Nézd: meg kell értened a gondolkodásomat! Meg kell értened, hogy nem úgy látom ezt a világot, ahogyan el akarják azt velem hitetni, ahogyan a filmekben láthatod, ahogyan nagy mesemondók, régi hantások azt előadják. Nem úgy, ahogyan az élet könnyed függönye mögé rejtve igyekeznek valami képtelenül mocskos romantikus köntösbe bújtatni, és a képembe mosolyogni vele. Úgy látom, ahogyan egy olyan ember látja azt, aki a tudomány szemüvegén át szemléli a dolgokat, akiben örökké ott a kétkedés, aki nem akar mindent készpénznek venni, és aki néha még azt sem akarja elhinni amit lát. Tudni akarom, miért olyan fontos a vér, hogy miért olyan elementáris minden felfokozott érzelem, amelyet ők éreznek, hogyan képes megbirkózni a test tulajdonképpeni halálával, minekutána valami ismeretlen erő kezdi mozgatni őket. Akár egy fertőzés, amelyet nem tudunk honnan jött, és amíg nincs meg a kiindulási pont, a forrás, ahonnan származik, gyógyítani sem tudjuk. Vagy tán megismerni sem igazán.
Mint oly sok mindenkinél akit a téma érdekelni kezdett nálam is egy személyes üggyel kezdődött. De amíg mások elcsúsztak a veszélyesen sikamlós jégen, és hagyták magukat elveszni az egész túllihegett misztikumában, amely legfőbb célja: még csak meg sem adni a lehetőségét annak, hogy más oldalról szemléljük a dolgokat, addig én igyekeztem józanul szemlélni. Vadászokkal értekeztem, de hamar rá kellett döbbennem, hogy ők maguk sem sokban különböznek üldözöttjeiktől. Megszállottságuk, vagy éppen érzelmi instabilitásuk, elgyengülésük a vadjaik közelében bevallom a kelleténél jobban meglepett. Tévedés ne essék, nem vagyok érzelmek nélküli jégfal, és még csak azt sem lehet rólam állítani, hogy ne tudnának engem is éppúgy megérinteni bizonyos történetek, mint mondjuk őket. De tudni kell elválasztani egymástól azt ami az ember lelkére hat, és azt amit mindenképpen mellőzni akar, ha a célját el akarja érni. Nem szemlélhetem ezeket a teremtményeket emberként, mert nem azok. Ugyanakkor nem szemlélhetem holmi tárgyakként, mert valamikor emberek voltak. Van aki önként vetette oda halandóságát, volt, akit akaratán kívül tettek a vérszomj örökös és szinte már szivettépően szenvedő rabjává. Mégsem lehet különbséget tenni teljesen közöttük, mert a végeredmény szempontjából ugyan oda jutunk. Legalábbis amit a tudomány szemszögéből meg lehet vizsgálni. Mindegyiket egyetlen dolog tartja életben, amelyről tán ideiglenesen képesek lemondani, de ha a szükség úgy hozza, akkor visszavedlenek azzá akik voltak.
Kísérleteim során nem egyszer bebizonyosodott, hogy a valamiféle vér- aszketizmusban szenvedő alanyok, kik önnön döntésük alapján vonják meg maguktól életben maradásuk és erejük fenntartásához szükséges táplálékukat, melyet kizárólag humanoidokból, vagy azok egyszerűbb mutációiból nyernek, képesek elveszíteni a fejüket. Mindez csupán az idő és a bezártság függvénye. Ha valaki azzal vádolna, hogy vámpírokat kínoztam, feláldozva őket a tudomány oltárán, attól megkérdezném, hogy vajon mi a nagyobb kínszenvedés: tudni, hogy az örökkévalóság mint fogalom teljesen felfoghatatlanul válik az életük részévé, hogy halandóságuktól és ezáltal méltóságuktól megfosztott bábokká váltak, vagy egy remény apró állomásának áldozatává lenni, és tudni, hogy az egész végén a megnyugtató halál vár majd rájuk. Ha erre a kérdésre nem lenne egyértelmű a válasz, akkor elmondom, hogy kísérleteim nagy részének befejeztével a legtöbben önként mondtak le a szabad távozás lehetőségéről. Nem vagyok gyilkos. Még akkor sem, ha az esküm elsősorban az emberi élet védelmére kötelez. Ahogyan mondottam volt, ezek a lények valamikor emberek voltak. Gyarló természetük vagy éppen egykor volt tulajdonságaik éppen úgy megmaradtak, csak éppen keverednek valami egészen mással, amely ahhoz szükséges, hogy halhatatlanságukat megőrizzék. A kérdés sokszor az, hogy miképpen lesznek átoklényként is ennyire különbözőek. Mi az ami miatt éppen úgy viselkednek időnként mint az emberek? Ezek azok a kérdések, amelyekre egyelőre biokémiai magyarázatot még nem sikerült találnom, ahogyan arra sem, hogy miért működik bizonyos helyzetekben és bizonyos ideig az ő vérük akár vakcinaként egy sima halandóban is. Rengeteg kérdés vetődött fel az évek során, és az aktáim, vagy éppen a kísérleti és kutatási anyagaim csak gyűltek szépen sorban, de mindegyik, vagy legalábbis a legtöbb lezáratlanul hever a polcon. Nem volt olyan része létezésüknek, ahol ne akadtam volna millió ellentmondásba, és éppen ezért nem voltam képes a válaszokat sem megtalálni. Mindezeken túl ott vannak még azok, akiknek a világunkban való jelenléte, az egymásra való kölcsönhatása éppen úgy érdekes és hovatovább megoldásra váró kérdéseket vet fel: miért más egy vérfarkas génállománya, vajon hanyadik generáción keresztül hordozza magában ezt a fertőzést, amelyre egy cselekedet a katalizátor? Miképpen képes mindez biokémiai szempontból az egész folyamatot beindítani? Az alakváltók csontszerkezete miben más mint az egyszerű halandóké, és a legtöbbjükkből miért hiányzik a más fajokra jellemző vérszomj? Vajon emberi tudatuk befolyásolja őket akkor is, amikor állati alakot öltenek fel, vagy az állat ösztönei irányítanak? Ugye érezhető, hogy rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem az évek során, és ezek nem csökkentek, hanem a tapasztalatokkal együtt egyre szaporodtak tovább.
Talán különösnek hat, hogy a magánéletemről egyetlen szót sem ejtettem az előzőekben, ahogyan arról sem beszéltem milyen életet élek, és a kutatásomon kívül mi az ami érdekel. Mindez talán azért lehet, mert szívesebben beszélek arról ami érdekel, ami kitölti a napjaimat, semmint saját magamról. Ez lehet talán az oka, hogy jelenleg egyedül élek. Nem nagyon tudom elhinni, hogy létezik valaki, aki ezt a fajta megszállottságot hosszú távon tolerálni tudja, vagy éppen partner lenne benne. Pedig bevallom néha nekem is jól jönne a lelki támogatás, amikor padlóra küld a tehetetlen kilátástalanság. De folytatom, mert megoldást kell találnom. Mert valakinek megígértem, hogy nem fogom feladni a reményt, és egyszer még meg fogom gyógyítani őt. Nem tudom merre jár, hogy éppen hol van...nem keres és én sem keresem. Nem is akarom, hogy másképpen legyen, de tudom, hogy ha egyszer rájövök a megoldásra, akkor újra felbukkan majd. És ezúttal nem akarom elveszíteni a célomat, ahogyan egykor anyám esetében. Erős vagyok, még ha hirtelen nem is tűnök annak.

