Üdvözöllek a Musée de curiosités-ben, kedves olvasó, ma este pedig én leszek a tárlatvezetőd. Erősen ajánlom, mielőtt beljebb lépsz, hörpints fel egy pohárral abból a skót whiskeyből, amit a belépőjegy megvásárlása után kínálunk. A legtöbb ember nem bírja itt ki józanul, bár különben is kétféle vendég fordul meg nálam: egy, aki néhány feszült perc és kínos hallgatás után sietve távozik innen, mintha pestissel kínáltam volna skorpióvodka helyett, és egy, aki békét és megnyugvást talál azokban a kincsekben, amiket felhalmoztam életem során. Nem, nem kell szabadkoznod, ami láthatóan nincs üvegbúra mögött, azt nyugodtan megforgathatod a kezedben. Azzal az antik földgömbbel azért légy óvatos, újonnan nem gyártanak ilyet, csak ócska másolatokat. Egyenesen Spanyolországból hozattam, de sajnos nem túl stabil, meglátszik rajta a hosszú évek nyoma. Az 1500-as évek elején készítették Ruy López de Villalobos kérése és jegyzetei alapján.
Mi az, amit a múzeumomban megtalálsz? Mindent! Mindent, ami szokatlan és okkult. A múlt héten érkezett például ez a kézzel faragott, emberi koponya, egy úgynevezett kapala Tibetből, melyet valamilyen helyi rituáléhoz használnak. Tessék, megfoghatod, nem lesz tőle semmi bajod, ez csak egy tárgy. A rítusokban a hívők egyébként rendszerint állati vért vagy bort isznak belőle, ha jobban megfigyeled, akkor látod is a rászáradt foltokat. Sokan azt hiszik, a hinduk és a buddhisták ártalmatlanok, az átlagember fejében csak a tipikus szerzeteskép él, kiknek türelme végtelen, és szentként tisztelnek maguk körül mindent, ami élő. Nyilván soha egyikük sem vette a fáradtságot arra, hogy belemélyedjen a tanaikba. Egy élet túl rövid is hozzá, hogy mindent megismerj abból a világból, ami körülvesz. Végtelen mennyiségű tudás létezik, és mindig van valami új. Részben arra tettem fel minden életem, hogy mégis megpróbálkozzak a lehetetlennel.
Élni csodálatos dolog - szerencsék végtelen sorozata vezetett ahhoz, hogy te most lélegezhess, megtegyél egy bátortalan lépést egy formaldehidben úszó, halott csecsemőnek tűnő valami felé, és eldönthesd magadban, menekülnél-e innét, vagy maradsz még pár percet, mert megérted, mit tekintek szépnek benne, és osztozol az életszemléletemen. Ami neked otromba, groteszk és ronda, másnak még lehet egy kisebb csoda. A határtalan mindenség törvénye is kimondja, hogy végtelen módja van annak, ahogyan az univerzumot láthatjuk, a pragmatizmus törvénye alapján pedig végtelen univerzum létezik. Mindenki a saját kis univerzumában él - éppen csak, kedves olvasó, én kiállítást rendeztem abból a világból, amiben én élek, és tobzódok személyiségem apró lerakataiban, amik az egész teret kitöltik, bárhol is járok.
Voltam olyan szerencsés, hogy megismerhessem a buddhizmus és hinduizumus errefelé legfeljebb divatból majmolt szokásait. Mégis mekkora az esélye, hogy a bordeax-i bordélyházba született kis purdé valaha világjáróvá válik, és a mágia tudományának egyik legfőbb kutatója lesz? Épp akkora, mint az, ha feldobok egy érmét, az nem az egyik oldalára, hanem pont a szélére esik. Apró, zárt közösség volt az övék, ahol csak egymásra számíthattak, végül pedig a föld alá is az küldte őket, hogy kevesen voltak. A felvilágosodás és a forradalmak határán a coven már nem mutatott semmit magából azokból az időkből, amikor még rettegték a szót magát is, hogy boszorkány. A történelemben és a megviseltetésekben megtört nők voltak csupán, akik arra használták őseik örökségét, hogy ne legyenek teljesen kiszolgáltatva azoknak, akiktől a pénzt kapják szolgáltatásaikért.
