Akár egész nap ácsoroghattunk volna itt, hogy minden egyes Klaus-szal kapcsolatos szavára reflektáljak és belekössek az indokaiba. Caroline egyszer azt kérdezte tőlem, hogy borzalmas ember-e, én pedig viccelődve azt mondtam neki, hogy fogalmam sincs, mit látott benne Klaus… pedig van és nagyon zavart, hogy a hibridnek sokkal több köze volt hozzá, mint az ideális lett volna. Caroline csodálatos lány, kedves, törődő, segítőkész, barátságos, a mosolyát az angyalok is megirigyelhetnék és akkor is szeretnivaló, ha éppen az ember agyára megy az aggodalmaskodásával, idegeskedésével és toporgásával. Klaus Mikaelson az utóbbi minőségeket sem érdemelte volna meg, én voltam a legnyugodtabb és legboldogabb ember, miután elhagyta a várost és nem is jelent meg Mystic Falls-ban nagyon régóta. Abba már inkább bele sem gondoltam, hogy Caroline mit kedvelhetett benne? A rosszfiús csillogást a szemében vagy azt, hogy a kegyetlen tettei mögé is be tudott illeszteni olyan magyarázatokat, amik miatt egy röpke másodpercre meg lehetett sajnálni és megérteni, mit miért csinált? Nem voltam büszke arra az időszakra, amit a hibrid társaságában, kikapcsolva töltöttem, de eléggé kiismertem és nem tetszett, hogy Caroline annyira gyengéd érzelmeket táplált iránta, hogy össze is gabalyodott vele.
- Én is le akartam tépni a fejét a helyéről néhány gyengébb pillanatomban. – Vallottam be Care-nek apró félmosollyal, visszatérítve a gondolataimat a bál estéjéhez. Sokkal könnyebb lett volna érzelmek, ám leginkább remény nélkül Elena és a kikapcsolt állapota ellen menni, de akkoriban még bíztam abban, hogy kettőnk szerelme visszazökkenthető abba az állapotba, amiben sokáig létezett. Kis idő múlva rájöttem, hogy a kapcsolatunk nem lesz a régi és látva, hogy a bátyámmal igazán boldogok és mindkettejüknek jót tett a szerelmük, nem volt nehéz elengedni életem egyik nagy szerelmét. Caroline ezekben az időkben is mellettem állt és most, őt nézve, elmélázva a múlt eseményein furcsa érzés kerített hatalmába: legszívesebben nem mozdultam volna innen, örültem volna, ha a betonba gyökerezik a lábunk és nem tudnánk itthagyni ezeket a másodperceket, képtelenek lennénk beülni a kocsiba, muszáj lenne egymással szemben állnunk és a másikra figyelnünk. Most jöttem csak rá igazán, mennyire hiányzott Caroline és mennyire szükségem van arra, hogy az életem része legyen, beszéljen hozzám, mosolyogjon rám, számítson a segítségemre, a társaságomra és én vele lehessek. Amikor pedig kimondta, hogy neki is ugyanez jár a fejében, igazi, szívből jövő mosolyra húzódott a szám, ami miatt a bátyám percekig cukkolt volna. Jelenleg ez egyáltalán nem érdekelt, összeszedve a bátorságomat közelebb léptem Caroline-hoz és bólintottam egyet. Megfogtam a szabad kezét és mély levegőt vettem. – Tudod, hogy Damon milyen. Ha nem megyek utána, akkor talán csak évek múlva látjuk viszont, amikor már rengeteg ember lett áldozata az érzelmi hullámvasútjának. Egyébként sem bírnám ki, hogy ne próbáljam meg észhez téríteni… - Caroline ismert annyira, hogy ezzel tisztában legyen, képtelen lettem volna otthon ücsörögni és élni az életemet, amíg Damon járja a világot és el van árasztva a feldolgozatlan érzelmeivel és azokkal a cselekedetekkel, amelyeket a józan esze használata nélkül követett el. Milyen testvér lennék, ha meg sem próbálnék segíteni neki? – Megígérem, hogy hívlak, most meg fogom hallgatni az üzeneteidet is. – Legutóbb azért nem vettem figyelembe Caroline-t, mert hülye voltam. A legostobább döntés volt az életemben megpróbálni kizárni őt. - Keresni foglak, talán eleged is lesz belőlem. Remélem, hogy nem lesz szükséges neked is Damon-nel foglalkoznod, de... köszönöm. - Közelebb hajoltam az arcához, amire végül apró csókot leheltem és ezután is éppenhogy elhajoltam tőle, annyira, hogy azért közelebbről mélyedhessek el a tekintetében. Mintha az agyamba akartam volna vésni a kék szemeit, nehogy elfelejtsem őket.

- Nem tudtam máshoz fordulni, Stefan. Elena ellopta a ruhámat, Bonnie emiatt majdnem hagyta is az egész bált, amit nem mellesleg én szerveztem. Muszáj volt megjelennem, Klaus-nak pedig tele volt a padlása ehhez hasonló ruhákkal, így egyértelmű volt, hogy tőle kérjek kölcsön. És ha jól emlékszem, te és Damon azon dolgoztatok, hogy Elena visszakapcsolja az érzéseit. Úgyhogy igen, kétségbeesett voltam, de tényleg Klaus volt az utolsó reményem. - nem tudtam miért szívtam ennyire mellre a megjegyzését. Talán zavart, hogy mindenki elítélt azért, mert egy aprócska vonzalmat éreztem az ősi hibrid iránt, holott senki sem volt jobb nálam. Mindenki vonzódott már olyan emberhez, akihez nem kellett volna. Mégis én viselem ennek a keresztjét, más pedig nem.
- Én meg arra emlékszem, hogy te pedig nem akartad letépni a fejét. - amint kimondtam, már meg is bántam. Bocsánatkérő pillantást vetettem Stefan felé, hiszen ezen kijelentésemet többnyire féltékenység fűtötte, bár akkor és ott nem hibáztathattam ezért. Szerette Elena-t és vissza akarta kapni. Ráadásul én akkor Tylerrel voltam, tehát végképp nem volt jogos a felháborodásom. - Bár Elena-nak majdnem sikerült végül az én fejemet vennie. - kis terelés, hogy elfedjem a korábbi féltékenységi kirohanásomat. Még szerencse, hogy pont felpakoltunk mindent és nem kellett tovább ennél a témánál maradnunk, mert akár ez még egy csúnya veszekedésbe is torkollhatott volna.
