you just really remind me of someone

Ramona & Jemma

Az első botlásom. Azt mondják, a hazug embert, hamar utolérik. Én már megtanultam, hogyan ültessem el az emberek bizonytalanságát és kételkedését abban, amit mondok. De úgy tűnik, nem lehet mindenki figyelmét kijátszani. Rossz emberrel futottam össze.
- Az a fajta vagyok, aki miután egész életében nem utazott. Most, hogy van lehetőségem, csak rábökök a térképre, és megyek.. - csavarom tovább a sztorimat egy újabb hazugsággal és közben figyelek arra, hogy egyik szavam se üsse a másikat. Egy kicsit több koncentrációt igényel, mint egy átlagos csevegés, de nem ez az első alkalom, hogy ilyesmihez folyamodom. Már csak azért sem adhatom ki magam, mert akarva-akaratlanul is keresztül húzhatja a terveimet. Nekem pedig pont most nincs szükségem felesleges komplikációkra. Így is elég nehéz belegondolni, milyen következményei lesznek annak, ha egyszer csak megkeresem a férfit, akit a testvéremnek gondolok és elé állok a kis históriámmal.
- Óh.. - tettetek meglepődöttséget. Igazából nem is esik olyan nehezemre, elvégre nem néz ki kutatónak, őket valahogy mindig öregnek és fanatikusnak képzeltem el, szemüveggel. Nem volt összeegyeztethető a két kép. - Hát, sosem lehet tudni, mikor lesz szüksége az embernek egy tudós segítségére. - rántok vállat. Az én esetemben igazában pont elkél egy kis tudomány, de egy szóval sem említem. Próbálom visszafogni magam, most hogy már tudom, kicsoda. Annak ellenére is, hogy ő erről mit sem sejt. Talán csak a viselkedésemet tartja furcsának, de volt már annál nagyobb bajom is, minthogy valaki a fura-kategóriába könyvelt.
- Ugyan már.. - legyintek, mintha semmi problémám nem lenne azzal, hogy kérdezősködik. Voltaképp nem is nagyon lenne, ha nem személyes vonatkozásban tenné, így az én dolgom nem olyan egyszerű. - Egy kis levegőváltozás. Csak egy kis időre, egy kisváros, az Isten háta mögött. Aztán talán meglátogatom a rokonaimat is... - lendülök bele, és mire észbe kapnék, már ki is mondtam. Gratulálok magamnak, hogy elég egy pillanatra kontrollálás nélkül hagynom a csipogómat és máris elveszítem az irányítást.

A változatosság nem rossz dolog. Néha. Én kaptam belőle bőven a munkám során, a konferenciák és megbeszélések megkívánták az utazgatást, ami legtöbbször jó volt, hiszen személy szerint nagyon szerettem új embereket megismerni, új városokba látogatni és megnézni a látnivalókat, különböző szokásokat és morálokat megfigyelni, de néha fárasztó is volt és alig vártam, hogy otthon, abban a városban legyek, ahol a lakásom és az ágyam volt.
- Változatosságként pont Mystic Falls-ra esett a választásod? Itt nem sok minden van, ami felkeltheti az ember figyelmét. - A vak is láthatja, hogy itt semmi nincs. Szó szerint, semmi olyan, ami miatt érdekesnek lehetne nevezni, már ha a természetfeletti vonulatot figyelmen kívül hagyjuk. Olyan nem létezik, hogy mindenki a vámpírok és egyéb lények miatt látogassa a kisvárost... vagy igen? Az összes lakos tudná, mi folyik az utcákon? Az biztos, hogy nem teljesen mindennapi ez a hely... közel sem.
Egy pillanatig úgy nézett rám, mintha valami furcsaságot mondtam volna, de ezt betudtam annak, hogy az emberek nem mindig képesek felvenni a stílusomat. Ez a lány viszont kedvesnek tűnt és igazat is adtam neki. Rengeteg Anderson szaladgált szerte a világban, csupán megmosolyogtatott, hogy Fitz még a bevásárlásomba is képes beleküzdeni magát úgy, hogy itt sincs, hanem csak találkoztam egy vele azonos nevű illetővel. Ijesztő lehetne, ha bánnám a dolgot.
