- Ó, igaz is, fő a titoktartás, a diszkréció. Ez esetben örülök, hogy egy kis ideig sikeresen megszabadítottam a papírmunkától. - jó tudni, hogy valóban megfelelően kezeli a bizalmas információkat, na nem mintha bárkit is érdekelne, hogy miért vagyok itt. Ugyan nem óhajtok ódákat zengeni arról, hogy milyen tiszteletteljes utolsó útja volt a nevelőapámnak, de azért a hangsúlyomról süt némi elégedettség azzal kapcsolatban, hogy megrugdoshattam párszor a koporsóját. Esküszöm, megért minden egyes, diliházban töltött percet. Örömmel fogok vele kezet, mert innentől kezdve reményeim szerint még bensőségesebb kapcsolatot alakíthatunk ki, aminek következtében könnyebben is fogunk tudni együtt dolgozni. - Én pedig... csak Sonja. - amint elengedem a kezét, megzavar minket egy fehér köpenyes idegen, aki meglehetősen félelemmel telve lépked oda hozzánk. Rám is ijedten néz le, én azonban értetlenkedve mosolygok vissza rá. - Ugyan... a bor egyébként is hamar a fejembe száll, így jobb is, ha nem iszom. De neked kedves egészségedre, Elias. - bár fennakadok azon, hogy alkoholba keveri a gyógyszerét, ám számára én egy senki vagyok, ezért nem kérdezősködöm afelől, hogy ez vajon jó ötlet-e. Amúgy se hinném, hogy ez az első alkalom, hogy így fogyasztja, én pedig nem szeretnék rossz kapcsolatot ápolni vele. - Rendben, tehát... Bostonban, a Cook utcában laktunk, a 21-es szám alatt és onnan nem messze jártam a Charleston Középiskolába, előtte pedig a Clarence R. Edwards Általános Iskolába. Van egy anyakönyvi kivonatom, de nem hiszem, hogy valódi lenne. Aszerint Bostonban születtem, 1989. február 14-én. A dátum lehet valós, de a helyszín már kevésbé... Különös ismertetőjegyem pedig nincsen, sajnos. - hadarom el a válaszaimat és gondolatban újra végigpörgetem a kérdéseit, hogy tartsak egy gyors leltárt, vajon sikerült-e mindenre válaszolnom ezzel az egy levegővétellel. A tervére, miszerint a Mystic Falls-i kórházban kezd, illetve korabeli újságokat néz majd át, csak bólogatni tudok. A kórházba már én is be akartam tenni a lábamat, csak még nem jutottam el odáig... Következő kérdésére szinte automatikusan válaszolnék, ám a kérdésének második fele meglep és hirtelen azt sem tudom, miként kellene reagálnom rá. Főleg úgy, hogy a saját kíváncsisága miatt érdeklődik a családi állapotom felől. Bár őszintén nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek-e vagy inkább ne. Nem mintha nem tartanám veszélyesen vonzónak, csak épp most készülök megbízni őt egy nyomozással és félek, ezzel elrontanám az esélyeimet az igazi családommal szemben. Így megpróbálom félvállról venni a válaszadást, mintha ez nem is lenne olyan fontos információ. Mert aztán az is könnyen megeshet, hogy teljesen félreértelmezem és abszolút nem is azért kíváncsi erre, mert esetleg felkeltettem volna az érdeklődését. - Jelenleg Mystic Falls-ban a College Ave-en lakom. És... egyedülálló vagyok. De ez miért fontos? - csak nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg, miért érdekli a családi állapotom. - Bár gondolom te is az vagy, máskülönben nem én lennék az, aki megmentett a papírmunkától. - mosolyodom el halványan, habár már én magam sem tudom, hogy ez egyszerű ténymegállapítás volt, vagy célozni is akartam ezzel valamire. Mindenesetre óvatosan súrolta a flörtölés fogalmát, amit azért nem lenne jó háborgatni. - Viszont van még valami, amiről nem beszéltünk és talán az egyik legfontosabb lenne: a fizetség. Nem tudom mennyi ideig fogunk együtt dolgozni, ahogy azt sem, hogy szokás fizetni ebben a szakmában... Készpénzben, utalással, csekkel? Szükséges szerződést is írnunk? - muszáj megrohamoznom a kérdéseimmel, máskülönben a gondolataim újra és újra visszakanyarodnak a családi állapot kérdéséhez, amibe jó lenne nem belemenni. Mármint a miértekbe és nem a tényekbe. - Ne haragudj, hogy hirtelen teljesen más irányba elkanyarodom, de meg kell jegyeznem, hogy valami csodálatos innen a kilátás. - saját figyelmem elterelésére ez kiváló témaváltás volt, noha tudom, hogy miért jöttem és mire kell koncentrálnom. De a Nap lemenőben volt, fokozatosan gyúltak fel Seattle fényei és a látvány engem teljesen magával ragadott. Bocsánatkérően pislogok Elias-ra, ahogy tekintetemet visszaterelem a kilátásról ő rá. Nem akarom egy szószátyár, szétszórt nő képét mutatni és remélem nem is hiszi azt, hogy olyan vagyok. Csak tudnám miért is érdekel annyira, hogy milyennek lát, hiszen nem igazán szoktam foglalkozni azzal, mások mit gondolnak rólam. És eddig teljesen jól el is voltam mások véleménye nélkül. De talán a helyzet miatt változtam. Végtére is, ő magánnyomozó, remek megfigyelő, előtte aligha kellene rossz benyomást keltenem. - Tehát... vissza az eredeti témánkhoz...