Odakint a kocsinál pedig már azt sem értettem, miért kaptam ilyen fokú pánikrohamot amiatt a hógömb miatt, de mire észhez térhettem, szinte már a fél kocsit kipakoltam. Oldalra pillantottam, ahogy Stefan mellém lépett és nagyot sóhajtva, megkönnyebbülve hunytam le egy röpke másodpercre a szemeimet, miután megláttam, hogy nála van a kulcstartó. Miután kinyitottam a szemeim, mosolyogva figyeltem, ahogy megfogta a kezemet és az ujjaim közé csúsztatta a hógömböt. Nem reagáltam le szavakkal a tettét, mert féltem, hogy valami olyasmit mondanék, amit nem kellene. Viszont kénytelen voltam az anyósüléshez sietni, hiszen újonnan érdekes érzelmek keveredtek bennem, akárhányszor csak Stefan hozzám ért vagy megfogta a kezemet. El kellett távolodnom, még mielőtt bármi hülyeséget mondhattam vagy tehettem volna.
Visszasétálva hozzá átnyújtottam az egyik tasakot, majd a kocsinak dőltem, a hógömböt pedig zsebre tettem és még a cipzárt is felhúztam, el ne veszítsem az oly sokat érő ajándékomat. - Ugyan... - legyintettem csak a megjegyzésére. Még szép, hogy belementem, hogy eljöjjön velem. Bármikor is kelljen választanom Damon és közte, én mindig őt választanám, ezzel pedig aligha nem tisztában kellett legyen már mindenki. Beleittam a tasakba, hogy némileg elnyomjam a furcsa gondolataimat, de aztán az újabb mondatát hallva nem bírtam megfékezni a fecsegésemet.
- Veled is jó eltölteni az időt. Bár... legszívesebben megfagyasztanám ezt a pillanatot. És tudom, hogy ez önző dolog, hisz Damon után kell menned. Még akkor is, ha kifejezetten kérte, hogy ezúttal tényleg hagyjuk őt. De megértem a lojalitásod a bátyád felé... úgyis, hogy tudom, nem érdemelte ki semmivel. Csak hát... nehéz megint elengedni téged. De minden rosszban van valami jó, nem igaz? Most legalább el tudok búcsúzni tőled. - újra ittam a tasakból. Őszinte voltam vele, olyannyira, hogy ezúttal talán érezhető volt az is, hogy nem pusztán a barátságunkat féltettem. Nem akartam hazamenni úgy, hogy tudtam, másnap ő már nem lesz ott. Nem akartam Mystic Fallsban maradni úgy, hogy tudtam, Stefan az ország másik végében lesz. Egyszerűen csak nem akartam nélküle lenni és most már világossá vált, hogy nem csak baráti szinten mozogtak ezen érzéseim. Ellöktem magam a kocsitól és Stefan felé fordultam.
- Ígérd meg, hogy tartjuk a kapcsolatot. Hogy felhívsz, bármi is legyen. Ha pedig nem bírod egyedül, akkor szólsz, én pedig már
megyek is, akárhol legyél. Ígérd meg, Stefan! - szinte már könyörögtem neki, némi ellenvetést nem tűrő hangsúllyal fűszerezve. Nem akartam őt újra elveszíteni és ha ehhez az kellett, hogy hónapokon át Damon után rohangáljak a világban, akkor bármikor úrnak indultam volna. Akár most, ebben a percben is.

Addig nem akartam Caroline-t beleszőni a Damon-nel kapcsolatos terveimbe, míg nem volt feltétlenül szükséges. Az, hogy az utóbbi időben nem gyilkolták egymást olyan intenzitással, min régebben, nem jelentette, hogy Caroline vállaira akarom akasztani azt a súlyt, amit a bátyám kikapcsolása jelentett. Bőven elég lesz neki, hogy nem csak tőlem, hanem Elena-tól is meg fogja hallgatni, mit csinált Damon és vajon mit akar elérni a kikapcsolásával, mélyebben belerángatni a lehető legönzőbb cselekedet lett volna tőlem, még akkor is, ha nagyon örültem volna annak, ha nem kell újra elszakadnom Caroline-tól. Egyértelmű, hogy Damon után kell mennem és muszáj megpróbálnom kirángatni abból, amibe jelenleg megrendíthetetlen határozottsággal lovallja magát, ám ez egyet jelent azzal, hogy magam mögött kell hagynom Mystic Falls-t és a terveimet, miszerint szépen lassan visszaszokok a kikapcsolásom előtti életemhez. Mindennek ellenére mosolyra húzódott a szám: Care önmagát adta, biztosított a segítségéről, még úgy is, hogy szinte az arcára volt írva, hogy egyébként nem sok kedve lenne Damon-t hajkurászni a nagyvilágban.
- Tényleg kétségbeesett lehettél, ha Klaus volt az utolsó reményed. – Az orrom alatt motyogtam, nem volt ínyemre elképzelni a helyzetet, amelyben Klaus Mikaelson felettébb jól érzi magát, amiért kisegíthette a szőkeséget. Fogalmam sincs, Caroline mit evett rajta… ősi hibrid, legyőzhetetlen és néha ki is segített minket, ettől függetlenül akkora tapló, amekkorát még nem látott a világ. Egyik legkomolyabb kikapcsolásom is hozzá fűződött és hiába szeltük az érzelmeim kísérete nélkül az utakat, nem voltam odáig kettőnk kapcsolatáért. Szívesen kitöröltem volna az életemnek ezen részét a naplóimból… számos másik kíséretében. Éppen ezért voltam rosszul még a gondolattól is, hogy Caroline érzelmeket táplált Klaus iránt, sőt, még átbeszélgetett éjszakákat is áldoztunk a hibridre. Ez a tény most sokkal idegesítőbbnek tűnt, mint eddig bármikor.
- Emlékszem, hogy le akartad tépni Elena fejét. – Felidézve az emléket egy mosolyt villantottam felé. Nem hibáztatom, a lány tényleg nagyon idegesítő volt és akkor azt hittem, hogy mindennek vége csak azért, mert kikapcsolta az érzelmeit. Tagadhatatlan, hogy akkor még pislákolt bennem az Elena iránt érzett szerelmem tüze, sokat adtam volna azért, ha észhez tudom téríteni és végül meggondolva magát, kilépve a kötődésnek vélt, Damon iránti szerelméből. Ma már tudom, hogy nem mi voltunk, hanem ők azok, akiket egymásnak teremtettek és egyáltalán nem zavart. Gondolataimból Caroline kétségbeesett hangja rángatott ki és mire ismét felé kaptam a fejem, kipakolta a fél csomagtartót a hógömböt keresve. Mellé léptem, kihúztam a zsebemből az apró tárgyat és meglengettem előtte.
