Víz
Az anyja hitt az elemekben, hiszen Manaus Brazília és a világ leghosszabb folyója mentén fekszik, s dacára annak, hogy a XX. század szülötte volt, a hite a pogányokét követte. Olyan volt számára a levegő, a föld, a fa, a tűz és a víz, mint másoknak az éltető víz és kenyér. Imádkozott, ha szárazabb időszak köszöntött be és a folyó vízszintje apadni kezdett, imádkozott az esős időszakokban, hogy a termés megmaradjon, és imádkozott az ott nem létező fagyok ellen, hogy a termések zamatos gyümölcsökké váljanak, hogy a méhek porozzák be a szelek szárnyán a virágokat, és imádkozott a lányáért, aki a Navarro család legkisebb tagjaként szélvészként cseperedett fel. Nem volt tisztában a kislány a születésének körülményeivel, hogy a vérében nem csak emberi halandóság génjei folytak végig, hanem örökölte az apja szőrös mivoltát is.
A nő imádta a férjét, még azt az énjét is, akit a teliholdak kontrolláltak, ezért is mondta el a halk, szinte néma hozsannákat azokon az éjjeleken, amikor a férfi bőrének börtönéből szabadult ki és élt azzal a lehetőséggel, képességgel, ami miatt különleges volt. Ami miatt a nőnek az egyetlen.
A nő akár lehetett volna boszorkány is, akit a középkorban felégettek volna, lehetett volna akár kuruzsló is, de csak szerette a természetet, szerette az életet és az állatokat.

Fa
A kislány az iskolában sem lustult el, a tornaórákon mindig ő volt az első, aki beért a célba, a leggyorsabb, aki megtanulta a következő lépéseket, szerette a kihívásokat és ha valamit nem értett meg, akkor addig maradt fent éjjel az apjával, akár hatvanszor is felmondva az öreg Navarronak a memorizálandó dolgokat, ameddig meg nem jegyezte. Nem térhetett el egyetlen egy szóval sem, a levegővételek is akkor keletkeztek, amikor vesszők tarkították a szövegezést és a kislány boldog volt, ha a legjobb jeggyel térhetett haza.
Ha pedig nem az iskola padját koptatta, a bandával járt el, az anyjára hozta a frászt az órákig tartó famászással. Ameddig Brazília megőrült a '94-es világbajnokság záró akkordjaként megrendezett döntő pillanataira, s az egész ország nemzeti színekbe, vérpezsdítő szurkolással várta, hogy mi történjen, a kislányt nem kötötte le az. Ő csak kint akart lenni a szabadban, megnézni a csillagokat és hallgatni az éjszaka neszezéseit, ami órákkal később lett volna még.
Minden nap a kertben égig érő dízelfa ágaira csimpaszkodva várta meg a naplementét, akkor is, a Brazília-Olaszország döntő napján is. A különbség annyi volt, hogy addig az anyjának engedve mindig lemászott a fáról, ha szólították vacsorához. Aznap viszont a füle zúgása megakadályozta. Túl sok volt, túl harsányak, túlságosan is erősen szaglottak.
Az anyja kérte egyszer, még egyszer, de a harmadikra már megindult felfelé. A kislány eleinte csak figyelte, ahogy az anyja ügyesen kapaszkodik, de lassú volt, lomha. A fa pedig olajosan nedvedzett néhol. A kislány nem volt elég gyors. Az utolsó pillanatban kapta el az anyja karját a csuklójánál, de a nő sokkal testesebb volt nála. Magasabb, súlyosabb, és ember. Nem volt képes arra a szorításra, amire a kislány. Néha még mindig látja, a mai napig azt a rémült pillantást, amivel az anyja figyelte, mielőtt kicsúsztak volna az ujjaik egymásból. Mielőtt az anyja szörnyen szerencsétlenül esett. És a mai napig emlékszik a vér fémes ízére, ahogy a levegővel megtöltötte a tüdejét. A következő pillanatban már az apjáért üvöltött torkaszakadtából. Mire a férfi kiért hozzájuk, már az anyja mellett kuporgott a kislány, már az ujjait mártotta bele az anyja vérébe a halántéka mentén, érezve a kő élesen érdes felületét az ujjbegyein is.

Tűz
Az első átváltozásnál az apa kontrollálta a kislány félelmét, az elvesztés őrjítő dühét és a gyász kínjait. Mindet egy pontba sűrítette össze a kislánynak, hogy az energia úgy áramoljon végig rajta, hogy a legkisebb fájdalom tépje szét a testét. Szó szerint, és ha a férfi őszinte akart volna lenni, a mai napig hallotta visszacsengeni a fülében a kislány szenvedését, ahogy a hús tépte szét a saját testét, ahogy a bőr mállott szét, felfedve az igazi énjét. Az íriszben rejlő aranyló prizma vette át a búzakék helyét, a sűrű fekete hajszín pedig vöröslő foltokban merült el a szürke és fehér bundában. Kölyöknek tűnt csak, egy apró teremtménynek, de az ereje méltó volt a nevéhez, az apa szemében megbújó könnyek nem csak a gyerekének ártatlanságának elvesztéséből fakadt, hanem a büszkeséget is fémjelezte.

