Lassan lépkedek a mai aszódó fűcsomókon, melyekről a rekkenő hőség még mindig szárítja le a harmatot. Balom alatt egyenletesen süpped a talaj, ahogy a cipőtalp a földdel találkozik, a jobból alig érez meg valamit. Féloldalas mosoly kúszik az arcomra, az a hülye barom, biztos nem engedné, hogy elmorzsoljam azt a könnycseppet, amit még el fogok.

- Úgy csillog a kopasz fejed, mintha polírozták volna - jegyzem meg vigyorogva, talán fel tudom dobni a kedvét egy kicsit. Ráférne, Camilla már így is teljesen kivan miatta. Még az izomzata súlyából is fogyott.
- De még élek.
- Így van, mert harcolsz.
- Csak az ilyen balekokat lehet rávenni, hogy küzdjenek a lehetetlenben, mint te, vagy én.
- Én feladtam, ha te nem vagy, abbahagyom.
- Nem, te hisztis kislányt játszottál, akinek elvették a játékszerét. Pedig az még mindig megvan - nevet fel a saját disznó viccén.
- Maradj már! - vágtam röhögve gyomorszájon a kézfejemmel.
- Vagy nincs?
- Hülye vagy te! Te nem bölcsebb lettél felnőttként, hanem meggárgyultál!
- Látod, az meglehet, az meglehet. Csak az bosszant, hogy azelőtt elmegyek innen, hogy egyetlen aranyat szereztem volna azon az egyen kívül, amit együtt kaptunk, kicsi huszárok.
- Héé - ölelem át fél karommal, amikor meghallom a valót: "Áá, b@ssza meg, de fáj. Lenne már vége!"

- Kicsi huszár, nem csak futni taníthatlak meg...
- Tessék? - kérdem elkerekedett szemekkel.
Elvigyorodott, újból zsebre vágta a tálcát, a szájába vette a cigarettáját, majd meggyújtotta a szálat. Mélyet szívott belőle mielőtt kavargó füstgombolyagot fújt volna a fejem felé.
- Amit tegnap csináltál, meg a múlt héten... Az szerinted mi volt? - kérdi a szemében csillogó mindentudással.
- Nem tudom - emlékszem mennyire megrémültem, amikor felemlegette, amit minden erőmmel igyekeztem elfelejteni, gyerek voltam.
- Látod, éppen ez a baj, éppen ez a baj... Na, ne ijedezz már, kicsi huszár! - Nem mondtam, hogy

- Félek... - lehelem.
- Itt vagyok, pajtás! Csak nehezedj rám, nem hagylak egyből a mély vízbe ugrani, ne fossál - csillapít a maga módján, miközben átvetem a kezem a nyakán, amit ő erősen tart velem együtt, szinte bele is hajol a súlyba, csak, hogy nekem könnyebb legyen.
- Egyáltalán jól van rögzítve ez a sz@r?
- Marharépa, ketten raktuk fel. Na - vesz erőt a magán, meg én is. - Egy, kettő, három, hopp - felállunk. - Foglak - szólal meg nyugtatólag, hallom a hangjában az erőlködést, hogy mozdulatlan maradhassak. - Rendben, próbálj lépni.
- Azért ez nem ilyen egyszerű.
- Ne nyihogj, mint a szűz kislány, csináld!
- Ne engedj el!
- Mondtam, hogy tartalak... gyerünk, kicsi huszár - kellemes nosztalgiát idéz a megszólítás mindkettőnkben.
Az első lépésekkel, csak araszolok.
- Ez lesz az, de ne csoszogj! Nem vagy te öregasszony!
- Könnyű azt mondani, Mitch, könnyű azt mondani!
- Na uccu! Egy...
Lépek, rogyaszt a lábam. Különös érzés mankók nélkül, emberi támasztékkal, furcsa ránehezedni valamire, ami már nincs ott...
- Kettő.
...ami helyett már más van ott.
- Három.
- Ne vigyorogj!
- Fogsz te még úgy futni, mint soha eddig...

- Futás, kicsi huszár, futás! - ordítja az edző. Már csak messziről hallom. Nekiiramodtam az utcáknak, arcon csapott a szél. Valami folytán megtelepedett az elmémben, az ereimben és minden izmomban az a képzet, hogy az életem a rohanás tétje.

Ketten szakítottuk át a szalagot, a célfotó nem vezetett eredményre. Kettőnk nyakában egy-egy arany landol. Szép emlék.

Csapódás. Elvágott kép. Sötét. Nincsenek emlékeim.

- Kicsiiiiim, reggeliiii - kiáltotta a nő a lenti konyhából.
Gyerektalpak dobognak a lépcsőn lefelé. Az asztal egyik lábához dobom le a hátizsákot. Gyorsan lapátolom a tejből a müzlit, hogy ehessek még palacsintát, amit anya most süt. Apám még a reggeli cikkeket futja át, lassan fogy a tojás a tányérjáról. A kutya eszi fel a leesett szalámit. Én is dobok neki.
Összefut a nyál a számban, ahogy juharsziruppal locsolom a tésztát.
Mind a 10 ujjamról lenyaltam a ragacsot.
A táskámba teszem a dobozt, és a papírzacskót.
- Szia drágám - ad csókot apámnak.
- Fúúúj anyaaaa!
- Te is kapsz - azzal lehajol, és engem is megpuszil, cuppanós hangot ad.
- Fúúúúúj - törlöm le a nyomát is.
- Na gyere - szólal meg apám, az ajtóban bevárva engem. Odaszaladok.