- Hát, nem tudom mennyire fogunk ismételten találkozni és mennyire lesz szükséged arra, hogy pont minket lőj be. A kutatóintézetben dolgozunk, ha ott nem lesz dolgod, akkor valószínűleg ismét csak a véletlen folyamán fogunk összefutni. - Elmosolyodtam. - Téged csak a változatosság hozott a városba? - Kérdeztem rá érdeklődve, aztán rájöttem, hogy nem sok közöm volt a válaszához. Ismét egy rossz szokás, az is érdekelt, ami nem kellett volna. Így kerültem bele jó néhány kalamajkába, amiből egyedül nem biztos, hogy ki tudtam volna jönni. - Bocsánat a kíváncsiskodásért. - Tettem hozzá. Emiatt nem voltam zavarban, hozzászoktam már a saját érdeklődésemhez, ami miatt legfeljebb elküldenek melegebb éghajlatra. De eddig ilyen még nem igazán történt velem.

▲ ▲ music ▲ 309 ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲

Szót szó követ, bár isten lássa lelkem én mostanában nagyon próbálom úgy alakítani, hogy ne én beszéljek többet, hanem a partnerem, ha pedig mégsem jön össze akkor igyekszem nem sok érdemi információt nyújtani, még mielőtt a nagy számon kiesne rokont keresek a városban. Nem adok pár órát és végigkutatnák a felmenőimet is és a végén tősgyökeres mystic fall-inak lennék kikiáltva. Amíg viszont ez nem történik meg, igyekszem kihasználni a lehetőséget, hogy inkognitó módban vagyok, senki nem ismer, senki nem látott még. Pechemre ez van hogy hátrány, főleg az ilyen kis közösségek miatt. Azt hiszik titkom van. Hát ha még tudnék, hogy mekkora...
- Akkor még nem is láttál mindent. Tényleg klassz hely, de ha leéled ott a fél életedet, akkor már vágysz egy kis változatosságra. - rántok vállat automatikusan. Ez olyan berögződés, ami felett nem tudok uralkodni, egyszerűen jön és kész. - Én legalábbis vágytam. - hazudok olyan könnyedén, mint a vízfolyás. Vagy legalábbis elferdítem a valóságot. Ha nem lenne elsődleges életcélom az ami, valószínűleg én sem jöttem volna el a városból, vagy ha mégis, nem azért, hagytam volna ott, hogy egy kisváros pletykafészkei percek alatt darabokra kapjanak. Persze fel voltam készülve a tipikus ki, mi hol, mikor, miért kérdéscsokorra, de amíg csak lehet kerülgetem, mint a forró kását szokás.
- Majd vigyázok kivel állok szóba.. - nevetem el magam a stílusán. Ha tanácsnak szánta, hát jó helyre érkezett. Pont attól tartottam, hogy a végén én is ilyen pletyka tárgya leszek és talán néhány kíváncsi fül olyat is hall, amit nem kellene. Ezért jó az, ha az ember egyedül dolgozik, odáig ugyanis még nem fajult a helyzet, hogy magamban beszéljek. Szerencsémre. Különben azon kapnám magam, hogy a főtéren sétálgatva tényleg mindenki engem néz, amiért magammal vitatkozok. A kaméleon-terv nem nagyon válna be.
Amire nem voltam felkészülve az az, hogy a nevem hallatára kommentárt fűz hozzá. És lőn világosság egy sejtés veszi uralma alá az elmémet, és csak remélem, hogy nem igazolódik be. Aztán mégis.. Nem. Hiszem. El. Tényleg ilyen kicsi lenne ez a város?! A neve hallatára mintha kattanna valami, és máris a helyére pakolom a kirakós darabjait. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy virtuálisan végigfussam a róla írt néhány sort a mappámban. A bátyám munkatársa, akivel meglehetősen jó viszonyt ápol. Blablabla. Én pedig próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna és jó képet vágni az egészhez. A színészi képességeimet talán épp nem most kellene tesztelnem.
- Annyira nem különleges név.. Biztosan sok Anderson megfordul errefelé. Minden esetre, örülök, hogy van akit már név szerint is be tudok lőni. - mosolyodom el zavartan, mintha ezzel palástolhatnám a hirtelen lefagyásomat. És igazam van. Csak arra nem számítottam, hogy ép olyan emberbe ütközöm, akinek nem lenne szerencsés elújságolni a valódi nevem. Ha különlegesebb lenne, most tarthatnék attól, hogy kifecsegi a partnerének, és ezzel mindent elront. Elvégre egy ilyen közösség egy kis idő után fertőző.