Tetszik az a befőttesüvegnyi szemfog? Hinnél nekem, ha azt mondanám, világunk egyik legveszélyesebb ragadozójától származnak mind? Gyerekként nem volt nagyobb félelmem, mint az, hogy egyszer az én nyakamat is úgy harapja át egy, mint ahogyan Madame Duffetnek, mikor először láttam egyet az éjjeli teremtmények közül, mikor nálunk vendégeskedett. Az egyik prostituált ölelésében találta a vigaszt, legalábbis anyám azt mondta, így menekül halhatatlanságának átka elől. Szerintem ez nem igaz, inkább abban gyönyörködött, hogy mennyire elgyengültek örökségünk képviselői, és hogy azt csinálhat vele, amit csak akar. Pedig hajdanán már egy boszorkány jelenléte is épp oly fenyegető volt számára, mint a napfény maga.
Változtak az idők, mióta azt hittem, az a rengeteg rémtörténet, amit a kurtizánok mesélnek, csak mese, és mióta felfogtam, valójában csak fel akartak készíteni vele, mire számíthatok tőlük. Akárhányszor a befőttes üvegre nézek, eszembe jut mindaz a naivitás, amivel annak idején a világot láttam. A rég elvesztett ártatlanságom sajnálni felesleges, ha cserébe néhány szóval és egy kézmozdulattal felforralhatod ellenségeid vérét. Ezek a fogak hű mementói azoknak a vámpíroknak, akik nem tudták, milyen aprók is valójában. Megtanultam, hogy nem árt, ha meg tudod védeni magad, különösen itt, New Orleansban, az intrikák és mesterkéltségek fővárosában, ahol egy marék földért képesek ölre menni, testvért pedig testvér ellen fordítani. Különben amennyire tudok, igyekszem kimaradni a helyi politikából. Nyertes leszek a háborúban, mert eleve nem megyek bele, azonban egyben remek üzleti lehetőség is, hiszen sok veszélyes fegyvert eladhatok bármelyik félnek, ha eleget ajánlanak érte. Persze ezeket meg is kell fizetni. Nem tudhatod, az a bakongo maszk vajon a helyi bolhapiacról ered, vagy igazi sötét objektumot tart a turista a kezében. Amiatt nem tartok, bárki elcsenné, ebből az épületből nem tudsz lopott holmival kijutni.
Ha már a szemfogak felkeltették érdeklődésedet, ajánlom figyelmedbe gyűjteményem egyik legékesebb darabját. Ez az aszott szív attól a vámpírtól ered, aki halhatatlanságom forrása is egyben. Akár úgy is kifejezhetném magam, a gyűjteményem kiemelkedő elemét szereztem meg azzal, hogy eloroztam egy vámpírtól a halhatatlanságát - épp úgy, mint akkor, amikor lurkóként beosontam a gazdag vendégekhez, vagy a megfáradt matrózokhoz, és meglovasítottam tőlük ezt-azt, ami akkor épp megtetszett.
Félre ne érts, kedves olvasó. Halhatatlan vagyok, nem sebezhetetlen, és nem változtattak át ahhoz, hogy ilyen hosszú életet éljek. Éppen csak nehezebb megölni engem, mint egy embert, ám nem rendelkezem ember feletti erővel, nem tudok villámsebességgel mozogni, nem értek az igézéshez, legfeljebb a saját módszereimmel, ha pedig karót döfnek a szívembe, nem torporba merülök, hanem örök sötétségbe. Azonban nincs szükségem más vérére az életben maradáshoz, nem köt hűség a vérvonalhoz, ahonnan halhatatlanságom eloroztam, és a napfény sem pusztít el, ahogyan őket. Kivéve persze, ha túl hosszú időt tartózkodom a tűző napon, a leégésre sajnos hajlamos vagyok. Isten áldja a naptej feltalálóját!
