Nem tudom, hogy miért volt ilyen kedves velem és, hogy hirtelen miért lett egyszerű mindent elfogadni.. Hiszen mást úgy sem tehetek. Jobb előbb, mint elhúzni ezt évekig.
Némán követtem őt vissza a pulthoz. Elképesztően jól esett, hogy kedves velem.. Főleg most. - Köszönöm.

- Ez a beszéd - simítottam végig arcán mosolyogva, majd elengedtem, és kezemmel invitáltam visssza a pulthoz.
- Gyere, igyunk egyet. Ne légy szomorú... - simogattam meg a kézfejét. Nem tudom, miért viseltem ennyire a szívemen a sorsát. Csupán... együtt tudtam érezni vele.

Nyugodjak meg? Nem az most nem fog menni.. Ez nem olyan egyszerű, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtek mindent.. Aztán mintha hallgattam volna rá. Valahogyan megkönnyebbülten. Jobb helyen van.. Büszkének kell lennem rá, hiszen valaki még arra sem volt képes, hogy elmenjen a háborúba harcolni.. Ő pedig megtette. Bátor volt.. Jó ember.
- Azt hiszem igen.. - Mondtam megtörölve a szemeimet.

- Jó-jó... nyugodj meg, oké? - fogtam kezeim közé az arcát, majd mélyen tekintetébe néztem. - Nem lesz semmi baj. Apád már egy jobb helyen van, és békében fog nyugodni. Olyan ügyért halt meg, amiért büszkének kell lenned rá - súgtam neki igézően. Tudtam, másképpen nem nyugtathatom meg, hát így... kell megtennem. Így lesz a legjobb neki.
- Most már rendben vagy? - kérdeztem egy parányi sóhajjal.

Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ennyi volt. Vége van... Soha többé nem láthatom. Én még nem volt készen arra, hogy elveszítsem őt. De erre azt hiszem soha nem készülhet fel senki. Egyszerűen legszívesebben kirohannék a világból, vagy kiáltásba próbálnám fojtani a bánatom.. De ami most van az nem más csak puszta fájdalom.
- Ma..ma..majdnem egy éve. Csa..csa..csak édesanyám maradt. Mi..mi.. ketten.. - Dadogtam el nehezen és talán már remegni is kezdtem. Én ezt nem bírom.. Ez túl sok.

Amint kibukott belőle a valóság, rá kellett ébrednem, hogy milyen könnyű nekem. Milyen könnyű, így... vámpírként. Nem kell éreznem azt, amit egyáltalán nem akarok. És ő erre nem volt képes, mert egyszerűen... ember volt. Gyenge... sebethető.
- Őszinte részvétem.... - súgtam neki, és a vállára tettem a kezemet, hogy szembefordítsam magammal, és egy apró knnycseppet töröltem ki a szeméből, mikor kibuggyant onnan.
- Régóta harcolt már? És... a többi családtagod? - kérdeztem rekedten.

Körülöttem minden elhomályosult. Azt hiszem elég közel álltam ahhoz, hogy elájuljak. Nem az nem lehet.. Az én apám nem halhatott meg. Tudtam, hogy ez is egy eshetőség amikor elment a háborúba.. Egyszerűen csak nem akartam elfogadni, hogy ez valaha is megtörténhet. Én pedig még ellenszegültem az akaratának.. Legalább férjhez mehettem volna a halála előtt.. És valakivel megüzenhettem volna. Hogy tudja jó kezekben leszek.. De még ezt sem.. Annyira érzéketlen voltam vele szemben és az akaratával szemben.. Én szerettem őt. Mégsem hallgattam rá. A saját boldogságomat helyeztem előtérbe az övé helyett. Pedig egy gyerek azért van, hogy boldoggá tegye a szüleit.. Vagy nem így lenne?
Csak arra eszméltem fel, hogy akivel az előbb beszélgettem most itt van velem szemben. - Nem, semmi nincs rendben.. Az apám.. Ő meghalt. - Ekkor már csak úgy ömlöttek a könnyeim.

