Eltudod képzelni milyen az igazi tehetetlenség? Milyen az, amikor majdnem ezer éven át csak a sötétség vesz körül és saját elméd rabja vagy? Amikor mindig ugyanazok a képek forognak le az elmédben megállás nélkül? Tudom, hogy miért történik ez velem, legalábbis nagyrészt tudom, tisztában vagyok az idekerülésem kiváltó okával, de... Azt nem tudom, hogy testvéreim részéről mivel érdemeltem ki a kínzást, mely anyám halálának újra és újra átélése volt. Tudom, hogy erre választ már nem kapok.
Érzem, ahogyan szemhéjam elkezd remegni, ahogyan testem oxigén után kap és megtelik a tüdőm, ennyi év után újra lélegzem, mohón szívom magamba az oxigént, szememet még nem nyitom ki. Várok, várok pár pillanatot. Az elmém is kezd felébredni, eleinte csak egyszerű kis mozdulatokra próbálom a testemet bírni, mint a lábujjaim mozgatása. Bele telik pár másodpercig míg elmém újra összhangba kerül a testembe, de mikor ez megtörténik kinyitom a szemeimet és... megint sötétség, ugyanaz a sötétség, ami eddig körülvett. - Mothus. - gyermeki könnyedséggel ejtem ki ezt a szót és látom, ahogyan a koporsó teteje méterekre repül, erős fény éri az arcomat, hunyorítanom kell. Szép lassan felülök, kiszállok az eddigi piheni helyemről. - Szóval megtörték. - egy sóhaj hagyja el az ajkaimat és ezen szavakat inkább magamnak mondtam, mintsem valakinek, senki sem volt itt rajtam kívül. Mit jelent az ébredésem? Klaus hibridátkának megtörését. Butaság lenne fejvesztve rohanni és felkeresni őt, meg kell várnom, míg visszanyerem a teljes erőmet, míg rendelkezem egy kis befolyással.


Késésben vagyok, biztosan nem fog örülni az ügyfelem, hogy ennyire megváratom és nem áldozom mindent időmet az ő ügyére. Nem tudom, egyáltalán nem tudom, hogy miért ügyvédként kezdtem tevékenykedni, de annyi biztos, hogy a hivatalban is elég sok besúgom van és rengeteg boszorkánnyal vettem fel mostanában a kapcsolatot. Az itteni kovenek nem igazán örülnek a Mikaelson család visszatérésének, szinte késsel vágható a feszültség és gyomorforgató látni hova jutottak a boszorkányok. Megvetem Eshter Mikaelson a saját teremtményei vették át az uralmat, átvették az irányítást a természetfeletti világban és mindenről ő tehet... Hiába intette óva édesanyám, hiába figyelmeztette, hogy a természettel nem érdemes játszadozni, ő nem foglalkozott vele. És hova jutott? Megölte a saját fia, lemészárolta akár csak egy állatot.
Befordulok az egyik sikátorba, reménykedem benne, hogy ezzel nyerhetek egy kis időt, cipőm koppanása csak visszhangzik egészen addig, míg egy férfi fekete eres szemekkel meg nem jelenik előttem. - Hova, hova cicababa? - kérdezi már mézesmázosan, mire én csak megforgatom a szemeimet, nekem erre most tényleg nincs időm. - Én figyelmeztetlek, hogy... - megragadja a torkomat, épp annyira, hogy kellő fájdalmat okozzon, ám mégse fulladjak meg, én csak felnevetek. Arcán a magabiztos mosolyt értetlenség váltja fel, majd a fájdalom, mikor fejfájást okozok neki. Elég fiatal vámpír lehet, egyáltalán nem okoz nehézséget a megölése. A fájdalom helyét a színtiszta gyötrődés váltja fel. - Tudod mi a baj veletek? - lépek rá a hasára, miközben közelebb hajolok hozzá. - Hogy természetesnek veszitek, hogy erősebbek vagytok. - mondom neki egy gonosz mosollyal az ajkaimon, már éppen készülne megszólalni, mikor kinyújtom a kezemet és szíve pár pillanattal később a kezemben landol. Látom, ahogyan teste elszürkül, ahogyan szemét elhagyja a fény. Elejtem a szívét és elindulok. - Incendicio. - ejtem ki a szót és hallom, ahogyan teste lángba borul, nem sokkal később pedig megérzem az égett hús szagát, remélem hogy a ruhám nem fogja bevenni ezt a bűzt, nem lenne szerencsés.


Újra, újra azt álmodom, újra anyám halálát látom, ahogyan egy vámpír kitépi a szívét, én közelebb lépek, közelebb és már épp megfordulna a vámpír, mikor... Csak úgy kipattantak a szemeim, a hátam verejtékben úszik, teljesen rám tapadt a pólóm, majd az órára pillantok hajnali kettő van. A légzésem szapora, minden egyes alkalommal felzaklat ez a jelenet, kiszállok az ágyból, elindulok a fürdő felé, felkapcsolom a villanyt, megnyitom a csapot és megmosom az arcomat.
Nincs értelme tovább bujkálnom, nincs értelme tovább elrejtenem a kilétemet, válaszokat akarok és válaszokat csak egy családtól kaphatok... A csontjaimban érzem, hogy egy Mikaelson volt, szinte biztos vagyok benne és akkor még nem is teremtettek vámpírokat, csak ők volt, csak az öt eredeti.
A dolgozószobámba lépek, itt is felkapcsolok mindent lámpát, egy papírt veszek elő, ráírok egy üzenetet: "Holnap este legyél a szokásos klubban.", mindössze ennyit írtam rá, összegyűrtem a lapot és két tenyerem közé szorítottam, lehunytam a szememet és egy mély lélegzetet vettem, Kolra koncentráltam, bár tudtommal nincs életben, így már éppen feladnám, mikor a papír meggyullad és eltűnik... Ezek szerint, ő...?