Éreztem Liz kezét a fejemen, és felnéztem az arcára. Láttam a mosolyát, de azt is mennyire be van... pánikolva... Na persze én se voltam a nyugalom szobra, ezért próbáltam még közelebb férkőzni Hozzá. A hangját hallva csak egy mélyet szusszantam, és amennyire csak tudtam még óvatos és finom keretek közt, fejemet a hasfalához nyomtam. Elvileg a méhének aaaa... izé... magzatvízzel kell teli lennie, az meg csak víz, szóval kéne tán segítenie nekem a dologban...
Eltöltöttem pár másodpercet... vagy talán percet is, nem tudom, de nagyon próbálkoztam hogy érezzek, halljak valamit, vagy bármi... legyen valami... Aztán egyszercsak elkaptam onnét a fejemet, és felkaptam szemeimet Liz arcára, a hasa felé böktem orrommal, aztán újra odanyomtam a fejem. Éreztem...!!! Nem is tudom... valami pulzálásféle... akár egy kis kolibri heves szárnycsapásai. Mintha én lennék a hal a vízben és hallanám hogy kintről bekopognak, tán ahhoz tudnám hasonlítani.. de a fő hogy éreztem!! Egy heves szív dübörgött, és valaki mocorgott!! Esküdni mertem volna rá!!

Mellém ugrott az ágyra, és közelebb húzódott hozzám. Az orrát a hasamhoz dörgölte és nyüszített egyet. Halványan elmosolyodtam, és megsimogattam fejét. Csak nincs semmi baj, lehet, hogy csak simán bepánikoltam, hogy nem érzem Őt, miközben már tegnap jól éreztem. -De mi lehet a baj?- Kérdeztem, habár úgyse tudott válaszolni ebben az alakjában.

Éljen! Sikerült! - ujjongtam magamban, bár a keserves arcát látva szomorúan nyüszíteni kezdtem. A hideg veríték levert amikor azt mondta nem mozdul... de... próbáltam nem kiakadni... hisz ez nem feltétlen jelent rosszat, hiszen csak tegnap este mozdult meg először, még... még nem olyan mint egy nagy baba hogy folyton érezni lehessen... legalábbis... nagyon-nagyon reméltem hogy ez így van...
Nyitva hagyta nekem az ajtót, én pedig habozás nélkül mentem utána. Nem változtam még vissza, mert féltem, akkor megint kicsukna. Ha így, hát így... Mellé ugrottam az ágyra, és lefeküdtem, fejem és egyik mellső mancsom az ölébe téve, s orromat a hasához dörgölve finoman, nyüsszögtem egyet-kettőt. jobb híján azt próbáltam továbbítani neki, hogy "Ne félj, nem lesz semmi baj." Bár ebben én is csak bízni tudtam. Erősen hegyeztem a fülem, bár féltem, így se vagyok elég az érzékeléshez, de hátha... hátha így hallhatok, érezhetek valamit én is bentről, a hasából...

Nem sokkal később az zökkentett ki a gondolkodásomból, hogy kaparászást hallottam az ajtótól. Odamentem is kinyitottam habár tudtam hogy mit fogok látni. -Warren...- Sóhajtottam fel hangosan amint megláttam. -Meg sem mozdul!- Sírtam el magam és nyitva hagyva az ajtót, visszaültem az ágy közepére. Végül is csak sikerült bejutnia, habár kutya alakban.

Nem tudtam mitévő legyek. Majd' meggebedtem hogy bemehessek Hozzá, de hát mit csináljak, ha nem akarja..?? Nem tudtam... egyszerűen ötletem sem volt... mígnem egy kis idővel később egy gondolat ötlött a kobakomba. Felpattantam a földről, és lekaptam a pólóm, és a földre dobtam, majd rövid úton követte azt a többi ruhám is, és egy pillanattal később már kutyaként álltam a folyosón. Ha így sem tudok mellé férkőzni, akkor sehogy se... Mivel beszélni nem tudtam, vakkantottam egyet, és mancsommal az ajtót kezdtem kaparni. Hátha...

Lassan eldőltem a ágyon, és az oldalamra fordulva ismét a hasamat kezdtem el simogatni, várva hátha mikor érzem Őt legalább egy kicsit mozogni. Nem akartam még egy ideig kimenni, és nem is fogok. -Na kérlek.- Mondtam halkan a pocakomnak. Valamiért fáj a hasam és nem tudtam miért. Nem fájt annyira, de azért mégis zavart, nagyon is!

Nem jó, nem jó, nem jó... tudtam én hogy valami nem kóser, de most mit csináljak? Egy terhes nőt meggyőzni valamiről? Vitát nem akartam, hisz az idegesség árt neki... így sincs jól... Hogy ennek a rohadt életnek miért kell ilyen nehéznek lenni...?
Felkaptam a fejem amikor kattant a zár amint bezárult... nem mintha visszatartana ha be akarok menni, de... ha ettől Ő jobban érzi magát, oké... Idegesen vártam, mikor akar kijönni...

Szavaira, csak némán bólintottam egyet, és felsóhajtottam. -Szólni fogok..- Mondtam alig hallhatóan, és becsuktam az ajtót, ahogy hátrább lépett, és elvette a kezét az ajtóról. Ahogy becsuktam, háttal az ajtónak dőltem, és némán, de újra sírni kezdtem. Kezem közben megkereste a kulcsot a zárba, és bezártam. Beletellett pár perce, míg elmozdultam onnan, és leültem az ágyra. Az ágy közepére húzódtam, és vettem egy mély levegőt. -Mi a baj kicsim?- Kérdeztem halkan lenézve pocakomra, és végigsimítottam rajta. Semmi, még csak nem is éreztem, hogy megmozdult volna. -Nem lesz semmi baj..- Haraptam ajkamba elszorult torokkal.

Elértünk a szobáig, és hát ittenre már volt bennem egy csepp remény hogy mellette maradhatok és engedi hogy vele legyek, de a szavai aztán másként szóltak. A konyhai gondolataimra összpontosítottam, és lassan bólintottam, aztán hátrébb léptem egyet a küszöbről. Bár a kezem még ott tartottam az ajtón egy pillanatig.
- Jó, de a gyerekkel a méhedben nehéz lesz egyedül maradnod - néztem komolyan a szemeibe. Aztán elvettem a kezem is, hogy az orromra vághassa az ajtót ha nagyon szeretné. - De én itt leszek, szóval egyetlen gyanús nyögés vagy sóhaj és megyünk az orvoshoz, ha némán csinálod is észreveszem, szóval kérlek... KÉRLEK, ha baj van, szóljál, Szerelmem - beszéltem kérlelőn a szemeibe, majd szavaimnak megfelelőn leültem az ajtó elé a földre, és lábaim kinyújtva kényelmesen elhelyezkedtem. Én letáboroztam.

//Konyha//

Warren követett, de ahogy a vendészobához értem kinyitottam az ajtót, és beléptem rajta, de aztán visszafordultam. -Egyedül szeretnék lenni egy kicsit!- Mondtam halkan még mielőtt bármit is mondott volna. Talán nem kellett volna, de rá akartam csukni az ajtót. Egyedül akartam lenni egy kicsit, és ebben még Warren sem tudott megakadályozni.