Ha kicsit oldalra nézel, az üvegbúra alatt ott lapul egy csokor szárított, félig elfüstölt levendula, ami szinte hétköznapinak tűnik a rengeteg, kelta boszorkányok által használt eszköz között. Még a halandók is ismerik a levendula nyugtató hatását, bár számomra a legkisebb megnyugvást sem hozza el ez az emlék, kedves olvasó. Nem, épp ellenkezőleg: ez a levendula minden, ami megmaradt számomra tárgyi emlékként abból, aki addig gyötört, amíg arra szükség volt. Életem során több mestertől is tanultam, de egyikük sem volt olyan meghatározó, mint Aingeal. Egyáltalán nem volt logikus, miért kezdett bele a taníttatásomba. Nem voltam több, mint egy naiv fiú, akinek ott volt az a bizonyos csillogás a szemében. Idealista, aki azt hitte, megválthatja a világot, és büszkeséget okozhat ősei szellemének, akikkel akkoriban olyan nagy kapcsolatban volt. Egy fiatal, aki azt gondolta, még megbosszulhatja azokat, akik felelősek azért, az ősei mind megtörtek és megadták magukat a nyomásnak.
Két évszázaddal későbbről visszatekintve erre egészen más színezetet kapnak az akkori események. Vak voltam, hogy nem láttam magamon, mennyire egyértelmű volt, milyen mértékben is irányított engem a becsvágy. Én többet akartam és több akartam lenni, mint a prostituáltak, akik felneveltek, a szellemek pedig engem választottak, így aztán az sem érdekelt, hogy választott mesterem közel sem olyan angyali, mint ahogyan azt a neve sugallja. Azonban a teljes megértéshez hozzátenném, olvasóm, hogy azok más idők voltak. Manapság a nyílt erőszak egyáltalán nem olyan hétköznapi az utcán, mint kétszáz éve. Az emberek ma már ünneplik a fröcsögő vért a mozitermek vásznain, de ha a való életben látnák ugyanezt, a félelmük vagy ledermesztené, vagy menekülésre késztetné őket, és a gyomruk is gyenge, a legkisebb rothadás szagától öklendeznének. Ölni már akkor is rémisztő, lelket roncsoló dolognak számított, ám másnak fizikailag fájdalmat okozni nagyjából egy átlagos keddi reggellel lenne egyenlő, amikor kapkodva rohansz a számodra legközelebbi Starbucks kávézódba a kedvenc karamellás macchiattodért, amit munkahelyedig út közben úgyis elfogyasztasz majd. Mindennapos volt, ha járvány tör ki, vagy ha valaki elhalálozik egy helytelenül végzett amputáció miatt - megjegyzem, akit érdekelnek a régimódi orvoslások, még néhány orvosi fűrészem is van azokból az időkből, mikor az orvosok a fertőtlenítést sem ismerték.
Aingeal nem az a tanártípus volt, akit ma idealizálnak. Nem volt türelmes, nem volt elnéző, ha hibáztam, és sosem dicsért, ha valamiben sikert értem el. Ő volt az úszóoktató, aki az első órán a mélyvízbe lök a medence széléről. Megmutatta, hogy a félelem az, ami megváltoztatja az embereket, és megtanította azokat a praktikákat, amik végül arra ösztönöztek útkeresésem során, hogy ne egy járt ösvényt járjak - mert számomra a kitaposott, biztonságos, ismert út nem jelent elég kihívást. Végérvényesen ő volt az, aki egyáltalán az ötletet adta arra, hogy ellopjak valamit a vámpíroktól, ami aligha érdemük. Miért övék a halhatatlanság, mikor Én vagyok az, aki annyi jót ad a világnak? Miért övék az örök fiatalság, mit tettek érte? Miért nekik jut ez a kegy, mikor Én vagyok az, aki a világ egyensúlyáért felel?
