokat, mielőtt ilyen ostoba kérdéseket teszel fel. - vontam vállat és zsebredugtam a kezeimet. - Te még a jóságos Elena mellett is csak Katherine maradtál, így nem igazán tudom pártolni ezt az elméletedet. Sőt nem is tudok mondani senkit, akit annyira szeretnél, hogy a közelében megengedhesd magadnak, hogy önmagad légy. - olvastam rá a szavakat. Talán nem ez a legjobb időpont ilyeneken filozofálni, de nem bírtam megállni. - Ha nem hagyod, nem tud rajtad senki segíteni. - mondtam kicsit megrekedve. A mondatom igazából úgy hangzott volna, hogy ha nem hagyod, nem tudok rajtad segíteni, de ezt nem mertem hangosan kimondani. Nem is lett volna értelme, mert nem akarok rajta segíteni. Nekem tettek kellenek és teljes megbánás, amit mindannyian tudunk, hogy Kathnél nem fog bekövetkezni.
Dühös voltam. Prüszkölni, sírni, sikítani, rúgni és ütni akartam. Fizikai erőmet felhasználni, hogy elirányítsam a közöttünk burjánzó témát, mely lassan úgy szőtt be, élősködött rajtam, hogy nem mozdulhattam szorításában. Teljesen tehetetlen voltam. Nem akartam beszélni róla és mégis vágytam rá, hogy Elijah megértse, amit magyarázok. Ördögi kör. Dühöm lassan átvágott elképedésbe, de a mélyen fortyogó mérgező harag még ott tombolt benne, veszélyes, esztelen ragadozó módjára, mely arra várt, hogy szabadul engedjem. Nem igazán szokott hozzá, hogy így be van szorulva. Általában hamar kiengedem a dühöt. Ha pedig mégsem, akkor nem egy ilyen gyengéd, ugyanakkor új énemre nem jellemző érzés tartja kordában, hanem a bennem folyamatosan lüktető életösztön. De ez… Nem csak megdöbbentett és haragra ösztönzött, hanem felkavart mélyen és zavarba ejtett. Nem tudtam eldönteni, hogy szívem mélyén jól bokán akarom-e rúgni Elijah-t, vagy addig csókolni, amíg oxigénhiányban nem kapkodunk levegőért mind a ketten. Az efféle kikeléséket azonban megtartottam magamnak, sőt arcomra olyan kifürkészhetetlen, közömbös álarcot erőltettem, ami mögött talán még ő sem lát át. Nem számít, mekkora harc dúl bennem, mennyire szívesen törnék-zúznék. Egy igazi nő arról ismerszik meg, hogy végtelen higgadt és érintetlen, tökéletes frizurájú marad, akkor is, amikor legszívesebben visítana dühében. Ennek fényében igyekeztem magamra ölteni jelenleg elérhető önuralmam minden csipetjét. - Évszázadokig menekültem. Egy bőröndből éltem ötszáz évig és többnyire mindenki, akit egy kicsit közel engedtem magamhoz elárult, vagy szívbaj nélkül szolgáltatott volna ki a bátyádnak. Az életemre törtek. Többször is. - szám minden öröm nélkül húztam mosolyra. – Remélem ebbe belegondolva egy kicsit jobban megérted, hogy mit, miért teszek. – húztam fel szépen ívelt szemöldököm. - Nincs gyakorlatom a dolgok elrendezésében. – Hiszen javarészt a dolgok összekuszálásában, kavarásában teljesedek ki. – Azonban a kérdésem nem volt ostoba, csak te nem akarod belátni, hogy teljesen ésszerűen viselkedek, azok után, amiket átéltem. – hangomba keserű gúny keveredett, miközben arra gondoltam, hogy ő biztosan máshogy kezelné a helyzetet. Hisz ő Elijah… A megtestesült tisztesség. Minden olyan ellentéte, ami én vagyok. A belém szorult dühbe gurult szörnyeteg prüszkölni kezdett, felbolydult és pengeéles karmaival belülről marni kezdett. Ki akart szabadulni a ketrecből. Igyekeztem elrejteni minden elkeseredést az arcomról, amit legbelül éreztem. Témánál vagyunk. A jóságos Elena… - Hát ez remek. – ajkaimat egy vékony vonallá szűkítettem. Tényleg ez a jóságos a férfiak szemében? Egy buta, bőgőmasina, aki minden gondolkodás nélkül a vesztébe fut, mert azt hiszi, azzal könnyebb lesz elviselnie, ha valami nem tökéletes maga körül? Tényleg ez volna a jóságos? Akkor én valószínűleg soha nem leszek ilyen. Nem mintha bármiben is hasonlítani szeretnék gyűlölt hasonmásomra. Elég, ha a külsőnk teljesen azonos. – Már vártam ezt a témát, de nem tőled, Elijah. – motyogtam halkan. – Kitalálom, mi következik. Elena őrzött popója is többet ér nálad. Miért nem tudsz egy apró kedvességet és önzetlenséget elcsenni a hasonmásodtól, hogy egy árnyalatnyival elviselhetőbb lehess? – emeltem égnek a szemem és hitetlenkedve tűrtem odébb egy arcomba lógó, göndör tincset. - És mégis mit szeretnél, mond? Gyónjam meg a bűneimet, majd áldozzak is? – fintorogva képzeltem el, hogy milyen röhejesen mutatnék egy templom padján. – Vagy osszak forró levest a hajléktalanok között? Hidd el, jobb nekik, ha nem kóstolják meg az én főztöm. – tettem azért hozzá mellékesen. - Segíteni? Mégis ki segítene rajtam? – motyogtam halkan, miközben szkeptikusan ráztam a fejem.
