Valószínűleg azt hihetnéd, hogy a húszas éveim közepén járok, hogy a szőke loknik, a porcelán bőr, a törékeny, magas, formás testalkat és az igéző kék szemek jól tükrözik a manapság ideálját. A kedves, mosolygós lány, a felszín és ennyi. Nincs semmi tartalom, semmi cél, csak a megfoghatatlan szépség. Nos, ez talán igaz is lehet. Csakhogy nem érzem magam megfoghatatlan szépségnek, fiatalnak, vagy felszínesnek. A felszín valóban sokat számít, sugárzó mosolyom könnyen megnyerő lehet. Csillogó szemeim meglehet kíváncsiak, de éberek is, sosem mondanád meg, hogy éppen mire figyelek. Arra, amit mondasz vagy arra, ahogy a szavakat formálod, ahogy próbálod álarc mögé bújtatni a valóságot, vagy épp míves szavakkal fogalmazol a gondolataidban, hogy a hazugságod tökéletesen hihető legyen. Vagy épp arra figyelek, hogyan változik testtartásod. Jó emberismerő vagyok, a koromból fakadóan lenne ez így? Vagy mindig is ilyen voltam? Ez a kérdés és eldöntése rajtad áll. Önkritikából bőven akad nálam, végtelen őszinteség szintén, a hazugság elleni utálat, az elnyomás és a megkülönböztetés elleni küzdelem. A mai szóval aktivistának is hívhatnál, pedig nem vagyok az. A testvérem révén vagy nélküle, de belőlem szinte minden rosszindulat kihalt. Kivéve persze, ha jogos a döntés. Atyánk megtanított erre a leckére, ítélkezni más felett nem szép dolog. De ne hidd, ha ártatlanok nyakát vagy épp az enyém fenyegeted, nem öllek meg szemrebbenés nélkül. Ez pedig már a természetes fluktuáció. Egyszer fent, egyszer lent.

Egész életemben ez határozott meg. A kezdetektől. Voltak jobb, rosszabb napok, ahogy most is. Mikor a mosoly nem esik nehezemre, mikor nagy levegőt kell ahhoz vennem, hogy a páciensem fejébe ne akarjak olyasmiket is meglátni, amiket nem szeretnék, mégis segítsek, ahogy tudok. Ha a mosoly nálam is álca... nem hazugság, de elengedhetetlen, hisz ez ezzel jár. Nem szolgáltathatok ki senkit a magam bajának.
-Mit tanácsol?-hangzik fel a kérdés, mire nagyot pislogok, a magam elé merengésből a jelenbe visszatérve és próbálom visszapörgetni a fejemben az elmúlt perceket. Egyre a testvérem járt a gondolataim között, a lánnyal egyetemben, akiért alkut kötöttünk.
-Úgy gondolom az lenne a legjobb, ha megvitatná vele a problémáit és...-kezdek bele, mire a nő felháborodva dobbant, felállva és ezzel egy időben dühösen ordítva.
-Azt tettem és itt vagyok...-visítja és köszönés nélkül távozik. Megrázom fejem, hunyorogva fordulok utána és nagyot sóhajtva dobom fel lábaim a dohányzóasztalra, tekintetem a plafon felé emelve. Nem voltam fáradt, mégis úgy éreztem, mázsás súlyok húznak a mély felé.
Lassan elkezdtem magamban visszafelé számolni...10...9...8...7...6...5...4...3...2...1...elaludtam.

-Nem teheted ezt vele! Milyen élete lesz?-kérdezem, mintha érdekelné, hogy mit is tesz.-Kérlek....-suttogom elcsukló hangon, mégis határozottságot keresve, valamit, amibe kapaszkodhatok. De már késő...mindketten tudjuk, hogy késő. A lány túl sok mindent adott és vett el tőlünk. De haragudni nincs rá okom.

Felriadok, hogy valaki kopogtat az ajtón. Összeszorul a gyomrom, és érzem,
hogy a hideg verejték végigcsorog hátamon.
-Megyek...őmm...egy pillanat.-dadogom, majd ismétlem meg valamivel hangosabban, hajamba túrva, nagyokat pislogva, próbálom összeszedni földre hulló darabjaim, nehezemre esik. Felállok, megigazítom a ruhám, villantok egy mosolyt és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Pedig nagyon is sok minden történt, ezt a korom is igazolja. De jobb néha ezeket elrejteni. Ezt magamnak tanácsolom, a pácienseim épp ellenkező cselekvésre sarkallom. Az utolsó betegem volt ma, már ha lehet őket betegnek nevezni. Mindenkinek vannak démonjai. Az enyém épp abban a városban lapul most, ahová elindulok, bőröndökbe pakolva. Furcsa érzések kerülgettek, nap, mint nap el-el gondolkodtam azon, hogy testvérem pár telefonhíváson túl mire képes. Azokra se kaptam választ, hát kutakodtam kicsit. Nem volt nehéz. Ő maga volt az ördög...mindenki rettegett tőle.
A repülőtérre érve meghallok egy hangot. Körbefordulok, de nem látok sehol senkit. Csak érzem? Kezdek megbolondulni vagy ismét csak a régi árnyak kísértenek?
-Kövesd a szíved.-szólal meg az előttem álló vörös hajú nő, mire összevont szemöldökkel mérem végig.
-Elnézést, mit mondott?-pislogok nagyokat, mintha nem értettem volna tisztán minden szavát.
-Kapcsolja be az övét kisasszony, nemsokára felszállunk.-mosolyodik el, majd hátat fordítva távozik. Megrázom fejem, eleget téve kérésének és kibámulok az ablakon. Lassan a fellegekbe emelkedik a kép, a habos, fehér felhők tengerében úszva. Lehunyom a szemem és ismét hagyom, hogy elnyomjon az álom.

My lil one,

Elnézésedet kérem, hogy megvárakoztattalak, de nem sok időm volt hétvégén és nem is nagyon kerültem gép elé. Egyúttal köszönöm a türelmedet is, hiszen vétek lett volna kihagyni ehhez a gyönyörű névhez és bájos archoz párosuló történetet.

Kíváncsi voltam, hogy miként fogod beleszőni a lapodba a foglalkozásodat, hiszen nem éppen hétköznapi dolgot választottál, de talán nem is kellene ennyire előrerohannom, hiszen már a családod felvezetése is remekül sikerült. Annak ellenére, hogy csak egy személyt tartasz annak sikerült kicsit bővebben kifejtened, aminek én nagyon örültem és igazán élveztem. De akkor térjünk is vissza a történetedhez, ha már azzal kezdtem majdnem – nézd el nekem hétfő reggel van - , nagyon tetszik az, ahogyan fogalmazol még mindig, ahogyan megjeleníted a dolgokat. Tökéletesen passzol a karakteredhez a választott foglalkozásod is, ahogyan tetszettek az apró sejtető dolgok is, hogy mutattál valamit, de még se mutattál meg mindent. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy kivel miként fog alakulni a kapcsolatod, vagy éppen miként okozol nekem szívrohamot, hogy most már te is betoppansz újra az életembe – ne félj, mindig szívesen látlak, még ha nem is ezt mutatom sokszor -, ugyanakkor arra is, hogy a Doreah-val milyen cselszövéseket fogtok ti ketten ellenem kitalálni.

Nem is szeretnélek feltartani tovább a süketszövegeléssel, így mivel már túlvagy a foglalásokon is nincs más hátra mint játszani! Jó szórakozást kívánok! (letagadom, ha bárki kérdezné az ölelgetést. )