Reakciója egy pillanatra sem lepett meg. Ostobaság, kóbor gondolat volt azt hinni róla, hogy csupán átlép a tényen, miszeirnt ötszáz éve él ebben a koporsóban. Ötszáz éve, mely idő alatt eme kripta olyan volt számára, mint valami börtön. S én voltam az, akinek a kezében rejtőzött a kulcs. Én nem engedtem ki innen, pedig éppen annyira megillette az élet joga, mint engem. Vagy bárki mást, kit anya szült erre a világra, s nem maga a sátán.
Tenyere még mindig oly' puha, még ha nem is éppen simogatásra méltatta arcomat. Hangja megcsendül a levegőben ismét, de eleinte aligha értettem, olyan régen szólaltam már meg magam is ezen a nyelven... pedig évszázadokig nem voltam hajlandó egyetlen kivándorlóval vagy bevándorlóval más nyelven cseverészni.
- Anna! - bukott ki belőlem hirtelen, ahogy figyeltem, hogyan áskálódik ki a koporsóból, majd ahogy végül - kisebb-nagyobb nehézségek árán sikerült neki, megállt mellette, így kettőnk közé esett az a körülbelül másfél méter távolság, melyet így beiktatott kettőnk közé. A koporsó ott helyezkedett el közöttünk, szinte lehetetlenség volt hozzáérnem.
- Ne képzelődj, kedvesem! - bukott ki belőlem ridegen, ahogyan éreztem, hogy tőle sem várhatok meleg fogadtatást. Meg akartam tenni azt a pár lépés távolságot, a pokolba hajítani a koporsót, de nem tettem meg. HElyette csupán álltam ott és tekintetét fürkészve próbáltam választ nyerni rá.
- Először is... üdvözöllek ismét az élők sorában. Én is örülök, hogy ismét látlak. - jegyeztem meg szememet forgatva, majd elvigyorodtam, nem érdekelvén, hogy a vezetéknevemen szólított. Hiszen talán tudta, hogy ennél jobban semmit sem utálok. De a nő temperamentuma még mindig nem változott egy fikarcnyit sem.
- Másodszor: nincs semmi hátsó szándékom véled, szépségem. Annyira hihetetlen, hogy egy régi jó barát viszont akarta látni egykori... barátját? - hangsúlyoztam ki utolsó szavamat széles vigyorral.  

A boszorkány, kit idehoztam, lassacskán végleg kilehelte a lelkét. Nem is nehéz, hiszen vér nélkül leállnak a funkciók, és elég sok vére folyt szét a jeges kövön, így nem is adtam neki túlontúl sok időt. Nem akart ő küzdeni az életéért. Nem jelentett senkinek semmit. De volt itt valaki, akinek soha nem abból állt az élete, hogy feladja. Az élet hullámvasút. Ő pedig hol lenn, hol fenn... jelen pillanatban, és körülbelül az elmúlt pár száz évben eléggé lent volt, de... attól félek, ez ezennel meg fog változni, hiszen... óh.
- Anna. - suttogtam nevét szinte megigézve, hiszen az arc, melyet már régóta nem pillantottam, még mindig ugyanúgy nézett ki, ugyanaz az ajak, ugyanaz a szempár... minden a régi. Még egy kóbor folt sincs rajta, mely tarkítaná gyönyörű szépségét.
- Anna. - ismételtem a nevét újra, majd közelebb léptem hozzá, hogy a koporsó elé lépvén megfogjam a kezét. - Hát újra itt vagy. - vált a hangom valamiért lággyá, még ha tudtam is, hogy én juttattam őt ide. Ennek még meglesz a következménye.
- Isten hozott 2014-ben. - nyeltem egyet, de arcom ezek után már nem árulkodott semmiről. Sem jóról, sem rosszról. Rengeteg információ lepte el őt hirtelen. Még egy pár darab, és isten bizony, hogy eszét veszti. Már ha ez a hosszú álom eddig nem tette meg efféle hatását.
Időt kellett neki adnom. Csak fogtam a kezét, mely lassan váltott át hidegből melegbe, ahogyan a vére eljutott minden egyes négyzetcentire. Arca kezdett színessé válni, elveszítvén ezzel fakó színezetét. - Még mindig... páratlan szépséged. - tettem még hozzá elég halk és rekedt hangon.

Egy lágy kacaj, mely ebben a pillanatban körbezsongta szívemet. Egy gyönyörű barna hajtömeg, mely emlékeztetett arra, ha vihar van. S egy gyönyörű szempár, melyhez nem tartozott más, csak őszinteség, tiszta szívből fakadó nevetés, komoly harag, s minden, melyet egyedül én voltam képes kiváltani belőle. Anna mindig is magában rejtett egy apró kis csodát, melyet nem találtam másban. Ez nem szerelem volt, nem! Őt sosem szerelemmel szerettem... mindig másban kerestem azokat a vonásokat, melyeknek Anna adott gazdát, de mióta elveszítettem, már úgy gondoltam, felesleges bármi után kutatni. Nincs szükségem több emberségre... na jó, Megan más... róla nem akarok most gondolatokat szőni, hiszen ha megteszem, nem tudom véghezvinni azt, amit tervezek. Annának muszáj elhagynia a sírt. És el is fogja, mert én akarom.
- Hozd őt vissza! - bukott ki belőlem a parancsoló szó, majd szigorúan végigmértem a boszorkányt, ki ott állt az elföldelt tetem mellett. A tetemet koporsó fedte, de belül mintha hófehérke aludt volna. A test mit sem változott... hiszen ez volt a varázslat, melyet rászabadítottam halála előtt.
- Gyerünk! Ideje visszatérnie az élők közé! Ne húzd az időt, Carmen! - rivalltam rá a boszorkányra. Ő már nem volt fürge, nem volt könnyed... idős volt, és ezáltal nem lesz nehéz életét vennem, ha teljesítette kérésemet.
Belekezdett... hozzászoktam már boszorkányos kántálásába, de varázsereje nyilván meg sem közelítette Annaét. Közben gondolataim ismét eltévedtek. MEgtaláltam Tatiát, majd Erinát. Ők voltak azok, akikről még maga Anna is tudott. Tudta, hogy Tatia elhagyott engem, hogy az újvilágba szökhessen. Erina pedig elhagyott, mert nem voltam jó apja. Minden nő elhagyott, akinek bármit képes lettem volna megadni. De nekik nem pénz kellett... nekik szeretet kellett volna.
- Végeztél? - kérdeztem megvetően, majd odaléptem mellé, és megfogtam a nyakát. - Köszönöm, Carmen. De tudod, egyetlen dologra még szüksége van. Ahhoz, hogy ténylegesen felébredjen... a varázs mellett szükség van egy... boszorkány vérére is! - téptem fel hirtelen torkát saját fogaimmal, pontosan eltalálva ütőerét, majd odanyomtam vérét Anna ajkaihoz, így várva, hogy a vér életet leheljen belé.