"Sose felejts el a szívedre hallgatni, de ne felejtsd el az elme, a józan gondolatok fontosságát sem." A szavak tőle erednek, amiket az egyik bútorba véstem azzal az athemével, ami egykor Sybil Leekhez tartozott. Ironikus, épp ebben tartom a legnagyobb kincset, amit ez a múzeum rejt. Talán nem a legértékesebb, valószínűleg Charlie Manson öngyújtója is többet ér a piacon, de nekem ez a vintázs púderecset a legfontosabb a hozzátartozó kőpúderrel. A rózsamintás sminkeszköz régi darab már és zsebkopott is, de ez az egyetlen tárgyi emlékem Éponine-ről.
Több évtizedet töltöttem távol szülőországomtól, ám nem untatlak hosszú sorokkal a hazaszeretetről, ahogyan a szentimentális érzelgősködéstől is megfosztalak, kedves olvasó. Annyi legyen elég, mire újra Bordeaux utcáit jártam, hogy felkeressem őseim sírját, hiszen hívattak, már csak nyomokban emlékeztettem arra a vigyori, virgonc kisfiúra, aki izgatottan lapult meg a szomszéd épület meglazult tetőszerkezete alatt, miközben azt figyelte, hogyan keresi a vaskos, nehéz kulcscsomóját, vagy a tenyérbelsőnyi zenélő dobozát a férfi, aki azt hitte, a bordélyház felé tartva hagyhatta azokat el. Ha anyám látott volna, talán fel sem ismert volna. Az arcom megfeszült, állandó, rezignált kifejezés telepedett rá, a humor pedig, ami egykoron arra szolgált, elűzze a nyomorultság érzetét, szinte teljesen kikopott az életemből. A halhatatlanság számomra nem az élet élvezeteinek habzsolásáról szólt már akkor sem, hanem egy feladatról, egy felelősségről, amit így szinte végtelen időm volt elvégezni. Az Ősök ugyanis engem választottak, ez elég nyilvánvaló volt. Mindegyik mesterem egyenként keresték fel a Szellemek, hogy megkérjék őket, adják át tudásukat nekem, hiszen terveik vannak velem. Én pedig jó diák voltam -  sohasem lázadtam. Alávetettem magam akaratuknak, ha pedig egy reggel arra ébredtem, hogy élénken él az emlékezetemben az álomszerű állapotban kiadott parancs, indulj Indiába, akkor nem kérdőjeleztem meg a jeleket. Összepakoltam az évről évre gyarapodó cuccaim, hisz ekkoriban már igencsak fénykorát élte a gyűjtőszenvedélyem, és vonatra szálltam. A kötelesség mindig előrébb valóbb volt saját boldogságomnál, megtanultam, mit jelent lemondani más javára, az Ősökben pedig bíztam, jobban is, mint bárki másban, hiszen tévedhetetlenek voltak, mindig minden bevált, amit mondtak nekem. Terveik voltak velem, s ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem őket? Sajnálatra szükségem persze nincsen, köszönöm. Teljes értékű, kiegyensúlyozott, de legalábbis izgalmas életet tudhatok a hátam mögött.