Igazából erőteljesen meg kell erőltetni az agyamat, ha vissza akarok emlékezni, mikor is bízott bennem utoljára egy nő. Végeredményben sohasem. Vagyis, ez így nem egészen igaz - bíztak bennem, mert a természetem és stílusom azt sugallta, hogy a felém irányuló érzelmeik lehetnek ennyire ostobák és könnyelműek. Ez mindaddig nem is változott, míg nem szembesültek ragadozó mivoltommal - akkor már viszont meglehetősen késő volt. Azt mondják, az emberek nagy része nem tudja, miben és hogyan fog meghalni. Nos, ha élhetek némi morbid humorral, ők az elenyésző számú kivételekhez tartoztak. Így végeredményben nem lepődöm meg, ha Miss Dreyfuss is kitüntet bizalmával, bár az ő esetében ezt alighanem az a téves elképzelés is táplálja, hogy én leszek az, aki majd sejthetően hányatott életét egyenesbe hozza. Önkéntelenül is elnevetem magam, mikor felajánlja segítségét az iratok rendezésében, és megrázom a fejem. - Köszönöm, de higgye el, örülök ha nekem sem kell kis ideig foglalkoznom vele. Szóval érezze magát megmentőmként - bókolok. - Egyébként ha maguk alá temetnének a papírok is egyedül kellene megbirkóznom velük. Tudja, az én munkámban is működik a titoktartás, ahogy az orvosoknál - teszem hozzá, majd mikor leülünk az ablak elé, és megismerem Miss Dreyfuss életének egy aprócska szeletét, elgondolkodva ráncolom a szemöldökömet. Már kisbabaként is necces a helyzet, amibe belekerült. És egy ekkora gyerek még csak ki sem tudja fejteni a véleményét az egészről, vagy elküldeni a büdös fenébe azokat a seggfejeket, akik úgy szereznek gyereket, hogy ellopják másét. Nem vagyok egy földre szállt angyal, vagy egy erénycsősz, csináltam már annyi szarságot életemben, hogy alighanem már most, jó előre kovácsolják az üstömet a pokolban, de efféle bűnökre még én magam sem vetemedtem soha. Nem is értem valaki hogy hihet az istenben, vagy bármiféle felsőbb hatalomban: normális esetben az ilyen aljas szemétládákat egy villámnak kéne helyben halálra sújtania. A komor hangulatú gondolatok közül csak az rángat ki, ahogy szemmel láthatóan vevő a humoromra, vagyis félig-meddig. Azt hiszem, ő legalább úgy áll hozzá a helyzethez, mint én magam, telve iróniával. - A kezeim tisztasága miatt ne aggódjon, Miss Dreyfuss - csóválom lassan a fejem. Én sem aggódom érte. Makulátlan vagyok, és feddhetetlen, legalábbis a nyilvánosság felé. Három olyan emberem van, aki elintézi a piszkos munkát helyettem, és bőséggel megfizetem mind őket, mind a családtagjaikat azért, hogy ha valamikor beütne a crach, elvigyék helyettem a balhét, és leüljék a börtönéveket. Vannak, akik pénzért mindenre vehetőek - lényegében becsülöm őket. A zsiványbecsület néha többet ér bármi másnál. A figyelmemet viszont nem kerüli el, ahogy vendégem kedves mosollyal az arcán utal nevelőapja temetésének körülményeire. Elismerően pillantok rá - nocsak, az ártatlan és ábrándos külső mögött úgy tűnik vérmes nőszemély lakozik. Felkeli a figyelmemet, minden értelemben. Mindig kedveltem a skizofréneket, és a pszichopatákat, mert ők a legértékesebb és legérdekesebb embertípusok. Na meg persze én magam is efféle vagyok. Hasonló a hasonlóval mindig remek párosítás: azt hiszem ezt hívják úgy, hogy zsák a foltját. - Miss Dreyfuss, ön olyan, mint a bibliabeli jó házigazda, aki elébe megy a vendégeinek - mosolygok, majd megrázom kezét. - Hacsak nem kötelező az öltöny és a csokornyakkendő, nem kedvelem a ceremóniát. Csak Elias tehát, kérem - dőlök ismét hátra, de ekkor kopogás hangzik fel az ajtón. Morcosan meredek a fehér köpenyes tudósra, aki úgy óvakodik be, mintha az oroszlán barlangjába lépne, majd gyorsan leteszi a vöröslő folyadékot tartalmazó üveget az asztalomra, és kiiszkol, mintha kergetnék. - Egy kevés vörösbor minden este. Nincsenek ártalmas szokásaim, ám ínyenc vagyok, így ebből a kiváltságból nem engedek. Szívesen