Talán bolond voltam, amikor nem küldtem el akkor este. Talán ha nem találkoztunk volna, akkor már nem is élnék. Akkor kiléptem egy világból, és beléptem egy másikba, amiből most ismét újabba lépek majd, immár viszont nem egyedül haladok tovább. Közelsége megnyugtat és összefonódó ujjainkra nézve mosolyoghatnékom támad még jobban, mint ahogy eddig néztem rá. És kezdtem úgy is érezni magam, mint akinek nem elég az az emberöltő, többet akartam. Még akkor sem tudom zokon venni szavait, mikor lefogja a kezem, inkább elnevetem magam szavain és ingatva fejem, fintort vágok rá. Elindulunk a kápolnából kifelé, majd az előtérbe állva megállít, mire kíváncsian nézek a csillogó szemekbe. Alsó ajkamba harapva próbálom a mosolyom leplezni, de tudom, hogy úgy se menne. -Okos ötlet erre fogni. Csak ismét arról feledkezel el, hogy elvettél egy vehemens, akaratos boszit.-húzódik gonosz mosoly ajkamra, csillogó szemekkel nézek rá, de nem teszek egy mozdulatot sem, ami meggondolatlanság lenne. Tarkójánál fogva húznám magamhoz ismét, hogy érezzem azt, amit így is, közelsége egy áttörhetetlen biztonsággömbbe zár, ahonnan egyszerűen már nem akarok többé kilépni. Még akkor sem, ha tudom, saját magam meg tudnám védeni. Nem akartam ebben tőle függni, mégis azt akartam, hogy a büszkeségem mellette lecsökkenjen annyira, hogy további viták e miatt ne alakuljanak ki. Tanultam az egyszeriből, elkerülöm a jövőbelit. -Ebből az édes csapdából soha többé nem akarok már kiszökni.-biztosítom, ezzel szinte kimondatlanul is beleegyezek a felajánlott programba.-Bárhová követnélek és foglak is.-lépek egyet előre, és húzom magammal, hogy a felvázolt programnak megfelelően folytassuk ezt a napot. -Gyerünk enni Mr. Wolfswood.-magassarkúban majdnem olyan magas vagyok, mint ő, így könnyedén nyomok egy puszit a borostás arcra és túrok bele ujjaimmal a kócos hajba, olyan széles mosollyal arcomon, hogy szinte kezdek tőle tartani, holnapra izomlázam lesz tőle.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Feb. 06, 2017 7:01 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ahogy a csókunk véget ér, és elválunk egymástól tudatosul bennem, hogy immár nem vagyok senki vőlegénye. Férj lettem. Fura érzés, izgalmas, ugyanakkor végtelenül megnyugtató is. Nagyjából körvonalazódik bennem, hogy alighanem erre mondják tökéletesen leírva az érzést: révbe értem. Ahogy a lelkész utunkra bocsát, Les egy újabb csókra magához húz, és szavai hallatán keservesen felsóhajtok. - Igen, a férjed lettem. És valahogy sejtettem, hogy nem lesz számomra menekülő út. De megérdemlem, én hoztam a saját fejemre a bajt - szemtelenkedem egy sort, aztán lefogom finoman a kezeit, mielőtt kupán vágna, és kisétálok vele a kápolnából, hogy az előtérben megtorpanjunk. - Nos, akkor a továbbiakban a következő programot javasolnám - mondom, drukkolva, hogy a mellettem álldogáló "legfelsőbb fórum" ne találjon hibát a tervezetben - szívesen élnék férji jogaimmal már most, és elhálnám veled a nászéjszakát, de gyanítom, az itteni hotelárakat nem a mi pénztárcánknak találták ki - fintorgok egyet, vélemény gyanánt a nem épp újgazdag mivoltunknak, plusz az égben járó áraknak - viszont egy vacsoráról nem mondok le. Nem volt nagy esküvőnk, vendégsereg, hajnalig tánc, hát akkor legalább egy vendéglőbe hagy hívjalak meg, és egy vacsorával ünnepeljük meg, hogy beleestél a csapdába. Ugyanis ha még nem tűnt volna fel, nemcsak én nem menekülhetek tőled, de fordítva is ugyanez a helyzet - vonogatom a szemöldökömet kajánul. - Aztán meglátogatunk egy kaszinót, csak a szórakozás kedvéért, és ha felkel a nap hazaindulunk. Hazaindulok, a feleségemmel - ízlelgetem a szót, amit még kissé szoknom kell. - Otthon pedig, az elkövetkezendő időket tekintve, bátran tovább táncolhatunk a másikunk idegrendszerén. Győzzön a jobbik - nevetek fel, látva Les tekintetét, de nyilván tökéletesen tisztában van vele, hogy csak heccelem, és egy szavamat sem gondolom komolyan, legalábbis amik az utolsó két mondatban állnak.
