Sosem akartam kidobni, soha nem akartam elveszíteni őt, de muszáj volt, apám nem örült neki, hogy vele barátkozom, hogy van bárki is az életemben akinek az elvesztése pont annyira fájhat majd, mint neki anyám elvesztése. Emellett nem tetszett neki, hogy én egyáltalán kötődni akarok valakihez, még azután is ami anyámmal történt. A baj csak az volt, hogy egyedül Frostyra számíthattam abban az időben, arra, hogy ő majd mellettem lesz közben, de nem lehetett, mert én nem engedtem neki. Vicces, hogy mégis ő volt az egyetlen aki lehetett volna, de még tőle is elvágtam magam. Nem is örülök neki, sőt, rosszul vagyok, főleg, hogy ezután pszichológushoz jártam, és neki kellett mindent kiadnom magamból, már amennyit lehetett.
Éppen ezért, mint cica nagyon igyekszem szeretgetni mindig, most is, ahogy dagaszt, és dorombol. Zene füleimnek, tényleg, sosem vettem észre, hogy ennyire ragaszkodnék hozzá, hogy ennyire kötődnék, és nem akarom többet elveszíteni. Soha többet, elég volt már nekem nélküle, most már csak vele akarok lenni. Magam sem tudom pontosan mire is utal ez az érzés, de így van, ezt érzem most nagyon is.
Nem is akarom elengedni, hiába ugrik le, de nem mondhatom, hogy maradjon, mert ha menni akar, akkor menjen, ez annyira az ő dolga. Nem örülök neki persze, csak ő szolgál számomra társaságot itt, nem más, csakis ő, de most itt hagyott. Talán nem kellett volna ennyit siránkoznom basszus. A kopogásra viszont felpattanok az ágyról, nem akarom, hogy apa hallja meg, így azonnal leszaladok, de kinyitva meglep, hogy nem macska bőrben találom ott Frostyt, és nem is más jött. - Szia! Hát te? Gyere be - állok el az ajtóból azonnal, nem is fogom fel mennyire fura az, hogy az első kérdésemre nem is vártam választ már beengedtem. - Ne vedd rossz néven, de ha beszélni szeretnénk akkor fel kellene menni a szobámba, apám nincs jó állapotban nem akarok bajt - úgy kell tennem, mintha nem járkált volna ide, mintha nem tudna semmiről, ezért mondom neki el.

Nem értem miért kell neki a képet leborítania, nem tudom mire akart ezzel utalni, de hát nem tudok mit tenni. Nem mondhatom el neki, hogy felismertem, hogy tudom, ő bújt meg a macska bundában, és minden este inkább ölelném emberbőrben mint egy macskáéban. Nincs bajom a cica felével, szeretem simogatni, szeretgetni, ahogy ő bújik és dorombol. Igen, ez jó, de mégis csak egyoldalú társalgás az egész, ő nem válaszol szavakkal, csak borogat, vagy dobálozik, olykor levágja magát az ágyról, de ennyi. Ad puszikat, bújik, de az nem ugyanaz, nem minden ugyanaz, nem lehet úgy vele lenni, mint emberi formában, és ez hiányzik. Hiába én löktem el magamtól, nagyon fájt, most is fáj, hogy nincs máshogy velem, de ez van, nincs mit tenni. Azt hiszem ennek is örülnöm kell.
- Olykor szívesen átmennék hozzá, hogy bocsánatot kérjek, elmondjam neki, hogy hiányzik, és megbántam amit tettem. De valószínűleg már késő lenne, már nem érdekelné a siránkozásom, és elzavarna. Biztosan van más az életében, aki helyettem van... - nrm tudok ilyenről, de már nem tudom mi van, és mi nincs, csak azt, hogy idejön hozzám, egy-egy alkalommal, ha úgy alakul. Sokat jelent nekem még ez is, hiszen nem hiszem, hogy tudja, hogy én felismertem, de ő tudja én ki vagyok, mégis itt van mindazok után, ahogy viselkedtem. Ellöktem magamtól, eldobtam, mintha soha semmit se jelentett volna nekem, pedig ez sosem volt igaz. Az apám nem szereti őt, sejti, hogy ő az aki hozzám járogat, mégsem mondja ki hangosan, lehet azt várja, hogy én teszem meg. De soha nem fogom elmondani neki, nem fogja megtudni, hogy Frostyt nem zártam ki teljesen az életemből, hiába is kérte azt tőlem.
