Emlékek, gondolatok, érzések, hangok.
A hangok, melyek szüntelenül jelentkeznek minden egyes vámpír érintésénél, minden egyes este ugyanaz az érzés. Néha úgy érzem az elmém ketté szakad és nem bírok el többet, nem bírok még többet csalit játszani. Majdnem minden este meg kell tennem, mert a Flecther család megszállottan írtja őket, mintha nem lenne más életcéljuk, csak eltörölni a náluk felsőbbrendű fajt. Be kell látniuk, gyorsabba, ravaszabbak, ügyesebbek és nem utolsó sorban erősebbek is. Nem szimpatizálok velük, magam is a vérüket ontom, ha tehetem, hiszen én is túlestem a képzéseken.
Az életem egy vicc volt, szülők nélkül rögtön árvaházba kerültem, majd ott nőttem fel egészen addig, míg örökbe nem fogadtak. Azt hittem tényleg számítok nekik, hogy valóban engem akartak, de évek alatt hamar leesett nekem is, hogy miért engem választottak. Biztosan utánanéztek a gyökereimnek vagy valahonnan rájöttek, hogy tündér lehetek, hiszen a vérem a vámpírok számára akár embereknek a méz, édes és tápláló. Mindig is bátor lány voltam, meg nem mintha hagyták volna, hogy kimutassam a félelmemet, az csak még jobban táplálkozásra gerjesztette a vámpírokat.
Emlékszem, hogy csak mindössze kilenc éves voltam, amikor először ejtettek rajtam vágást és löktek ki egy sikátorba. Azt mondták nincs semmi dolgom, csak figyeljek és ne sikítsak... Én igyekeztem, de amikor a semmiből megjelent mögöttem egy sötét alak és megragadta a kezem, automatikusan tört ki a hang a torkomból. Éppen már belém vájta volna a fogát, ha Estella nem vágott volna karót a szívébe, mindössze egyetlen pillanaton múlt a dolog, de... volt amikor nem érkeztek időben, amikor sikerült megtapasztalnom pontosan, hogy milyen egy vámpír harapása. Évekig csak gyilkolási vágyat éreztem, amikor hozzámértek, erőteljes vágyat.
Tizennégy voltam, amikor meghallottam az első gondolatot egy érintés keretében... Arra gondolt, hogy miközben rámarkol éppen növekvő kebleimre feltépi a torkomat a fogammal. Két szó járt csak az elméjében... szex és ölés. Az évek teltével pedig csak egyre többször mutatkozott ez a jelenség, egészen addig, míg ezek a hangok és szavak folyamatosan akaratlanul is lejátszódtak az elmémben. Egyetlen szó... Ölni, ölni, ölni. Estella sose kedvelt, főleg azóta, mióta felismerte, hogy a fiai oda vannak értem és nem hazudok, élveztem a figyelmüket, élveztem a kiemelt figyelmet. Ilyenkor mindig a hajamnál fogva rángatott fel, hogy kis "erkölcsöt" neveljen belém, de a gond ott volt, hogy nem velem volt a probléma, hanem a kanos fiaival, akiknek sose hagyott... hát igen, éhes disznó makkal álmodik. Mégiscsak férfiak.
Már húsz perce hallgatom Matthew áradozását, hogy milyen jó lesz majd a mai este... hogy mennyire élvezni fogjuk és örül, hogy megkértem, hogy jöjjön el velem. Egy dolog miatt tettem, csak bosszantani akartam az anyját. Kétszer olyan kemény edzést kaptam, mint a fiai, nekem mindent kétszer kellett végigcsinálnom, bár nem vált káromra, de... megterhelő volt. Magam is meglepődtem, mikor Matt a zongora mögé ült és egy lágy dallamot kezdett el játszani, majd énekelni kezdett. Elmosolyodtam. A következő dolog, amire felfigyeltem, az Estella krákogása volt. - Ma este terepre mész Bell, készülj fel. - mondja, miközben lesajnálóan pillant rám az lépcső tetejéről. Már éppen szóltam volna, amikor a legkisebb fia felpattant és hevesen anyja felé fordult. - Apám kimenőt adott nekünk, elengedett minket. - mondta büszkén, még ki is húzta magát, csak a családi kódex szerint nem a férfitag vezeti a családot, hiszen a nő hozza meg a fontos döntéseket. Oldalra billentettem a fejem és vártam, hogy felhívjon a könyvtárba beszélgetni, hogyan megint a pálcájával erkölcsre neveljen. - Fejezd be Matthew. - mondta a fiának ellenkezést nem tűrően, rám pedig undorral pillantott. - Gyere velem. - közölte és elindult hát.