- Ő lenne az? - mér végig a férfi
- Igen - feleli büszkén az apám, miközben engem figyel.
Kihúzom magam.
- Olyan gyors, mint te, vagy mint a villám? - vigyorog. A szája szegletében, beszéde közben ugrál a dohánnyal töltött, még meggyújtatlan szál.
- Annál is fürgébb.

Lihegve támaszkodom a térdemen.
- Elfáradtál?
- El, uram.
- Holnap hajnalban ugyanitt, kicsi huszár. Akkorra töröld ki a csipát a szemedből, aludd ki magad! - a szájába veszi a cigarettát.

Kifulladva terülök el a füvön az utolsó kör után. Szaporán veszem a levegőt. A kezeim a fejem mellett, a lábaim lazán felhúzva.
- 1:59:47:03 - olvassa le a stopperről a számot. - Nem rossz, megy ez még lejjebb is. Tudsz te, ha akarsz, kicsi huszár!

Az ujjaim a hátától a derekáig zongoráznak végig. Belesóhajt a csókba, kajánul vigyorodok el, s tovább folytatom az élet által nyújtott egyik legjobb játékot.

Nem volt igazi halálom, csak a magamfajtának. Akinek egy kerekesszékből kellett néznie, ahogy árva lesz belőle, mikor a kötelek egyre mélyebbre engedik a bélelt fákat. Szótlanul figyeltem. Mi mást tehettem volna?

Ordítottam, mikor magamhoz tértem a roncsban. Kövér könnycseppek törtek utat maguknak a fájdalom és kétségbeesés hatására.
- Anya! Apa!
Nem felelnek. A fejem sajog. A lábamat rángatom, nem jön ki. Zihálva veszem a levegőt, az öv a mellkasomnak feszül. Mindenem fáj. Alig látok.
Lehunytam a szemem, elájultam.

- Ezt nem nézem tovább. Gyerünk, kelj fel! Most!
Ellentmondást nem tűrően húzza szét a függönyöket, majd tárja ki az ablakokat napfényt szabadítva az addig sötét szobába.
- Vége van Mitch! Fogd fel! Nincs tovább. Törődj bele... - hárítok megalkuvóan miközben még mélyebben burkolom magam a takaróba és elfordulok tőle, amennyire képességeim engedik.
- Az apád nagyon boldogtalan lenne, ha most látna...
- Ne merészeld a szádra venni az apámat!
- Talán nincs igazam?
- És mégis mit szeretnél? Mit csináljak? Menjek le a pályára futkározzak veletek, hogy kiröhöghessétek a nyomorékot? Ezt szeretnéd?
Mozdulatlanul, meghökkenés jele nélkül, elhagyva a hátrahőkölést néz a szemembe a megszokott nyugodtságával, ami most halálosan idegesített.
- Nem az a fontos, hogy én mit szeretnék. Hanem az, hogy te itt fekszel a nagy semmittevéseddel és sajnáltatod magadat, ahelyett, hogy harcolnál, hogy tennél valamit a továbblépésért.
Kínomban röhögök fel, hitetlenül, mint régen, mikor éppen előadta magát sörözéskor.
- Menj a fenébe Mitch! Nem lépek én már sehova...
- Senki nem tud rajtad segíteni, ha nem hagyod. Egy idő után meg már meg sem próbálja majd a kutya sem.
- Ott az ajtó - felelem feszülten.

Felkapom a fejem a nyikorduló ajtónyílásra. Egész testemen tapaszok és kötések, arcom torz, komor és elgyötört.
- Szervusz! Hogy vagy, haver?
Fantomfájdalom nyilall a jobb lábamba.

Összeszorított szájjal ül fel az érkezésem láttán.
- Szevasz öregeeem! - vigyorodik el. Igyekszik azt a látszatot kelteni, mint aki teljesen rendben van. Tudom, hogy nincs így. Csővek lógnak belőle.
- Szervusz, te vén trotty - dobom le magam az ágy melletti székre. Ő tanított újra felállni, járni és leülni.
Megérintem a karját.

- Gyerünk kicsi huszár, tudod irányítani.
- De látja, hogy nem. Nem tudok mit kezdeni vele...
- Nem nyihog, csinálja!

- Én megpróbáltam, pajtás - erőltet mosolyt magára nagy nehezen. - Te nyertél, én...
Elaludt. Még a kezét szorongatom görcsösen. Camilla a szája elé kapja az övét, zokogás tör elő belőle, elfordulva rogy össze. Bennakad a lélegzetem.
- Mitch, nézz rám te barom! Hallod?
Orvosok tolulnak a szobába. Egyenletes síphang.

- Hallottad, hogy megmentetted őket? 4 embert. Még mindig küzdesz, kicsi huszár? Apád hívott mindig így minket, emlékszel? Folyton egymással versengtünk. Te állandóan második lettél, de nem adtad fel. Mekkora balek vagy... Mekkora balekok vagyunk mind a ketten. Igazad volt. Szervusz Mitch! Barátom - köszönök el odabiggyesztve még a szót a rózsa mellé, ami köré az érmet tekertem. Ellépek mellőle.
A Napba hunyorgok, kopog a föld a fán. Útnak indulok én is a tömeg után. Balom alatt egyenletesen süpped a talaj, ahogy a cipőtalp a földdel találkozik, a jobból alig érez meg valamit. Én sem érzek, és mégis járok rajta. Talán 5 ember volt?