Láttam rajta, hogy mindjárt felrobban. Valami belülről emésztette. Aggodalmasan fürkésztem a tekintetét, amíg beszélt. Valami megdobbant bennem. Sajnáltam őt. Mérgesen zsebre vágtam a kezeimet és közelebb léptem hozzá. Nem akarom érezni azt, ami annyira fel akar törni most. A régi érzelmek. Kezemet az arcához emeltem és hüvelyk ujjammal megsimogattam azt. - Évtizedekig egy koporsóban csücsültem, mert AZ ÖCSÉM elárult. Nem hiszem, hogy ezt bármivel is túl tudnád múlni. Sőt mindezt azok után, hogy ÉLETEM SZERELME, vagyis te jól faképnél hagytál. -mondtam őszintén. Katherinnek az volt a baja, hogy túlságosan nagyra becsülte magát. Minden téren. - Mindenkinek vannak rossz emlékei, de próbáld túltenni magadat rajtuk. Kövesd az én példámat. Nem váltam egy szánalmas vérengző idióta nőcsábásszá, csak azért mert elárultak és elvették tőlem az életem egy darabkáját. -erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra. - Nem hiszem el, hogy féltékeny vagy Elenára. -mondtam kicsit bohón. - Te sokkal csinosabb vagy nála és elbűvölőbb... -mondtam mélyen a szemébe nézve. - Én itt vagyok neked Katerina. De csak neked. -mondtam őszintén. Nem mindenkinek ajánlom fel a segítségemet. Tatiáért bármit megtettem volna, de most már nem. Azt hiszem végre sikerült kiábrándulnom belőle. Viszont Katerina nem tartozott ide. Őt csak elnyomtam magamban. Nem akartam elhinni, hogy valaha viszont fogom látni. - Csak kérd és én megteszek bármit, Katerina. -leheltem és még közelebb húzódtam hozzá. Nem hiába szólítottam így. Ugyanis csakis akkor vagyok hajlandó bármire is, segíteni neki, ha ő is akarja... A ribanc énével nincs mit tennem.
Egy cseppet megdöbbentem, ahogy testem azonnal reagált Elijah érintésére. Jóleső bizsergés futott végig a gerincemen és önkéntelenül is halvány mosolyra húztam a szám. Kezem felemeltem, hogy tenyeremmel megérinthessem az arcomon nyugvó kezét, azért is, hogy nehogy félreértse mosolyom, hiszen éppen nem egy olyan témáról beszélünk, amiközben megengedhetőek az ilyen vidám gesztusok. - Nem egy tündérmese az életünk. - hagytam rá, amikor megemlítette, mit tett vele a bátyja. Kétség sem fér hozzá, Klaus sosem volt teljesen normális, de valami átkozottul jól csinálja, amit csinál. - Hé, tudod jól, hogy el kellett mennem. A pszichopata bátyád üldözött el. Mentettem a saját bőröm, mint mindig. Abban vagyok igazán jó. Talán csak abban az egyben vagyok jó. - vontam vállat lesütött szemekkel. - De ha nem lett volna szüksége a véremre, ahhoz, hogy hibriddé változzon, ha nem üldözött volna el, akkor... veled maradtam volna. Egy hangyányit még mindig dühös voltam, amiért nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán mit akarok. Mikor volt ilyen utoljára? Hogy én, Katherine Pierce ne tudja mit akar?! Furcsa, de valóban így volt. Egyik részem valahogy, akárhogy meg akarta mutatni Elijah-nak, hogy ott van még az a lány, akit szeretett nagyon nagyon régen, míg másik énem, akinek nem valami sok jutott az érzelmekből és nem ismerte a hűséget, a toleranciát, ő azt szerette volna, ha most azonnal lelépek. Amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt még belekeveredek egy újabb kalamajkába az ősi családdal. Itt van Elijah, ami annyit jelent, hogy a bugyuta, szöszi húgicája és Klaus sem lehet messze. Márpedig ez a hibrid ellenségem esetében nem a legelőnyösebb. Fogalmazzunk úgy, hogy a mi kapcsolatunkban a távolság az egyik alappillér, ami egyben tart mindkettőnket. Leginkább engem. - Fogalmam sincs, hogy tudsz te csak ilyen könnyen továbblépni. - mondtam őszintén, miközben hitetlenkedve ráztam a fejem. - A saját családod, a véred, a bátyád és elárult, tőrt szúrt a szívedbe. Hogy tudsz mindezen szemet hunyni? - őszinte csodálattal néztem két szemébe. Én már az első csalódás után vesztettem egy kis részt régi önmagamból és kezdtem átalakulni azzá, aki most vagyok. Nem okolhatok mindenkit magamon kívül, természetesen, de hát én sem tehetek róla, hogy a sorsom valami őrült, szadista játékot űz velem, ami csak számára poénos. - Nem vagyok féltékeny Elenára... - jelentettem ki morcosabban a kelleténél, így valószínűleg rögtön sikerült elárulnom magam, hogy kijelentésem nem teljesen igaz. Nyávogós, hisztis kis pisis és mégis őérte van oda a fél világ. A kedvessége, a toleranciája, a hűsége, a szépsége... blablabla... Szemem felcsillant Elijah következő szavai után. Szívem meglódult és széles mosoly ült ki az arcomra. - Köszönöm. - motyogtam halkan, de határozottan. Mertem hinni neki. Ha más ilyet mondott volna, nem száz százalék, de minden bizonnyal lekevertem volna neki egyet vagy elrohantam volna azonnal, mert képtelenség, hogy nekem valaki ilyen szöveget őszintén mondjon. De Elijah mindig csak annyit mond és tesz, amennyit valójában akar és gondol. Az ő szavai nyomán nem féltem, hogy később hazug módon hátat fordít. Hittem benne. Pusztán azért, mert nagyon úgy tűnt, hogy ő is bennem. - Bármit megteszel? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd közelebb húzódtam hozzá. Halvány mosoly jelent meg az arcomon. - Akkor csókolj meg.