Most már talán nem tűnök a szemében egy címeres bolondnak, mint amilyennek éreztem magam. Szokásom, hogy nem gondolkozok, csak kinyitom a számat és hagyom, hogy előtörjön belőle minden, amit az agyamban még nem forgattam át, ám mint a jelen helyzet is mutatja, nem mindig jövök ki belőle rosszul. Ehhez persze kell az, hogy a valaki, akihez hozzászóltam vevő legyen a hirtelen cselekedeteimre és ne hívja rám a legközelebbi elmegyógyintézetet. A lány kedves volt, barátságos, olyasvalaki, akivel szívesen elegyedik beszélgetésbe az ember. Talán közrejátszhatott az is, hogy friss a városban, bár én sem mondhattam magam törzsvásárlónak a szupermarketben, hiszen mindössze pár hete éltem itt. Ez a pár hét viszont bőven elég volt ahhoz, hogy elkezdjen velem forogni a világom.
- Igen, jártam. Egyszer egy konferencián voltam ott néhány napig. – Legyintettem egyet. A munka az életem, de ha nem a lakóhelyemen járok, akkor próbálok minél többet megnézni az adott városból. Én is emberből vagyok, szeretek új dolgokat megismerni és felfedezni, ami természetesen szintén kapcsolódik a munkámhoz, hiszen a felfedezés éltet. Minden, ami új, jó. Addig, amíg rá nem jövök, hogy ez a megállapításom nem mindig nyer bizonyítást… természetesen megint elkalandoztak a gondolataim.
- Én sem vagyok itt régóta, de azt már észrevettem, hogy ez a kisváros a lehető legrosszabb mind közül ebben a tekintetben. – Hangom csendesebbé vált,  mintha cinkostársak lennénk és csak suttogással lehetne kommunikálnunk. Ha valakiről rosszat mondtam mindig így viselkedtem, nem tehettem róla, szégyelltem a kellemetlenkedést, de ami igaz, az igaz. Nem kell sok ész ahhoz, hogy akárki rájöjjön, Mystic Falls egy pletykafészek. – Nem sok mindenkit ismerek, sőt szinte senkit, de már annyi mindent hallottam és kérdeztek tőlem is olyanokról, akikről azt sem tudom, hogy léteznek… - Megcsóváltam a fejemet, majd ismét elmosolyodtam, hogy kicsit enyhítsek a téma általam adott élén. – Egyébként a város maga elég egyszerű felépítésű, már volt egy kis időm körülnézni… szinte minden egy helyen van, nem bonyolult. – Megvontam a vállamat. Nem volt olyan nagy a közösség lakóhelye, hogy nagyon el lehessen tévedni vagy autóba kelljen pattanni, hogy egyik helyről a másikra elugorjunk, én legalábbis minden távot gyalog tettem meg eddig. Bár lehet ebben az is közrejátszik, hogy a hotel ahol lakom belváros kellős közepén van és onnan aztán tényleg semmi sincs nagy távolságra.
Eszembe jutott, hogy mennyire neveletlen vagyok. A lány felém nyújtotta a kezét, bemutatkozott, aminek hatására egy pillanatra a saját nevemet is elfelejtettem. Anderson? Hirtelen le sem esett, amikor megvilágosodott vált szélesebbé a mosolyom és megráztam a kezét. – A legjobb barátomnak is Anderson a vezetékneve. Kicsi a világ. – Nem, Fitz nem lehet a közös pont. Jobban megnézve egyáltalán nem hasonlítanak. Valaki más lesz a kapocs. – Az én nevem Jemma. Jemma Tonkin. – Mutatkoztam be én magam is.

A célom még mindig több mint egyszerű. Meghúzom magam, szükség esetén elcseverészek az emberekkel, egész addig, míg bele nem botlok a bátyámba. Mondjuk talán ezt a belebotlást egy picit erőltetni kellene, nem hiszem, hogy olyan túl sok helyen találkozhatnék vele a városban, úgyhogy a dolgok elébe kell majd mennem. Amint bevásároltam valamit, amivel egészen pontosan azt akarom kikerülni, hogy ne egy gyorsétteremben kelljen ebédelnem. Voilá, probléma kiküszöbölve. Persze én sem vagyok naiv, tudom, hogy esélytelen próbálkozás teljesen láthatatlan maradnom, és be kell vallanom, hogy annyira antiszociális személy sem vagyok, hogy csak a célra összpontosítva minden más társadalmilag elvárt normát magam mögé utasítsak. Talán kissé ambivalens gondolatok, de persze én sem vagyok egyszerű eset.