megkínálnám önt is, de sajnos az elmúlt időszakban gyengélkedem kissé, így a gyógyszereimet is tartalmazza a napi adagom - mentegetőzöm, ahogy látom Miss Dreyfuss csodálkozó tekintetét a kutató pánikszerű menekülése láttán. Nyilván nem fogom neki elmesélni kedves és udvarias mosollyal, hogy a tudósaim épp a szintetikus vér előállításán dolgoznak, több-kevesebb sikerrel. Egyelőre inkább kevesebbel. A tegnap esti adagot szívem szerint a labor padlójára hánytam volna. - Nos, csak általános információkra lenne szükségem - térek aztán vissza vendégemhez. - Hol laktak a nevelőszüleivel, hol járt iskolába, a születése pontos idejére természetesen. Továbbá, hogy van-e valami különös ismertetőjegye. Egy anyajegy, vagy bármi más, amit akár örökölhetett. Természetesen a Mystic Falls-i kórházban kezdem a nyomozást. És az akkorra datálódó korabeli újságokkal. Talán találni benne rendőrségi híreket, amik egy eltűnt gyermeket keresnek - vetem fel az ötleteimet. Tessék, a végén még kiderül, hogy magánnyomozónak sem lennék utolsó. - Továbbá érdekelne, most hol lakik, illetve jelenlegi családi állapota. Ez utóbbi természetesen már csak saját, egyéni kíváncsiságom margójára írható - eljátszom a gondolattal, hogy amennyiben Miss Dreyfusst nem várja otthon egy aggódó férj, vagy három ordító gyerek, akkor ő terítem ma este az étlapomra, amennyiben azok a laboros barmok megint elszúrták a vacsorámat.
Van valami érdekes, megmagyarázhatatlan bája ennek az egész helyzetnek, ami tulajdonképpen másodpercről másodpercre egyre inkább a hatalmába kerít. Viszont, hogy mi adja azt a bizonyos báját, arra már nem tudnék válaszolni. Az is lehetséges, hogy csupán Seattle elém táruló látképe az, ami ennyire megbabonáz és ami kellemes érzésekkel tölt el. Habár a bakancslistámra már évekkel ezelőtt felkerült a hely, még sosem jártam itt. Ám az is megeshet, hogy csak az villanyoz fel, hogy végre igazi esélyt látok arra, hogy megtaláljam az igazi szüleimet. Mindenesetre százszorta jobb érzésekkel veszek részt ezen a találkozón, mint azt az idefele vezető repülőúton gondoltam. - Tudom miről beszél. - bólintok mosolyogva - Egy ügyvédi irodában dolgozom hivatalos aktakukacként, úgyhogy a papírmunka lavinaként szokott rám zúdulni. Felajánlanám a segítségemet, de félő, hogy csak még jobban összekuszálnám a dolgait. - meg hát nem is azért vagyok itt, hogy segítsem a munkájában, hisz reményeim szerint az egyik megbízója leszek hamarosan. A mondandója elgondolkodtat, olyannyira, hogy válaszra se marad erőm, csupán egy mosollyal és apró bólintásokkal fejezem ki az egyetértésemet. Nem volt könnyű gyerekkorom, sose álmodoztam nagy, világmegváltó tervekről, inkább mindig is egy szürke kisegér szerettem volna maradni, hogy beolvadjak a tömegbe. Míg mások nagy karriert akarnak befutni, addig én bőven megelégszem egy pincérnői, asszisztensi, eladói állással, ha ahhoz nyugodt élet párosul. Ebből adódóan sosem kutattam, vajon én miben lehetnék tehetséges. Talán semmiben sem vagyok, s ezért nem is bukkant fel ez idáig. Ezen túllendülve némileg még örülök is annak, hogy a tárgyra térhetek és elhadarhatom neki itt létem pontos okát. - Igen, szó szerint. Ahogy azt a hollywoodi filmekben is látni. - az atlantai diliházban mellém rendelt pszichiáteren kívül senkinek sem beszéltem még erről, de a helyzet úgy kívánja, hogy most beavassam a magánnyomozót. Az pedig, hogy ő meglepődik a történetemen, csak még jobban bizonyítja, mennyire egy elfuserált helyzet is az enyém. - Köszönöm, Mr. Syden, nagyon köszönöm! Az életemet menti meg ezzel... - boldog mosoly ül ki az arcomra, amit ha akarnék se tudnék levakarni onnan. Tudom, hogy realistán kell néznem a dolgokat, hogy benne lehet a pakliban az, hogy nem találja meg a szüleimet. De ha ő nem találja meg őket, akkor minden bizonnyal már nem