- Soha nem fogsz megszabadulni ettől a kacattól. Mindig veled lesz. – Ahogy én is, de ezt már csupán gondolatban tettem hozzá, pedig nehezen fogtam vissza magam, hogy ne bukjon ki belőlem. Ostobán jött volna ki, ezért inkább csak megfogtam a kezét és az ujjai közé helyeztem a kulcstartót, miután tett még egy kört az anyósülés és a csomagtartó között. Nem tudtam nem mosolyogva figyelni őt: annyira hiányzott látni ezt az oldalát, amelyik mindenbe belekap, rögtön magáénak akarja, amit eltervezett és nem nyugszik, hanem akkor is csak kicsit veszi takarékra magát, ha rájött, hogy túldramatizálta a dolgokat.
- Persze, hogy eljöttem. – Elvettem tőle az egyik tasakot. Most egyáltalán nem akartam megvonni magamtól az emberi vért, a mértékletesség kialakítására törekedtem, mivel a drasztikus módszerek eddig sem váltak be. A teljes absztinencia esetemben rossz eredményre vezetett. – Én köszönöm, hogy belementél, hogy veled jöjjek. – Nem hittem volna, hogy beleegyezik, mivel egyáltalán nem volt letisztázva, hogy jelenleg miképpen állunk egymással. – Jó veled tölteni az időt. – A tasakomat az övéhez koccintottam. Őszinte voltam, semmi mást nem lehetett volna leolvasni az arcomról, minthogy jelenleg Caroline a legjobb dolog az életemben. Hülye voltam, amikor megkockáztattam az elvesztését és bármibe kerüljön, teperni fogok azért, hogy ismét elnyerjem a feltétlen bizalmát és szeretetét.

Először még reagálni sem mertem arra, amit mondott. Hogy itt maradjunk egy kicsit? Ez egyszerre tűnt pompás ötletnek és végtelenül ijesztőnek. De mielőtt az örök optimista énem fejest ugorhatott volna akármibe is, a realista énem felülkerekedett rajta. - Mystic Falls igen, de Damon nem. Majd máskor visszajövünk. - lemondó hangsúllyal, apró vállrándítással együtt szólaltam meg, bár a terv, miszerint egyszer majd visszalátogatunk ide, az igazán tetszett. Hiába volt kissé döcögős az út, amelyet meg kellett tennünk ahhoz, hogy visszakapjuk a régi barátságunkat, Stefan társaságáról nem szívesen mondtam le, sőt. Talán azt mutattam, hogy nem örültem az együtt töltött időnek, mégis, akkor éreztem legkevésbe egyedül magam vagy épp megtörtnek, amikor vele lehettem. Először talán még feszengtem az miatt, miként is fogjuk megtenni idáig az utat, de rá kellett döbbennem, hogy gyerekkori barátság ide vagy oda, mást nem szívesen engedtem volna be ebbe a raktárba. Habár Stefan is elveszett egy-két részletben, még mindig tudta tartani magát az eredeti célhoz és ezért roppant hálás voltam neki.
Amikor Damon jobban szóba került, különös érzés nehezkedett a mellkasomra. Sohasem voltam Damon-párti, sose hittem volna, hogy egy nap majd azért fogok küzdeni, hogy ő és Elena újra egy párt alkossanak. Hiszen utáltam őt. Teljes szívemből utáltam. Azért, amiért annak idején kihasznált, azért, amiért Katherine-t a nyakamra hozta, amiért a karniválon végezni akart velem és még bőven sorolhatnám az egyébként jogos indulataimat. De végig ott volt az anyukám mellett és igaz, hű barátja volt. Az pedig, hogy Damon is segítette megkönnyíteni anya utolsó perceit... elfeledtetett velem minden rosszat, amit valaha tett. És onnantól kezdve tisztán láttam vele kapcsolatban, s talán pont ezért nem tudtam pont most elengedni, s hagyni, hogy eszeveszett vérengzésbe kezdjen. Vissza kellett térnie közénk, vissza kellett térnie Elena-hoz.
- Tudod jól, hogy itt vagyok neked. Bármikor, bármilyen segítség kell, csak hívnod kell és megyek. Még akkor is, ha Damon-ről van szó. - az utolsó mondatomat mosolyogva tettem már hozzá, ezzel is jelezve, hogy valóban hívhatott a testvérével kapcsolatos problémák miatt is. Bár, talán jobb ötlet lenne, ha én itthon maradnék és Elena-nak segítenék visszakapni az emlékeit. Hiszen jól tudja, hogy mennyire Damon ellenes voltam. Talán, ha tőlem hallana jó dolgokat az idősebb Salvatore-ról, akkor jobban tudna hinni abban, hogy Damonnel valóban boldog párt alkottak.
- Ékszer, Stefan, ékszer. A lányok szeretik az ékszereket. - viccelődtem el nevetve a szituációt, s gyorsan el is hessegettem a Damon és Elena összehozására vonatkozó törekvéseimet. De természetesen csak mostanra, hisz később még visszatérek majd erre. - Bár, mára már azt a hógömböt is megszerettem. - tettem hozzá gyorsan, hogy még véletlenül se érezze magát rosszul azért, hogy annak idején azzal lepett meg. Mára már tényleg igazán a szívemhez nőtt az a kis tárgy, talán jobban is, mint azt bárki gondolni merné.
Egyetértően bólogattam az emberi Katherine-nel kapcsolatos megjegyzésére. Valóban viccesnek találtam, hogy régen még féltem is tőle, most azonban, inkább csak megvetettem. Habár még nem volt szerencsém találkozni vele, mióta búcsút kellett vennie a vámpírléttől, abban viszont egyet értettem Stefannal, hogy nem úsztam volna meg ép idegekkel. De szerencsére egyelőre az átváltoztatómon se kellett aggódnom. Nem volt itt, ártani pedig már végképp nem árthatott nekünk.