Még mindig a képet nézegetem mikor elszaggatja a karkötő, ami persze szintúgy nem tetszik. - Most miért csinálod ezt? Az utolsó emlékeimet róla is szétszeded - ülök le a hajamba túrva, nem tetszik ez nekem, nem normális, hogy a saját cuccait tönkreteszi itt nekem, mintha nem akarná, hogy emlékezzek rá. - Ne azzal ne játssz! - pattanok fel, ahogy a szájába tömködi a gyöngyöt, és amiket lent hagy a földön igyekszem is felszedni. Szanaszét gurultak, még az ágy alá is be kell másznom néhány gyöngyért, de össze akarom szedni mindet, nem akarom, hogy elvesszen egy is, ha még talán össze tudom rakni. - Miért teszel tönkre mindent, amim még maradt róla? Hmm cicus? - teszem a gyöngyöket egy kisebb dobozba az asztalon, ha azt is leveri, én kikészülök. De leülök mellé az ágyra, és simogatom a fejét. - Ne árts ezeknek az emlékeknek, csak ez maradt nekem - meg ő, mint cica, ezért fel is veszem az ölembe, majd mellkasomra teszem és elfekszem vele. A plafont nézem és selymes bundájàt simogatom csendesen, már nem tudom mit kellene mondanom neki, vagy mit kellene tennem.

Nem azzal van a bajom, hogy apa hazaért, hanem azzal, hogy nem józan, megint ivott, lehet emiatt jött haza olyan korán, kényszerszabadság, vagy kirúgták, nem tudom, de nem tetszik. Be sem ér a lakásba, még akkor sem, amikor én már a szobámban vagyok Frostyval, vagyis a cicával, akinek a bhrébe bújt. Apa nem örülne annak, ha megtudná, hogy ő az, sejti, van egy olyan érzésem, hogy sejti, de nem mondja. Azt várta, hogy minden kapcsolatot megszakít vele, meg is tettem, de nem ment, amint megláttam a sötét bundást, tudtam, hogy ő az, és nem tudtam elkergetni. Pedig nem szeretem a macskákat, ezt ő is tudja, most is csak őt tudom elviselni, és nem mellesleg szeretni is.
A nyávogásra felé fordítom a fejem, és figyelem, ahogy közelebb kerül, még pont sikerül leguggolva megsimogatni őt. Puha bundája van, szeretem simogatni, így nekem nem lenne ellenemre még egy kicsit simogatni, de mivel mászik is az asztalra, ez elmarad, én pedig csak nézem, ahogy ott szórakozik. Nem is zavar, így én elfordulok tőle, hogy a kulcsot elfordítsam a zárban, mivel nem akarom, hogy apa gondoljon egyet és berontson, mikor épp nem kellene. Nem tudom mit csinál az asztalon, csak a  puffanás, és a törés hangja kapja el fülem, így azonnal odakapom a fejem, és persze, hogy pont a közös képünket veri le. Szinte azonnal odalépek és felkapom a képet, nem zavar, hogy picit megkarcolja az üveg az ujjamat, most az fontosabb, hogy kiszedjem a képet, mielőtt megsérül.
- Mi nem tetszett ezen a képen? - mutatom oda neki is, majd magam felé fordítom. Jó pár éves kép, még mosolygunk rajta, itt boldogok voltunk, aztán nézzük meg hova jutottunk. - Tudod, cicus... Én szerettem őt, úgyhogy szeretném, ha nem bántanád a képet, ennyim maradt, ezt nem szeretném elveszíteni - nézek rá teljesen komolyan, nem tudom mit mondhatnék neki, főleg, hogy tudom, hogy pont neki beszélek róla. - Hiány... Hiányzik - majdnem azt mondtam, hogy hiányzol, de az utolsó pillanatban korrigáltam magam és váltottam.