A vándorcirkuszok ezekben az időkben a legnépszerűbb szórakozási formák egyikei voltak. Jómagam mindig kaptam az alkalmon, ha belefutottam egybe portyáim során, de különösen a rémcirkuszok voltak a kedvenceim. Elámított, hogy az életnek milyen sok arca van, és mennyi titkot rejt még mindig előlem, aki akkor már olyan hosszú életet megélt. Ezt azok, akik a mindennapok unalmaiban poshadnak, csak akkor érthetik meg, ha olykor kimozdulnak komfortzónájukból, és hajlandóak szembesülni vele, mennyi dolog létezik még az életben, amiről még csak nem is hallottak. Ezek a cirkuszok pedig rendszerint házhoz hozták ezeket az érdekességeket: ritka mutációkkal született emberek és állatok, természetfelettiek, és persze teljesen átlagos emberek, akik valamiben kiemelkedőek, sőt, emberen felül teljesítenek. A gyűjteményemnek szerves része a cirkuszok utáni nosztalgiám, a pincében találsz néhány mumifikált torzszülöttet, többek között sziámi ikreket, de vannak teljes csontvázaim különböző törpe kórban szenvedőktől, valamint teljes archívumom, fényképeim szakállas nőkről, erőemberekről, akik akár egy tankot is elmozdítanak a fogsorukkal a helyükről, és persze kellékek, jelmezek porondmesterektől, bohócoktól, és mindentől, ami ezekhez az időkhöz köt. Az efféle cirkuszok persze még mindig léteznek, csak az emberek nem tudják, hogy mit néznek. Éppen csak a TV-ben sugározzák őket, valóságshownak nevezik őket, és hangzatos címeket adnak nekik.
Nem voltam több, csak egy egyszeri néző, nem több és nem kevesebb azoknál a helyieknél, akik velem együtt merültek el az egzotikus állatok és még egzotikusabb emberek által előadott műsorokban. Leginkább a légtornászt vártam - a plakátok ugyanis Époninet, az artistát hirdették a leginkább, mindezt azzal az ígérettel, hogy állati jó lesz a műsorszám, amit majd bemutat nekünk. Ezt nehezen tudtam elképzelni; hallottam ugyan legendákat arról, hogy léteznek olyan emberek, akik állatok alakját tudják felvenni, ám sohasem láttam egyet sem közülük, és lassan már a létezésükben is kételkedni kezdtem.
Abban a pillanatban, hogy megláttam őt, a trapéz mozgása mintha lelassult volna, és talán még az idő is megfagyott körülöttem. Máig biztos vagyok benne, hogy Éponine is engem nézett. Engem, aki ott ült, a közönség kellős közepén, és aki tökéletesen elvegyült a nézők között. Engem, a látszólag szürke egeret, miközben ráadásképp reflektorok világítanak rá, melyek fénye erősen akadályozza, bármit is lásson a fellépéséhez szükséges eszközökön túl. Én viszont mégis úgy hiszem, hogy engem figyelt, és hogy a szívünk is egyszerre dobbant. Méltóságteljességéből, ahogyan a trapézon hintázott, ki is esett egy rövid pillanatra, a közönség pedig visszafojtott lélegzettel várta a bekövetkezendő balesetet. A bal csuklója meggyengült, eresztett tartásából, a fájdalom azonban az én kezembe hasított bele az övé helyett. A mozdulata, amit megkezdett, bátortalanná, esetlenné vált, azonban egy kecses landolás közben változott át a világ legimpozánsabb ragadozójává, amit valaha is láttam. A közönség állva tapsolt abban a hitben, az ügyetlenkedés is csak a műsor része, minden bizonnyal a nagymacska látványa pedig jobban elámította őket annál, mintsem felfigyeljenek az apró tévedésre.
Én nem álltam fel. Némán magam elé meredve vártam a műsor végét, tekintetem pedig addig időzött Éponine-on, amíg csak a porondon volt.
Már aznap, a műsor után megkerestem a cirkuszigazgatót, hogy munkát kérjek tőle. Ez volt az első alkalom, hogy valami olyat tettem, ami nem egészen egyezett az Ősök akaratával. Pedig mindent megtettem nekik - saját képességeimet is felülmúltam, ahogyan az újabb és újabb tudást tettem magamévá, ha kellett, embereket vertem át, sőt, még öltem is értük. Az első halál után a többi nem éri el a szívet. Az első alkalom után szinte teljesen érzéketlen lettem a többire, pedig nem születtem pszichopatának, és most sem vallom magam annak.
