Daario MacDermot még mindig tisztán emlékezett arra a napra, amikor átváltoztatták őt. Sosem fogja elfelejteni az utolsó naplementét, amit látott s azt még inkább eszébe véste, milyen is volt emberi élete legutolsó napja, amikor családjának fennmaradásáért harcolt. Néha még azt kívánja, bárcsak ne ott halt volna meg a csatatéren, bárcsak sose következett volna be az elkerülhetetlen csata.
Este volt már és a hideg szél végigsöpört a tisztáson felborzolva Daario hosszú, vérben úszó göndör fürtjeit, aki sebesülten feküdt az elesett társai és az ellenséges férfiak holttestei között. Kémlelte az éjszakai égboltot, mert tisztában volt vele, milyen sors is vár rá s elcsodálkozott annak szépségén. Bal keze maga mellett hevert, míg jobbat sebére szorította, hogy csillapítsa a vérzést, mindhiába. Kardja messze tőle feküdt a rét leges legközepén, az egyik jó barátja teste mellett, még csak ez sem érhette. A lélegzetvétel is nehezére esett, csupán reménykedni tudott, hogy nem fog sokáig szenvedni, mikor az erdő irányából lépteket hallott. Az apró ágak sok kis darabra törtek valakinek a súlya alatt, a lehullott falevelek pedig zörögtek. Daario megpróbált abba az irányba nézni, de bármennyire is erőltette magát, a sebe emlékeztette rá, hogy nincs már sok ideje. Mély levegőt vett és imádkozott, hogy az idegen kegyes legyen vele, ne hagyja sokáig szenvedni.
- Ki van ott? – A férfi el-elhaló hangja épp hogy hallható volt az emberi fül számára, de egy csoda folytán az idegen mégis meghallotta. A következő pillanatban már a férfi mellett termett az idegen s letérdelve végigmérte őt. Daario-nak olyan érzése támadt, mintha az idegen pontosan látta volna őt a sötétségen keresztül.
- A nevem Alexander – mondta halkan majd jobb kezével végigsimított Daario arcán s vett egy mély lélegzetet. – Te ki vagy?
- Daario, Daario MacDermot… – hadarta el a férfi miközben vért köhögött fel. Szemei kitágultak s kezdte elveszteni az eszméletét.
- Nos, Daario… igazán szerencsés napod van! – mondta az idegen.
Daarion végigfutott a hideg s a következő pillanatban már el is vesztette eszméletét. Mielőtt azonban lecsukódtak volna szemei, látta, hogy az idegen szemfogai megnőnek s eszébe jutottak a falujában elsuttogott rémtörténetek halhatatlan lényekről, akik vérrel táplálkoznak, azonban nem gondolta volna, hogy egyszer vele is megtörténhet. Az utolsó gondolatai között szerepelt Lianna, a szerelme, akit egy másik férfinak adtak, hogy megerősítsék a két család közti köteléket. Arcán egy könnycsepp csordult le miközben szemei lecsukódtak…

