Jó helyre születtem, valószínűleg ezt mondaná bárki, akit megkérdezel, és én is így érzem. Már egészen kis koromban is én voltam a legnépszerűbb srác az osztályban, ami csak tovább fokozódott, amikor bejött a képbe a kosárlabda, na meg a serdülőkor. Jót tett nekem az idő, az utóbbi egy évtized különösen. Az egyetemi kosárcsapat sztárja voltam, és mindenki azt hitte, hogy egyenes lesz az út számomra az NBA-be, de van, hogy az élet közbeszól. Egy térdsérülés. Legalábbis ez volt az ok, amit a nyilvánosság elé tártam, bár a valódi indok jóval prózaibb volt.  Pont az, ami miatt nem akartam sem a profik közé kerülni, sem a környéken maradni: szerelem. Nyálasan hangzik, mi? Jah, pláne, hogy az egyik legjobb barátomról  volt szó. Hosszú történet, de a lényeg, hogy meghoztam a döntésemet, ami a diploma megszerzése után elég távol vitt Texastól, és mindentől, ami előtte sokat jelentett számomra. Évfolyamelsőként végeztem az MIT-n, programozás szakon, nyitott könyv volt előttem a világ, én pedig a nyugati partot választottam, és azon belül is azt, ami a leginkább hajtott, a rendfenntartást. A Szövetségieknél kerültem alkalmazásra, mint programozó, amire büszke vagyok, ahogy arra is, hogy veszettül jó vagyok abban, amit csinálok! Ritkán jártam terepen, és nem is vágytam rá, sokkal jobb volt a “barlang” hűvöse.
A másik felem azonban mindig is utálta a bezártságot, ezért kapva kaptam az alkalmon, amikor megüresedett egy hely a terepeseknél. Az új partnerem vérfarkas. Nagyon enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem a kellemes természetéről híres, és nehezen dolgozta fel, hogy egy animágust osztottak be mellé, de némi összecsiszolódás után egészen jól tudunk már együtt dolgozni. Még ha a természet szabadságát nem is adhatta meg a terepmunka, egy fokkal azért jobb lett a helyzet. Csak az a zsigeri viszketés ne lenne… anyám szerint majd elmúlik, ha megtalálom azt a boszorkányt, akihez a kötelékem fűz. Egyszerű, mint a pofon. Csupán néhány milliárd földlakó közül kell meglelnem azt az egyet, mi lehet ebben a nehézség? Az, hogy mindig akkor csap a képedbe a lengőajtó, amikor épp nem számítasz rá.