Szárnyaló karrierem ekkor kezdődött a cirkuszban. Az első meghallgatásom alatt bizonyítottam, hogy akadnak trükkök a tarsolyomban, és talán még több is, mint amennyit az emberi elme elvisel. Eleinte bűvészként, évekkel később pedig porondmesterként léptem fel, hiszen jól tudtam, mi az az élmény, amit el kell érnem, és pontosan ismertem a szavakat, amik drámai hatást váltanak ki a közönségből. Tudatában voltam az átlagos bűvészek praktikáival, én azonban nem galambokat varázsoltam elő egy kalapból, és nem elégedtem meg néhány kártyatrükkel. Az én varázslataim valósak voltak, még azok sem tudtak rájönni, hogyan csináltam, akik újra és újra megnézték a fellépéseimet, és maguk is régóta ámítják a népeket, hogy a rejtett csapóajtókat keressék, amikor eltűnök valahol, máshol pedig feltűnök, vagy amikor egy statisztát fűrészelek ketté. Én olyan illúzióba rángattam bele őket, ami egy életre szóló élmény maradt, és amihez foghatót máshol biztosan nem látnak. Olykor elbájoltam, hipnotizáltam a közönség egy-egy tagját is a műsor részeként, ezek pedig rendszerint a legnépszerűbb műsoraim voltak. Az emberek lélegzetvisszafojtva figyelték, amint a képzetlen és mindenben tehetségtelen szomszédjuk végigsétál a kifeszített kötélen, uniciklin, más néven egykerekű biciklin zsonglőrködik, vagy épp kakast imitálva kukorékol, mintha valóban egy tollas állat lenne csupán. Emellett pedig gondoskodtam a cirkusz biztonságáról is, amikor erre más nem volt képes. Mondjuk úgy, igen meggyőző tudtam lenni a rend őreivel.
Nyilvánvaló, persze, kedves olvasóm, hogy közel sem az izgatott, hogy karriert építsek egy vándorcirkusz bűvészeként. Eddig sem dolgoztam úgy, ahogyan a hagyományos társadalmi elvárások megkövetelték volna - a különleges csecsebecséim eladásából eleget kerestem hozzá, hogy finanszírozni tudjam a gyakran költséges utazásokat, ha pedig ez nem lett volna elég, akkor egy csepp bűntudatot sem éreztem amiatt, ha át kellett vernem valakit a saját érdekemben. Megjegyzem, ha pénzt szeretnél keresni, olvasó, akkor nagyon egyszerű eladni nekem bármit, ami beleillik a gyűjteményembe. A múlt héten több ezer dollárt fizettem ki egy személy titkos pornó gyűjteményéért, és itt persze nem olyan dolgokra kell gondolni, amit letölthetsz az internetről. Kalandszerzési segédlet gentlemanek részére az 1800-as évekből, a Káma Szutra egy ősi verziója, melyet kézzel festett képekkel illusztráltak, snuff filmek régi filmtekercseken a második világháború idejéből... Mind csupa érdekesség, melyeknek köszönhetjük, hogy azt a világot ismerjük, ami körülvesz minket. Perverznek tartod, hogy ilyenek vannak a birtokomban? Ideje felnőnöd. A szexualitásról lehet éretten is beszélni.