A bókja miatt kezdtem el beszélni arról, hogy ebbe az emlékbe mentem vissza anyával a búcsúnk alkalmával. Képtelen voltam a jelenben maradni, mert különben biztos másképp reagáltam volna le a szavait, ezért kellett rögtön mesélésbe feledkeznem. De amint megérintette újra a kezemet, a szívem ismét gyorsabb dobogásra váltott, ezért kénytelen voltam elhúzni a kézfejem. Hálásan mosolyogtam rá az előző szavai miatt, majd a mosolyom még nagyobbra nőtt, ahogy azzal büszkélkedett, hét lakat alatt őrzi a megmaradt gyerekkori képeit. Hát... ezt majd meglátjuk, Stefan, majd meglátjuk.
- Igen. A bál napján ő volt az utolsó reményem. És láss csodát, egy ilyen ruhát elő is halászott nekem. - gyönyörködtem a ruhában és közben átfutott az agyamon egy apró irigység, amit akkor is éreztem, mikor Klaus-szal a ruha után kutakodtunk. El tudtam volna viselni, ha egy hasonló gardróbom lett volna odahaza, mint amilyen a Mikaelson-éknak volt a mystic falls-i otthonukban. Lenyűgöző volt és bámulatos.
Zavartan elmosolyogtam és félrenéztem, mikor megdicsérte a ruhámat. Már akkor, a bál estéjén is úgy pillantott végig rajtam, hogy tudtam, tökéletes választás volt ez a ruha, ez pedig felettébb boldoggá tett. Főleg azért, mert Tyler akkor éppen Klaus elől menekült, így egyetlen lopott percre tudott csak meglátogatni. Stefan azonban végig ott volt és jól emlékszem, amiatt aggódott, hogy nem tud majd túl lépni Elena-n.
- Igen, tanulságos, mert rájöttünk, hogy kedvességgel egy vámpírt se tudunk rábírni, hogy visszakapcsolja az érzelmeit. - mennyire utáltam akkor kedvesen beszélni Elena-hoz, pláne miután eléggé súlyos dolgokat vágott a fejemhez. De még mielőtt ebben a gondolatmenetben jobban elmerülhettem volna, Stefan ellépett mellőlem, így a tekintetem őt követte. - Ami befér a kocsiba, azt vigyük haza, aztán majd otthon szortírozok egy unalmas estémen. - az unalmas este alatt konkrétan azt a komplett időszakot értettem, amíg Stefan esetlegesen távol lesz Mystic Falls-tól, hisz ezt ugyan nem mondta ki együnk se, de Damon felszívódásával erre hatalmas esély volt.
A dobozokat könnyű gyorsasággal bepakoltuk az autóba, de én még egyszer visszamentem a raktárba, hogy utoljára is körbenézhessek. Elszomorító volt látni, hogy az egész életem bedobozolva elfért ebben az aprócska raktárhelyiségben, de legalább az nyugtatott, hogy hamarosan minden visszakerül az eredeti helyére. Már ha odahaza lesz hozzá elég erőm, hogy ki is pakoljam a kartondobozokat. Kilépve a helyiségből lehúztam az ajtót és visszapattintottam a lakatot a helyére, a kulcsot pedig a zsebembe csúsztattam. Úgyis elég lesz postán visszaküldeni, úgyhogy ma este már nem kell ezzel foglalkoznom.
- Stefan, ugye elraktad a hógömböt? Odabent már nem volt semmi... - aggodalmaskodva felnyitottam a csomagtartót és az első dobozba, ami a kezeim közé került bele is néztem gyorsan. Csak arra emlékeztem, hogy elgurult a földön a kis ajándék, de hogy onnan hova került, azt már nem követtem figyelemmel. Most azonban mégis annyira ragaszkodtam hozzá, mintha csak az életem múlott volna rajta. - Ebben a dobozban nincs! Egy másikban lehet? - letettem magam mellé a dobozt, hogy egy újabba is belenézhessek, de aztán hirtelen megálltam. Úgy viselkedtem, mint egy őrült, éppen ezért egy mély levegővétel után visszatettem az előbb a földre tett dobozt is a csomagtartóba.
- A kis hűtőtáskában, amit hoztam, van pár tasakos vér. Kérsz? - tereltem el a témát a hógömbről, amibe láthatóan túlságosan is kapaszkodtam és már léptem is oda az anyósülés ajtajához, hogy elővehessek egy-két tasakot, amikkel aztán visszasétáltam Stefan mellé.
- Köszönöm, hogy eljöttél. - hálám jeléül pedig már mutattam is neki a választékot, hogy elvegye a kedvére való tasakot. De mást nem mondtam. Inkább ittam a nálam maradt tasakból, mert túl szentimentálissá kezdtem válni, bár ezt inkább a dobozok jelentőségének tulajdonítottam és nem annak, hogy egyértelműen tisztába kerültem azzal, mennyivel többet éreztem Stefan iránt egyszerű barátságnál.

- Ha van kedved, maradhatunk egy kicsit. Mystic Falls megvár. – Észre sem vettem, mi csúszott ki a számon, csak akkor, amikor már kimondtam. Viszont, egyáltalán nem bántam meg. Eszembe juthatott volna, hogy Damon ki tudja, hol jár, mit csinál, kinek a szívét tépi ki éppen és utána kellene mennem, hogy beszéljek a fejével, de hirtelenjében elkapott a gondolat, ahogy megmutatom Care-nek New York nevezetességeit és legalább egy nap erejéig jól érezzük magunkat. Kötetlenül, egymás társaságában, elfelejtve, hogy milyen gondjaink vannak. Régen jártam már a városban, pedig nagyon szerettem, már amennyire emlékeztem belőle. A hetvenes évek nagy részét itt töltöttem, általában részegen és buliról-bulira járva, leginkább a hangos zene és a torkomon lecsusszanó alkohol maradt meg, amit Lexi-vel karöltve fogyasztottam el. Caroline eleinte a legjobb barátomra emlékeztetett: kedves volt, mindig az történt, amit ő akart, kézben tartotta a dolgokat és tudta, mit kell mondani a másiknak. Egyetlen különbség volt kettejük között, hogy Lexi soha nem keltett bennem olyan érzéseket, mint Caroline. Az utóbbi szőkeségre elég volt ránéznem ahhoz, hogy elfelejtsem, mit akartam vagy mit kellett volna mondanom, a cselekedeteimet felülbíráló rendszerem hajlamos volt felmondani a szolgálatot és néha azt se tudtam, ki is vagyok. – Damon már meglépett és fogalmam sincs, merre indulhatott. Most nem hagyott nyomokat maga után, élvezi, hogy a sötétben tapogatózok. – A bátyám kikapcsolt állapotában igazi szadista tudott lenni és ez a hozzállása sokszor ellenem irányult. Ha kikapcsolt, nem szerette, hogyha zargatták, azt meg pláne nem, ha valaki, aki általában én voltam, megakadályozta a kibontakozásában. Caroline-t nem szerettem volna belevonni a testvéri kötelességeim teljesítésébe, elvégre volt neki elég baja… Ő is nemrég tért vissza a viszonylag normális kerékvágásba, elkezdte feldolgozni az édesanyja halálát, visszarázódni az iskolába, egyszóval, sokkal több és fontosabb dolga volt, mint nekem. Én tartoztam felelősséggel a bátyámért, a rövidke kirándulásunk alatt nem terveztem elrontani a kedvét annak a felemlegetésével, mennyire rosszkor jött a bátyám baja.