Velem maradt volna... Azt mondta velem maradt volna... A szemeim felcsillantak, de türelmesen tovább hallgattam. Nem tudom elképzelni, hogy jutott idáig ez a beszélgetés, de nem bírtam tovább. Az ajkaim sóvárogtak az övéi után. És mikor megkér. Elkerekedik a szemem. Tenyeremmel elkapom a tarkóját és odahúzom finoman, de szenvedélyesen ajkait, az enyémhez. Mohón, érzelemmel töltve csókolom. Nem érdekel, hogy eddig ki volt, a mostani Katerinát is megkedveltem. Fél óra alatt elérte, hogy újra belé szeressek. Levegőért kapkodva húzódom el tőle. Kezeim a csípőjére csúsznak. - Szeretlek! -Homlokomat az övének döntöm. - Bárcsak megkerestél volna még akkor és .... -nem bírtam befejezni a mondatot. Akkor nem váltál volna egy szörnyeteggé. De nem akartam, hogy ezt hallja. Mert már nem lényeg. - Gyűlölöm magamat, amiért megint elhiszem, hogy te is képes vagy önfeledt szeretni engem. -haraptam az ajkamba és hátradöntöttem a fejemet, majd szépen elengedtem a derekát. - Félek, hogy megint lelépsz... -nem néztem a szemébe. A földet bámultam. - Most már nincs miért félned a családomtól. Ha lenne is nem mernének bántani. Mindenki azt hiszi, hogy Klaus a család feje, de én vagyok az egyetlen akire Klaus hallgat. Persze én meghúzom a háttérben magamat és Nik azt hiszi ő a király. De igazából mindig is én voltam az aki visszatudta fogni. -mondtam. - Én nagyon szeretném, ha megpróbálnánk újra. De értsd meg. Ha továbbra is így viselkedsz, akkor nem tudok mit tenni. Ha velem maradsz, megígérem hogy többé nem kell elbujdosnod és menekülnöd. -mosolyogtam rá. - Mit gondolsz? -kérdeztem óvatosan.
Bevallom, ebben a helyzetben egy kis időre cserben hagyott a szokásos magabiztosságom és határozottságom. Nem voltam benne, hogy jól cselekedtem, amikor megkértem Elijah-t, csókoljon meg, mert hiába vágyom rá nagyon – talán jobban is, mint kellene –, mi lesz ha nemet mond, kinevet vagy leribancoz? Hát az eléggé sértő volna a büszkeségemre nézve. Legszívesebben ujjongtam, örvendeztem, ünnepeltem és ugráltam volna, amikor odahúzott magához és olyan érzelmesen, szenvedélyesen, mégis mohó akaratossággal megcsókolt, ahogyan még soha senki. Egyik kezem a mellkasára tettem, míg a másikkal körbefontam a tarkóját és úgy csókoltam vissza. A csóknak túl hamar vége lett. Elakadt a lélegzetem, amikor kimondta szeret, de nem hagyta meg a lehetőséget a válaszomnak. Amilyen gyorsasággal és intenzitással jöttek a pozitívumok, a kellemesebb vallomások, olyan meglepetéssel hallgattam a szörnyen kishitű, pesszimista folytatást. - Nem tudom, mit vársz el tőlem, mit tegyek azért, hogy visszaszerezzem a bizalmad és elhidd, szeretlek. Igen, kimondtam. Magam is megleptem, de már rég rájöttem, hogy ez a kis nyugtalanító, kellemes, gyönyörű, egyben mégis kínzó érzés a szerelem. Hiába titkolnám. - Klaus, mint egy család feje... Ezt senki nem gondolhatja komolyan. - kacagtam fel szárazon. - Bízom benned, Elijah és tudom, hogy képes vagy irányítani őt, de nem tudod, milyen évszázadokon át menekülni valaki elől. Onnantól kezdve nem érzed valami üdítően a közelében. - motyogtam halkan, felvont szemöldökkel. Mégis milyen vásár ez? Megkapom Elijah-t és rögtön a legrégibb ellenségem közelébe is kell mennem. - Csakis miattad. - sóhajtottam fejcsóválva. Kicsit úgy éreztem, hogy a saját bőrömet viszem a vásárra, de közben valami végtelen nyugalom szállt meg. Mi a szösz?! - Veled maradok és nem menekülök. - ígértem halkan, mélyen a szemébe nézve. - De Elijah... Sokszor csalódtam már sok mindenkiben. Lehet, hogy túl rossz véleménnyel vagyok az emberekről, vagy pesszimista a gondolkodásom, de végül is a sok rossz tett azzá, aki vagyok és most nem akarok senkire és semmire fogni semmit. Az én hibám is. - húztam el a szám vallomásom közben kelletlenül. - Benned azonban megbízom és számítok rád. Hiszem, hogy nem támadsz hátba és te sem menekülsz el tőlem. Kérlek... Ne kelljen csalódnom. - álltam meg előtte alsó ajkam rágcsálva, mint egy szerencsétlen szerelmes. Az is voltam.
