El sem hinné az ember, hogy egy elővárosi otthonban ilyen szobák lelhetőek fel. A helyiség szűk, sötés, és vagy dohos, vagy nem takarították ki rendesen, amikor meghalt itt valaki. Az „üzletfelem” ízlés nélkül is szeret adni a hangulatra. Még mindig itt-ott ropogó csontokkal közelítem meg a kopott fa széket, amin helyet foglalok. A kis kerek asztal túloldalán egy nem túl megbízható boszorkány foglal helyet, de jelenleg nincs jobb lehetőségem. Meredt tekintettel figyelem az asztalka közepén elhelyezett jósgömböt. Még a sűrű tejüvegen keresztül is kivehető, hogy nem a mágiától, hanem valami olcsó lámpától fénylik, ami alatta van. Carla szereti a klasszikus dolgokat. Vagy Carlos, sosem tudni. A banya nem viseli sokáig ugyanaz az arcot. Bár nincs szándékomban beleütni az orrom, hogy kinek az arcát marja le és miért, amíg nem megy az üzleteink rovására a hóbortja.
- Ki ez a nő, akit meg akarsz találni? - Szól hozzám nyájas hangon, majd elővesz egy csokor parázsló verbénát és az asztalra helyezi egy piszkos hamutálba. Csak hogy éreztesse, itt én vagyok az, aki szívességet kér. Köszönöm Carla, ez majd  biztosan segíteni fogja a közérzetemet...
- Mit érdekel az téged? - A kezeim az asztal alatt tartom. Látszólag a lábaimon pihetntetve őket, de az ujjaim már elfehéredve mélyednek combomba. Láthatóan zavar a füstölője, de nem nyitom szóra a szám. Hetek óta vergődök. Muszáj segítséget kapnom. Itt üt ki, hogy a jó néhány emberöltőnyi vámpírévem alatt talán nem ártott volna egy kapcsolatrendszert kiépítenem. Akkor most nem kellene szívességet kérnem egy kígyótól, hogy megtaláljam a gyermekem anyját.
- A segítségem nincs ingyen. - A jósgömböt simgató hárpia bizonyára észreveszi, ahogy a szemöldököm érdekes ívvel kezdi közelíteni a homlokomat, mert minden kérdést megelőzve folytatja is. - A szívességet, amivel tartoztam, törlesztettem azzal, hogy elrejtettelek minden mágia elől. Ez a szívesség nem lesz ingyen. - El sem kezdek azon gondolkodni, hogy én mint adhatok neki, hisz az arcomat nem fogja megkapni. De a kétes tekintetéből ítélve, ő már jól tudja, mit akar. - Tedd a kezed a gömbre.
- Előbb tüntesd azt el. – Tekintetem a parázsló, száraz növényre villantom. Nem leszek a kutyája. Amikor ő jött hozzám évekkel ezelőtt, úgy kérve szívességet, hogy én nem tartoztam neki, segítettem. Legyen hát ő is gáláns. Egy becsületes vámpír? Nem, ne túlozzunk. Agresszív vagyok és erős akaratú. Inkább merész, mint bátor. Az akaratom érvényesítéséhez nem félek sem erőszakot alkalmazni, sem manipulálni. Noha nincs bennem annyi telhetetlenség és vérszomj, mint az egy magamfajtától természetes lenne, de mégis csak vámpír vagyok. Hogy kit okolok ezért? Kayla Shawt. Mindig és feltétel nélkül őt fogom.
Megvárom tehát, hogy kialudjon a parázs, ezzel csillapodjon a tüdőmet égető füst, még ha teljesen nem is szűnik meg. Hisz hol távozna az ablaktalan szobából, ahol az egyetlen fényforrás is a jósgömb és néhány sólámpa. Majd rácsúsztatom a kezem. Akkor is, ha a lényegét nem értem. Erősen tedd a kezed a képernyőre érzést kelt bennem. És bekattan a vágy, hogy letépjem az arcát. Akkor majd kershet magának újat.
- Miért nem hagysz fel a kicsinyes bosszúddal, Esmond? Hamarosan az életedbe fog kerülni. – A boszorkány hangja egészen elváltozott. A két nagy tenyerem a gömbre van simítva, az ő kezei pedig az enyémekre. Hiába húznám el, nem engedi. Így csak türelmetlenül sziszegek felé.