is élnek, hiszen ő a legjobb a szakmájában, éppen ezért is bízom meg benne. Pedig érthető okokból kifolyólag nem kis bizalmi problémákkal rendelkezem. Nehezen, de csak sikerül visszakomolyodnom, hisz a helyzet mégis ezt kívánja meg. Bólintok és várom a további kérdéseit, de akkor történik valami. Ő tesz egy komoly kijelentést, felvonja a szemöldökeit és a jóváhagyásomra vár. Talán egy normális ember csak viccnek gondolná ezt az egészet. Én is elnevetem magam, de nem azért, mert ezzel díjazom az "iróniát". - Ez egy igazán kedves felajánlás, de nem szeretném, ha miattam mocskolná be a kezeit. - nevetek tovább, de aztán rájövök, hogy némiképp korrigálnom illene a mondandómat, mielőtt túl rossz képet festek magamról. - Valójában... ők már nem okoznak problémát. A "nevelőanyám" meghalt, mikor nyolc éves lehettem, a "nevelőapám" pedig lassan egy éve alulról szagolja az ibolyát. De ne aggódjon, nem egy méregdrága koporsóban teszi ezt, csak egy sima fa ládában. Ami lehetséges, hogy némileg meg is rongálódott a temetése napján... - sokan szemtanúi voltak a kiakadásomnak, mikor nem csak leköptem a koporsót, de még rugdosni is elkezdtem azt, ráadásul nem is máskor, hanem pont a temetése délutánján. Mr. Syden az első, akinek én célozgatok a történtekre, méghozzá úgy, hogy talán egy cseppnyi megbánás sem érződik ki a hangomból. - Még mielőtt bármi mást kérdezne... mit szólna, ha hagynánk ezt a nagyon hivatalos hangvételt és tegeződnénk? - szimpatikus volt, ezért ajánlottam ezt fel. Bár talán némileg abszurd, hogy azért vált szimpatikussá, mert felajánlotta, hogy lelövi az idézőjeles szüleimet. Egy ilyen furcsa munkakapcsolatban pedig meglátásom szerint már nincs szükség magázódásra, de persze megértem, ha ő nem így gondolja. Bár én szeretnék csak Sonja lenni és nem Miss Dreyfuss. Előre hajolok, hogy kezemet nyújthassam neki. Méghozzá azért, hogyha elfogadja a tegeződést, akkor egy kézfogással meg is pecsételhessük ezt. - Milyen információkra lenne még szüksége(d)? - kérdezem, közben elővarázsolom a telefonomat a zsebemből, hogy esetleg jegyzeteljek, ha olyan speciális információkra lenne szüksége, amivel most azon nyomban nem tudnék szolgálni. - Hogyan kezdünk neki? - kíváncsian tekintek rá és várom, hogy megtudjam, mi a terve. Már ha egyáltalán részletekbe menően beleavat. Vagy ha nem is akarja egyelőre megosztani velem a nyomozás lépéseit, akkor is remélem, hogy nem küld most el. Habár bejelentkeztem már a szállodába és ott is hagytam azt a kis bőröndömet, amivel erre a kiruccanásra eljöttem, ettől függetlenül nem volt még kedvem vissza is menni oda.
Keveredtem már zűrös, bonyolult és eléggé problémás helyzetekbe több száz év alatt, de ilyenbe még soha: eddig senki nem tévesztett össze senkivel. Az Elias Syden név minden berken belül magáért beszélt. Az üzleti életben csakúgy, mint a vérszívók világán belül - igazáság szerint most meg is sértődhetnék, mert látogatómnak fogalma sincs, ki is vagyok én. Persze, eszem ágában sincs azzal elé állni, hogy hatszáz éves vérszopóként hódítom meg az üzleti világ legfelsőbb köreit, de azért annyival tisztában lehetne, hogy a Syden Corporation nem épp nyomozati ügyekre szakosodott vállalat. Ennek ellenére, mint már mondtam, kíváncsi vagyok az ügy végkifejletére, és felháborodás helyett a humor dominál: lássuk, mi válik majd ebből a faramuci helyzetből. Így hát csak magamban somolyogva tessékelem beljebb, majd ahogy helyet foglal a fotelban - elutasítva kínálásomat - ott hagyom a bárpultot, és én is elhelyezkedem vele szemben. Háttal ülök az ablaknak, ő szemben, alakját teljes egészében megvilágítja a lemenő nap besütő fénye, én pedig csendben szemrevételezem a sápadt, finom ívű arcot, és a ragyogó szempárt. Tökéletes, gyönyörű nő - jelenleg teljes tévúton. - Ugyan kérem... - rázom a fejem aztán, mikor