Csak egy test voltam a zord, sötét világomban. Hideg volt, szellemekkel táncoltam, és a hangok a fejemben nem engedtek jobb útra térni. Másodpercek töredékében éltem le minden napjaimat, akkor voltam önmagam, majd újra bevackoltam az ezernyi fájdalommal teli kalitkámba.
- D, kérlek szedd össze magad! - éreztem ahogy Marcel keze hozzáért az arcomhoz, elsöpört egy kósza hajszálat a látóteremből, és meleg csókot lehet a homlokomra. Reszkettem. Marcel szorosan magához ölelt én pedig sírtam, bömböltem és visítottam mint egy veszett róka akit kergetnek. Csak a saját üregembe akartam menekülni, távol mindentől. A saját kudarcomnak éltem meg minden egyes napot. Ostoroztam magamat, hogy miért nem figyeltem jobban, hogy miért nem voltam erősebb? Ha jobb lettem volna akkor újra velem lehetne Kol. De azon az estén mikor megpróbáltam visszahozni az élők közé, mindent elrontottam, egy életre. Csak arra emlékszem, hogy puha, meleg vér folyt az orromból, szememből és fülemből egyaránt. Éreztem, hogy fáradok de minden varászerőmet Ő rá összpontosítottam. Ájultan feküdtem a hideg kövön és nem éreztem mást csak a mérhetetlen ürességet és a múlni nem akaró fájdalmat.

New Orleans éjszaka a hold homályában olyan gyönyörű, üres és rémisztő. Mégis kedvem volt sétálni a sötét sikátorokban még úgy is, hogy Marcel szigorúan megtiltotta, hogy egyedül mászkáljak. Mostanában ez senkinek nem biztonságos főleg nem egy Claire boszorkánynak. Szorosabban fontam össze magamon a kabátomat, hogy kevésbé érezzem a hideg szelet. A kiürült utcák falai minden egyes zajt visszavetettek magukról, az egerek cincogását, a macskák nyávogását, egy-egy üres palackot kapott fel a szél és vágott a földnek. A levelek rezegtek, és a saját lélegzetvételemet és szívdobogásomat is hallottam a csöndben. A lábaim automatikusan vitték testemet, az agyam azonban teljesen máshol járt, hallgattam a neszeket és próbáltam eggyé válni a körülöttem lévő természettel.
Hirtelen erős kéz szorította meg alkaromat és rántott be egy sikátorba, testével a falnak nyomva, szabad kezét a számra tapasztva. Sikítottam volna ha lett volna akár csak erőm is, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ismerős szempárba meredtem mégis más volt mint a megszokott.
- Most elengedlek de ígérd meg, hogy nem bántasz! - kötötte a lelkemre az ismeretlen én pedig ha akartam volna se tudtam volna megmozdulni nem, hogy csak akár egy varászlatot is kipréselni magamból. Feltartott kézzel kezdett el hátrálni, jelezve ezzel, hogy ő sem szeretne bántani engem. Ledermedtem, kezeim esetlenül lógtak a testem mellett, a szám résnyire nyitva maradt, és levegőt is elfelejtettem venni. Éreztem ahogy a tarkómhoz ér a hideg fal és ez egyszerre volt jóleső és borzalmas. A férfi kissé oldalra döntötte fejét és a szája sarkában megjelent egy apró mosoly, pont olyan amilyet hónapok óta látni akarok.
- Kol? – ejtettem ki végül a számon a nevét és az ismeretlen arcú férfi az összes fogát megvillantva vigyorgott rám. Azt a lépést amit hátrált az előbb most újra áthidalta és kezei közé vette arcomat. Szédülni kezdtem. Lehunytam pilláimat és magamba szívtam bőrének az illatát, simultam a tenyerébe mint egy macska és úgy éreztem, hogy a milliónyi üresség amit a lelkembe vackolt kezdett megtelni érzésekkel, emlékekkel. Hideg könnycsepp gurult végig az arcomon és nem akartam elhinni, hogy újra két keze között fog.
- Gyönyörű vagy Davina Claire, melengeti a szívemet látványod. – kinyitni szememet fájdalmas volt, s szokatlan. Az arc amit láttam ismeretlen volt, mégis az érintés, a hang, a mosoly és az illat ugyanaz mint amibe én oly rég beleszerettem.
- Tudom, ez nem az a látvány amit ismersz, de mondd, hozzá tudnál szokni? – éreztem ahogy szám kiszáradt, és szólnék de nem jön hang a torkomon. Meredtem erre az új arcra, vágytam őt megérinteni de féltem, hogy ez csak egy álom, melyhez ha hozzá érek szerte foszlik és én újra visszaesek abba a sötét verembe ahol vergődtem hónapok óta. Kol szemei elsötétedtek és ugyanazt a fájdalmat és bizonytalanságot véltem felfedezni benne mint amit én éreztem most magamban.
- Áh, vagy úgy. – lehelte ki szinte alig hallhatóan a szavakat a száján majd elengedte arcomat és hátrálni kezdett. Én úgy löktem el magam a faltól mintha az életem múlna rajta s már kaptam is csuklója után. Szorítottam ahogy csak bírtam, és azért imádkoztam, hogy el ne tűnjön. Másik kezemmel arcához nyúltam és ujjbegyemmel végig simítottam homlokát, halántékát, szemöldökének vonalat, arccsontját, álla vonalát s végül alsó ajkán pihentem meg.
- Tényleg te vagy az? Olyan más lettél. – suttogtam, tovább folytatva az ismerkedés arcának összes vonalával. Annyira más mint amit megszokott a szemem, a lelkem mélyén viszont érzem, hogy Ő az.
- Istenem, de hiányoztál! És igen, azt hiszem meg tudok barátkozni ezzel arccal is. – csúsztattam le kezemet a tarkójára s vontam magamhoz, hogy érezhessem ismét szájának ízét. Óh igen, ez az én Kol Mikaelsonom.