Éjjeli két órát írunk. S bár este hét órakor már édes álmaimban élhettem távol a zord valóságtól, még is úgy érzem, mintha egy parányit sem tudtam volna aludni. Nehezek a karjaim, fáradt vagyok; de egy telefonhívás azonnal olyan ébredésre kényszerít, mintha egyszerre tíz liter kávét fogyasztottam volna el. Haláleset. Bűntény. Eltűnt gyilkos.
Feszülten fogtam a kormányt, olykor néha elforgattam minimálisat, mert épp előztem vagy mások előztek meg engem.
Próbáltam a gondolataimat az ügyön tartani, de inkább még is az autópálya alagútjának a fényei vakítanak el, és az zavar.
Hideg volt az autóban. Azonban a hőmérséklet pont kellemesre csusszant, amikor a gép észlelte a hűvös érzetet. Az ablakok párásodtak, ezért szinte még annyit sem láttam az útból, mint amennyit kellett volna. Pedig sietnem kell, hiszen várnak rám. Valaki megint meghalt. Ahogy mindig. Egy telefonhívás, egy haláleset.


A sárga jelölőszalag alatt átbújok könnyeden amikor megemelem, s csak azon kapom magam, hogy hirtelen egy mentősnek nekimegyek teljesen önön kívül. Épp társával egy betegágyat hordanak, amin egy sérült is elhelyezkedik. Lélegeztető maszk tapadt szinte kiolvashatatlan, homályos arcára. Szörnyen megsérült.
Megálltam, és a két mentős után meredt tekintettel figyeltem őket miként tovább haladnak sürgősen a mentőautóba, hogy megmentsék a sérült életét.
Az arcomba csapott a hideg. A vérszag.
Csak ott álltam halott tekintettel. Nem rejlett benne semmiféle érzelem, mintha egy lennék azok közül akiket nap mint nap látok. Akik érthetetlenül haltak meg. Miért? (...)
- Elnézést, jól érzi magát? - Egy határozott, még is kedves férfihang szólal meg a hátam mögül. Abban a pillanatban a hang forrása felé fordultam, és egy gyengéd mosolyt faragtam arcomra, mikor szempárom találkozott egy mélybarna bogártekintettel, bájos vonásokkal.
- Maga is az üggyel kapcsán van itt? - Kérdezem végül zavartan, s amint meglátom a névjegykártyáját, abban a pillanatban ráeszmélek, hogy mekkora badarságot is kérdeztem. - Mr. Walsh, Hadd mutatkozzak be! - Nyújtottam végül a kezem az illemszabályoknak eleget téve. - Az én nevem Quinn Anas nyomozó, és a fiatal, halott lány végett vagyok most itt. Ön esetleg tud valamit az ügyről? Hol találom...? - Zavarban voltam. Féltem, hogy szörnyű halála volt a lánynak. Rettegtem, pedig nap mint nap látom őket. A halottakat...
- Üdvözlöm, Ms. Quinn! - Elfogadja a kézfogásomat egy szelíd mosolyt mutatva felém, és a ház mögötti kertudvar fele mutat. - A lányt ott találták meg a medencébe fulladva. Egyelőre még nem húztuk ki, mert szerettük volna, ha ön is szemtanúja lenne az ügynek. Különben is most egyelőre a környéket vizsgáljuk, hátha hagyott hátra valamit az elkövető. - Tekintetét végigfuttatta az emberein, akik a földet vizsgálták különböző eszközökkel, olykor aztán krétával jelölgettek meg különböző pontokat.
A mentőautó lámpája hirtelen felvillan, s végül megindul a sérülttel be a kórházba. - Ki volt a sérült? - Teszem fel a kérdésemet, miközben az autó távolodását követem nyomon. - Helvetica O'hara, a medencébe fulladt lány barátnője. - Felolvasta a noteszből amit előkapott a zsebéből. - Azt a lányt még nem tudtuk kikérdezni a történtekről, ugyanis sokkos állapotba került. Arra is gondoltunk, hogy talán ő volt az, aki valamiért a vízbe fojthatta a társát bár nem találtunk bizonyítékot még rá. - Visszacsúsztatta a noteszét a zsebébe.
Csak megráztam a fejemet, s mély levegőt vontam magamhoz. - Talán nem látta, hogy a sérült arcán mi volt? Ő maga is áldozat volt, nem pedig a tettes! - Már ebből az apró tényezőből megállapítottam, hogy kizárt, hogy ő lett volna az elkövető.


Hangosan kopogott egyet minden egyes esőcsepp a betonon és a fekete zacskón, amivel lefedtük a lány holttestét. Csak ültem ott előtte, és az arcát pásztáztam amit szándékosan nem takartam le. Nem volt rajt semmi sérülés, hanem egyszerűen csak akartam látni a tekintetét. Ami már meghalt. S bár nem csak ő rá voltam kíváncsi, hanem úgy összességében. A halálra. Miért kell valakinek így meghalnia? Látom magam előtt a húgom, aki ugyanilyen arccal feküdt napok elteltével is a földön. Meghalt. Nem tud visszajönni. Vége. Mindennek...

Quinnie!   (na jó, nem örülök ennyire neked, mert Chantele kikaparja a szemem)

Nagyon örülök, hogy itt vagy, azt hiszem, ennek már több ízben is hangot adtam, de nem tudok leállni. Nem sok mindent szabtam meg a hirdetésben, sőt, ezért is voltam nagyon kíváncsi, hogy milyen előtörténettel fogsz rendelkezni, milyen mérföldkövek lesznek az életedben... amúgy is egy vagány nőre számítottam, de a nyomozósdi erre csak rátesz egy lapáttal. Személyes elfogultság, imádom ezeket a bűnügyi-nyomozós-helyszínelős beütéseket, úgyhogy első körben sikerült megvenned.
Arról meg már inkább szót sem ejtek, hogy milyen szépen írsz. Szeretem a választékos stílusodat és hogy képes vagy egyetlen mondattal belenyúlni az ember mellkasába és kifacsarni a szívét. Most is ez történt, a húgodról szóló néhány sor elég volt ahhoz, hogy felkeltsd az érdeklődésemet. Meg úgy az egész lap. Nagyon szép munka lett!

Menj, foglald le a szépségesen gyönyörűséges istennői arcodat, aztán ígérj nekem egy játékot. Jó szórakozást!