szabadkozni kezd. Na nem, ha már ide tévedt, akkor egy darabig biztosan nem menekül előlem. Hacsak persze rá nem jön, hogy nem az vagyok, akinek ő maga hisz. - Már csak a papírmunkát intézem. Igazából hálás is vagyok érte, hogy megmentett a kétségbeejtő unalomtól - villantom fel száz wattos mosolyomat. A válasz csak egy apró, félénk kis mosoly, meg hajban turkálás - azon kapom magam, azon gondolkodom, vajon milyen érintése lehet annak a selymes, barna zuhatagnak, meg a vérének. - Igazából az életkor és a hatékonyság nem függ össze, Miss Dreyfuss. A tökéletes időzítés a titka mindennek, és a képességek felismerése, továbbá kihasználása. Mindenki tehetséges valamiben - tárom szét a karjaimat. Én magam konkrétan az üzleti életben. Az a bizonyos magánnyomozó meg, aki elvileg Miss Dreyfuss-t ma este várja, a szaglászásban. Valójában az lenne tisztességes, ha most felvilágosítanám, hogy bárkitől is kapta a telefonszámomat, az illető vagy vak volt, vagy hülye, vagy mindkettő egyszerre. Ugyanakkor én mikor voltam tisztességes? Még ember koromban sem, nem még átváltozásom óta. Tudom, hogy létezik ilyen szó az értelmező szótárban, de elég is belőle ennyi. A hölgy, bármilyen zavarban is legyen, nem tűnik mellébeszélős típusnak, meglehetős gyorsasággal a tárgyra tér. A következő percekben kapok egy konkrét önéletrajzot - na jó, legalábbis az első fejezetet belőle. Automatikusan átveszem a fényképet, és rábámulok a két felnőttre, meg a karjukban tartott pólyacsomagra, ami alighanem Miss Dreyfuss-t rejti, bár csak egy apró arc, és egy kar látszik a képen, a már általa említett karpereccel. - Egy pillanat - emelem fel a kezem. - Hogy érti, hogy elrabolták önt? Szó szerint? - érdeklődöm. Na, azért ez kemény. Még én sem vetemedtem olyasmire, hogy gyerekeket bántalmazzak, vagy gyötörjek, ne adj isten megöljek. Hitem szerint a pokolban külön hely van azoknak, akik visszaélnek hatalmukkal vagy erejükkel a kölykökkel szemben. Valójában elég gyorsan sikerül elkomorodnom, és tényleg határán táncolok annak, hogy felkeljek, és sűrű bocsánatkérések közepette elmagyarázzam a félreértések vígjátékát. Elvileg felkutathatnék neki egy valódi magánnyomozót, aki talán több sikerrel járna, mint én. Mert ez a fénykép alighanem a kukában fog landolni, ahogy a lábát kihúzza innen. Aztán a következő másodpercben szöget üt fejembe a gondolat, hogy elvileg segíthetnék. Vannak embereim, akiket ráállíthatok az ügyre. Bár eddig csak az üzleti élet alvilági részével foglalkoztak - zsarolások, kenőpénzek, és hasonló ínyencségek, hogy az én kezem tiszta maradhasson - ugyanakkor miért ne adhatnék nekik most némileg lightosabb munkát? Ráadásul ezek az emberek ha kell, az életüket is adnák értem. Bármit megtesznek, amire utasítom őket. - Rendben, Miss Dreyfuss - szalad ki a számon, mielőtt még meggondolnám magam. - Vállalom az ügyet - bólintok. A tény, hogy a gyönyörűséges Miss Dreyfuss visszatér még majd az irodámba, már eleve felér egy főnyereménnyel. - Ugyanakkor szükségem van még öntől néhány szükséges és fontos adatra. Továbbá lenne egy kérdésem is. A képen szereplő "szülei" - macskakörmözök a levegőbe - tudják, hogy ön tisztában van születése körülményeivel, és a bűnnel, amit ők elkövettek? Ha kívánja, ki is bővíthetem a szolgáltatásaimat. Akár le is lőhetem őket, csak egy szavába kerül - vonom fel a szemöldökömet. Persze ő nyilván csak ironizálásnak és tréfának gondolja a szavaimat - pedig én komolyan gondolom. Szeretek gonosztevőkből lakmározni. Szemmel láthatóan Miss Dreyfuss meg is lepődik a mondatomon, legalábbis abbahagyja a keze nyomkodását meg a ruhája igazgatását. Míg a válaszra válok elgondolkodom, hogy a szépséges hölgy vajon csak iszonyú zavarban van-e jelenlétemben, vagy hiperaktív. Ez utóbbi lehetőség esetén lenne tippem, hogy vezessem le a fölös energiáit.