New Orleans, hát szép kisváros, az már fix, csak hát a pletykák nem hagytak nyugodni, állítólag tilos a varázslás, a farkasokat pedig a mocsárba zárták. Micsoda buta vámpír akar királyt játszani? Nevetséges. Ne akarja nekem megmondani egy mocskos vérszívó, hogy hol varázsoljak, avagy sem. Lassan lépdeltem a parkban és a nővéremre néztem. - Szerinted itt lesz? – álltam meg a fűben és a fák közé pillantottam, nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, hogy most talán megtaláljuk a férfit, aki megölte apánkat. Sajnos Lara hülyesége rám is rám ragadt. Nem beszélve, hogy mióta ismét élek, azóta keresem a veszélyt és érezni akarom, hogy élek. Hirtelen megjelent egy fickó, aki le sem vette rólunk a szemét. Hát igen, formás egyedek vagyunk, sőt ikrek. - Figyeld. – kuncogtam a húgom fülébe suttogva és a kezemmel csettintve a fickó megvakult és körbe - körbe rohangált és kiabált, hogy megvakult. Jót nevettem. Na, lássuk, mikor fogok kikapni, mert varázsoltam. - Tudod nem értem miért tilos itt minden, és miért csak a vámpírok élvezik az életet. – mondtam eléggé hangosan, hogy ha netán egy kém van a közelbe, mindenképp hallja. Tényleg szerettem volna pár szót váltani ezzel vérszívóval, aki kitalálta, alán fél, hogy valami baja eshet? Mert akkor közel jár hozzá.
A város, amiről babonák keringenek, a királyról, aki tiltja a varázslást, és a farkasokat elszigetelve tartja egy mocsárban. Mintha visszamentünk volna a középkorba. A különbség, hogy most mintha egy cirkusz lenne a világ. A szellemek ide-oda járnak, s hála a magasságosnak az én nővérem már nincs köztük. Bár el kell ismernem ez nem a magasságos, sokkal inkább a saját érdemem. A vállveregetés engem érint, nem holmi elképzelt mindenhatót aki ügyel a túlvilágon. És ennek a városnak a királya? Kinek hiszi magát? Talán ennek a felvigyázójának? Kicsit vicces az elgondolás, miszerint azt hiszi bárki fejet hajt előtte. Nem leszek senki rabszolgája és senkinek nem hajtok fejet. A parkban tett séta inkább arra döbbentett rá, hogy a férfiak itt sem éppen mások, a nővérem pedig azon túl, hogy közös fétis lett apánk gyilkosának keresése, még a sorsát is kísérti. Azt hittem közel egy hónap alatt sikerül ezt befejeznie, hát csalódtam benne, nem tette. Sőt. Egyre meredekebb vállalkozásai voltak, s még engem hívott antiszociálisnak, amiért nem hódoltam be az agylövéseinek. Tehetne egy szívességet igazán... -Fogalmam sincs, majd kiderül.-vonok vállat, majd amin ő nevetni kezd én megforgatom a szemem.-Emlékeztetnélek rá, hogy egyszer már jártál a másik világban. Jó lenne, ha nem játszanál a sorsoddal.-nézek szegény szerencsétlen férfira, aki nem elég, hogy ránk hívta fel a figyelmet, nem tudhatta, hogy ebben a városban kinek az oldalán áll. -Mert itt is, mint mindenhol van egy törvény. Bár elismerem a barbárok élnek ilyen törvények szerint, de ez van. Nem tervezek itt leragadni, szóval örülnék, ha kivételesen kissé visszafognád magad.-nézek hunyorogva a kissé hibbantnak nézett férfira, aki ájultan esik össze. Még szerencse, hogy a nagy eszméletvesztés csak erről a pár percről fog szólni.-Nem mellesleg megemlíteném a tényt, hogy közel sem vagy annyira okos, mint hiszed. Mennyi ideig is voltál szellem? És ez idő alatt mégis mennyi időd volt gyakorlásra?-teszek fel ironizáló kérdést, majd ujjammal a levegőbe mutatok, hogy a kérdésre ne válaszoljon.-Ááá meg is van. Semennyit.-nézek végül rá, és dinka mosolyt húzok arcomra, majd elindulok a puha füvön és napszemüvegem a szememre húzom, mintha az bárki elől is elrejthetne.
Vicces, hogy mielőtt meghaltam, mindig én voltam az óvatos és szemérmes, a húgom volt a vadabb. Erre tessék, én haltam meg, ő meg élte háborodott életét. Most fordult a kocka és ő figyel rám. Néha olyan, mintha nem is a húgom lenne, aki csak húsz perccel fiatalabb nálam, hanem egy tíz évvel idősebb nővérem lenne. Én most élvezem az életet, ő nem tudja milyen, hogy nem látnak, milyen olyan férfit látni, aki nem lát. Akivel beszélgethettél volna, akivel bármi történhetett, helyette csak én beszéltem hozzá, nem halotta, de legalább úgy éreztem, hogy valamennyi megmaradt bennem. Aztán ismét emlékeztetett. - Ez gonosz volt. – forgattam meg a szemeimet és hagytam, hogy a fickó kicsit elájuljon. Ezek az emberek milyen puhányok, azt csodálom, hogy nem kapott egyből szívrohamot. Nem az első emberi élet száradt volna a kezemen. Ahogy a férjem megölt, úgy én is ölhettem embert, és csak egyszer kapsz rá az ízére. - Igen is mama. – gúnyolódtam vele. Igen tudom, hogy itt szigorúbbak a szabályok, mint a többi helyen ahol eddig megfordultunk. De akkor is, olyan kedvem lenne kiszaladni és elkiabálni magam, hogy boszorkány vagyok és teszek az össze vérszívóra. De azt hiszem, az egyenlő lenne a halálommal, és van olyan megérzésem, hogy Lara direkt nem hozna vissza az élők sorába legalább ezer évig. - Nyugi, én sem itt akarok egy ráncos vénasszony lenni. Megtudjuk, hogy itt van-e aztán megyünk tovább. - A hideg is kiráz, ha arra gondolhatok, hogy nem gyakorolhatok, és nem tehetem azt, amihez kedvem szottyan. - Fejezd már be, semmi baja nincs ennek az embernek, csak megsérült, ennyi. És nem fognak rájönni, hogy én voltam. – forgattam meg a szemeimet. Néha nagyon bosszantó, hogy egy két lábon járó óvatosság a testvérem. Remélem én nem voltam ennyire… idegesítő, mint most Ő. - Most merre? – fordultam körbe a karjaimat széttárva, mint egy hercegnő, aki ismét élvezi a meleg levegőt, a nap simogatását.
