Mindenkinek van egy története, ahogyan nekem is. Az enyém egy átlagosnak induló éjjelen kezdődött. Egyesek szerint nem emlékszünk arra, ami három éves korunk előtt történik velünk. Én emlékszem. és mai napig tisztán hallom a saját, fülsüketítő sikolyomat, amit az egyik hatalmas férfi érintése váltott ki belőlem. Azt mondták, minden rendben lesz. Nem fognak bántani, megkapok tőlük mindent, csak ne szipogjak. Ne sírjak, mert megfájdul a fejük és ha miattam álmatlan éjszakáik lesznek, engem kap meg vacsorára a kutyájuk. Mit tettek a szülőknek csúfolt emberek a házuk küszöbén ácsorogva? Semmit. Elengedtek velük. Sőt, ők küldtek el.  Le sem kell hunynom a  szemeimet, hogy lássam magam előtt anyám és apám arcát, akik egyetlen aggodalmat sejtető pillantás nélkül adtak oda az idegeneknek. Miért tesz ilyet egy anya és egy apa? Haszonszerzésből? Megélhetésből? Gyűlöletből? A nevetésem betölti a helyiséget, amikor eszembe jut, miért dobtak oda: féltek. Féltek tőlem és azt hitték, ha a sátán eltávozik köreiből, újra csodálatos mindennapokat tölthetnek együtt az ocsútól mentes kalászosban. Kilenc éves voltam, mikor legközelebb láttam őket. Boldognak tűntek, anyám őt világszéppé tévő mosollyal figyelte a fekete hajú kislányt, aki éppen apám ölébe kéredzkedett. Földbe gyökerezett lábakkal, egy fa mögül figyeltem őket. Körmeim belemélyedtek a kéregbe, fogaimat ajkaim húsába mélyesztettem és legszívesebben sikoltottam volna a fájdalomtól. Sót szórtak a soha be nem gyógyult sebemre azzal, hogy lecseréltek. Más lépett a helyembe, más lett a hercegnőjük és míg őt a mennyekig repítették egy szép gyerekkorral, belém a pokol angyalának lelkét költöztették, aki lassacskán megtanulta, hogy éppen annyira nehéz várni a megérdemeltek büntetésének elnyerésére, mint amennyire érdemes és bizsergető végignézni a szenvedésüket.
Több száz éve tart, mégis élvezem minden percét. Boszorkány vagyok és hálás ezért az ajándékért. Akiknek odaadtak, nem voltak ennyire boldogok az ereimben folyó vér végett. Az erősnek látszó boszorkányokat begyűjtötték és hasznot csikartak belőlük - vadászok voltak, a legrosszabb fajtából. Álszentek, képmutatóak, a saját fajtáikat némi erőfölényért szembeköpőek. Félek tőlünk és felsőbbrendűnek érezhették magukat, ha megkínoztak és elérték a céljaikat. Ravaszok voltak, tőlük tanultam a legjobb trükkjeimet; először magukhoz akartak édesgetni. Elérték, hogy bízni akarj bennük, vágyj a társaságukra, fontosnak érezd magad, aztán úgy tettek, mintha megajándékoznának azzal, hogy különleges teremtményeket kínozhatsz a mágia ajándékának segítségével. Ha az első módszer nem volt hatásos, jött az éles váltás: megtörtek. Fizikailag és lelkileg. A karom többször törött el, mint ahány számot ismertem akkoriban. Fájt, sajgott, égetett, kívántam a halált és az övéket még jobban. Nem aludtam, annyira rettegtem. Csendben akartam maradni, de képtelen voltam, a szavak mindig előtörtek belőlem: képtelen voltam befogni a számat, egészen addig, míg meg nem ízleltem a hallgatás kincsének finom ízét. Hallgass és hallani fogsz, ez az egyik szabály. Meghallod, mi akarnak, mire van szükségük és mit tehetsz annak érdekében, hogy kilehelt lélekkel hulljanak a lábad elé. A türelmemet siker koronázta és a tortán csücsülő cseresznyeként megkaptam az anyám meggyilkolásának lehetőségét is. Felismert, én pedig csak annyit kérdeztem tőle, miközben a füle mögé simítottam a sírástól megnedvesedett hajtincsét, hogy: hol van a húgom?
Őt nem tudtam bántani. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem volt rá lehetőségem. Hasonló sorsra jutott, mint én, a húspiacon kötött ki, ám neki ismét szerencséje volt. Összekoccantak a fogaim, mikor a szemeim előtt mentette meg egy éppen szamaritánus kedvében lévő férfi. Jól bánt vele, a barátja volt, szinte az apja. Angel ismét megkapta a családot, ami nekem sohasem adatott meg. A gyűlöletbe burkolózott irigységem és magányom képtelen volt elengedni őt. Azt akartam, hogy szenvedjen, pontosan úgy, ahogyan én. A sors ez egyszer kedves volt hozzám és hű barátait átokkal sújtotta, amire én is rádobtam egy kis ráadást - majdnem egy évezred kellett ahhoz, hogy az elvetett mag szárba szökkenjen és kiszipolyozza az életet Angel Alaska-jából. Közben egyetlen percre sem veszítettem szem elől a testvéremet. Közbenjárásom miatt kevés jó dolog történt vele, de ha mégis, ott voltam, hogy keresztül húzzam a számításait. Voltak percek, amikor azt hittem, szeretem őt: volt, hogy a tekintetében saját magam láttam, az én hangomat hallottam kijönni az ajkai közül és pontosan tudtam, mikor szenved. Az iránta érzett részvét különös kapcsolatot alkot a bennem munkálkodó dühvel és évszázados szórakozottsággal, amelynek köszönhetően ott tartok, ahol. Ölök, ha kell és úgy tartja kedvem. Mosolygok és a világi nő képét öltem magamra, ha ahhoz érzek affinitást és kikapcsolódom, ha másik életet akarok magamnak. Csókot adok a mellettem ébredő ideiglenes szeretőmnek, megsimogatom a kedvenc lovam fejét és érzem, hogy létezem. Velejéig romlott vagyok és egyetlen tettemet sem vonnám vissza. Soha. Én vagyok az, akit mindenki a közelébe kíván, akiét epekednek és akinek a felfelé görbülő szájáért a világot is odaadnák. Megérdemlem, hogy így legyen, mert talán én vagyok az ördög megtestesülése, de túl jól csinálom ahhoz, hogy elvegyék tőlem a jutalmamat.
Ennyi idő után ez lenne a lezárás? Hová ez a nagy sietség? A világ minden ideje az enyém. Az egész világ az enyém. Akkor sétálok be a húgom lakására, amikor szeretnék, hogy némi rendbontással jelezzem az ittlétemet. Ő nem ismer, fogalma sincs arról, hogy az árnyéka rosszabbik fele vagyok. Éppen aktuális, hogy megálljak előtte, megfogjam a kezét és azt mondjam: köszönöm, hogy azzá tettél, akinek teremtődtem. Aztán, ha eleget szenvedett, megkímélem és abban a tudatban kezdheti el keresni a békéjét, hogy létezésünk egymás mozgatórugója és ő páratlanul szép játszmát folytatott le a sakktáblámon.