Régi emlékképek pörögnek le a szemeim előtt. Életem első nyolc évére alig emlékszem, pedig a nevelőanyám a különös helyzetünk ellenére igyekezett a legnagyobb szeretetben nevelni. Az ő halálával bennem is meghalt valami és ezt a valamit semmi sem tudta pótolni. Főleg nem a nevelőapám jelenléte, aki csak ahhoz értett, hogyan részegedjen le pillanatok alatt és miként emeljen rám úgy kezet, hogy abból senki, semmit se vegyen észre. Sose tudtam rá apámként tekinteni a halála pedig inkább megváltás volt mintsem szomorú esemény. Ma már tudom, miért éreztem mindig is azt az űrt kettőnk között. Gyerekként elhittem, hogy rosszat tettem és azért bántalmazott, de ahogy egyre inkább felcseperedtem, úgy jöttem rá arra is, hogy a veréseknek semmi köze nem volt hozzám. Csak rajtam vezette le a feszültséget, amit az alkohol szült, mert ő sajnálatos módon pont azok közé tartozott, akiket agresszív állattá változtatott a szesz. Pedig ha tudtam volna, hogy ő csak egy mocskos féreg, aki elrabolt az igazi szüleimtől... már évtizedekkel ezelőtt elszöktem volna tőle. De mindez már nem is számít. Egyedül az a fontos, hogy ő már a föld alatt rohad, én pedig végre megtalálhatom az igazi családomat. A családomat, akik majd talán visszaadják az életbe vetett hitemet. A gondolataim kissé elkalandoznak, s a férfi hangja húz vissza a pillanatba. Szimpatikusnak találom azt, ahogy beszél az alkalmazottjával s rögtön egy kellemes boldogság szánt végig rajtam. Tényleg a legjobb kezekben leszek. Habár az némileg frusztrál, hogy a tekintetét le sem veszi rólam, de ezt foglalkozási ártalomnak tudom be. A magánnyomozóknak jó megfigyelőnek kell lenniük, szóval ez már egy jó pontot jelent. Nem hiába ő a legjobb a szakmájában... Mosolyát látva automatikusan az én ajkaim is mosolyra húzódnak, de mielőtt belépnék az irodájába, vetek még egy pillantást az ajtaja melletti névtáblára. - Oh, nem történt semmi. - legyintek, majd beljebb lépek és lassan körbefuttatom a tekintetemet a terepen. - Én is örülök a találkozásnak, Mr. Syden. De ha éppen nagyon elfoglalt, akkor kereshetünk másik időpontot is, nem szeretném feltartani vagy épp zavarni egy másik munkájában. - udvariasan reagálom le a szituációt, miközben el is érek az ablak mellett található fotelekig. - Köszönöm. - halkan köszönöm meg a helyet, ahová le is ülök, miután kigomboltam a kabátomat és a táskámat a földre helyeztem. Lábamat keresztbe vetem a másikon és figyelem Mr. Syden-t, ahogy egy bárszekrényhez lép. - Köszönöm, de nem kérek semmit sem. - bájosan mosolygok, majd gyorsan végigfuttatom ujjaimat a hajamon, hogy megigazítsam az esetleges kósza hajszálakat. Kissé feszültté válok, bár nem tudom, mire fel ez a nagy idegesség a részemről. De ha Mr. Syden közelebb lép, esetleg csatlakozik hozzám és ő is leül az egyik fotelre, akkor megszólalok. - Kérem bocsássa meg, hogy kicsit szétszórt vagyok. Igazából meg vagyok lepve. Elismerően nyilatkoztak a munkájáról, szinte lehetetlenség volt megszerezni a telefonszámát... ráadásul valamiért azt képzeltem, majd egy őszülő, szemüveges, idősebb férfival fogok találkozni. - az előbb elhangzottak egyikét se sértésnek szánom. Annyian dicsérték a magánnyomozói pályafutását, hogy azt hittem, több évtizedes tapasztalat van a háta mögött. De az előttem lévő férfi alig lehetett nálam idősebb és ez felettébb ámulatba ejtett. - De összeszedem magam és rögtön a tárgyra is térnék, mert tényleg nem szeretném sokáig rabolni az idejét. - előhúzom a táskámból az egyetlen fényképet, ami bizonyítékul szolgál arra, hogy én valóban Mystic Falls-ban születtem és nem Bostonban. Átnyújtom Mr. Syden-nek a képet és szinte azonnal belekezdek a mondandómba. - Ahogy már említettem a telefonban, szeretném megtalálni a vér szerinti szüleimet. A fotón az a házaspár szerepel, akik elraboltak, mikor még szinte csecsemő voltam. Nincs semmi más nyomom, csak ez az egy fénykép és ez is azért lényeges, mert a csuklómon ott díszeleg az a karperec... azon pedig tisztán látszik, hogy az áll: Mystic Falls. - hadarom el a történetemet, de ügyelek arra, hogy jól érthetően beszéljek és csak a lényeges és fontos információkat mondjam. Nem kell felesleges csevej, használhatatlan emlékek. Semmi más nem kell, csak a kézzel fogható tények. - Mit gondol, ennyi elég kiindulásnak? - kétségbeesetten pillantok a szemeibe. Bízom abban, hogy ennyi elég és nem kell esetlegesen betörnöm a mystic falls-i kórházba, hogy előkeressem a születési anyakönyvi kivonatomat. Mert nekem még az sincs. Legalábbis nem az eredeti. - Ugye elvállalja a megbízást? - aggódva teszem fel a kérdést, s egy mély sóhajt követően megigazítom a ruhámat a térdemen. Kell valami plusz tevékenység, ami leköti a kezeimet, máskülönben idegesen dobolnék az ujjaimmal, az őrületbe pedig nagy valószínűséggel nem kellene kergetni Mr. Syden-t. Mert még a végén kipenderít az irodájából és ezzel az utolsó reményem is szertefoszlana, ezt pedig nem hagyhatom.