Tudtam jól, hogy még élvezi is, hogy az idegeimre mehet, mégsem éreztem úgy, hogy épp itt, ebben a városban kellene kipróbálnia mire képes. Bár nem hagytam volna magam semmilyen iga alá hajtani, pláne nem az erőm rovására, elrejteni azt a tehetséget, amit kaptam, de féltettem. Tudtam milyen az, mikor minden nap harcolnom kellett azért, hogy láthassam, hogy szellemként is tudjam ilyen áron is, de jól van. De nem akartam többé egy adag levegőhöz beszélni, akit csak én látok. Nem mondom, hogy nem örültem neki, hogy él, de mikor azt hiszi, hogy övé a világ kicsit idegesítő tud lenni. Nem mellesleg olyan érzésem lett, mintha helyet cseréltünk volna. Az árvaházban én voltam az, aki tett a szabályokra, akár csak utána Mindig ő volt a nővérem, aki leszidott, aki még szellemként is óvott, vagy legalábbis akart, de nem igazán sikerült neki. Megrémített, mennyire nyers tudok lenni, hogy milyen könnyen tudtam ölni, hogy milyen könnyen öltem érte. -Ráncos? Azt hiszem elég jó a botkoszunk.-jelentem ki megeresztve egy őszinte mosolyt, hisz nekünk pont nem kellett attól tartanunk, hogy ráncosak leszünk. Egy jó dolog, amit még anyánk tanított. Hogy maradj szép és ragyogó egész életedben. Bár sokszor éreztem azt az elmúlt években, hogy szőke hajamban meg-meg lapul már egy-egy ősz hajszál. Megráztam a fejem, és igyekeztem jó képet vágni hozzá, hogy én magam szedtem rendbe szegény férfit, még ha csak egy gondolat is volt.-Tettem róla, hogy elfelejtsen minket. Talán zavar, hogy a kis játékszered nem fog rád emlékezni?-kérdezem, hisz tudom ez a kérdés lesz az, ami még nála is kivághatja a biztosítékot. Mert ez volt a gyenge pont. Mind a kettőnk életében. -Bocs ez erős volt még tőlem is.-állok meg kicsit odébb sétálva és felé fordulva. Kérdésén elgondolkodva rázom meg fejem, szőke hajamba kap a szél, s érzem, ahogy a lombkorona mögül előbukkanó napsugár melegíteni kezdi arcom. -Az a szerencsétlen egy hete azt mondta, hogy érdemes errefelé kérdezősködni, csak óvatosnak kell lennünk. Talán kellene egy kis hallgatózás vagy valami. Nincs semmink, amivel kereshetnénk és használhatnánk az erőnk.-bárki is ölte meg az apánk tudtam, hogy még él. És zsigerből utáltam a vámpírokat, akárcsak Leila, arról nem is beszélve, hogy itt az övék volt minden. Egy hely, ahol szinte mindenkit utálni lehet, mert ha nem hajt fejet meghal. Nm beszélve az ősiekről, akik állítólag ugyancsak errefelé ütik el az idejüket mostanság.
Néha még nálam is nagyobb seggfej tudott lenni a húgom. És, hát mindig sikerül betalálni pár mondattal, ilyen volt az amit hozzám vágott. Mióta meghaltam a szívem elveszett, a testem visszakaptam a lelkem viszont a pokolban ég. Egy önző ribanc lettem, aki csak szórakozik a férfiakkal. De gondolom ez érthető, nem szokták csak úgy megölni az embert unalomból. - Hagyjuk. – motyogtam és létem tőle el pár lépést. Nem akartam vitába folyni, meg akarom ölni azt a nyomorultat, aki ki végezte apánkat. Igen, gyermekded a bosszú, de más nincs az életembe. Az a ki megölt, ő utánam vígan élt, remélem, rég a pokoltornácán napozik, és lángok között rohad el. Mert férfinak nem nevezhető, aki megöl egy nőt az is biztos. Hát igen, itt kérdezősködni egyenlő a halálos ítéletünkkel. Ha megtudja az a vámpírkirály, hogy boszik vagyunk mi is száműzve leszünk és a kis nyakunk fogja bánni, lehet, hogy megúsznánk pár harapással. De nekem nincs kedvem ismét a túlvilágon rekedni. Na, még csak az kéne, hogy megint ott legyek. - Szóval keressük fel, öljük meg. És utána? – érdeklődtem miközben a tekintetemmel végig pásztáztam a helyet. Szép, nagyon szép és kicsit idilli is, de hát nem tehetünk meg mindent. Gátat szabadtak az erőnk használatáért. Én hiszek abban, hogy valaki olyan teheti, aki fél, hogy trón fosztás lesz.
