≫Mesélj nekem egy még ismeretlen történetet...  ≪ Te voltál a hang a fejemben, ami őrületbe kergetett. Te voltál a szörny, ami ösztönzött engem is, hogy azzá váljak. Bizonyos szempontok alapján te vagy a teremtőm, én azonban csak egy őrült, hülye picsaként szoktalak emlegetni.
Minden az 1650-es évek végén kezdődött. Nem tudtam, hogy ki és mi vagy, ezért rád támadtam, mint akkoriban mindenki másra. Persze, esélyem sem volt, könnyű szerrel győztél le, azonban nem öltél meg. Egy cellába dobtál, éheztettél, kínoztattál, majd minden este eljöttél és a fülembe suttogtál, eljátszottad a segítőkész, törődő hölgyet. Előbb-utóbb megtörtem, bármit megadtam volna azért, hogy legyen egy olyan napom, mikor csak az előző napok sebei fájnak. Olyan voltam, mint egy szolga, nincs ezen mit szépíteni, hiába nem bántál úgy velem. Testőrt és bérgyilkost csináltál belőlem, ha valakit holtan akartál, csak szóltál, én pedig elintéztem, hogy ne te mocskold be a kezedet. Jó páros voltunk, halálosan jó, szó szerint. Azonban, előbb-utóbb minden történet véget ér. 1666-ban London lángokban állt, a te birtokod is a tűz útjában volt, menekülni akartunk, azonban csak egyikünk hagyta el az épületet. Nem törtél meg annyira, mint hitted, a megfelelő pillanatban olyan erősen szúrtalak hátba, amennyire csak tudtalak, aztán elmentem és hagytam, hogy a tűz tegye a dolgát és porig égj a kastélyoddal együtt.
Hogy azóta mi történt veled, nem tudom, ahogy azt sem, miként élted túl Londont. Most viszont útjaink ismét keresztezték egymást, fogalmam sincsen, hogy mit akarsz, vagy mit nem, csak egyet tudok: nem öltelek még meg elégszer.