***

Fülemben dobol a vérem az eremiben felgyülemlett adrenalintól, feszült figyelemmel várom a társam jelzését. Egy… kettő… há… egy hajszálon múlott az előnyünk, de nincs idő ezen rágódni, egy pillanat alatt kell feldolgozni azt a káoszt, ami az arcunkba robbant, amikor kinyílt az ajtó, és fegyverropogás hangja töltötte meg a teret. Ilyenkor mintha lelassulna az idő, a zaj egy nagy masszává mosódik, ami rátelepszik az elmédre, de közben sokkal többet látsz, mint amit az adott pillanatban felfogsz.
Előre lendülök a pillanatnyi ellenséges tűzszünetet kihasználva, hogy az ajtóban tömörülő golyófogó góc helyett használható támadóerőt jelentsünk. Az egyik betonoszlop mögé rejtőzöm, onnan igyekszem felmérni a terepet. A beépített boszorkányunkat, Lenát a földön fekve látom, nem is olyan messze tőlem. Valószínűleg ő kapta az első lövést, ami idő előtt robbantotta ki a tűzharcot. ~A francba!~ Ennek rohadtul nem így kellett volna alakulnia! Öten vannak még előttünk, ketten éppen a terem hátulja felé tartanak, míg hárman fedezik őket. Jelzek a társamnak, majd elindulok jobbra, nagyrészt ládák, és a többi itt raktározott holmi takarásában, és a menekülők után eredek. Gyorsan mozgok, és még gyorsabban mérem fel a helyzetet. Nemsokára már az egyik védekező oldalában vagyok, alig három méterre tőle. Nem vesz észre, biztos abban, hogy senki sem jutott át a védelmi vonalukon, holott abban nagyobbak a lyukak, mint a halászhálón. ~Amatőr.~ Egyszerre gúnyos és tényszerű a fejemben a megállapítás, miközben egy lövéssel elkapom a fegyvert tartó karját, kiiktatva a harcból, legalább egy időre. A fiúk megoldják a többit. Én most másra vadászok. Arra, aki miatt ide jöttünk.
A terem hátuljába érve a vészkijárat résnyire nyitva, besurranok rajta, majd némi habozás és hallgatózás után elindulok felfele a lépcsőn.
- Alfa team, két gyanúsított a vészkijárat felé menekült. Követem őket a tető felé.
Szólok bele a komm egységbe, miközben már kettesével szedem a fokokat. Egyre inkább elhal mögöttem a tűzharc zaja, és élesebben hallom a lépcsőn kopogó lépteket. Csapódik a tetőajtó, ami még két emelet. Zihálva torpanok meg az ajtó előtt, kirúgom, és úgy kémlelek ki, célra tartva a pisztolyomat. Nem látok azonban senkit, de hallok valamit. Valamit, aminek nem kellene itt lennie. Egy közeledő helikopter rotorjának hangja válik ki a lenti utca tompa zajából. Kiugrok, megkerülöm a lépcsőház betontömbjét, és megpillantom végre a két menekülőt. Egy warlock a vámpír testőrével.
- Állj, FBI, fel a kezekkel!
Kiáltom el magam, miközben rájuk szegezem a pisztolyomat, de mást már nincs alkalmam tenni. Amikor tekintetem találkozik a warlockéval, mintha egyszerre fagyna meg, és forrna fel az ereimben a vér. Megremeg a kezemben a pisztoly, aztán szépen, lassan lejjebb ereszkedik, végül egy csattanással a földön landol. Látom rajta ugyanazt a megdöbbenést, ahogy megrohan az érzelem- és gondolatfoszlányok kavalkádja, ami valószínűleg az én arcomról is üvölt, de aztán lassan elmosolyodik. Egyszerre veszélyes és kedélyes a mosolya, az én hátamon pedig égnek áll tőle minden apró szőrszál. Amik néhány pillanat múlva már nem is olyan aprók… eszembe sem jut küzdeni az átváltozás ellen, amiközben elvesztem őket szem elől, és aminek a végén egy róka próbál kikecmeregni a ruhahalomból.
A földön heverő adóvevőből hallatszó kérdések és utasítások elérik ugyan kiélesedett érzékeimet, de válaszolni nem tudok rájuk. Mire a csapat két másik tagja felér a tetőre, már csak a helikopter távolodó sziluettjét nézhetik mellőlem. Isac hiába igyekszik gyorsan reagálva eltakarni az állati alakom a nyomában haladó Tony elől, baromira nem sikerül. Remek. Még a pszichológusi konzultáció miatt is elővehetnek. Mintha ennyi nem lett volna bőven elég.

- Ez mégis mi a franc volt, Walker ügynök?
Hangzik később a kérdés cseppet sem türelmesen a főnököm szájából, akinek az irodájában ülök “kihallgatáson”. Ott hever előtte mindegyikünk jelentése az akcióról, aminek simán kellett volna csúsznia.
- Nem tudom, Uram. Egyszerűen elveszítettem a kontrollt az átváltozásom felett.
Válaszolom a tőlem telhető legmeggyőzőbben. Mert bár valóban ez történt, a teljes igazság sokkal mélyebbre nyúlik ennél. Én tudom, mert éreztem. És tudom, hogy Ő is érezte. Csak azt nem gondoltam volna álmomban sem, hogy a kötelékem valaki olyanhoz fog fűzni, aki teljesen másképp látja a világot, és akit rács mögé kellene juttassak.
- Remélhetem, hogy többször nem fog ilyesmi előfodulni? Nem egyszerű takarítani ilyenkor maguk után.
Elnyomom a bosszús, fáradt sóhajt. Mert fenn kell tartani a békét és a tudatlanságot. Ezt mindig is beláttam, de ettől cseppet sem lesz kellemesebb, hogy lényegében kihasználnak. Bezzeg amikor valami szar kerül a ventilátorba, mindenki csak legyezget. Nem az én hibám volt! Nem mintha ezt bármikor a főnököm fejéhez merném vágni.
- Mostanában amúgyis rendetlenkednek a képességeim. Lehet, hogy vissza kellene vonulnom a terepmukától.
Megszoruló állkapoccsal ejtem a szavakat, de tudom, hogy most ez lenne a helyes lépés. Amíg fogalmam sincs, melyik helyzetben hogy fog reagálni a testem, minimalizálni kell a járulékos problémákat.
- Az első értelmes javaslat magától, Walker. Szóljon a társának is, hogy holnaptól le vannak véve erről az ügyről, és mereszthetik a seggüket az íróasztaluknál.
Isac utálni fog ezért az indítványért, de csak túlélem.
- Igen, Uram.
Azzal engedelmeskedve az elbocsátó kézmozdulatnak, felállok, és kisétálok az irodából. Meg sem kell szólaljak, és már tudom, hogy a patnerem mindent hallott, és valóban nem boldog.
~Az élet szívás.~
De remélem, legalább jó whiskyt kínálnak mellé.