1939. Augusztus 23., Németország

- Azt mondják, a háború közeledik Németország felé – kezdte eszmefuttatását Thomas. – Neked mi a véleményed erről, barátom?
Thomas Bauer egy kistermetű, ámbár igen csak szívós fiatal férfi volt, akinek nagyratörő álmai közé tartozott, hogy beálljon Németország katonái közé. Rövid, erős szálú haja, sötét bajsza volt és könnyűszerrel felemelt egy nagy, vastag farönköt is. Gyorsan kellett szednie a lábát, ha utol akarta érni barátját, Daario-t, akit mindenki ismert Németország egyik csücskében.
- Valóban? – Kérdezte szarkasztikusan. Daario-t hidegen hagyta a politika, legfőképp a háború ígérete. Neki csupán az számított, hogy meglegyen a túléléséhez szükséges vér és lehetőleg senki ne zargassa. – Ezt mégis hol hallottad?
- A faluban ezt mesélik – mondta Thomas, aki próbálta átlépkedni a kidőlt fák rönkjeit. – Ne mond, hogy nem tudtad?! – a mondat végéhez érve, Tom már lihegett, nem igen bírta tartani a tempót. – Hé, Daario! Nem állhatnánk meg? Nem bírom már ezt a rohanást… - Thomas lelassított és keresett magának egy helyet, ahova leülhetett mikor Daario hirtelen ötlettől vezérelve körbekémlelt az erdőben. – Mi az?
- Valaki van itt az erdőben – hadarta s kezét ökölbe szorította maga mellett. Beleszimatolt a levegőbe s fülelt. Mivel jól látott sötétben is, nem volt mitől félnie. Ha kellett, akár meg is tudta védeni magukat.
- Honnan veszed?
- Csöndet! – Szólt rá barátjára.
Amilyen csendes éjszakának ígérkezett a mai, pont annyira nem lett az. Daario az idegen lépteire koncentrált, aki egyre inkább csak közeledett kettejük felé. Már készült volna a támadásra, mikor Daario egy rég nem látott arcot pillantott meg a fák takarása mögött. Nem akart hinni a szemének. Mozdulni sem tudott meglepettségében, csupán állt ott, mintha egy délibábot látott volna.
- Lucas? – Hangja kétkedőnek hallatszott. – Te vagy az? – Kérdezte. Barátja nem mozdult. Még csak nem is szólt semmit még akkor sem, amikor egy idegen bukkant fel tőlük pár méterre. Felállt és barátját kémlelte, akiből csupán az alakját tudta kivenni.
- Daario? – Kérdése átszelte a két testvér közötti teret. – Hát te hogy kerülsz ide? – Lucas elcsodálkozó pillantásokkal jutalmazta fivérét, akit már több évszázada nem is látott.
- Ugyanezt kérdezhetném tőled én is… - mondta a férfi egyfajta szeretettel hangjában. Hiányzott neki testvére. Hiányzott a családja neki, a régi kor, amikor még az apja tanította őt vívni. Álmaiban nem gondolta volna, hogy egyszer itt kötnek ki. – Mi történt veled?
- Miután apánk elmondta, hogy mik a tervei velem, nem bírtam elviselni. Nem akartam hozzámenni egy olyan asszonyhoz, akit még csak nem is kedveltem, így elszöktem inkább. Miután az erdőben kóboroltam, találkoztam valakivel, aki… nos, megajándékozott – mondta és természetfeletti sebességgel odarohant bátyjához, aki szorosan magához ölelte. – Örülök, hogy végre rád találtam! – Hosszúnak tűnő percek után Daario érdeklődve elengedte fivérét, aki értetlenkedve bámult Thomas felé. – Ki ez az ember?
- Thomas Bauer, a barátom – mondta majd intett az összezavarodott Tom-nak, hogy maradjon ott, ahol van.
- Nem lenne szabad ezekkel barátkoznod, te is tudod jól – mondta. – Alexander tudod jól, mennyire nem díjazná a kis bérencedet!
- Csakhogy Alexander már rég meghalt! – Az idősebbik MacDermot hátrált pár lépést az új fejlemények hallatán. – Ismerted Alexandert?
- Igen, ő teremtett engem is – Lucas egyre közelebb merészkedett Tom-hoz, aki pislogva bámulta az elé táruló jelenetet. – Mit szólnál, ha osztoznánk rajta? Elég finomnak tűnik nekem ez az ember!
Az idő felgyorsult s a két testvér egymással szemben állva próbált valamiféle megoldásra jutni. Daario nem gondolta volna, hogy éjszakai kiruccanása idején összefut öccsével, akit egy közös ismerősük teremtett.
- Ő az enyém! – Daario-ban felébredt a vadállat. Ösztönei kiéleződtek, testtartása megváltozott s orrlyukai kitágultak. Ember korában sem tudta mindig féken tartani magát, de úgy, hogy vámpír lett, egyre többször voltak hangulatingadozásai, amit környezete nem szívlelt mindig.
- Ne légy ennyire telhetetlen, bátyó! – Jobb kezét fivére vállára tette miközben mélyen a szemébe nézett. – Bőven jut belőle kettőnk számára is!

Kedves Daario!

Légy üdvözölve köztünk!
Ide most kéne írnom valami elfogadószöveget, de előbb össze kell kaparnom magam. Még egy ilyen helyes pofit... A GoT-ban is imádom... Bah, a férfiak lesznek a vesztem..
A lapodat természetesen rendben találtam. Tetszett, hogy E/3-ban írtad a lapodat, elég ritkán futok bele ilyen stílusba, pedig szuper, annak ellenére, hogy legtöbben egyesszám első személyben írják a karakterlapot és a reagokat is. Ez egy érdekesség számomra mindenképp, egy kicsit még különlegesebbé teszi a lapod.
Kíváncsi vagyok, hogy végül mi lesz a vége a történetnek Lucas-szal, Thomasszal, meg szíved hölgyével, na meg azért Alexander sem elhanyagolható tényező az életedben, ezt lássuk be. Remélem valakivel majd a játéktéren is összefuthatunk.

Addig is, nem tartalak itt tovább, fuss egy kört a foglalóknál, aztán irány partnert keresni.

Jó szórakozást kívánok!