- Menjen csak - mondtam neki bizalmasan, majd láttam, hogy elindul egy másik férfihoz. A következő pillanatban viszont már eltorzult az arca. Szinte beleláttam... láttam az érzelmeket váltakozni rajta... te jó ég... vajon rossz hírt kapott? De ahogy nézem, ez nem is kérdés, hanem biztos.
Nyelve egyet, felegyenesedtem és együttérző tekintettel vonultam oda mellé. A vállára tettem a kezem, majd szembefordítottam magammal.
- Minden rendben... Serenity? - ízlelgettem a nevét.

- És ugyanígy fognak ugrándozni, ha vége lesz. Mintha annyi mindent tettek volna érte. - Megforgattam a szemeimet. Utálom ezeket az embereket. Nem is ismerem őket, de teljes szívemből utálom őket.
Egytől egyig mindegyiket kiküldeném harcolni. Még a nőket is. Csak, hogy megtudják miről is szól igazából a háború. Mert nem a táncikálásról. Megláttam azt az embert aki mindig hírt hozott arról, hogy mi történik az apámmal. - Bocsánat. - Majd fel is pattantam a székről és odarohantam hozzá. - Ho...hogy van? - Kérdeztem kicsit rekedt hangon. Az arcáról semmi jót nem olvashattam le, de reménykedtem. Ekkor megrázta a fejét és tudtam... Hogy nem élte túl. A mellkasomban őrületes fájdalom kezdett összegyűlni.. Legszívesebben megöltem volna az összes itt táncikáló párost. Miattuk halt meg az apám, hogy védje azt az értéktelen életüket. Ő sokkal többet ért náluk. A következő pillanatban már csak arra eszméltem fel, hogy zokogásban török ki és a remegő lábaim sem bírtak már tartani ezért a földre zuhantam.

A kis pírfolton, mely megjelent az arcán, szinte vigyorogni támadt kedvem. Ritkán találkoztam olyan nőkkel, akik csak úgy pirultak, ha megláttak egy-egy végigmérő nézést. Hát... úgy tűnik, léteznek még.
- Szóval, Serenity... - bólintottam egyet, és elengedtem a kezét. Nem voltam hideg, de nem is voltam túl forró. Eléggé szokatlan az érintésem, mióta vámpír vagyok. - Örülök, hogy megismerhetem. Tudja, ritkán látok errefelé olyan nőt, mint Ön. Ez alatt értse, hogy normális. Nézzen csak körbe - sóhajtottam. - Ezek az emberek... mintha nem is háború lenne, hanem valami nagy vicc, amin örülni meg táncolni lehet - forgattam a szemeimet. Nem volt túl sok érzésem. De megnézném ezeket az embereket az életükért küzdeni.

Észrevettem, hogy szemeivel végigmér és ebbe egy picit talán bele is pirultam. Nem tehetek róla egyszerűen ettől mindig elpirulok. Még azt sem mondhatom, hogy nagy kocsmatöltelék volt, mert ez egyáltalán nem volt igaz rá. Eléggé szemrevaló fiatalember, de nem azért jöttem ide, hogy felmérjem a férfiakat. Annál sokkal nagyobb gondom van.
- Igen, az. De sajnos nem lehet mit tenni ellene. - Életemben még soha nem ittam semmiféle alkoholt ezért kicsit váratlanul ért, hogy rendelt nekem is. - Én.. nem igazán szoktam inni. - Mondtam már-már szégyellve magam érte. Bár nem értem ezen mi szégyellni való lenne. - Örülök, hogy megismerhetem Tristan. Az én nevem Serenity, Serenity Weild. - Fogtam meg gyengéden a kezét.

