Csomagok mindenütt, én itt maradok New Orleans kertvárosában, nekem ez a helytetszik, szeretem a franciás pörgést, az éjjeli életet. Egy bárt vezetek, persze apám nélkül ez nem sikerült volna, ő is támogatott. Az üzleti főiskola után megadta azt a pénzösszeget amivel saját helyet tudtam nyitni. A mai napig hálás vagyok azért amit értem tett. Elhozott magával Japánból, ide és felnevelt, iskolába járatott és vigyázott rám. Most pedig... a fejébe vette, hogy jobb nekem nélküle. Végül is, ki akarná látni, ahogy a gyereke megöregszik, ráncos lesz, meghal. Senki. Tudom, hogy a mogorva külseje mögött érző szív rejlik, hiszen rajtam is megesett a szíve. Mostanában, amikor egyedül vagyok a bár feletti kis lakásomban, a gyerekkori videóinkat lesem. Akkor még nem remegett a kezem időnként, nem mentem neki semminek, nem volt semmi bajom. Már a röplabda edzéseimre is csak nézőként ültem be. Néha ha úgy éreztem, hogy jobban vagyok, megpróbálkoztam a játékkal is. Kevés barátom tudta csak, hogy valami nincs rendben velem. De egyelőre vártunk az orvosi eredményekre, egy röpis baleset után a kórházba szállítottak, apám nem igazán ért rá ekkor. Mert egy hetes szemináriumra ment. Gyakori volt ez, miután tudtam magamról gondoskodni, és egyébként is utólag felhívtam, hogy mi történt velem, kaptam is egy kisebb letolást, hogy miért nem akkor szóltak. Pedig csak egy kisebb agyrázkódás volt, mert fejbe talált a nyitás. Azt viszont elhallgattam, hogy volt egy komolyabb vizsgálat, aminek az eredményére várok. Egy hónapja történt a baleset, és nem igazán lettem jobban. Egyensúly koordinációs zavaraim voltak, neki mentem az ajtófélfának, vagy ráfordultam, esetleg elejtettem a kezemből mindent. Bent a munkahelyemen is kiesett a kezemből a tálca. Ez mind-mind apróság, de korábban sosem volt rám jellemző efféle ügyetlenkedés. Majdnem bekerültem a röplabda válogatottba, de a bár, az éjszakai élet jobban vonzott, mint a sport. Az inkább megmarad afféle szerelemnek. A koordinációs zavaraim rendszertelenül törnek rám. Nem kopogtat, hogy hello, most rosszul leszel, egyszerűen csak megtörténik. Apám előtt még nem történt ilyen apró baleset, szerencsére. Nem akarom, hogy azt higgye, azért találtam ki a betegségemet, mert fel akarom magamra hívni a figyelmét, és azt akarom, hogy maradjon mellettme. Tényleg szeretném, hogy mellettem maradjon, de nem ilyen áron. Ő tanított meg az önzetlenségre, arra ,hogy ne sétáljak el olyanok mellett akik segítségre szorulnak. Heti egyszer gyerek étkeztetési alapítványnak segítek ételt osztani, és szintén heti egyszer járok az közeli állatmenhelyre is önkéntes feladatokat ellátni. Én jól érzem magam ezután, mindig úgy érzem, hogy tettem valamit azokért akik valamiért nem tehetik meg ezt magunknak. A bárban is, ha maradt többlet az ételből, azt kiteszem az egyik fogd és vidd tárolóba. Reggelre mindig üres lesz, még akkor is ha banánt, vagy tartós élelmiszert tettem ki. Mert tudom,hogy efféle élelmiszerekre is szüksége van a rászoruló embereknek.
Most pedig azt a videót nézem, amelyen épp Kei nyakába ugrok, miután megkaptam a macskámat. Gyönyörű cornis rex, mennyit rágtam érte a fülét! De megkaptam. Blue, mert hatalmas szép kék szemei vannak, lett a legjobb játszópajtásom, és persze királya a házunknak, mert nem tagadta meg a nevét. Nem tudom ,hogy ki volt aki a kamerát fogta ebben a pillanatban, nem emlékszem rá. Biztos, hogy nem volt fontos eleme az életünknek, vagy kitörölték az emlkékeim közül. Egyébként mindig hordok magamon egy nyakláncot, verbénásat, a biztonság kedvéért, és teát iszom, verbénával fűszerezve, ez apám rigolyája volt, hiszen rengeteg ismerőse akadhat, aki rajtam keresztül próbálhat meg ártani neki, noha elég békés természetnek ismertem meg. Csak kissé mogorva.
