Az Üresség kimondhatatlan. Végtelen és nincs sehol, örök és állandóan változó. Az Üresség nem kifejezetten egy hely, inkább egy állapot. Az élet és halál küszöbe. Sziklák és köd, semmi más. Nincsenek az égen csillagok. Nincs ég. Egyetlen dísze a távoli, fakó emlékekből alkotott kis szigetek, amiket sosem érhetsz el. Negyven évig az én börtönöm.

Skócia, 1899. Felhorkantottam, hirtelen kitépve magam a kábaságból, melynek jól sejthetően volt köze a homlokomból a szemembe csöpögő vérhez és a méretes kőhöz előttem. Mozdulni akartam, de nem tudtam, a nyakamat vastag kötél ölelte körül, amely már sértette a bőrt, bakancsom orra pedig alig érte a talajt a szikár festőállványra kifeszítve. Majd figyelmem a hirtelen felcsendülő női hang vonta magára. – Még szerencse, hogy nem tanítottam meg neked minden trükkömet. És tudod, rémesen nehéz vagy. – A nem messzi sziklaoltár mögött az anyám ténykedett. Ahogy lassan, de biztosan tisztult a látásom, egyre kínosabban éreztem magam és nem a fojtogató kötél miatt. Jobban aggasztottak a felém vezető, kék fénnyel pulzáló rúnák, melyek Hypatia karjait is borították. – Thaddeus. Ne ficánkolj. – Mindig ezt csinálta. Mézédesen beszélt, amikor igazán ártó szándékkal közelített. – Figyelj, kicsim. – Szavai kíséretében az oltárt megkerülve közelített felém. Komolyan? Alkudozni akart? Ha mozdulni tudtam volna, feltéptem volna a torkát. De minél inkább küzdöttem, annál erősebb volt az indák mágikus a szorítása. – Szükségem van az erődre. A hatalmam sokszorosára nő, amíg az Ürességből táplálkozom. És belőled. Ha egyszer felébredsz, emlékezz, ki adta neked vissza Jessamine-t annyi évvel ezelőtt. – Vagyis tartott a bosszúmtól, ugyanakkor szorult a nyaka körül a hurok valaki nyomására – az övé körül legalább csak átvitt értelemben – és ahelyett, hogy segítséget kért volna, egyszerűen elvette, amire szüksége volt. Mindig ilyen volt.

Negyven éven át táplálkozott a mágiámból, míg én kőbe zárva senyvedtem. Nekem pedig épp ennyi időbe telt kijutnom az általa kreált Ürességből. A II. Világháború hajnalán találtam magam. Kiszipolyozva, halandóként.

Mi mást tehettem volna, új személyazonossággal csatlakoztam a sereghez. Úgy is, hogy már nem védett mágia. A háború után pedig rám mosolygott a szerencse. Rájöttem, hogy elképesztő vagyonra tehetek szert, ha belépek a háború utáni feketepiacra Európában. Kereskedni kezdtem. Amihez előbb persze el is kellett lopni a muzeális értékű műtárgyakat és antikvitásokat. Az évek alatt kiképeztem magam. Módszeresen tanultam meg mágia nélkül élni, feltörni bármely széfet, használni bármely akcentust, halandóként is a megtévesztés mesterévé váltam. A bűnügyi találékonyságom persze felhívta magára a figyelmet és hamar a címlapokra kerültem Európa-szerte. És még így is, csak a hatóságok vakszerencséjén múlt, hogy az ötvenes években végül sikerült elkapniuk. Nekem is kijutott abból a bizonyos vakszerencséből. Ekkorra már kezdett visszatérni a mágiám. Halandóként nem ment volna, de azzal a kevéssel sikerült kicsúsznom az Interpol kezei közül és elhagyni a szülőföldemet. Ezután még hosszú ideig nem találtam a helyem. Az Üresség és az erőtlenség rám nyomta a bélyegét. Már-már egyszerű emberként éltem, sikeres üzletemberként, a befektetéseim szárnyaltak, amikor Damien Barnettel keresztezték egymást útjaink. Felébresztette bennem a kialudni készülő lángot. Új célt adott. Már évek óta dolgoztunk együtt, amikor helyet kínált nekem a Békefenntartók között. Persze nem a „jó szívének” köszönhetően tette. Ha valaki, hát ő tisztában van a képességeimmel. Azzal, hogy mire vagyok képes mágia nélkül is, nem még vele. Hogyan is fogalmazott? Vakmerő, éles eszű és sármos férfi vagyok, aki élvezi, ha pengeélen táncolhat.
Támogatom az indíttatásait, egyelőre. Teljes vállszélességgel – szintén egyelőre. Ő is tisztában van vele, hogy a mozgatórugóink nem feltétlenül ugyanazok, hogy megvannak a magam kényes titkai. De egy csapatban játszunk. Egyedül akarunk lenni. Kiseperjük a szemetet a világból. Egy nap talán Jessamine-t is visszakaphatom.