Fordult a kocka, én lettem a merevebb, de tudtam mellette muszáj annak lennem, pláne ha bármi nyomra lelünk ebben a városban. A zsibongás a férfi körül lankadni látszott, de nem tetszett, ahogy egy-két ember felénk kapta tekintetét. Csak megforgattam szemem, mást nem tudtam ellene tenni. Tudtam, hogy milyen véleményen van, s bár igyekeztem rátalálni apánk gyilkosára, egyre többször fordult meg a fejemben, hogy bárhogy is számolom, az illetőnek idősebbnek kell lennie nálunk. S bárhogy számolom immár a kétszáznyolcvanadikat taposom, akárcsak ő, a maga fél másodpercével többet. Igaza volt, ahogy nekem is, mégis olyan sok ideje keresem már, keressük már, hogy kezdem feladni a reményt. Ezt nem éreztem, mikor a módot kerestem arra, hogy Őt hozzam vissza az életbe. Nem éreztem ezt akkor sem, mikor nem tudtam mi van vele. Furcsa volt, s ez a hely úgy éreztem, még furcsábbá teszi a helyzetet és engem is. Bár nem hunyászkodtam meg, nem akartam bárány bőrbe bújt farkas lenni, közelinek tartottam a napot, hogy egy vámpírkirály döntsön a sorsunk fölött. -Még azt se tudjuk biztosan, hogy itt van.-adok hangot kételyeimnek, s örülök, hogy szemem napszemüveg takarja, így nem olvashatja ki belőle, hogy a kételkedés nem csak egy mondatban, hanem egy érzésben is kimerült most. Aztán valami mégiscsak megüti a csőröm.-Egyszerűen meg akarod ölni?-lépek elé a napszemüveget fejem tetejére tolva, és szememből már nem a kételkedés, inkább némi csalódottság látszik.-Ennyi? Felgyújtjuk, kitépjük a szívét vagy lekarózzuk? Nem gondoltál már arra, hogy sokkal többet érdemelne, holmi könnyen jövő és menő halálnál?-megjegyzésem kissé abszurd, s minden bizonnyal bárki könnyen pszichopatának is nézne, ha nem tudná a teljes történetet, ám most, amilyen könnyedséggel kijelentette, hogy ennyi, kissé meglepődtem. -Több, mint száz éve keressük... Először is nem hiszem, hogy könnyen feladná magát. Másodszor ha megöltük igazából csak élni kell az életünk. Talán találhatnál magadnak valami hobbit, esetleg védtelen emberek kínzásnál jobbat is.-varázsolok arcomra egy mosolyt és vonok vállat. Bár őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy én mit kezdjek magammal azután, ha elégtételt vettünk. Szabadságra vágytam, egy kis nyugalomra, s nem mellesleg egy olyan időre, mondjuk pár tíz évre, mikor nem kell aggódnom a nővérkém fenekére ragadt tojáshéj miatt, amit valahogy magával hozott a másik oldalról, és nem akarja elhagyni sehogy sem.
- Ugyan Lara, fejezd már be. Mondtam, hogy keresek egy megbízható embert, aki tudja is, hogy kit keresünk. De nem, neked kell ez az ember, mert jó. A fenéket, már mióta is kőrözünk ezen a szerencsétlen területen? – hangom éles lett és feldűlt. Sosem bírtam azt az embert, akitől szedte az információkat, hiszen a vak is látta, hogy átcsesz minket. Mindig eltérő dolgokat mond, és ahova vezet minket az csak veszélyes a számunka. Már azon se csodálkoznék, ha Drakula koporsójába küldene. Nem csodálkozok semmit. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy kicsit kötődik hozzá. Pedig aztán ő az egyetlen, aki nem tud érzelmileg senkihez kötődni, néha meggondolom, hogy hozzám van bármiféle erős köteléke, azon kívül, hogy egy méhen osztozkodtunk és össze voltunk zárva kilenc hónapon keresztül. - Nem ilyen egyszerűen gondoltam, de hát Lara, mi lesz tovább? Egyszer úgy is meghal, kínok, kínja is úgy végződik, hogy belehal. – mondtam erős hangnem be. Most először látok bármiféle dühös és mérget a húgom arcán és a szeméből. Ezer éve nem láttam ennyire fájdalmasnak. Nekem is fájt, sőt elmondhatatlan mekkora üresség volt a lelkembe, azért mert kimaradt apánk az életünkből. De néha kétségbe vonom, hogy ép eszű-e a testvérem. - Hobbit? Oké, keresek hobbit. – vontam én is vállat és halkan mormolni kezdtem a varázsigét, és a rét ahol álltunk virágokba borult. Nem, nem nagy szám tudom, de most ehhez volt kedvem és minden ember erre figyelt, ha Marcel tudja, hol van, a vámpír előbb találkoznunk kell vele. Aztán onnan már simán megtaláljuk. Mellesleg, nagy nőcsábász hírében áll, és a szőke az esete. Aztán minden elhervadt, minden virág bűzölögni kezdett. Szeretem, hogy a mennyekből a pokolba tudom taszítani a dolgokat, fél perc leforgása alatt. Akár szakadhatna a hó és hirtelen negyven fok is lehetne, eljátszadozhatnék az időjárással is, de nem teszem. Végül pedig felgyulladtak a fáklyák, amik az út szélén voltak. Tudom, hogy felidegesítem vele a húgomat, de nem vagyok semmiféle kis cafka, hogy így beszéljen velem, ahogy. - Keressünk szállást. – indultam el kifelé a parkból, mintha semmi nem történt volna.