- Mi az, most már a jövőbe is látsz? – Mint kiderül, a jövőmbe nem, de a múltamba igen. Azt akarja, hogy az emlékeimmel fizessek. Sajátos nő. Ki tudja, milyen torz orgiákra használja fel mások emlékeit és arcait a magányos órákon. De ha ebbe kerül, hogy az utolsó megmaradtakkal is végezhessek azok közül, akiknek bármilyen módon közük volt a kisfiam halálához... Boldogan megfizetem. Mert az, hogy megtaláljam Kaylát, közvetetten ehhez vezet. Meg kell húznom magam egy időre. Az ex-nejemen kívül nem ismerek senkit, akit eléggé sakkban tarthatok ahhoz, hogy segítsen. Megint belenyúltam egy kígyófészekbe, megsérültem, és három erős boszorkány akarja a fejem. Túl sok gondot okoztam a kovennek. Soha nem kellett volna a családom közelébe jönniük.
- Amikor néhány éve megismertelek, nem hittél senkiben és senkiben, Esmond. De tudod, mit látok? – A partnerem kinyitja a mocsárszínű szemeit és egyenest rám néz. – Hogy már magadban sem hiszel.
- Mondja ezt a boszorkány az ebayes jósgömbbel? – Jellemző rám. Ha megszúrnak, én észérvek helyett visszaszúrok. De ő csak elcsitít és a múltamba nyúl. Álomszerűen pörögnek előttem az események, amiket ő is végig néz. Egy-egy tompa villanás. Ahogy a kishúgom által megismertem a nőt, aki megdobogtatta a szívemet. Majd hónapok munkáját beleölve elloptam a szívét – nem, nem úgy. Akkor még ember voltam. – A házasságunk idilli volt. Már-már nevetségesen hétköznapi, a maga emberi hibáival. Jött az első gyerek, de a második már nem, hiába szerettük volna annyira. Legalábbis én szerettem volna. Az alkoholhoz fordultam elkeseredésemben, ez okozott köztünk némi problémát, de szerettük egymást. Majd a feleségem sötét titka megmérgezett mindent. Csak a tragédia után tudtam meg, hogy mi is ő. Hogy milyen világ létezik az emberen túl. Ami megmaradt a néhai kovenjéből eljött érte, de fiunkat vitte el. Kis híján az engem is, mert őt nem tudta. A szemünk fénye halála után már nem voltak titkai előttem, elmondott mindent. A dührohamaim és bosszúvágyam rákényszerítette. De az igazság sem tántorított vissza, az sem, hogy tőlem sokkal fentebb valókon akarok bosszút állni. A házasságunk megromlott, de kitartott. Még egy évig. Kayla kérlelt, figyelmeztett, hogy engedjem el az elégtételt, mert a halálomba rohanok. Én mégis olyan ügyekbe ártottam magam tudatlan emberként, amibe nem kellett volna. Így lettem vámpír. Tudtam, hogy mágus nem lehetek, de muszáj volt valami erősebbnek lennem, mint ami voltam. De a gyerek elvesztése, a házasság megromlása és a vámpírrá válás mentálisan végleg megbillentett valamit. Van az a pont, amikor az élet túl sok és elgurul egy kerék. Végül viharosan hagytam el a feleségem, még ha hivatalosan nem is váltunk el soha.
A vetítésnek vége szakad, felteszem, a banya megkapta, amit akart. Pedig hidd el, tovább is lenne még a történet. Szóval átadok neki Kayla hajából egy keveset. Bár egykor Londonban az elválásunk véglegesnek tűnt és magam is lezártam az életem azon részét, örökké őt hibáztatva a fiunk haláláért, tudtam, hogy egyszer megszorulhat a nyakam körül a hurok. És akkor majd szükségem lehet a segítségére, de ahhoz meg kell előbb találnom valahogy. Legutóbb 1969-ben keresztezték egymást útjaink, gyermekünk halálának kétszázadik évfordulóján. Az sem volt egy kellemes csevely. De ez most nem is számít. Carla elvégzi a varázslatot és leírja a koordinátákat egy papírra, amit megkapok. Én pedig köszönetként a nyakát töröm. Sajnálom, de nem kockáztathatom, hogy kiadja a titkaim a kovennek és rám találjanak. Most különösképp nem, hogy a néhai nejemhez igyekszem.