Mindössze néhány nap telt el azóta, hogy áttettem a székhelyemet Seattle városába. Természetesen nem volt hátsó szándék nélküli az érkezésem - hiszen mi sem vonzott jobban erre a helyre annál, hogy a több száz éve látott húgom az utolsó információk alapján szintén az ezernyi épület valamelyikét mondhatja magának - ennek ellenére a mai napig sem került sor a találkozásra: úgy kerültem a kínosnak ígérkező szituációt, mint az ördög a kápolnát. Végeredményben igazán nem is tudom eldönteni, hogyan álljak meg a küszöbén azok után, hogy több emberöltő is eltelt mióta utoljára láttuk egymást, és sajnos az az alkalom sem volt makulátlan - egy zokogó lány-, és egy érzéketlen fiútestvér valahogy nem épp ideális párosítás. Élek a gyanúperrel, hogy ha fel is bukkannék az ajtaja előtt, egy szimpla érdeklődés a hogyléte felől nem épp a megfelelő irányba terelné a társalgásunkat. Ismerve Karen habitusát, alighanem az lenne a legfinomabb megmozdulása, hogy a képembe vágja a bejárati ajtót. Ha lehet, akkor többször is. Tulajdonképpen egészen addig ismételné ezt a mozzanatot, míg úgy el nem talál, hogy aléltan heveredjek el a lábtörlőjén. Ezt a sorsot pedig érthető módon nyilván nem kívánom magamnak, így miközben napi teendőim közepette - miközben sportolok, vezetek, heverek az ágyamon, szeretkezem, vagy épp a cég ügyeivel foglalkozom - bőven van időm végiggondolni, hogy felbukkanásom melyik módja válna a leghatákonyabbá, és melyik kecsegtetne a legkevesebb fizikai sérülés ígéretével. Ebből a szempontból csakugyan életmentőnek bizonyul a cég teljes körű áttekintésem alá vonása. Miközben San Francisco-ban múlattam az időmet, és az ottani vállalat felfuttatásán dolgoztam, a Seattle-i tagok kissé elbizakodottan úgy vélték, hogy a két város közti távolság épp elég ahhoz, hogy ne legyen tökéletes rálátásom bizonyos - és meglehetősen kétesnek mondott - pénzügyi manipulációkra. Tévedni emberi dolog, ahogy már jóval előttem mások is rávilágítottak, így most többségükben a városi börtön zárkáiban gondolkodhatnak róla, hogy a sikkasztás kiszabható büntetési tételei közül melyiket varrja majd a nyakukba a bíró. Nos, ha Justicia szolgálja megkenhető, akkor természetesen a legnagyobbat. Sajnos a két legfőbb bűnös nem szerepel a vádlottak névsorában. Az ő tetemükből már alighanem a halak lakmároznak az öbölben - már amennyi még megmaradt belőlük azok után, hogy velük csillapítottam éhségemet. A gonosztevők mindig könnyű prédák, és a vérük ízes, bódító: alighanem a gaztettek és a gonoszság adnak mindent felülmúló bukét a vörösvértesteknek. A Fehér torony már kihalt, csak néhány kései dolgozó ül még az irodákban, és pár megszállott kutató a laboratóriumokban. A felső szint, ahol az én irodám kap helyet, teljes egészében elhagyatott, mint valami Zs-kategóriás horrorfilm díszlete. Miközben a cég múlt évi pénzügyi áttekintésének részleteibe fúrom magam, néha óhatatlanul is kitekintek az ablakon, hogy szemügyre vegyem a csodálatos látványt, ahogy a nap lassan alábukik a horizonton, festő ecsetjére való színorgiával vonva be az égboltnak a felhőkarcolók között látható részét. Csak akkor rezzenek fel a meglehetősen céltalan merengésből, mikor koppanás hangzik fel az ajtómon - csodálkozva fordulok arra, némileg bosszúsan is. Fogadni mernék, hogy a laboratóriumból érkezik a vacsorám, ez pedig érhető okokból kifolyólag nem tölt el túl nagy örömmel. Az elmúlt két este étkezése számomra felért egy Gourmet-merénylettel. Remélem a tudósaim igyekeznek összekaparni magukat, és mozgásba hozni tunya agytekervényeiket, már csak azért is, mert ma reggel körvonalaztam számukra, hogy amennyiben az elkövetkező hét folyamán sem látok jelentős előrelépést, akkor alighanem új gárdát kell felvennem - nem kérdezték meg, mi történik a leszerepelt legénységgel. Tudták jól ők maguk is ahhoz, hogy azt a sorsot ne kívánják maguknak. Az ajtóban viszont nem egy fehér köpenyes idióta áll egy üveg vöröslő folyadékkal, hanem egy tétova, némileg ijedt fiatal lány. Alighanem egyszerre sikerül egymásra csodálkoznunk: ő a némileg abszurd helyzetre, én pedig ittlétének puszta tényére. A másodperc töredéke alatt ezernyi gondolat fut át a fejemen, mindenestre első megmozdulásom az, hogy rátenyerelek az asztalomon álló készülékre. - Greta, kérem senkit ne kapcsoljon be. Vendégem érkezett - jelzek udvariasan, de kimérten. - Egyébként köszönöm, ma már nincs szükségem magára. Hazamehet - teszem hozzá, és mindeközben le nem veszem a szemem az ajtóban álldogáló szépségről. Milliónyi lehetőség fut át az agyamon egyszerre, kezdve azzal, hogy fel is világosíthatnám róla, hogy alighanem rossz helyen jár, de nem teszem. Egyrészt a gyönyörű nők társaságát sosem vetem meg, másrészt a helyzetkomikum legalább kimozdít kissé abból a dög unalomból, amit az üzleti élettel járó taposómalom jelent. - Oh, bocsásson meg kérem - állok aztán fel, elébe sietve, és egy szívélyes mosollyal kísért kézmozdulattal invitálom beljebb. - Igen, velem beszélt. Kérem, nézze el nekem, ha a kelleténél kissé elfoglaltabbnak tűnök. A munka nehézsége képes jelentősen megterhelni a mindennapokat. Örülök, hogy személyesen is találkozhatunk, Miss Dreyfuss. Elias Syden vagyok. Parancsoljon, foglaljon helyet - terelgetem az ablak mellett álló fotelokhoz, míg jómagam megállok a falba épített miniatűr bárszekrény mellett. - Megkínálhatom valamivel? - érdeklődöm, és fürkésző pillantással mérem végig. Olyan ez az egész helyzet, mint valami elcseszett és természetfeletti Szürke ötven árnyalata-regényben. A helyzet egyszerre mulattat, és kíváncsivá is tesz: lássuk hát, vajon a titokzatos férfi, aki ma este alighanem hiába várja Miss Dreyfusst, mit is tehetne ezért a szépséges nőért.
