Celeste csinos, és értelmes, mindig is tudtam, hogy különbözött tőlünk. Egyszer talán még be is avatott a kis titkába, de akkor annyira még nem hittem neki, hiszen varázsereje sem volt, akkor mégis hogy bizonyíthatta volna? Sehogy. Én pedig csak mosolyogtam rajta. - Szóval tudod. Akkor gondolom sejted, hogy nem önszántamból lettem az, aki ma vagyok. Elenán a lányomon akartam segíteni... - Itt félbeszakad a mondandóm, és két kávét rendelek, majd nagyot sóhajtok. - Rám olvastak egy igét, hogy ha Elena meghal, az életerőm átszáll belé, s ő tovább él, de én meghalok... - [Még mindig nehéz erről beszélnem, mert nem igazán voltam képes elfogadni, aki vagyok, a lányom megtűr, mert gyűlölöm a férjét, én pedig egyedül élek, és egy hatalmas űr tátong a lelkemben, s nem tudom miért, és azt sem tudom, hogy ki az aki erre választ adhat nekem. Talán megigéztek. De nem tudom, fogalmam sincs... -  De valami kicsit balul sült el, mert akkor Elena feléledt emberként, én pedig annak, aki vagyok, de ne kérdezd, hogyan, mert nem emlékszem az apróbb részletekre. Talán a sokkhatás... Nem tudom... - Lassan mérem végig a nőt, aki igen csinos, és magabiztosnak tűnik, én pedig belül tele vagyok kérdésekkel, de senkinek sem fogom feltenni őket. - De akkor te csak boszorka lehetsz igaz? - A kérdés nagyon halk, senki nem hallhatja Celeste-n kívül, majd hozzák a kávét. - Tudod én is örülök, már isten sem tudja mióta nem volt egy normális beszélgetőpartnerem... - Engedek meg egy félmosolyt. Örömmel nyugtázom, hogy van még olyan ember a földön, aki nem gyűlöli John Gilbertet...