- Mystic Falls kézenfekvőbbnek tűnt. Azóta tudom, hogy a másik két város nagyobb kedvenced. – Azóta, hogy megvettem volt időm megismerni Care-t. Tudtam, mit szeret és hogy mitől akad ki, ami persze nem azt jelentette, hogy most már meg tudnám találni számára a tökéletes ajándékot, de biztosan jobbat produkálnék, mint egy hógömb.
- Katherine szerencsére már a légynek sem tudna ártani… legalábbis fizikailag, arra nem vennék mérget, hogy ép idegekkel megúsznánk egy vele való találkozást. – A nő túl sok borsot tört az orrunk alá, volt időszak, amikor kész lettem volna megölni is. Ma már nem tenném, emberként szinte állandó fenyegetettségben él és sajnálom is egy kicsit, hogy erre a sorsra jutott. Őt is meg lehetett érteni, hiába volt nagyon nehéz vállalkozás, ha megpróbálta az ember az ő szemszögéből nézni a motivációit.
- Aki nem ismer, el sem tudná képzelni, hogyan válhatott ebből a copfos kislányból olyan nő, akire bárki irigy lehetne. – Aki különleges volt, de ezt már nem mondtam ki. Inkább elhallgattam, mert láttam, hogy szétnyílik a szája, egy másodperccel később pedig beszélni kezdett a képről, majd arról, hogy éppen ebbe a jelenetbe repítette vissza magát és az édesanyját a végső búcsújuk alkalmával. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de csak finoman megérintettem a kezét a doboz felett. Ez talán többet ért, mint bármi más. – Édesanyád békében ment el, úgy, hogy mellette voltál. Ettől nagyobb ajándékot nem adhattál neki. – Tudtam, milyen volt elveszíteni egy anyát, mégis, minden egyes fájdalom más, ezért nem mondhattam azt neki, hogy teljes mértékben átérzem az érzéseit. Volt fogalmam arról, hogy mi játszódhatott le benne, de ez csak részben elég. Ha mellette lettem volna akkor is, mikor végső elkeseredettségében kikapcsolta az érzelmeit, jobb barátként tekintettem volna magamra. Az vigasztalt, hogy a Liz-től való búcsújában segíthettem neki. Caroline sem akart túl sokat beszélni erről. – Szerencse, hogy az én gyerekkori képeim hét lakat alatt vannak. Már ami megmaradt belőlük. – Mosoly húzódott a számra. A kedvenc képem az volt, amin Damon-nel együtt szerepeltem. Alig voltam pár hónapos, a pólyámban feküdtem, a testvérem pedig olyan arccal állt felettem, mintha a meggyilkolásomat tervezte volna. Hiába az emlék, a tekintetemmel követtem Caroline-t, ahogy az egyik állványhoz lépett, ahol lehúzta a cipzárt az egyik nejlonról, felfedve ezzel, hogy melyik ruhát rejtegette a raktárban.
- Ezt a ruhát… Klaus adta neked, ugye? – A ruha gyönyörű volt, Caroline tündökölt benne, de hogy Klaus-nak köze volt az egészhez, akkor sem nagyon tetszett. Most szívesen kaptam volna le a ruhát a fogasról, hogy kihajítsam a betonra és áthajtsak rajta az autóval. – Végül mégis csak volt valami jó abban, hogy Elena ellopta a ruhádat. Jól állt rajtad. – Rámosolyogtam. Színtisztán emlékeztem arra az estére. Meg akartam győzni Elenát, hogy kapcsolja vissza az emberségét, de kiderült, hogy végig a bolondját járatta velem. Akkor is Caroline volt, aki lelket öntött belém és aki szinte megígérte nekem, hogy lesz még részem olyan szerelemben, mint amit Elena iránt éreztem… sokáig nem hittem neki, viszont már egyetértettem vele. Ahogy ránéztem, miközben bámulta a ruhát és valamiféle megmagyarázhatatlan kifejezés ült ki az arcára, rájöttem, mit is érzek: hasonlót, mint amikor megismerkedtem Elenával, mégis, mintha ez az érzés mélyebbről jött volna. - Az a bál tanulságos is volt. – Megköszörültem a torkomat és mielőtt még túlságosan elmélyülhettem volna Caroline tekintetében, elléptem mellőle és felkaptam egy dobozt a földről.
– Mindent haza akarsz vinni vagy szortírozol? – Kérdeztem aztán eltérve az eredeti témától. Idétlennek éreztem magam.

A történtek ellenére valamivel jobban éreztem magam. Ezt azonban egyelőre nemhogy beismerni nem akartam még magamnak se, de elfogadni sem. Elena-val különös beszélgetéseket folytattunk, akárhányszor Damon szóba került. Bonnie újra kezdett berendezkedni Mystic Falls-ban, Stefannal pedig... nos, vele kapcsolatban semmiféle változás nem történt. Azaz, mindketten azon voltunk, hogy megóvjuk a barátságunkat mindenféle nehezítő körülmény ellenére is. Nem akartam én lenni az, aki tönkreteszi az amúgy is instabil lábakon álló kapcsolatunkat, mégis láthatóan jobban éreztem magam a közelében. Könnyebb volna minden, ha az iránta felébredő érzéseim halványodnának valamelyest, de erre nem került sor, sőt, valójában az ellenkezője történt. A különbség annyi volt, hogy most már látható tüneteket is produkáltam. Tovább tartottam szemkontaktust, vagy ha ő éppen nem rám nézett én akkor is követtem őt a tekintetemmel. A szívem hevesebben vert, még akkor is, ha csupán egy lépéssel közelebb jött hozzám, a gyomromban lepkék szálltak, a térdem elgyengült, ha pedig egy óvatlan mozdulattal hozzám ért, a bőröm szikrázott. De mindezeket próbáltam a lehető legjobban takaréklángra állítani, hisz volt épp elég dolgunk és bajunk is, melyek jelenleg elsőbbséget élveztek. Így inkább úsztam az (el)sodró árral és azokra a dolgokra koncentráltam, nem pedig a saját érzéseimre.