Hosszú idő telt el aközött, hogy először megszólítottam, és megkérdeztem tőle, hogy van a karja, és felmutatni a saját sérülésem, hiszen amikor hibázott a műsorban, akkor én éreztem a fájdalmat helyette, valamint aközött, hogy végül megerősítettük kapcsolatunkat egy esküvel. Magánéletem eme részleteit nem teregetném ki teljes mértékben, kedves olvasó, így elégedj meg azzal, hogy boldogak voltunk. A harmónia nem volt mindig tökéletes, különösen így, hogy egyfajta szabadságot vettem ki kötelességem alól, hisz az Ősök és a küldetéseik megvárnak, de Éponine rohamosan öregszik. Tudtam, csak egy szempillantás műve lehet, míg elveszítem, így lassan, apránként tettem félre minden kötelességet, amit az Ősök rám ruháztak. Sosem akartam kiválasztott lenni, ez egyszerűen megtörtént, pedig nem kértem. Úgy éreztem, egy kis önzőség nekem is kijár, azzal pedig nem ártok senkinek, ha engedek mindannak, ami azelőtt ismeretlen volt előttem. Minden nap egyre inkább szerettem, percről percre egyre fontosabbá vált, amit végül egy kötéssel koronáztunk meg. Vadházasság, így nevezték ezt a többiek a cirkuszban, valójában viszont ez a köztünk lévő kötelék megerősítése volt. Ahogyan már említettem, ezáltal ajánlom előző soraim szíves figyelmedbe, kedves olvasó, már az első pillanatban éreztük a minket összekötő kapcsolatot. Ez az állapot nem szűnt meg, a legkisebb sérülése után én éreztem a fájdalmat helyette, ami olykor kapóra is jött, hogy ne vonja el a figyelmét a kínlódás. Akkoriban, amikor megerősítettük a kötelékünk, úgy gondoltam, életem legjobb üzletét kötöm azzal a fényképezőgéppel, amit megvásároltam, a képzetlen kezek viszont ellehetetlenítették, hogy akár egy jól sikerült kép is memoárt állítson az eseménynek, így csupán arctalan, kopott emlékek maradtak meg számomra a cirkusz tagjairól, mialatt frissen szedett virágokat és konfettit dobálnak a fejünk felé, velünk ünnepelnek, táncolnak és nevetnek. Mint mindent, persze a rossz képeket is megtartottam, bár ezek nem a kiállításom részei, mindenesetre mókás lenne a turisták arcát látni, ha felismernek egy képről az 1800-as évek végéről.
Egy évtizedet töltöttünk el így. Messze nem voltunk tökéletesek. Éponine nehezen tartotta vissza bestiálisságát, az állati és emberi énének kettőssége kötélhúzást játszott a lelkével, hol az egyik, hol pedig a másik javára, a magam részéről pedig, nos, én sem vagyok szent, és talán soha nem is voltam, hiszen az évszázadok alatt olyan hatalom került a kezembe, aminek birtokában lehetetlen emberinek maradni. Egy jó kapcsolat viszont abban ismerszik meg, hogy a hibák ellenére nem vagytok hajlandóak lemondani egymásról.
Mialatt azonban én egy percet sem öregedtem, lelki szemeim előtt már ezerszer és ezerszer lepergett az a lehetőség, hogy elveszíthetem. Egyik nap, miközben Éponine a párizsi fellépés utáni fáradtság kipihenésével foglalatoskodott, azon kaptam magam, hogy másra sem tudok gondolni azon túl, hogy egyszer csak túlöregszik rajtam és itt hagy, mert a szervezete nem bírja tovább. A kötés, amit elvégeztünk, arra jó ugyan, hogy még többet viseljek el fájdalmából, de ez nem hosszabbítja meg az életét, és az öregedést sem lassítja le. Mikor elvágja a kezét, az én vérem serken ki, és olykor az érzelmei is hatással voltak rám, ellenben tudja, mikor vagyok olyan veszélyben, ami elől a mágiám és jelentős tudásom sem véd meg. Megérzi, ha a közelben vagyok, vagy ha szükségem van rá, ez pedig jóval több, mint amire azelőtt képesek voltunk.
Döntöttünk. Az örök élet és örök boldogság cseppet sem hangzik rosszul, ha tudod, még csak arra sem kényszerülsz, a napfény elől rejtőzz. Még mindig emlékszem a rituálé pontos menetére. Olyan mágia ez, amit nem osztok meg mással, amit nem adok ki a kezeim közül, hiszen tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen károkat okozna, ha minden szerencsétlen ismerné hosszú életem titkát. Volt bennem némi aggodalom, mikor a vámpírból, akit foglyul ejtettünk, hogy ellophassuk örök életét, kinyertem az értékes vitae-t a szertartás segítségével, és az alkímia módszerével elkészítettem belőle a szérumot, ami reményeim szerint megakadályozza az elkerülhetetlent. A legrosszabb benne, hogy hosszú időnek kell eltelnie, mire rájössz arra, működik-e, hiszen csak egy módon tudod bebizonyítani, örökké élsz: ha nem halsz meg.