- Jártál már ott? - kérdezem a tőlem megszokottnál lelkesebben. Ez egy jó magyarázat lenne a tájékozottságára. - Jó hely, de egy idő után az ember világot akar látni.. - rántok vállat. Azt inkább megtartom magamnak, hogy világ címszó alatt a kalandot értem, merthogy a tesókutatás elég kalandos dolog. Persze ennél többet nem akarok elárulni senkinek se..
- Igazából nem is olyan rossz dolog beszélgetni, főleg az ilyen könnyed hangvételű csevej hiányzott már.. - nevetgélek azon, hogy próbálja oldani a közénk férkőző feszültséget. Én sosem érzem magam ennyire zavarban senki előtt, szóval új a helyzet, a szokatlanságot pedig mindig apró mosolyokkal díjazom, mármint ha az pozitív.
- Óh neeem, az alvással nem volt gondom. A hosszú út egy kissé lefárasztott, úgyhogy szerintem úgy keltem fel reggel, ahogy este ágyba dőltem.. A neheze majd most jön, fel kell térképeznem a várost... Nem egészen rossz értelemben más itt, csak hozzá vagyok szokva a nagyvároshoz, a nyüzsgéshez, meg ahhoz, hogy senki sem vesz tudomást a másikról. - válaszolom egy kisebb sóhaj kíséretében. Tényleg van még mit szoknom, sosem voltam az a tipikus jelenség, aki pikkpakk alkalmazkodott a környezethez. Nem vagyok egy kaméleon, na.. - De így legalább már nem teljesen idegen a város.. - nézek rá biztatónak szánt mosollyal. - Egyébként Mona vagyok. Mona Anderson.. - nyújtom felé a kezem, ha már percek óta beszélgetünk, nem ártana tudnom, hogy kivel is teszem ezt.

Oké, Jemma, nyugi, semmi szükség a hiperventillációra, mindjárt megoldódik a dolog és normálisan veheted a levegőt. Az agyamban a gondolatok úgy cikáztak, mint egy mérgezett egér a rosszabbik napjai egyikén, egy kisember kalapáccsal ütötte az elmém azon részét, amelyik a bámulásért volt felelős és legszívesebben a homlokomra csapva húztam volna magam utána a kosárkámat, de ha már ennyire szerencsétlenül jött ki a helyzet, akkor legalább a nyúlcipőt ne vegyem fel. Egyáltalán nem tűntem volna bolondnak, ha se szó, se beszéd kirohantam volna.
A lány egyébként feltűnően jól kezelte a kirohanásomat. Túl sok dologban voltam jól, de az improvizáció nem tartozott ezek közé, borzalmas helyzeteket tudtam kikerekíteni egyébként teljesen hétköznapi szituációból. Itt is van a tankönyvi példa, az alcím akár az is lehetne, hogy "Így jársz, ha mindenféle ok nélkül megbámulsz egy idegent, írta és szerkesztette Jemma Tonkin". Magam számára is borzongatóan ügyetlen tudok lenni néha.
- St. Louis? Gateway Arch, Easd híd, Forest Park, csupa jó dolog! - Mosolyodtam el belső feszültségem csökkentésének céljából még szélesebben már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Hogy tudhatnám még kellemetlenebbé tenni? Csak beszéljek tovább, persze. - Bocsánat a fecsegésért, lehet, hogy túl sok kávét ittam reggel. A kollégám úgy issza, mint a vizet és nekem is mindig hoz, én pedig nem tudom megállni, hogy ne tüntessem el, de most már legalább van bizonyítékom rá, hogy jobban járnék a teával. - Szegény Fitz, ebbe is belekevertem, pedig ma még nem is hozott nekem kávét. Nem is fog, nem engedem, hogy akármilyen serkentő szer jusson a szervezetembe, inkább állva alszok el, minthogy megadjam a lehetőséget magamnak a totális ostobaságra.
