≫Mesélj nekem egy még ismeretlen történetet...  ≪Egész életemben kutattam valami után – megszállottan, akár egy űzött vad. Kerestem önmagamat. Azt a valakit, aki valójában vagyok, a cukormáz és a hazugság álarca mögött. Személyiségeket vettem fel, csak úgy, heccből; majd vetettem a tűzbe martaléknak, hogy aztán a feledés homályába vesszen. Sosem nyughatok, és egyszerűen képtelen vagyok fékezni magam. Én minden voltam már. Elárvult kislány. Őrült. Áldozat. Gyilkos. Üres porhüvely. Bohóc.
Mindegyik én vagyok, és mégsem vagyok igazán egyik sem ezek közül. Elvesztettem önmagamat az emlékeimmel együtt. Te fosztottál meg tőlük… és én még csak nem is emlékszem rád. Nem emlékezhetek, mert akkor, ott, évekkel ezelőtt meghoztad a döntést – és elvettél tőlem mindent.
Az elmegyógyintézet falai közt sírtam fel először, te vettél a karodba elsőnek. Az ikertestvéremet az apám magával vitte, engem viszont ott hagytak – egy viszontagságokkal teli világban, őrültek között. Az anyám is az volt, te voltál az orvosa; és nem tudtad végignézni, hogy ott nőjek fel, ezért hát magadhoz vettél. De hogyan is nevelhetne fel egy gyermeket egy vámpír, nem igaz? Pláne nem Te, kinek kezéhez megannyi vér és gyalázat tapad. Ehhez képest jó nevelőm voltál; sokkal jobb mint azok, akik elhagytak – és azok, akikhez végül utánad kerültem. Nem is tudom hány éves koromig voltam nálad, mert az emlékeimet elvetted, és hamis emlékeket kaptam cserébe. Árvaházról és nevelőszülőkről. Végül még a valóság is hazugsággá változott; így alakult ki nálam az összes eltorzult, nem valós személyiség, amelyeket felvettem az évek során. Nem tudhatod, de az életem abban a pillanatban rossz irányba fordult, ahogy kikerültem biztonságot adó „szárnyaid” alól. Pedig eleve azért mondtál le rólam, mert normális életet szántál nekem. De a végkifejlet elkerülhetetlen volt; a nevelőszülők után egy vámpír mellett kötöttem ki. Majd visszakerültem ugyanoda, ahol kezdődött minden: az elmegyógyintézetbe. Igaz, ezúttal én voltam az orvos. Talán tudat alatt mindvégig téged kerestelek…
Csakhogy utána már az sem volt elég. Romlás, romlás hátán. Egyre lejjebb a lejtőn… Eladtam a lelkemet már rég, de nem érdekel. A megbánás nem az én asztalom. Talán egyszer majd megtalálom azt, amit keresek: téged. Vagy te találsz meg engem? És vajon büszke leszel arra a nőszemélyre, akivé váltam? Netán visszaadod az emlékeimet? Vagy végleg lemondasz rólam, mint ahogyan azt a szüleim is tették? Mert elfajzottnak születtem, és nem vagyok egyéb, mint egy hiba… a gépezetben.

//A karakterrel kapcsolatban nem sokat szabnék meg, csupán annyit, hogy legyen egy múltja, amire nem túl büszke. Viszont, mint a legtöbb vámpír, úgy ő sem érez már túlzottan megbánást. Inkább legyen rossz, mintsem jó. De azért ne a végletekig legyen gonosz, hiszen szeretném, ha a kislányhoz, aki régen a karakterem volt, gyengéd érzelmek fűznék. Azt, hogy mi okból keresné most fel, vagy hogy eddig hol volt és mit csinált, megbeszélés kérdése. Belevihetünk valami nagyobb csavart is, mindenben benne vagyok, csak gyere!  (Csupán annyit kérek, hogy ne eltűnős user vigye el a karaktert, és legalább annyira legyen aktív, mint én. Márpedig én úgysem viszem túlzásba a dolgot.)