Kedves Violet!

Elismerésem, nagyon hamar kész letté és én is igyekeztem, hogy ne kelljen sokat várnod. Elolvasva az előtörténetedet az volt az első gondolatom, hogy micsoda véletlen! Nekem is van egy lánykám, aki bár nem sebész (az az egyik fiam), de biokémikusként pontosan azon dolgozik, mint te: a vámpírlét mikéntjeire próbál választ találni, a DNS-szerkezetüket feltérképezni, az emberektől való másságukra vonatkozó kérdéseket megválaszolni, méghozzá kísérletezés segítségével. Egyszer majd összefuthatnánk.
Mindig érdekes arról olvasni, hogy vált egy hozzád hasonló, egyszerű lányból az, aki. Sajnálom, hogy idejekorán elveszítetted az édesanyádat, de szemmel láthatóan tudtál építkezni a tragédiából... ahogy a vámpírokkal való kapcsolatodat magalapozó személyes ügyet is a munkád előnyére tudtad fordítani. Nem sokan lennének erre képesek. Azért remélem, néha előbújik belőled majd belőled az a lány, akit úgy látom, szeretnél szabadon engedni, de nem mered. A szubjektivitás nem mindig jelent egyet a sebezhetőséggel, sőt!

Menj, foglalózz, aztán irány a játéktér! Jó szórakozást!