Még mindig rettegtem. De, nem csak Set miatt. Tudtam, hogy nem maradhatunk sokáig a sikátorban, mert ha így folytatjuk a nyomunkra bukannak. Sokat időztünk ott.. és mielőtt vissza vinném Heathert az estét emlékezetessé akarom tenni számára. Hogy legalább ezen este alatt szabadnak érezze magát, s felejtse el hogy hova is tartozik. Mert hogy a folytonos menekülés nem élet.. illetve, ott bezárva nagyobb biztonságba van mint mellettem. Természetesen, nem akarom visszavinni.. de nem hallgathatok a szívemre ez esetben. Ezért hát elkezdtem telefonálgatni.. az, hogy kinek maradjon az én titkom. Tulajdonképpen megnevezni magam sem tudnám, a telefonomban is úgy volt nevezve hogy "szolga1". Set, ha fáj ha nem, ezt az estét te segítettél leszervezni. Letéve a telefont, a lány amint beleegyezik kérésemre megfogom a kezét, s húzni kezdem magam után fülig érő mosollyal arcomon. - Majd meglátod. - Kicsit izgulok ugyan, hogy mit fog szólni, hogyan fog sikerülni, illetve mennyi jön össze a tervemből, mert végül is az egész a véletlenre van bízva. De nem akarok túl gondolni semmit, s igyekszem titokzatos lenni, hogy meglepetésként érje az egész. Az út elég hosszúnak bizonyul a parkig.. sokat sétálunk, mire fel egy hídhoz érve karjaimban veszem Heathert. - Csak engem nézz. - A figyelmét magamra akarom terelni mert hogy nem messze tőlünk a talajról pislákoló fények árulkodnak tervemről. A füvön lepedő, körbe pakolva pont elég gyertyával.. illetve egy kosárka, amiben édességnek kell lennie terveim szerint. Lassan odaérve leteszem a lányt háttal, majd abban a pillanatban nyúlok szemei elé, s takarom ki a külvilágot szemei elől. - Megjöttünk. Készen állsz? - Fülébe súgva lassan megfordulunk, és még lassabban veszem el kezemet szemei elől végig őt figyelve.
Being with you breaks all the rules, but being without you breaks my heart.
Amíg Seth Kikerül a képből igazából nem érdekel semmi. Jól akarom érezni magam Peter-rel, ha még ezek a pillanatok olyan hamar elszállnak. Már nem tudom megmondani, hogy mikor van Seth előtérben és, mikor Peter. De mégis honnan kellene tudnom? Alig ismerem.. Mégis így is megbízom benne. Ő pedig évek óta vele van és megtanulta, hogy Peter hogyan reagálna, hogyan viselkedne. Ezek szerint ez az egész kijövetel nem Peter ötlete volt, de ha minden igaz visszajuttat. Ott pedig remélhetőleg nem kapok túlságosan nagy büntetést. Épp elég az, hogy ott kell lennem és tulajdonképpen önként megyek vissza, szóval nem szólhatnak egy rossz szót sem. Csak egy éjszakára szöktem ki. Nem nagy dolog. Legalábbis szeretném ezt hinni. Nem akarok megint magánzárkába kerülni. Bármennyire is őrültek az emberek körülöttem.. Mégis kellemesebb, mint bezárva lenni.. Az egyedüllét nem mindig van jó hatással az ember elméjére. Megölt a kíváncsiság, hogy hova megyünk. Lehet, hogy naiv vagyok, hogy elhiszem Peter mellett sétálok. Lehet, hogy Seth megint egy hülye játszmát űz. De a szívem azt mondja, hogy nem.. Ez Peter. Mikor megcsókoltam éreztem. Nem olyan volt, mint mikor ő.. Nem akarom tudni, hogy mire képes még. De remélhetőleg nem is fogom megtudni. Mert még mielőtt bármit tehetne meg fogom őt ölni.. Valahogy megteszem. na, de ez most nem az a pillanat, amikor erre kell gondolnom.. Szórakozunk egyet.. Remélhetőleg nem utoljára. Halkan felkuncogtam, mikor a karjaiba kapott és a nyaka köré fontam a karomat és mosolyogva válaszoltam. – Csak téged. – Mondtam mosollyal az arcomon, majd pedig a nyakához fúrtam a fejem. Nem is mozdultam egészen addig, míg le nem tett. A kíváncsiság már hatalmasra duzzadt bennem. Mikor megfordultam és elvette a kezét a szemem elől egy pillanatra leesett az állam. Legalábbis határozottan úgy éreztem, hogy a földön koppant. A gyertyákra és a plédre pillantottam, majd Peter-re néztem és a nyakába ugrottam. – El sem hiszem, hogy ezt mind miattam csináltad.. Köszönöm.. Nagyon. – Még soha nem tett értem senki ilyesmit.. Már csak ezért is rettentően boldog voltam.
a hozzászólás Peternek készült, 325 szót tartalmaz, és írás közben a Stay című számot hallgattam.
Nem akarom hogy vége legyen az estének. Nem akarom visszavinni sem, mellette akarok lenni.. de mindketten tudjuk hogy ez legalábbis egyelőre lehetetlen. Ha tehetném leállítanám most az időt.. még napfelkelte előtt vissza kell vinnem, ami lassacskán de felkel, s ez a mi kis együttlétünk végét is fogja jelenteni. De, most jobb ha nem a közeljövőre gondolok, hanem a jelenben élek. Egy felejthetetlen estét akarok adni neki, éreztetni akarom vele mennyire is fontos nekem, hogy mennyire is törődöm vele. Láthatóan jó úton haladok.. bár egyelőre csak ilyen kis aprósággal tudok neki szolgálni, mégis együtt vagyunk, és még ha csak egy kevés időre is el akarom vele felejtetni hogy hova is tartozik. Fogalmam sem volt hogy fogja fogadni a kis magánakcióm eredményét, de mertem remélni hogy tetszeni fog neki. S bár másnak egy közös piknik normálisnak számít, az én esetemben, s a lány esetében is újdonság volt. Fülig érő mosollyal fogadom reakcióját, és szorosan magamhoz vonom a lányt. Végre valami jó is történik ezen az elcseszett estén. Kikészít a tudatlanság hogy nem tudom mit művelt vele Set, de ezzel egylőre ráérünk. Elengedem a lányt, majd az arcából eltűrve egy tincset nyomok egy gyengéd csókot homlokára. - Szeretlek, Heather. - Jelentem ki most már magabiztosan, és nem félve. Az elején tagadtam érzéseimet iránta.. de rájöttem nincs értelme, s hiába szól túl sok minden ellenünk, hiszem hogy legyőzhetjük az akadályokat. Ránézve a lányra szemeim csillognak a gyertyák fénye miatt, is. Majd oldalra pillantok, s kinyújtom kezem a pléd irányában. - És ez még mind semmi. - Megfogva a lány kezét ülök le, s húzom végül ölembe őt. A közelsége hatására szívem egy nagyobbat ver, s szemem lassan elváltozik.. hosszadalmas nap, táplálkozás nélkül.. nem kell ide Set, hogy veszélyeztetve legyen mellettem.. Elfordulok, nem akarom hogy észrevegyen ebből az egészből bármit is, s megragadom a kis kosárkát majd oda húzom mellénk. - Nem vagy éhes? - Egy határozott terelés megold mindent, bár.. van abba a kosárkába valami amit neki szánok, ami rám emlékezteti a rosszabb napjain, és azt akarom maga vegye észre.