Blue... az én gyönyörű macskám! Haza kellene mennem. Volt egy motorom, de a baleset óta nem használtam, otthon állt a garázsban, nagy sajnálatomra, csak megbütykölgettem vagy pótcselekvéskén polírozgattam, vagy plusz alkatrészt vásároltam hozzá. A szobámban két doboz is ott volt, az egyik az új kipufogónak, a másik pedig a világításhoz. Még nem csomagoltam ki, pedig máskor rohantam volna hogy beszereljem. Nem akartam haza menni, mert Kei holmijai már dobozokban sorakoztak, nem akartam látni, hogy egyszerűen csak úgy kisétál az életemből, nem kérdeztem ,hogy hova megy. Igazából, ha tudtam volna, hogy hova tart, képes lettem volna vele tartani, de nem akartam a terhére lenni. Ő ezt eldöntötte, nem kérte ki a véleményem, én pedig nem akartam beleszólni. Eddig is igazán hálás vagyok neki azért, hogy vette a fáradtságot és felnevelt. Nem akartam megzavarni az új életre való készülésében.
Taxit fogtam, és a kertvárosba vitettem magam. Blue nyávogása fogadott, azonnal a konyhába mentem, és mosolyogva beszélgettem vele, elvégre ő is beszélt hozzám, magyarázott és többször a táljához is rohant. A legfinomabb ételt kapta, már a kezdetektől feltúrtam a netet, hogy mit lenne jó ennie.
Mindent a netről rendeltünk meg közösen Keiiel, hiszen akkoriban még nem rendelkeztem hitelkártyával.
A hűtő előtt állva, picit meginogtam, mire megráztam a fejem, és megálltam egy kicsit. kitöltöttem magamnak is egy pohár narancslevet, kezdődött. Voltam már időpontot kérni, pszichológusnál is, hogy nehogy esetleg az legyen a problémám, hogy lelkileg visel meg ez az egész költözős mizéria. Tudni akartam, hogy mi a bajom, és én voltam az utolsó ember aki hipochonderkedni szokott, de az agyrázkódásos eset mellett sem tudtam elmenni szó nélkül, mert nagyon rám ijesztettek. Összeszorítottam a fogaimat és igyekeztem a pohárba tölteni a narancslevet, de az sehogy sem ment, hiszen ott van! Látom, egy helyben és nem mozog! Dühödt morgás hagyta el a torkomat, és elkeseredetten siettem fel a szobámba, természetsen a dobozt és a poharat is otthagytam a konyha pulton, a kiömlött tartalmával együtt. a poharat is feldöntöttem, talán még le is esett a földre, mindegy, nem érdekel. Ma nem iszom narancslevet. A fürdőszobába mentem, ahova evés után Blue is követett, ott az ölembe kucorodott és tovább dorombolt, a hangját hallva hamarosan megnyugodtam, egyenletesebben szedtem a levegőt és megpróbálkoztam a fürdéssel is.
A kiömlött és feldőlt italt majd Bluera fogom. Fürdés után még kicsit remegett a kezem, egész végig azon imádkoztam hogy Kei észre ne vegye ezt az egészet, vagyis... tudtam hogy észre fogja venni, de majd ő is Bluenak tulajdonítja a rumlit. Egyébként vidám természet vagyok, és nagy színész, nem tudja meg senki sem, hogy valami nyomaszt, ezek mellett szeretem a kinézetemet időnként változtatni, ez egy bárvezetőnek azt hiszem megengedett, és jól is mutat. Jól érzem magam a bőrömben úgy, hogy kifejezhetem a külsőmmel ezt. Egyesek talán azt hiszik, hogy így akarom magamra felhívni a figyelmet, pedig nem így van, egyszerűen csak jól érzem magam úgy, ha változatosan mutatkozom. Ez jelenti azt ,hogy nem fásultam be a hétköznapokba.