Karen & Darius

- Képtelen vagy megölni, tudtam én – mormoltam a tarkóm masszírozva. Nem mondanám, hogy ne érteném meg. Alighanem majdnem megpusztult a vágytól, hogy újra láthasson. – Nem tudsz nélkülem létezni, valld csak be! – mondtam, és közben enyhén megráztam a fejem, de nem segített. Bármi is volt az, amivel kiütött engem, nem ürül ki olyan gyorsan a szervezetemből. Nem csoda. Karen mindig is egy kegyetlen ribanc volt, a gyors szenvedés és halál sosem volt az ő módszere.
- Azt hittem ezt szereted. A sok nemes rohadék között nem találtál magadnak senkit – mondtam, ahogy kinyúltam a ruhák felé, és gyanakodva vettem őket a kezembe. – Ezért kellettem én neked – mert több voltam, mint az a sok kikent kis pöcs, akik próbálták őt szédíteni. Vagy épp kevesebb voltam, nézőpont kérdése. Akárhogy is, én voltam az, aki érdekelte őt, nem a vagyon, meg a csillogás. Az embernek nincs szüksége arra, amije már van. Nem azt keressük, amit ismerünk, az unalmas. Újdonságra vágyunk. – Nincs neked olyan erős önuralmad, szívem – nyaltam meg a szám sarkát, ahogy felpillantottam rá, miközben levettem magamról a ruháimat, nem igazán szégyenlősködve előtte. Nem csak ismeri a testem, de szereti is, akkor meg minek rejtegessem?
Seattle. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom, hol van a térképen. Mikor utoljára itt voltam, nem direkt kerültem ide, és a rövid itt tartózkodásom egyetlen percére sem szándékoztam józan lenni. - Deja vu érzésem van– jegyeztem meg a szavait hallva, amikre nehéz volt odafigyelni, miközben magamon éreztem az érintését. – Nagyon hiányozhattam – tettem hozzá, felsóhajtva. Elvégre, csak úgy nem hozott volna ide. – A végén még kiderül, hogy én vagyok a gyengéd – pillantottam rá a szemem sarkából. Ez már rég kiderült. Csak szereti tagadni. – Ez már szinte romantikus …  - folytatni viszont nem tudtam, mikor megéreztem az ajkai ízét. – Nehéz lenne ilyen látványról lemondani – a tekintetem  a nyakáról lefelé, a mellére siklott, a kezem pedig a derekáról a fenekére csúszott és belemarkolva húztam közelebb magamhoz. – Na és te mit fogsz tenni annak érdekében, hogy ne akarjalak megölni? – kérdeztem, a nyakát csókolva, az üvegfalnak nyomva őt, hogy ne hátrálhasson.

Karen & Darius

Felmordultam, mint, akit hirtelen keltettek fel egy álomból. Éreztem, ahogy valami finoman karistolja az arcomat, de egy morgásnál többre nem futotta. De rohadtul fáj a fejem. Ki se nyitottam még a szemem és már úgy érzem magam, mint aki egy korláton készül átesni. Nem nyitottam ki továbbra sem a szemem, helyette inkább az orromra hagyatkoztam. Szinte semmit nem éreztem, csak …whisky-t. Fasza, akkor nem döglöttem meg. Utána azonban más illat is megütötte az orrom. Ribanc parfüm. Karen. Picsába, akkor mégiscsak megfogok dögleni.
Kitisztult annyira a fejem, hogy már a szavai is eljussanak hozzám. Mintha az agyamba beszélne … de utálom ezt a nőt. Lassan, óvatosan nyitottam ki a szemem, miközben mozgatni kezdtem a végtagjaim, amennyire hirtelen tudtam, hogy felmérjem ezúttal mennyire láncolt meg. Kis híján le is esek a kanapéról, mert arra számítok, hogy a láncok majd megfognak, a fogságot jelentő bilincsek hideg érintése azonban elmarad.
- Mondd, hogy nem haltam meg, ezt a poklot nem érdemlem – kértem, ahogy felültem és óvatosan körbepillantottam, mert a nyakam úgy fájt, mintha letekerték volna a fejem a helyéről. A nyakam … az a köcsög nyakon lőtt! – Az a szarzsák, aki lelőtt, a te csicskád volt, mi? – pillantottam felé a nyakam dörzsölve.  – Hol a tökben vagyok? – kérdeztem már kitudja hanyadszorra valamit, ahogy körbe néztem. Tuti, hogy nem itt lakom. Karen ízlése sem tükröződik vissza róla. Sehol egy középkori kínzóeszköz, vagy bármilyen más tárgy, amivel embereket lehet kínozni.
Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem Karen hátsó feléről, hogy a kanapé mögé nézek, és a szoba más pontjai között kapkodva a tekintetem keressek valamit, amivel leszúrhatom. Soha nem hittem volna, hogy ezt mondom, de kissé gyanakvóvá tett az, hogy nem vagyok kikötve egy cölöphöz, mint valami kivert kutya. Azt kinézném belőle. Ez szokatlan, hozzá képest. Hacsak ….
Az ölembe pillantottam és nyeltem nagyot. Nem. Azt érezném. Vagyis … a hiányát biztos érezném, elvégre több, mint háromszáz éve lóg a lábaim között. Nem, nem vágná le. Túlságosan is szereti. Ezzel nem csak nekem, de magának is ártana. Pillanatok múlva aztán megkönnyebb sóhajjal dőltem hátra, miután pár hosszú pillanatig a látványba feledkeztem, és éreztem, hogy megmozdul valami odalent. Picsába. Még sosem örültem ennyire ennek.
- Hogy álltad meg, hogy levetkőztess? – kérdeztem, ahogy az ingemre pillantottam, ami a mellény alatt vöröslött az odaszáradt véremtől. – Na és azt, hogy kiláncolj? Leszokóban vagy? – kérdeztem, ahogy felálltam a kanapéról és mögé léptem, teljesen hozzásimulva, a haját a másik vállára söpörve a nyakát csókoltam. – Én megfogadtam, hogy nem piálok többé – suttogtam a fülébe, majd a kezemmel az övé után nyúltam, hogy a whiskys poharat, amit tartott, a számhoz emelhessem. Mondjuk, hogy nem mindig tartom be. Megfogadtam azt is, hogy megölöm. Rohadjon meg, amiért ilyen jól néz ki. Könnyen menne, ha bányarém lenne.
- Mi a … -  akad meg a pohár a szám előtt, majd elengedem Karen kezét, és az elém tárulkozó látványt figyelem. Az egész szobában ablakok vannak falak helyett, hogy a picsába nem vettem eddig ezt még észre? – Seattle? – kérdeztem értetlenül, Karen mellé lépve, miközben a tekintetemmel a Space Needle-t néztem. – Baszki. Meddig voltam kiütve? – kérdeztem, továbbra sem véve le a tekintetem a toronyról. Az aranyhalam szinte tuti éhen döglött, míg én kiterülve feküdtem itt.