- Az első éjszaka? Nekem az sosem jó, mindig forgolódok, ha mennem kell valahová és nem a saját ágyamban alszok. - Jegyeztem meg a számára egyébként valószínűleg elhanyagolható információt. - De akkor az első benyomásod már biztos megvan a városról... amin akár ronthattam is ezzel a lerohanással. Ne haragudj. - A pillantásom megtelt bocsánatkéréssel, reméltem, hogy nem küld el melegebb éghajlatra, bár ha ezt akarta volna, akkor megtette volna pár perccel ezelőtt. Azzal nem lettem előrébb, hogy itt maradtam, mert nem tudtam eldönteni, hogy kire hasonlít, pedig az egész arca annyira ismerős volt, de arra a  nyakamat tettem volna, hogy találkozni nem találkoztunk.

Igen, ez mind én vagyok. Nem, nem hasonlítok Angelina Jolie-ra.. Sőt, mi több, egyetlen hírességre sem, csak hogy pontosítsuk a helyzetet. Innentől fogva elvárnám, hogy ne kezeljenek úgy, mintha legalábbis egy másik bolygóról jöttem volna. Nem tudom, melyikünknek kínosabb ez a szitu, de gyanítom, hogy nem nekem. Már csak az arckifejezéséből ítélve is. Én pedig tehetnék úgy, mintha mi sem történt volna, de a kíváncsiság nagy úr, ahogy mondani szokás.. Én pedig világ életemben szerettem bolygatni azokat a szálakat, amikhez vagy nem volt közöm, vagy egyszerűen csak túlmutattak rajtam és nem értettem őket. Ezt azóta néhányan már a szememre is olvasták, de megnyugtattam őket, hogy eszem ágában sincs kinőni eme remek tulajdonságomból.. Még csak az árnyékából sem szándékozom kilépni a közeljövőben.. Szóval.. Ó, igen, a lány, aki bámul rám, mint borjú az új kapura. Nagyon sanszos, hogy ha nem tisztel meg minimum annyival, hogy válaszol, vagy céltalanul továbbáll, akkor én itt és most jelenetet rendezek. De erre nincs szükségem, hála a torkából feltörő szavaknak. Csak szuggerálni kellett, ennyi a dolog titka.
- Ó.. Igen? - kerekednek el a szemeim. Erre aztán végképp nem számítottam. Már az első napomon - na jó, ha nagyon szőrözős vagyok, a másodikon - divatról fogok eszmecserét folytatni, vagy talán vásárlási szokásaimat elemezné ki? Kétlem, hogy valójában így lenne, de ám legyen, nem érheti szó a ház elejét, csak mert nem vagyok kellőképp nyitott és segítőkész, és egy kicsit lazábban önmagam.
- Ezeket még otthon.. Izé, St. Louisban vettem.. Nem is emlékszem az üzlet nevére.. - nézek végig magamon. Nem túl feltűnő, nem túl konzervatív, minden szempontból teljesen átlagos. Bár a nyakláncom ugyan egyedi darab, de erre aligha fogom felhívni a figyelmét. Elég szívélyes vagyok így is, azt gondolom.
- Lám csak, egy közös pont.. Egészen pontosan az első éjszakámon vagyok túl a városban.. Nem éppen olyan, mint amihez hozzászoktam..  - kotyogom ki ezt a bizalmasnak számító információt, de persze aligha számít. Most hozta tudomásomra, hogy ő is betelepült és nem törzsgyökeres lakos. A szerencsém még mindig velem van. Legalábbis akkor, ha a gondolatmenetem helyes, miszerint, ha nemrég költözött ide, akkor aligha bír sok kapcsolattal, és baráti téren is szűkölködik, ami megnyugtatja a pici lelkemet, hogy nem lesz túl sok személy, akinek elújságolhatja, hogy találkozott a városka legújabb lakosával. Nem mintha annyira érdekes lennék, de minél többen tudnak rólam, annál többen kérdezősködnek és nincs szükségem arra, hogy álhírek kezdjenek terjengeni rólam. Főleg nem a tudtom nélkül.. Á-ááá..

Mit is gondoltam? Persze, hogy lebuktam. Sosem voltam jó megfigyelő, a titkolózás nem az én asztalom, így is csodálnivaló volt, hogy nem mentem neki valaminek a nagy nézelődés közepette, de az már biztos, hogy hiperszuper tikoksügynöknek sehová sem kellenék. Maximum alvó ügynöknek adhatnának el, aki annyira mélyen alszik belül, hogy senki sem óhajtja felébreszteni, mert abból csakis katasztrófa származhat.