- Mert New York-ot is szeretem, de még sohasem jártam itt. Úgy voltam vele, hogyha kihevertem Anya halálát és visszatértem, akkor majd jó lesz eljönni ide a holmijaimért. Hogy majd egy hétvégét itt töltök, sétálok a Central Park-ban, megnézem a Metropolitan Múzeumot, elhajózok a Szabadság-szoborhoz, felmegyek az Empire State Building tetejére... - mélyet sóhajtottam, hiszen talán csak most kerültem tudatába annak, hogy valószínűleg ezekre sem most fog sor kerülni. A lehető legrövidebb időt szabad itt töltenünk és mihamarabb haza kell indulnunk Mystic Falls-ba.
Annyi gondolat repkedett össze-vissza a fejemben, hogy részben ezért is sikerült az egyik doboz tartalmát teljesen a földre ürítenem. Mert egyébként, ha résen lettem volna, valahogy el tudtam volna kapni a nagyját, de a gondolataim eltérítésének köszönhetően ez nem történt meg.
- Haza. - válaszoltam röviden arra a kérdésére, hogy hova sietek, majd mielőtt megszólalhatott volna, kifejtettem a mondandómat. - Még mielőtt Damon gondol egyet és kiírtja egész Mystic Falls-t, majd lelép és hónapokon át kereshetjük. - nem mintha nem hagyta volna már maga mögött a várost, miután kitörte Stefan nyakát, de akkor visszatért egy pár napos elkóválygás után. Hiszen akkor találkozott velem is, mikor újra a Salvatore rezidencián iszogatott a kandalló előtt.
Bűnbánóan lesütöttem szemeimet, majd bocsánatkérő pillantásokal vetettem Stefan felé. Azt a kis hógömböt tulajdonképpen eléggé megszerettem az évek alatt, de amikor kaptam, akkor nem tudtam túlságosan örülni neki. Kiakadtam, amiért a fiúkat is belevontuk a titkos Télapós ajándékozásba, de valójában nem volt azzal semmi baj se. Csupán szokásomhoz híven túlreagáltam a dolgokat.
- Mi? Dehogy! Ha Párizs vagy épp New York lenne egy ilyen kis gömbben, tökéletes ajándék lenne! - hiába nem tetszett annak idején az ajándék, akkor se jutott eszembe kidobni azt. Most is csak azért nem vallom be neki, hogy mára mennyire sokat is jelent nekem az az apró tárgy, mert nem akarom másfelé terelni a beszélgetést. Ez talán ment is volna, ha nem kaptam volna rögtön féltékenységi rohamot, amint a kezeim ügyébe került egy régebbi fénykép. Én el akartam süllyeszteni, hogy ne is lássam, de Stefan gyorsabbnak bizonyult és mielőtt elrejthettem volna, már ki is húzta a kezemből. - Vicces, hogy akkoriban mennyire rettegtem Katherine-től. Most pedig szinte ő a legkisebb problémánk. - rövid, keserű nevetést hallattam. Katherine annyira könnyedén zsarolni tudta a régi, buta énemet, hogy arra visszagondolni valóságos fájdalommal járt.
Stefan kijelentésére érdeklődve kaptam fel a fejem, de belül rettegtem, hogy vajon mivel fogom szemben találni magamat. Tudat alatt lehet attól féltem, újra egy Elena-hoz kapcsolódó emléket fog mutatni, de amint megláttam a képet, örömittasan felnevettem. Talán tényleg Damonnek volt igaza, mikor azt mondta, Stefan és Elena között van egy kapocs, ezért mindig jelen lesznek egymás életében, de már egyáltalán nem olyan formában, mint annak idején. Ezt végre el kellett volna hinnem és nem féltékenynek lenni a legjobb barátnőmre. Pláne nem jogtalanul.
- Az volt a tervem, hogy az idők végezetéig! - nevettem tovább, de közben a tekintetem elveszett a fényképen, majd a gondolataim is az ahhoz kapcsolódó emlékeimben. De ahelyett, hogy csendben, magamban, egyedül éltem volna át az emlékeket, inkább megszólaltam és mesélni kezdtem róla. - Gyerekkorom egyik legkedvesebb emléke. Aznap, amikor a fénykép készült, akkor kaptam meg ezt a biciklit és aznap tanított meg Anya biciklizni is. Ekkor beszéltünk először arról, hogy mi lesz, ha Anya majd nem lesz már... ő azt mondta, hogy addigra felnőtt leszek és nem lesz szükségem rá. Hát, már akkor megmondtam neki, hogy nekem mindig szükségem lesz rá. És ebben nem is tévedtem. - szomorkásan mosolyodtam el, s habár először nyúltam a fényképért, végül mégse vettem vissza. - Amikor Anyánál voltunk a kórházban és segítettél, hogy még egyszer utoljára vele lehessek, az emlékeiben, akkor is erre a napra mentünk vissza. Nem akartam, hogy elengedjen a biciklivel, mert nem álltam készen arra, hogy egyedül menjek tovább. Egy ideig még futott mellettem és fogott, majd végül elengedett és azt suttogta, hogy készen állok. - ezután el is távozott az élők sorából. Elfordultam, mert könnyek gyűltek a szemembe és most nem akartam elgyengülni. És az ebben való megerősítésemet elősegítvén, rögtön fel is tettem egy kérdést. - És te, melyik régi fotódat rejtenéd el előlem? - igaz, eddig egy gyerekkori képet sem láttam róla, de kíváncsi lettem, vajon ha tehetné, melyik lenne az a momentum az életéből, amiről nem mutatna fényképet. A kérdésemnek köszönhetően pedig tényleg sikerült némileg összeszednem magam. Habár kíváncsian figyeltem Stefan válaszára, közben beljebb léptem a helyiségben az egyik gurulós ruhatárolóhoz. Az első, kezeim közé akadt ruháról lehúzom a cipzárt, de halkan elnevetem magam, mikor meglátom melyik ruháról is van szó. - Ha már az előbb bálokról beszélgettünk... még ez is itt van. - pedig lehet már régen vissza kellett volna szolgáltatnom Klaus-nak ezt a darabot, amit még a végzős bálra adott kölcsön, miután Elena volt olyan kedves és ellopta az én ruhámat. - A végzős bál sem volt éppen unalmas, nem igaz? - akkor épp Elena volt a soros, az érzelmei kikapcsolása terén. Mi pedig eszeveszetten küzdöttünk azért, hogy visszakapjuk őt. De most is csak az járt a fejemben, amiről a Stefannal való táncunk alatt beszélgettünk. Hogy egy része még akkor sem tudta figyelmen kívül hagyni az Elena iránti érzéseit. Én azonban biztosítottam arról, hogy egy nap ez majd megváltozik. Hogy egy nap találkozik valakivel, akibe olyannyira beleszeret, hogy észre sem veszi és már tovább is lépett a legjobb barátnőmön. Most pedig azon kaptam magam, hogy arra vágytam, bár csak én lehetnék az a bizonyos "valaki" az akkor említett kontextusban.