Végigmértem őt. Majd az ujjait. Nem viselt gyűrűt. Tehát a megállapításom, és a kérdésem, miszerint a férje harcol, ezennel rossznak van minősítve. Nem tudom, hogy miért nem gondolkodom előre, de úgyis mindjárt mondja, hogy nincs férjnél. Vagy ami rosszabb, hogy azt mondja, hogy igen, és akkor ezennel le is vagyok pattintva.
- Öhm... értem. Ez szörnyű. - bólintottam egyet, majd nyelve egy hatalmasat, kezem odasiklott az üvegért a pultra.
- A hölgynek is hozza azt, amit én iszom. Kell a szíverősítő ebben a szörnyű helyzetben - sóhajtottam, majd felé nyújtottam a kezemet. - Tristan. A nevem Tristan. Kérem, ne hívjon Mr Raymondnak, számomra az olyan idegen - mondtam egy apró mosollyal.

A korombeli nők többsége már vagy férjhez ment, vagy éppenséggel el van jegyezve. Én nem akartam elsietni semmit sem csak vártam arra, hogy találkozzam valakivel akit tényleg szeretek aztán pedig hozzá is mennék. Mivel édesapám a háborúban harcol nem igen volt beleszólása ebbe a döntésembe. Édesanyámat pedig sokkal egyszerűbb megpuhítani. Neki köszönhetem, hogy nem kellett belevetnem magam egy olyan házasságba amit nem akarok. Meg hát ha férjnél lennék valószínűleg még érte is aggódnék.. De jelen pillanatban éppen elég nekem édesapám.
- Nem. - Válaszoltam egy fiatal férfi kérdésére a fejemet rázva. - Az édesapám.

Egy jó ideje iszogathattam már jómagamban. Néha-néha meglökte a székemet egy-egy nő vagy férfi a bolondos tánccal, de mindhiába, nem törődtem velük túlzottan sokat. Csak annyit, amennyit éppen kell.
Oldalra pillantottam, és egy aggódó, eléggé sietve érkező nőt pillantottam meg. Nem is volt még nő. Lány volt... fiatal, gyönyörű... és ettől rögtön mosolyogni támadt kedvem.
- Talán a férje harcol a háborúban? - kérdeztem tőle érdeklődve. Eléggé letörtnek tűnt.

Annyira gyűlölöm a háborút. Felesleges az egész. Ahelyett, hogy minél több embert toboroznak és visznek harcolni leginkább meghalni lerendezhetnék úgy, hogy kevesebb embernek kelljen meghalnia. De nem.. Ez most pont így jó, hogy családokat szakítanak szét, mert háború van és katonának kell állnia. Ilyenkor áldom az eget, hogy nőnek születtem. Bár az sem sokkal jobb. Az aggodalom ránk marad. Ez vagy a küzdőtér. Ha lehetne egyiket sem választanám.
A helyi bárba vezetett most az utam, hiszen ide érkezik meg legelőször mindenféle hír. Ahogy beléptem a gyomrom felfordult a mulatozó emberektől. Valaki éppen most hal meg a hazáért ők pedig itt mulatoznak.. Egyszerűen kiábrándító.
Átsiettem a tömegen és helyet foglaltam az egyik széken. Nem kértem többet egy kis víznél, hiszen ezt is csak nehezen tudom legördíteni a torkomon.. Nem hiába.. Tombol bennem az aggodalom.

Dúl a háború. Mindenhol csak megvető tekintetek fogadnak, hogy én miért nem megyek katonaként küzdeni a hazámért... istenem, micsoda felfogás! Egy emberen múlna ez? Dehogy, hagyjuk már! Ha leteszik a fegyvert, az nem tőlem fog függeni. Nem is attól, hogy egy emberrel többen vannak. Micsoda bugyutaság már ez...
Felsóhajtottam, és leültem az egyik székre, miután betértem ebbe az ismeretlen kis bárba. Még sosem jártam itt előtte, de ez nem is jelenti azt, hogy nem lesz a törzshelyem. Pár napja vagyok csak itt, eddig még ismerkedtem a várossal. Keresgéltem, hol vannak finom falatok. És nekem úgy tűnt, hogy van egy hely, ahol bárkit megtalálni. Az ilyen bárok a legjobbak ilyen szempontból.
- Kérek egy üveget is, jó? - néztem a csaposra. A fülembe ordított a charleston zene... majdnem megőrültem attól, ahogy mögöttem ugráltak a nők, a férfiak szintúgy.

Bár