Az üvegen évek óta lerakódott kosz és maszat, mégis erőszakosan türemkedik be rajta a holdsugár. Majdnem az egyetlen fényforrás ezen a helyen.A bútorok kontúrjai, mint megannyi időette kacat, kellék, egy tragédia két felvonásának záró darabjai.Hat lépés az ajtótól a magas ablakig, hat lépés az életterem mindkét irányba.Vacogva húzódom össze az ágyon, és magam alá húzva a lábaimat kifelé bámulok. Megpróbálom elképzelni merre jársz, és fülelek, mikor hallom lépteidet megérkezni. De nem is kell hallanom. A nyitott ablakon át a szél már szinte órákkal korábban idehozza a jól ismert és össze nem téveszthető illatot. Annyira vágyom, hogy megérkezz, hogy pusztán csak érezzelek a levegőben, hogy halljam a lépteid amint a garázstól eljutsz a bejáratig. Huszonegy lépés.Számolom minden alkalommal a koppanásokat, és megnyugodva hunyom le a szemeimet, ha a kulcs kattan a zárban. Kizárod a világot, ahogyan kizártál engem is a sajátodból. Elküldeni nem tudsz, mert nem lehet, de a lehető legtávolabb akarsz tudni magadtól.Én pedig látod most is itt vagyok, reménykedve, hogy az a huszonegy lépés egyszer majd több lesz, hogy nem odabent fog folytatódni, hanem egyre közelebb a pincéhez.Hozzám.
Azt mondtad szándékosan tettem, hogy nem akartam megmenteni őt. De tudnod kell, hogy ez nem igaz. Sosem hazudnék neked, képtelen vagyok rá, ahogyan fájdalmat sem akarnék okozni.Szeretted őt. Beledöglöttem a gondolatba, de szeretted és én tudtam, hogy ez tesz téged boldoggá, hát engem is ez tett.Ha megmenthettem volna, ha több időm lett volna megteszem. De nem volt. Mire újra visszamehettem volna, már összeomlottak a falak, és én, az éles hallásommal még érzékeltem a sikolyát, szinte az arcomon folytak végig az ő könnyei. Pontosan tudom, hogy min mentél keresztül, hiszen nem felejtheted el, hogy az érzéseidet is képes vagyok érezni. A mi kötelékünk mindig is sokkal erősebb volt, mindig is másabb, mint vele. Ma napig hallom a hangodat, azt a semmihez sem fogható szinte zsigerből jövő dühöt...szinte a hangod is ökölbe szorult, és úgy köpted felém a szavakat, martál belém velük, rúgtad a kapcsolatunkat, arcul törölted a múltunkat. Azt mondtad semmire nem vagyok jó, hogy a koven tévedett, hogy képtelen vagyok bárkit is megvédeni, hogy le kellene lőni, mint a veszett kutyákat, láncra verni, a világból is elűzni...szavaid oly fájdalmat okoztak, hogy a bőrömön feszült minden sértésed.Hát nem láttad a szemeimben? Nem láttál ott semmit? Nem láttad, hogy minden amit állítasz az csupán rágalom? Hogy annyira szeretlek, annyira ragaszkodom hozzád, hogy ha tehettem volna őt mentem meg neked magam helyett? De nem volt már rá módom.
Láttalak összetörni, láttam a dühöd csillapíthatatlan viharát, a fák között. Vihart gerjesztett ujjad egyetlen csettintése, és az eső szakadatlan hullott a világra, hogy a gyászod, a fájdalmad azok is érezzék, akiknek fogalmuk sincs a veszteségedről. Én ott ültem tőled távolabb, nem emberi alakban, és várakoztam. Vacogtam az általad teremtett hidegben, és később is vacogtam a hiányodtól.
Ellöktél magadtól, a pincébe parancsoltál, és nem akartál látni. Emberi alakban soha többé nem akartál.Mardos a bűntudat, pedig nem kéne, és amikor ott fekszem a lábaidnál, csak nézek rád, millió kérdéssel a tekintetemben és szeretném elmondani neked, hogy mennyire hiányzol….de csak fogod a kezedben a poharat, meglögybölve benne az italt, és egy ideig szótlanul nézel engem.Beszélni kezdesz arról, hogy mennyire szeretted őt, hogy mit jelentett neked….aztán arról, hogy én mit jelentettem. Mégis büntetsz, mert szerinted elárultalak. Pedig tudom, hogy a gyászodat majd szépen lassan legyőzi a józan felismerés, és akkor rádöbbensz, hogy nem volt választásom. Én érted vagyok felelős, én érted halnék meg, és nem érte.
Most azonban, amikor végül elfogy az ital, egyszerűen átlépsz rajtam, azt mondod takarodjak a pincébe, és én egy sóhajjal veszem tudomásul a kérést, és lassan eloldalgok onnan. Még visszanézek az ajtóból, még egyetlen pillanatra rád emelem kék szemeimet, aztán a lépcsőn már emberként sétálok le, amidőn kattan mögöttem a szuterén ajtaja.
Nappal sosem találkozunk, mindig ügyelsz rá, hogy zárva legyen a pince ajtaja amíg otthon vagy és csak akkor nyitod ki, amikor elindulsz.Nem vagyok rab. Bármikor elmehetnék, de te is tudod, hogy máshol egyszerűen elpusztulnék. Levegőt venni is csak rajtad keresztül veszek.
Feltámad az esti szél, és amint a levegőbe szimatolok, érzem az illatod, pedig még sehol sem vagy. Tágra nyílt pupillákkal lépek az ablakhoz, ujjaim a falra simítom, nyitott tenyeremmel azon keresztül érintem a világodat, ahova most emberként nincs bejárásom. Hamarosan hallom az autó zúgását, megkapar a murva a kerekek alatt.Az elektromos garázskapu sziszegve tárul ki előtted, majd percekkel később a lépteid topán kopogtatnak végig az ajtóig vezető aszfaltcsíkon.Kipp-kopp...csalogat, lassulón hívogat, de nem merek még megmozdulni….kipp-kopp ó jössz e már, ugye hívni fogsz? Mindegy hogyan, csak szólíts, csak mondd, hogy ma este még egy ideig ott ülhetek a lábadnál, reménykedve, hogy a mai lesz az a nap, amikor megbocsátasz, amikor ujjaid állati bundámba simulnak...amikor emberként bánsz velem újra.
Kipp-kopp...tizenkilenc….kipp-kopp….húsz….kipp-kopp….huszonegy. Elhallgat a kopogás, kulcs zörren, csusszan az öltöny, puha léptek zajtalan közelednek. Az ajtóhoz futok, és a lépcsőn bámulok felfelé, annyira várom, hogy hívj. Ugye nem mész el a pince mellett? Ugye ma is hívni fogsz? Még ha bántasz is a szavaiddal, hívni fogsz?
-Bell! Hozzám!
Hangod parancsoló, mégis úgy ugrom, mintha rántanál általa magadhoz. A lépcső közepén bizonytalanul megtorpanok. Nem tudom merészeljek emberként megjelenni előtted? Vagy kutyaként kocogjak fel, ahogyan elvárod? Bizonytalanul tépelődöm, végül nem lázadok. Ez még nem az a pillanat. Talán elérkezik az is.