A bátyám még azelőtt közölte egy félmondat keretein belül, hogy Caroline-nak szüksége lesz a segítségemre a cuccai hazapakolásában, mielőtt úgy döntött volna, hogy kikapcsol és elindul kiirtani az Államok népességének azt a részét, amelyik nem tetszik neki. Abban a pillanatban, ahogy megláttam rajta, hogy az ügye menthetetlennek tűnt számára, rögtön az jutott eszembe, ha most ismét utána kell mennem és muszáj magamra öltenem a magánnyomozós életstílusomat, akkor megint el fogok tűnni a radarról egy ideig. Damon-t keresni jelenleg nehezebb vállalkozásnak tűnt, mint eddig: Elena-hoz nem fordulhattam, Caroline pedig… őt nem akartam ezzel zaklatni, segítséget kérni tőle, viszont a legkevésbé sem szerettem volna kihagyni a történtekből és átmenni magányos farkasba, hogy ismét ne tudjon rólam. Nem követhettem el ismét azt a hibát, amit előzőleg, vigyáznom kellett a törékeny barátságunkra és mindent megtettem volna annak érdekében, hogy kitisztuljon a kép vele kapcsolatban. Azóta nem kerestem, miután a lerészegedős estémen tucatnyi sms-t hagytam neki és végül a vérraktárban kötöttünk ki, pedig nagyon szerettem volna a közelében lenni, beszélni vele. Csak nem tudtam, mi mondhatnék. Éppen emiatt voltak vegyes érzéseim a kis kirándulásunkkal kapcsolatban: egyszerre vártam és rettegtem tőle, örültem, hogy együtt tölthetünk egy kis időt és féltem, hogy az egész szituáció kínossá fog válni, nem szólunk egymáshoz egy szót sem és csak az utat bámulva fogunk ülni a kocsiban. Caroline mosolygott, amikor ajtót nyitott és rájött, hogy én leszek az útitársa, de ahhoz is kevés voltam, hogy eldöntsem, ez a mosoly őszinte volt vagy csak nem akart megbántani. A negyedik utunkba álló lezáráskor már én sem voltam felhőtlenül boldog és akárhányszor Caroline-ra néztem, attól féltem, hogy kiugrik a kocsiból és odébb rakja a táblákat, a munkásokat hazaküldi és addig beszél, míg át nem engednek minket. Elmosolyodtam a képzelgésem hatására, bármit kinéztem volna ebből a lányból… ez volt benne a legjobb.
- Kétszáztizenegyes. Vettem. – Bólintottam a raktárak sűrűjében, majd miután megnyugodtam, hogy Caroline-nek nincs pánikrohama, nem ezért rántotta fel úgy az ajtót, mintha tűz ütött volna ki a kocsi belsejében, követtem őt. – Miért pont New York-ba küldetted a cuccokat? Miért nem egy kicsit közelebb? – Nem mintha bántam volna az utazást, csak nem értettem, miért ezt a várost és ezeket a raktárakat választotta. Persze, kikapcsolt állapotban annyi indokolatlan ostobaságot teszünk, hogy annak se szeri, se száma, nem lett volna értelme logikát keresni a cselekedeteiben. Kikapcsolva önmagunk legsötétebb árnyékává változunk, aztán mikor újra észnél vagyunk, szinte mindent megbánunk.
- Várj, segítek! – Mire egyáltalán észrevettem, hogy bebújt a raktárhelyiségbe a kinyitott ajtó alatt, már hozta is az első dobozt, majd a másodikat, úgy szaladgált, mint egy mérgezett egér. – Hová sietsz? Nem kell kapkodnod, senki sem üldöz minket. – Lehajoltam, hogy összeszedjem a kihullott papírok egy részét és egy másik dobozba süllyesszem őket. Figyeltem őt, miközben az édesanyjával közös képet bámulta, nem akartam őt megzavarni az emlékezésben, ezért amikor felnézett rám, mindössze egy halvány mosolyt küldtem felé. Ismét elindultam befelé a raktárba, csak Caroline figyelmeztetése mentette meg a hógömböt attól, hogy darabokra törjön a cipőm talpa alatt. Felkaptam az apró tárgyat és megforgatva az ujjaim között eszembe jutott a nap, amikor megvettem Caroline-nak. – Azt hittem, kidobtad. Úgy hallottam, ez a legrosszabb ajándék, amit adhatnak az embernek. – Akkoriban még nem ismertem elég jól Caroline-t ahhoz, hogy eltaláljam az ízlését, arról nem is beszélve, hogy pocsék voltam az ajándékozásban. Ezt bárki tanúsíthatja. Kivéve Damon, az ő ajándéka kimerül egy jó üveg whiskyben, több nem kell neki az átmeneti boldogsághoz. A kezemben szorongatott hógömböt a kabátzsebembe dugtam és leguggoltam, hogy segítsek Caroline-nak szortírozni az újabb doboz tartalmát. Amíg nem hever előttünk, észre sem vesszük, mennyi dolgot halmozunk fel és mindegyikre szükségünk van… leginkább azért, mert eszmei értékük van.