Hiába a doktori cím és a három diploma, ebből a helyzetből nem tudtam, hogy vágjam ki magam. Mit mondhatnék, ami nem a teljesen bolond személy képét festi le rólam? Azt sem tudom, egyáltalán miért néztem úgy a lányra, ahogy, miért tűnt ismerősnek vagy mi volt az, ami egyáltalán arra az őrültségre vezetett, hogy önjelölt sasként körözzek felette. Néha megijedek saját magamtól és a bolond ötleteimtől.
[color:014c=#8a797f- Én csak... - Mély levegő, nagy nyelés. Menni fog, Jemma. Igaz, nem éppen ezen az úron kellett volna elindulnod, ha barátokat vagy szimplán ismerősöket akarsz szerezni, de minden megoldható. - Nagyon tetszik ez a felső! És a nyakláncod! Régóta akarok már egy ilyet és gondoltam megkérdezném, hogy... hol vetted? - Széles mosoly ült ki az arcomra, de az agyam saját magát akarta agyonütni. Éreztem a viselkedésemen, hogy még mindig nem sikerült kifejlesztenem egy füllentő ént, ilyenkor mindig elpirulok és ostobaságokat kezdek zagyválni, amelyekből maximum hatalmas előfeszítések árán sül ki egy nem annyira borzasztó végkifejlet. Ennek jelenleg ezredszázaléknyi esélyét sem láttam.
- Ne haragudj a bámulásért, egyébként nem vagyok őrült vagy ilyesmi, csak... nemrég költöztem ide és lehet, hogy nem jól bírom a levegőváltozást. - Legyintettem egyet és zavartam beletúrtam a hajamba. Már az a jelenet is lejátszódott bennem, hogy fogom a kosaramat és sprintre kapcsolva kiszaladok az üzletből, de túl lusta voltam, a kíváncsiságom pedig dolgozott bennem. Legalább megfigyelhettem a lány vonásait és gondolkozhattam azon, hol láttam. A memóriám sosem hagy cserben... miért nem tudok most is rájönni arra, amire akarok?

A beilleszkedés, mint olyan, elég nehézkesen megy nekem. Pontosabban fogalmazva, sosem tartozott az erősségeim közé. Nyilván azért is lehet, mert sosem akartam egy-egy közösségbe olvadni és feladni azt a kevés egyediségemet is, ami megkülönböztet a többi hétmilliárdtól. Csacskaság vagy sem, én így érzem jól magam. A szomszédok mondjuk ennek nem mindig örülnek. Így jártam most is, pokoli egy társaságot fogtam ki, de a lakást amúgy is csak egy hónapra béreltem ki. Elgondolásom szerint ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy a szépen és alaposan előkészített tervem megvalósulhasson és gondosan, apránként adagolva majd nem éri felkészületlenül a bátyámat, hogy csak úgy betoppanok az életébe, megvetem a lábaimat és kavarok egy kis káoszt is magam körül. Csak olyan lazán, Ramisan. Az, hogy ő nem keresett engem sosem, mintha nem is lenne kíváncsi rám, nem jelenti azt, hogy én sem szeretném megtudni, honnan jövök, ha már jelen pillanatban csak annyit tudok, hogy bevásárolni tartok. Hmm.. Titkon azért remélem, hogy ilyen dolgok miatt nem kell aggódnom, de a homlokomba vésett ráncok majd csak akkor tűnnek el, ha ténylegesen fellélegezhetek. Addig meg belevetem magam a kisvárosi életbe és igyekszem úgy tenni, mintha nem lenne számomra teljesen idegen ez az egész. Rosszul néz ki? Naná. Tudom, hogy kell úgy tenni, mint aki egy hét alatt ismeri a helyet, mint a tenyerét? Fenéket. De a boltot azért megtalálom. Teljesítmény, hogy nem kell kinyitnom hozzá a számat. Egyelőre jobban járok, ha nem állok le trécselni senkivel, mielőtt még valami bajba keverem magam és amiatt is lesz egy csavar a történetemben... Legalább a polcok ugyanolyanok, mint otthon..