Mosolyogva indultam el, majd nyomtam egy puszit Matt arcára. - Minden rendben lesz, majd meggyőzőm. - mondtam neki, majd magam is elindultam a jól ismert könyvtárba. Hányszor vette elő azt a pálcát, hát húsz ember kezén se lehetne összeszámolni. Estella azt hiszi, hogy az erkölcse és a szabályai csak hatékonyabbá teszik a munkát, mindenki utálja a családjában. Sose mosolygott, mindig szigorú volt és rosszkedvű, ellenben velem, én mindig mosolyogtam és hogy férjét idézzem "Fényt hoztam a derűs napjaiba." Kinyitottam a kétszárnyú ajtót és az előbbi kedves mosolyom megváltozott, teljesen másmilyen volt.
A pálca már a kezében volt és várt az asztalnál. - Tenyerelj az asztalra és tudod mit kell mondanod. - megforgattam a szemeimet és odaléptem. "Sajnálom, hogy vétkeztem és gyermekeidben mocskos gondolatokat keltettem, magam is bánom. Bűnös vagyok és a testem is bűnös." Ezeket kéne mondanom, de... nem vagyok bűnös, itt vagyok tizenkilenc évesen és szűz vagyok, mert a szabad akarat és az önálló gondolatok fogalma ismeretlen volt számomra. Az asztalhoz léptem, majd rátenyereltem és... a hangok. Öld meg, tépd fel a torkát... Megráztam a fejemet. - Tizennégyet kapsz. - közölte velem, majd meglendítette a pálcát, azonban... megragadtam a levegőben, kitéptem a kezéből és vele szembe fordulva a torkát is elkaptam a másik kezemmel. - Elég volt. - mondtam neki, majd kiroppantottam a nyakamat. Meglepte őt, sose ellenkeztem, egyetlenegyszer sem emeltem kezet rá, pedig megérdemelte volna. Ölni, ölni, ölni... ölni! Egyre hangosabbak lettek a hangok és a torkát bámultam. Próbált megszólalni, de mikor észrevettem, csak szorosabban szorítottam a torkát. - Megöllek. - jelentettem ki egyszerűen és olyan volt, mintha valami megszállta volna a testemet, mintha... többé már nem lett volna a határ a saját és a mások által tapasztalt érzéseimben. Mintha már nem tudtam volna többé, hogy mit akarok én és mit akarnak mások. A fogaimmal feltéptem a torkát és felvisított, de a következő pillanatban kitekertem a nyakát, majd ráköptem a vérét, ami a számba jutott. Percek kérdése és valaki megfog jelenni, így nem volt más választásom, felkaptam a testét, majd kihajítottam az ablakon, az pedig hangos csörömpöléssel tört ki... Valamivel a vért is meg kell magyaráznom, de... van jobb ötletem is.
Valaki berúgta az ajtót és megjelent Matt az ajtóban aggódva. Hangosan kapkodtam a levegőt és csak néztem rá kétségbeesetten, mint aki azt se tudja, hogy hirtelen hol van. - Estella... vámpír... vér... - mondtam neki szakadozottan, majd eljátszottam, hogy elájulok. Testem csak huppant a padlón és szemeimet szigorúan csukva tartottam. Segítségét kiáltott, beszélt pár szót az apjával, majd felkapott és bevitt a szobámba, ott pedig az ágyam mellett virrasztott. Őrzött engem, az anyja gyilkosát.
Nem tudom mennyi idővel később, de remegtetni kezdtem a szemhéjamat és eljátszottam, hogy magamhoz térek, Matt azonnal rávette magát az ágyra és figyelt. - Mi... mi... történt? - kérdeztem zavartan, de csak magához húzott és csitítgatni kezdett engem, ringatni. - Anyát megölte egy vámpír... de neked szerencsére nem esett bajod. Pihenj inkább. - mondta, majd tovább ringatott, éreztem a szívverését és... mintha... a hangok megint felakartak volna törni, de csak lehunytam a szememet. Estella meghalt.