- Emlékszel, mikor készült ez a kép? – Kivettem a kezéből. Régi, túl régi volt, akkoriban még Elena volt az, akihez közelebb húzódtam. Szinte vissza sem tudtam emlékezni azokra az időkre, de ez a pillanat tisztán élt az emlékezetemben. – Még a legemlékezetesebb álarcosbálunk előtt. Elena azt mondta, legalább legyen rólunk egy kép arra az esetre, ha mi ketten otthagynánk a fogunkat. – Akkor nem volt ennyire vicces, mint most, pedig azóta jó néhány nagyobb veszedelemmel néztünk szembe, mint Katherine. – De nekem hirtelen ez lett a személyes kedvencem. – Fél szemmel láttam egy képet, míg ő kutakodott, kihúztam a kupacból. A kislány Caroline vigyorgott rajta, alig volt foga, szőke haja két copfba fogva és olyan büszkén fogta a valószínűleg frissen kapott biciklije kormányát, mintha a világot ajándékozták volna oda neki. - Mit gondoltál, meddig rejtegetheted előlem?

Hét óra. Ennyi időbe telik kocsival, normális körülmények között eljutni Mystic Falls-ból New York-ba. Csak, hogy a körülmények sohasem normálisak. Kezdve azzal, hogy valamiért azt hittem, Damon fog velem tartani ezen az utazáson, majd a meglepetésre áttérve, mikor az ajtót kinyitva Stefan állt előttem. Nem mintha minden vágyam lett volna hosszabb útra menni Damonnel, de őszintén hittem abban, hogy ez alatt az idő alatt kitaláltunk volna egy jó megoldást Elena emlékezet "kiesésére". A helyzetet tovább nehezítették a különböző útlezárások, kerülőutak, melyeknek köszönhetően a hét órás autóút majdnem tíz órásra növekedett. Ennyi időn keresztül összezárva lenni azzal az emberrel, akiért titkon epekedsz, minden, csak épp nem könnyű. És néha tényleg olyan közel kerülsz ahhoz, hogy színt vallj, mintha csak az életed múlna rajta. Mert már annyira nem bírod tovább titokban tartani az érzéseidet, hogy nem csupán lelki, de már fizikai fájdalmat is érzel. És ez pokoli, főleg, ha a melletted ülő személy egy az egyben még a legjobb barátod is. Hiszen így még komplikáltabb az ügy, mert egyetlen szóval a pillanat töredéke alatt romba dönthetsz egy több éves barátságot.
Amint leparkolt az autóval, valósággal kicsaptam az ajtót, hogy mielőbb kiszállhassak és vehessek pár friss levegőt. Hiába indultunk el korán, a hosszú útnak hála már kezdett alkonyodni, így nem lett volna rossz, ha mielőbb megtaláltuk volna az én raktárhelyiségemet a többi között. Egy szót sem szóltam, mert féltem, hogy valami eszeveszett nagy hülyeséget mondanék, így csak meglebegtettem Stefan szemei előtt a kulcsot, aminek a tartójára a kettőszáztizenegyes szám volt gravírozva s meg is indultam, hogy mihamarabb odaérjünk a célunkhoz. Ami egyébként sokkal gyorsabban megtörtént, mint azt elsőre hittem. A kulcs már kattant is a zárban, s amint a lakatot leemeltem, az ajtót könnyedén feltornázhattuk a magasba.
Hangos sóhajt hallattam, amikor felkapcsoltam a lámpát és végignéztem a dobozok rengetegén. Pár pillanat erejéig csak álltam egy helyben, míg a gondolataim őrült tempóban cikáztak a fejemben. Enyhén megráztam a fejem, mielőtt még az emlékek utat törtek volna maguknak és könnycseppek formájában ki is buktak volna belőlem.
- Csak fogjuk a dobozokat és pakoljuk be őket a kocsiba. - meg is indultam a hozzám legközelebb álló doboz felé, de szerencsétlenségemre rosszul fogtam meg, s alig, hogy megfordultam vele és léptem egy lépést, a doboz alja kiszakadt és belőle minden a földön landolt. - A fenébe! - morgolódva hajítottam arrébb az üres, szakadt dobozt, hogy gyorsan letérdeljek a földre és összerendezzem a holmijaimat. Igyekeztem nem hosszasan szemrevételezni a különféle papírokat, de amint egy anyával közös, még a gyerekkoromból származó fénykép került a kezembe, lefagytam. Nem is tudom, meddig meredhettem mozdulatlanul a képre, hisz a valóság hirtelen rángott vissza a jelenbe és ijedten kaptam fel tekintetemet Stefanra. A képet a lapok közé süllyesztettem és nyújtózkodtam a távolabb repült régi képeslapokért, hűtőmágnesekért.
Pillantásom akaratlanul esett Stefan lábai elé, s megpillantva az oda gurult kulcstartót, széles mosoly jelent meg az arcomon. - Ha arra rálépsz, megbánod. - fenyegettem meg, abszolút nem fenyegető hangsúllyal. A lábai előtt heverő, Mystic Falls-os kis hógömb-kulcstartót ugyanis még ő ajándékozta nekem pár éve és sokkal többet is jelentett számomra az az apró tárgy, mint azt bárki is gondolta volna.
Hiába próbáltam oldani a felgyülemlett feszültséget vagy kizárni az anyához kapcsolódó emlékeimet, egyikkel sem jártam sikerrel. Ismételten össze voltam zavarodva, s századjára is önmagamból kifordulva kezdtem viselkedni. Gyorsan elrugaszkodtam a földtől, kinyitottam egy újabb dobozt, majd a padlón heverő papírokat és egyéb csecsebecséket igyekeztem a lehető leghelytakarékosabb módszerrel belesüllyeszteni ebbe az új dobozba. De ez se ment olyan egyszerűen, mert ezúttal egy, Elena-val és Stefannal közös kép került a kezeim ügyébe, még azokból az időkből mikor ők ketten egy párt alkottak. - Nem hiszem el, hogy ilyen hanyag munkát végeztem! Az előbb ott volt egy fénykép, most itt egy másik... - hadonásztam a képpel a kezemben és újfent - sajnos nem meglepő módon - kezdtem elveszíteni az irányítást nem csak a dolgok felett, de saját magam felett is. - Komolyan nem tudtam volna egy dobozba elrejteni az összes képet? - egyértelmű volt számomra, hogy nem a fényképek rendszerezése miatt borultam ki, de ezt az információt nem óhajtottam Stefannal is megosztani. Talán még nem álltam készen arra, hogy idejöjjek, főleg nem vele. Főleg nem vágytam arra, hogy olyan fényképekre bukkanjak, amelyek csak emlékeztetnek arra, Stefan mennyire szerelmes volt Elena-ba. Bőven elég lett volna most csak az anyával kapcsolatos emlékeimmel foglalkoznom, de nem. A sors csúfos játékot űzött velem és nem hagyott békén egy nyamvadt pillanatra sem.