Az üzletbe lépve persze azonnal fellelkesülök és fejembe veszem, hogy annak ellenére, hogy nincs mit, ma ünnepelni fogok. Alkalom híján is lehet azt, ugyebár. Egy spagetti pedig még az én képességeimet sem haladja meg. Hiába, nem azzal voltam elfoglalva, hogy konyhatündért faragjak magamból, de ezt már csak elnézik nekem. Egy-egy mosolyért cserébe biztosan.
Szorgosan pakolgattam a kosaramba a friss alapanyagokat, mikor felpillantva azt vettem észre, hogy egy fiatal nő elég ráérősen bámészkodik. Ezzel nem is lenne problémám, ha nem én lennék az alanya. Mintha legalábbis szellemet látna, úgy tesz. Hát, kaptam már szebb bókot is ennél... Elpillantok, aztán vissza, a zöldségek felett kialakított tükrös részre, hogy néhány pillanat alatt tanulmányozhassam saját vonásaimat, nincs-e rajtam valami furcsa... De semmi.
- Elnézést, van rajtam valami vagy...? - fordulok felé végül kosarastól érdeklődő arcot vágva. - Esetleg segíthetek valamiben? - teszek fel újabb kérdést, ezzel biztosítva arról, hogy igenis hozzá szóltam. Nem vagyok az a fajta, aki nem meri szóvá tenni, hogy ez igenis zavaró, de ahelyett, hogy ajtóstól rontanék a házba, megfontoltan cselekszem. Ki tudja, lehet, hogy ő a városka szócsöve, üdvöskéje vagy hasonló. Én meg itt állok, és nem szeretnék nagyobb hírverést, mint amit eddig kaptam. Elég annyit tudniuk, hogy létezem.

Hiányzott a lakásom, a megszokott környezetem, a cuccaim nagy része, még az itteni labor sem olyan volt, mint amit megszoktam már az évek alatt. Próbáltam mindennek a jó oldalát látni, Olivia a közelemben volt, Fitz-et nem kellett sokáig győzködnöm, szerencsére az első szavamra jött utánam és egy természetfeletti lényekkel megzsúfolt városban tengetem a mindennapjaimat, amitől ugyan ki kellene, hogy rázzon a hideg, de csak enyhén kapott el a frász, amikor arra gondoltam, hogy pár évvel ezelőtt torkom szakadtából nevettem volna, ha valaki a varázslat szóval és ennek szinonimáival dobálózott volna a közelemben. Mindig is azt gondoltam, hogy a varázslat olyan tudomány, amit még nem értünk, mert nem rendelkezünk elég fejlett technikával és most is ennek a hipotézisnek a bebizonyításán fáradoztam. Persze csak akkor, ha éppen nem kenyeret kellett vennem, mint például jelenleg.
Az evés nem tartozott azon foglalatosságaim közé, amiknek nagy jelentőséget tulajdonítottam, általában letudtam a délelőttömet egy szendviccsel, a délutánomat egy joghurttal és így ment ez már évek óta, de másoknak szerettem összeütni különböző dolgokat, ha éppen nagy ritkán vendégem volt. Arról ne is beszéljünk, hogy Fitz-et rendszeresen elláttam a kedvenc szendvicsével, úgyhogy az ehhez szükséges hozzávalók is bekerültek a kosaramba az alapvető élelmiszerek mellett. Ha már szabadnapom volt, akkor legalább töltsem hasznosan.
Nem tolongtak a boltban, rendületlen sebességgel járhattam a sorokat, az egyikre bekanyarodva pár méter után mégis meg kellett torpannom. Semmi különös nem kúszott a szemem elé, mindössze egy lány álldogált a saját kosara mellett, ennek ellenére ahogy rápillantottam hirtelen elfogott egy furcsa érzés. Mintha ismerném valahonnan, pedig esküdni mertem volna rá, hogy soha nem láttam. Agyam, mint a szivacs, megjegyzem az arcokat, de a vonásai... honnan ennyire ismerős? Próbáltam elhaladni mellette úgy, hogy ne legyen túl feltűnő, de túlságosan jól ismertem magam ahhoz, hogy tudjam, úgy nézhettem ki, mint egy kisgyerek, akit az anyja próbál elhúzni a kirakat elől, amiben az a baba foglalt helyet, ami túlságosan lekötötte a figyelmét. Hátha nem veszi észre a bámulásomat, ennek gondolatában próbáltam eloldalazni.