Föld
A gimnáziumot már San Diego városában kezdte meg a lány, a hátuk mögött hagyták a csonka családjukat szimbolizáló Brazíliát. Az apja mindig is fontosnak tartotta, hogy a lánya megfelelő oktatásban részesüljön, ezért az iskolában már szinte akcentus nélküli angolra váltva beszélt. Csak a haragtól átitatott szitokszavakban rejlett meg a brazil portugál eredet. Már nem volt, aki visszafogja. Az anyja pogány hitvallását felváltották az apja szigorú előírásai, és ha éppen a lánya elbukott egy feladat előtt, muszáj volt szembefordulnia a félelmekkel. Az elnyomással, a kisebbséggel, a bőrszínnel, az új kultúra megismerésével. Már nem volt egy példakép sem a gyengébbik nemből, akire felnézett volna, és az amerikai családmodellek teljesen más képet mutattak a boldogságról. Már nem volt senki, aki megmutassa, hogy a nő gyengébb, hogy a nő esetlen és védelemre szorul. Csak azért, mert nő.
Estéket töltött azzal, hogy a nagybátyjának elpanaszoljon mindent. A nappalait pedig azzal, hogy egyre jobban feszegette a határait. Tudta, hogy mire képes, hogy kit tud meggyőzni és ki az, akivel azt tesz, amit csak akar. Az akaratgyenge lényeket nem kedvelte, a hisztit pedig ha tehette, elkerülte.
John Norton volt az első, akit tizenhat éves fejjel nekivágott a szekrénysornak az iskola folyosóján. A nála egy fejjel magasabb és legalább harminc kilóval nehezebb testet pillecukorként taszította el Harry Boyd satnya teste fölül, aki magatehetetlenül nyüszített a megváltásért. Genesis keze ökölbe szorult, a levegő pedig nehéz félelem esszenciával iparkodott az orrán át a tüdejéig. Érezte a félelmet, érezte a megdöbbenést és csak akkor eszmélt fel, hogy nem kellett volna. Akkor, amikor csupán tizenhat szempár szegeződött rá. Norton bandája és Boyd kocka egylete. És volt ő, aki mindig is inkább a fiúk társaságában érezte magát otthon, ahol nem kellett a shoppingolás lázában égnie, ahol nem az volt a legfontosabb, hogy ki melyik fiúval kavart és ki milyen pletykát hallott. Ott a pornóról volt szó. Genesis tizenöt volt, amikor David társaságában megnézte élete első felnőttfilmjét. Az apja kegyetlen haragra gerjedt, és azóta is ki volt tiltva a házból Dave. De legalább azt elérte, hogy az apja ne tépje szét a kölyköt. Még csak tizennyolc volt és Genesisnek tetszett, hogy valaki merte fűzni. Tudta azt is, hogy hamarosan elveszti a szüzességét. Ha nem otthon, akkor majd David apjának házában.

Fém
- Édes jó istenem - az apja fohászra kulcsolta a kezeit az ajtóban állva, Gen pedig a tükörből nézett hátra az apja őszbe vegyülő hajára. Aztán az imádott alak szemeit figyelte. Túl a hatvanon is fitt volt, erős és szikár. Tekintélyt parancsoló, amilyennek San Diego alfahímjének is kell lennie. A kulcscsontja mentén húzódó már rég begyógyult sebeket büszkén viselte magát. Genesis évekkel korábban halálra váltan nézte végig a hatalmi harcokat, amit az apja vívott meg a pozíciójának megszerzéséért és annak megtartásáért. A tűzbe is követte volna az idősebb Navarrot. - Nem akarsz valamiféle ruhát felvenni? Ha így meglát, előttem fog meghágni téged, és bármennyire is büszke vagyok rád, nem akarnám látni. Hallani sem - Az ébenhajú nő felsóhajtott, az utolsó vonalat húzta meg a bíbor rúzzsal az ajkán.
- A férfiaknak nem a szkafanderbe bújtatott női test tetszik, apa - mosolyodott el, de nem vette magára. Volt már pucér eleget és a prűdség hiányzott a repertoárjából. Még az apácák közé is bőszen beballagott volna ádámkosztümben, ha kellett volna. Hogy a hite engedte volna-e.. kérdéses. A katolicizmus kötelékei az utóbbi években egyre inkább meglazultak, de élt még benne az anyja pogány hitvallása is. Három évvel ezelőtt vált hibriddé, mondhatnánk azt is, hogy rosszkor volt rossz helyen, de az túlságosan is egyszerű lenne. Túlélte és látta, ahogy az anyja meghalt. Az viszont nagyon nem volt ínyére neki, hogy ugyanazt az utat megjárta, mint a saját anyja. A túlvilágból semmit nem érzékelt, a pillanat tört része alatt szűnt meg dobbanni a szíve, és indult ismét működésbe. Az emberi test tökéletes. Megújuló forrás, mindig pulzáló robotpilóta. - Te pedig már nagyon azt akarod, hogy nyugtod legyen tőlem, tudom - széles mosollyal nézett hátra rá már a válla felett, és ahogy megfordult, teátrálisan meghajolt előtte, mintha cirkuszi előadáson lettek volna és az apja lenne a közönsége.
- Ám apám óhajának eleget teszek, ó uram - nevetett fel, amint felegyenesedett, és az utolsó pillanatban kapta el a feje felé repülő vázát. A mandulaívű körmei mélyedtek a műanyagba, de a nevetése nem halt el. - Tudod, választhattál volna valaki olyat is, akinek nem halott görögök a haverjai. Ki tudja, milyen fura szerzet lesz.