Apám mindig is tudott édesanyám különleges képességéről, és arról is, hogy a gyermekeik örökölték a mágiáját. Nem zavarta, de nem is igazán volt boldog tőle, hogy anyám nem rejtegette a család előtt boszorkány mivoltát. Apám igazából csak a céggel volt elfoglalva és azzal, hogy felküzdötte magát a ranglétrán az ügyvezetői pozícióig az Egyesült Államok egyik kiemelkedő biztonságtechnikai vállalatánál. Mióta elkezdtem az iskolát, azóta azt hallgattam tőle, hogy mindent azért kell tennem, hogy megtarthassam a céget a családunk tulajdonában, ugyanis az évek alatt megvásárolta a többségi részt. Ezzel akarta biztosítani a család jövőjét.
Amikor kamaszkoromban megtapasztaltam a saját mágiámat, anyám ujjongott, mindenre meg akart tanítani, és bár ennek apám nem igazán örült, nem tudta megakadályozni. Ennek ellenére minden lehetséges módon igyekezett leterhelni, újabb és újabb dolgokat talált ki, elsősorban különórák formájában, amikre szerinte mindenképpen szükségem volt. Így tanultam meg zongorázni, majd gitározni, franciául, olaszul, spanyolul, kínaiul és svédül beszélni, valamint karatézni és úszni. Nem bántam meg ezek közül semmit sem, ám nem is tántorítottak el a mágiától sem. Édesanyám mindenre megtanított, amit tudott, a húgommal együtt, aki hasonló kiképzésben részesült, mint én, néhány év késéssel.


A felnőttkor küszöbén sok mindennel törődtem, csak apám szavával nem. Természetesen tanultam – magam miatt, azonban a szabadidőmben leginkább nőkkel és a mágiával voltam elfoglalva. Emlékszem, óriási felháborodást váltottam ki apámnál, amikor két lánnyal találtak otthon és mindhárman csupaszok voltunk a szüleim hazaérkezésekor. Apám minden szavára emlékszem, akkor hidegültünk el egymástól végleg.
– Mi az istent gondoltál? És ki ez a két kis ribanc? Azt hittem komolyabban veszed, amire tanítani akarlak, de látom, hogy egyszerűen csak leszarod mindannyiunk jövőjét... Ehhez csak gratulálni tudok!
– Igazán köszönöm, apa! Értük pedig nem kellett fizetnem, úgy mint neked.
Azzal kézen fogtam két bájos barátnőmet, és kisétáltam a szobából, magam mögött hagyva szótlanul hápogó apámat.
Másnap megfenyegetett, hogy kitagad, amire én arcon nevettem, és közöltem vele, hogy amennyiben nem kívánja elveszteni a cégét, amit sose tenne meg, kénytelen lesz énrám számítani. Nem is beszélve arról, tudok a kis kalandjairól egy bár hátsó, diszkrét helyiségében, ami ha kiderülne tönkre tenné, az egész kibaszott álmát, és abba anyám belerokkanna, ez utóbbiért pedig gondolkodás nélkül kizsigerelném. Döbbenet ült az arcára, azt hiszem akkor jött rá, hogy a fia a legnagyobb ellenségévé vált, és egyben az egyetlen lehetőségévé. Nem tetszett neki. Nagyon nem. Akkor leroskadt a székébe, legyőzetett, és csak bólintott. Később megtudtam, hogy amint elhagytam a szobát elsírta magát. Ez a tudat, mai napig boldogít. Ekkor alig voltam huszonnégy éves.


Néhány éve dolgoztam még csak az apám cégénél főállásban, amikor meghalt. Nem voltam szomorú, szemmel láthatóan anyám sem, inkább csak a mindenki által elvárt könnyeket ejtette el. A temetés másnapján büszkeséget láttam a szemében. A húgom addigra megtalálta élete párját, állapotos volt az első gyerekével, és elnyomta mágikus képességeit, mert ő mindenképpen normális életet akart élni. Anyánk ebbe nem szólt bele, amit én egyértelműen furcsálltam, és próbáltam is megérteni, de nem adott rá egyenes választ. Aztán Norah bejelentette a költözését, én pedig teljesen átvettem az irányítást a cégben, át is formáltam a dolgokat, csupán azért, hogy apám emlékét is eltörölhessem onnan.


A vállalat átalakítása után nem sokkal találkoztam Patriciaval. Nem is tudom, milyen indíttatásból karoltam fel, de valamiért vonzott ez a nő. Folyton ő járt a fejemben, miközben nem is akartam foglalkozni vele. Mégis segítettem neki, munkát és lakást adtam neki, tanítottam, kiderült, hogy rendkívül tehetséges boszorkány. Különleges szerepet töltött be az életemben, főként azért, mert ebben az időben veszítettem el édesanyámat, így Patricia pótolta valamilyen formában az egyetlen ténylegesen fontos asszonyt az életemben. Különleges kapcsolat alakult ki közöttünk, olyasmi, ami nem mindenkivel lehetséges.
Ez idő tájt kezdtek el megváltozni a dolgott Seattle-ben és ekkor kezdett körvonalazódni bennem a cél, amelyért mindmáig küzdök: egyeduralkodóvá válni a természetfeletti világban. Patricia osztozott velem az elképzelés nagyszerűségében és a terv kivitelezésében is. Az elsődleges feladat így az volt, hogy beépüljek a városi tanács titokban mozgolódó Békefenntartói közé, ami messze nem volt akkora kihívás, mint azt először gondoltuk. Természetesen senki nem tudhatta meg sem akkor, sem most, hogy miért is akartunk bekerülni közéjük. És bár Patricia nem kotyogta el soha ezt a kis apróságot, folyton összetűzésbe keveredett eddig is a városiakkal, és így velem is állandó vitákba fulladnak a beszélgetéseink.
Ezután futottunk egymásba Thaddeusszal, akihez fogható warlockkal még nem találkoztam, és akiből kiváló szövetségesem lett. Bár jóval idősebb nálam, úgy gondolom, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolat alakult ki közöttünk. Ennek fényében őt is bejutattam a seattle-i belső körökbe, hogy könnyebb legyen véghez vinni a céljaimat. És ő csak a kezdett volt, hiszen azóta több boszorkánynak és warlocknak sikerült beépülnie, mint azt a Békefenntartók valaha is gondolnák.


Egyetlennek maradni a természetfelettiek világában… rengeteg időt és energiát emészt fel, ennek fényében igen kitartónak és türelmesnek kell lennie annak, aki ilyesmire vállalkozik. Én pedig rendkívül türelmes voltam, ha volt mire várnom. A terv pedig működésbe is lépett hónapokkal ezelőtt, melynek ára vér volt, sok vér. Sok természetfeletti faj vére. De még több kell, hogy megszűnjenek a nem kívánatos szerzetek ezen a földön.