Percek óta az épület előtt toporgok, vállamról lógó táskámat az oldalamhoz szorítva. Mindössze pár lépés választ el attól, hogy az ország legjobb magánnyomozójával találkozhassak, én pedig ahelyett, hogy végre belépnék azon a nyamvadt ajtón, idekint vesztegetem az időt. Szánalmasnak mondanám magam, ha nem lennék már alapból kész roncshalmaz a repülőút és a pár órányi időeltolódás miatt. Előhúzom a zsebemből a kis fekete névjegykártyát, amire arany számokkal csak egy telefonszámot véstek. Már azt sem tudom, kitől és honnan kaptam a számot, de hát így dolgozik a pasas. Ő tipikusan az az ember lehet, akit nyilvánosan senki se ismer, de kiderül, hogy igazából, titokban mindenki ismeri. Nekem is csak ennyi jutott tőle. Egy telefonszám, amin hosszú órák próbálkozása után sikerült is elérnem őt, mire fel kaptam egy időpontot, egy helyszínt és egy kódot. És most itt vagyok. A megadott helyszín egy felhőkarcolót jelöl, méghozzá Seattle-ben. Soha életemben nem jártam még itt, most mégis eljöttem, hogy találkozzak egy idegen férfival. Kezdem kapisgálni, miért is dugtak diliházba annak idején. Sok mindent lehet rám mondani, de azt, hogy normális lennék, azt nem. Végül belépek az ajtón, a főportás rögtön érdeklődve siet a segítségemre. Körbeírom neki, hogy kivel lenne találkozóm, hazudok arról, miért csak egy kódot kaptam név helyett, de úgy tűnik ez errefelé nem annyira meglepő. A lifthez kísér, nyakamba akasztja a kis kártyát, amin messziről virít, hogy "vendég" vagyok és már be is nyom egy gombot. Mielőtt még egy köszönömöt mondhatnék neki, a liftajtók becsukódnak én pedig megindulok fölfelé. Tériszonyos vagyok s klausztrofóbiás, így összeszorított fogakkal, lehunyt szemekkel, mozdulatlanul állok a liftben és ezen cselekvést addig óhajtom folytatni, míg meg nem áll ez az acélkocka, amiben lebegek az liftaknában. Az ajtó ugyan kinyílik, de az emelet annyira kihalt, mintha csak a sivatag kellős közepén állnék. - Hahó! Van itt valaki? - kíváncsian lépdelek egyre beljebb az emeleten, szemeimet végigfuttatva a tereken. - Sonja Dreyfuss vagyok és a hét órási időpontra jöttem. - jelentem ki, hátha meghall valaki és ennek köszönhetően beazonosít. De nem jön elém senki. Az egyik távoli irodából fény szűrődik ki, gyanítom ott van, akit keresek, ezért sietősen odasétálok. Megköszörülöm a torkom, hogy felnézzen rám, de a biztonság kedvéért párat még kopogok is az ajtófélfán. - Jó estét! Elnézést a zavarásért, de... nem tudom jó helyen járok-e. Sonja Dreyfuss vagyok és hét órára volt lebeszélve egy találkám. Önnel beszéltem telefonon? - a lehető legkedvesebb modoromat veszem elő, hisz ettől a magánnyomozótól várom jóformán a megváltást. Ha másokkal savanyú is lennék, vele nem szabad annak lennem. A jövőm az ő kezében van, ezt pedig nem szabad elpuskáznom. Már csak abban bízom, hogy tényleg ő az, akit keresek.
|| nem túl izgalmas kezdés, de remélem tetszik || ® || Inspirate by ®
Kezdőlap
|| 
|| 