Being with you breaks all the rules, but being without you breaks my heart.
Nem akarok még visszamenni. Most főleg nem, hogy ilyen jól érzem magam. Csak olyan rossz, hogy Seth bármikor felbukkanhat és tönkretehet mindent. Akár még észrevétlenül is. De most jobban oda fogok figyelni Peter minden egyes mozdulatára. Arra, hogyan beszél. Meg kell tudnom őket különböztetni, hiszen ha nem teszem, akkor tulajdonképpen önként sétálok bele a csapdába. Okosabbnak kell lennem nála. Most egyszerűen csak élvezni akarom ezt az egészet, de egy pillanatra sem szabad elfelejtenem, hogy nem is igazán vagyunk kettesben. Az egész meglepetése lenyűgözött, de még mennyire! Soha senki nem tett értem semmi ehhez hasonlót sem.. Annyira jól esett. Egyszerűen nem tudom szavakba önteni ezt az egészet.. Boldog voltam. Nem zárt körül négy fal s egy csodálatos éjszakai pikniket sikerült leszerveznie ilyen rövid idő alatt. Ezt el sem hiszem! Az egyszer biztos, hogy nagyon ért az ilyen dolgokhoz.. Bár ilyenkor elgondolkodok, hogy Seth talán jobban érvényesülhetett a világban neki ez egyszerű lett volna, de aztán belenézek a szemeibe és tudom, hogy ez most Peter. A szemeiben ugyanazt a boldogságot látom, amit a sajátomban. A szívem határozottan kihagyott pár ütemet, mikor azt mondta, hogy szeret.. Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben körbe-körbe futkároztam volna ordibálva, hogy szeret! Ezzel viszont talán csak megmutattam volna neki, hogy mennyire gyerekes is vagyok. Meg akartam szólalni, de nem bírtam. Azt hiszem hevesen dobogó szívem teljesen elárult. Legalábbis remélem, hogy megérti ezt a néma kis üzenetet. Belehúzott az ölébe én pedig örömmel vettem a közelségét. Egy pillanatra, mintha a szemei elváltoztak volna.. Talán éhes? Vámpír.. Szóval vérre vágyik gondolom én. Nem akarom, hogy miattam érezze rosszul magát. – És te? – Felpillantok rá és a hajamat eltűrve szabaddá tettem a nyakam. – Ha kell vedd el. Én bízom benned. – Suttogom, majd picit feljebb emelkedve nyomok egy puszit a szájára, majd a piknik kosárhoz fordulva belenyúlok és egy plüssmackót húzok ki belőle. – Ezt nekem? – Kérdeztem kuncogva.
a hozzászólás Peternek készült, 304 szót tartalmaz, és írás közben a Stay című számot hallgattam.
Őszintén szólva nem hittem volna hogy végül ilyen jól véghez tudják vinni a hirtelen ötletemet. Sőt, talán még jobb is mint azt mertem hinni.A látottak alapján nem csak nekem tetszik a hely, ez kölcsönös Heather részéről is. Minden problémánk ellenére örülök, hogy végül itt vagyunk csak mi ketten, végre egy hozzánk illő helyen. Bár, valljuk be.. ő ennél még többet érdekelne. Kifogás vagy sem, ha az idő nem sürgetne ennyire elvittem volna egy jobb helyre is. Nem válaszol.. de hallgatva szíve verését mindent elárul, sőt.. többet is a szavaknál. Mosolyra húzom számat, s kezemmel végig simítom arcát. Tetszik a közeledésemből adódó zavartsága. Bár, erre valószínűleg a folyamatos meglepetések is rátesznek. De látva boldogságát részemről már megérte minden. Az ölembe húzom, azzal a céllal ha már összehoztam ezt az egészet használjuk is ki. De egy nem várt dolog közbeszól. Vérszomj.. az éhség. Nem akarom bántani őt, ezért kénytelen vagyok visszafogni magam. De ellenem játszik Heather is, s haját elhúzva nyakáról biztat. Lassan hajolni kezdek felé, s nyitva számat készülök bőre feltépésére agyarammal... de végül csak egy csókot nyomok nyakára. Fogalmam sincs honnan sikerült erőt vennem magamon.. - Nem. Nem akarok én is fájdalmat okozni. - A nyakába borulok, s magamhoz szorítom őt hogy érezzem közelségét. Azt akarom hogy mellettem biztonságba érezze magát, s ne veszélyeztetve. Kikapom kezéből a nem régiben elővett plüss macit, s arcomhoz emelve vonom kérdőre. - Hasonlítunk? - Mosolyodom el, és vissza adom kezébe a macit. - Ezzel.. mindig ott leszek melletted. A rosszabb napjaidon pedig csak öleld magadhoz.. - Mutatok a macira, de végig Heathert nézem kissé zavartan. Talán hülyeség, talán nem de ez mindig rám fogja emlékeztetni. Bár próbálok mindig mellette lenni, de ezt mindketten tudjuk hogy nem menni.
Kezdőlap
Összejöttek a dolgok a továbbtanulás miatt //
Az a legfontosabb. 
/