Azokban a hónapokban a szokottnál is idegesebb voltam. Kínzott a bizonytalanság, valahogy pedig nem voltak a régiek a dolgok köztünk. Valami megváltozott, határozottan éreztük, de egyikünk sem tudta szavakba önteni, mi is lehetett az. Akkor, amikor egy ilyen állapotban benne vagy, nem igazán vagy képes arra, hogy objektíven szemléld a dolgokat, hiszen nem látod kívülről magadat. Egyedül az érzések maradnak. Az, aki valaha a világot jelentette számodra, fokozatosan azzá a személlyé kezd válni, akinek még a gondolata is irritál, ennél pedig nincs rosszabb. Minél több időt töltöttünk egymáshoz közel, az elménket annál jobban átjárta a forrongó düh, a ki nem mondott sérelmek és az indulatok, amikben az ijesztő éppen az, hogy annyira valóságosnak tűnik. Éponine egyszer még a velociraptor lábszárcsontomat is megrágta bosszúból, amikor hozzávágta a fejemhez, többet foglalkozom a kincseimmel, mint vele. Nem szívesen gondolok vissza ezekre a hetekre természetesen. Nem sokon múlt, hogy egy ponton ne öljük meg egymást, de valahol hálás is vagyok ennek, hiszen ez volt az a pont, amikor rájöttem, a probléma nem evilági, hanem sokkal inkább mágikus.
Mit tehettem volna? Az egyetlen helyhez fordultam, ahonnan segítséget remélhettem. Elképzelésem sem volt, ki okozhatta azt a rontást, ami miatt ez a haragot éreztük egymás iránt, mi miatt már egy térben sem voltunk tartózkodni, azonban az Ősök eddig még sohasem hagytak cserben. Reméltem, most sem lesz másként. A szabadság ára a halál - nyersen, üresen közölték velem, bár az Ősökre különben sem jellemző az érzelmi kitörések kinyilvánítása. Áldozatot követeltek, amiért cserébe feloldják a rontást, és nem is keveset. Nyilván nem gondolkoztam, és csakúgy, mint hajdanán, kérdés nélkül teljesítettem mindazt, amit az Ősök szellemei kiszabtak rám, csak hogy aztán szembesüljek azzal, a nő, akiért vérrel fizettem, még mindig gyűlöl. A mágiában kerestem az okát, de hiába szüntettem azt meg, hiába végeztem mindenkivel, akit csak az Ősök kértek tőlem, semmi sem változott. Bűbájt bocsájtani rá pedig kegyetlenség lenne még tőlem is.
Bocsáss meg, kedves olvasó. Nem zúdítom rád tovább tragédiámat, hiszen ami ekkor történt, az csak rám és őrá tartozik. Különben annyit megjegyeznék, a gyilkos fegyvereket nem dobtam ki, itt tartom őket, a múzeumban. Kíváncsi voltam, megúszom-e, ha közszemlére teszem ezeket az eszközöket, de látod, még nem tartóztattak le sem a régi, sem az új bűneimért. Különben lehet, meglep, de tartjuk még a kapcsolatot, általában jó messziről. Ezt a századot és a találmányait kifejezetten kedvelem, megkönnyíti a dolgom, ha kommunikálni szeretnék, vagy a fekete piacról vásárolni valamit, ami az Egyesült Államokban nem teljesen legális. Bár az Ikea bútoroknál nem találok gyalázatosabbat és unalmasat ebben a században. Nyilván egyet sem találsz közülük nálam, de hadd ajánljam figyelmedbe ezt a széket, amit VII. Edward uralkodónak készítettek egy türelmi zónában működő luxus bordélyházban. Elég testes volt, ezt a széket pedig, igen, jól gondolod, arra a célra használta. Balra pedig...