Ha lenne olyan történet, amit el akarnék mondani a gyerekeimnek, ez azok közé tartozna. Miért? Mert csakis azt mutatja, hogy két ember bármit képes legyőzni, ha a szerelem összeköti őket. Hogy két ember képes a jövőbe tekintetni, mert tudják, valahol az útjuk ugyan elválhat, de nem erre gondolnak, nem arra, mi vár rájuk az út végén, hanem arra, mi minden történhet ez idő alatt. A vitáinkról sem feledkeznék meg. Akartam, hogy tudják, mennyire féltem lépni, hogy a hibáink bár gyengeségnek tekinthető, sokszor túl tudunk rajuk lépni, ha engedjük, hogy az ár sodorjon minket az idegen felé. A lelkész szavai és Chriest érintése a földön tart, de mikor összefonódnak ujjaim, kiráz a hideg, s csókját úgy viszonozom, hogy elkap az érzés, ahogy első csókunk, úgy ez is egy mérföldkő lehet. Hová juthatunk még? Nem gondolkodtam olyasmin, hogy az anyakönyvvezető előtt milyen nevet írnék be, hogy mit fog ehhez szólni a testvérem, a családom... csak arra akartam gondolni, ami most van. ami velünk történik. A másodpercek mámorában úszva húzódom végül el tőle és ajkamra széles mosoly ül. A lelkész felé fordulok, ujjaim azonban nem eresztik Chriestét, és az elmúlt hosszú percek után először tudok úgy megszólalni, hogy a hangom határozott, ahogy én magam is, s már nem érzem a testem elárasztó folytonos remegést, amitől szinte már szédültem. -Köszönünk mindent.-mosolygok, mire a lelkész csak egy bólintással válaszol, becsukja a Bibliát, és az ajtó felé mutat, jelezve, innen szabad az út. Chriestre nézek és még egyszer magamhoz vonom egy csókra.-A férjem vagy. Innentől nem menekülsz előlem.-vigyorgok csillogó szemekkel, ujjaim tarkóján összekulcsolva, ezzel elengedve kezét.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Feb. 05, 2017 4:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nézem, ahogy a vékony kis karika Leslie ujjára siklik, és ahogy szemembe néz, egy már megszületett, de még ki nem csordult könnycseppen át ragyog rám a pillantása. Elbűvölve, lenyűgözve nézem őt, ahogy elveszi a kis párnáról a gyűrű párját, és ezúttal ő húzza rám az örök szerelem és összetartozás jelképét. Beszélni kezd a maga egyszerű módján, és noha nincsenek szépen kicirkalmazott mondatok, Cicerói szónoklatok, vagy jambusok és hasonlók, mégis ez a néhány szó valami csodálatos bizsergést kelt testem minden porcikájában. Úgy érzem, mintha valami óriási madár vette volna szárnyára a lelkemet, hogy átrepüljön vele téren és időn, akár az egész univerzumon át. Mindig úgy hittem, a szerelem és a házasság bilincs. Csak most értem meg igazán, hogy nem az. Ez nem más, mint ünnep, és beteljesülés. Két ember lelkének eggyé válása, és annak rítusa. Azon kapom magam, hogy már soha nem kívánom vissza azokat az időket, mikor magányos farkas voltam, mert elképzelni sem tudnám az életem egyetlen percét sem nélküle, és az egymás iránti érzelmeink nélkül. Veszek egy nagy levegőt, és a mosolyt szinte már letörölni sem tudnám az arcomról, mikor a lelkész ismét megszólal, szavai élénken csengenek a kápolna falai között. "Az állam által rám ruházott jognál fogva ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket. Csókold meg a menyasszonyt" - fordul aztán felém, én pedig egyetlen percig sem kéretem magam. Ujjaimat összefűzöm Les ujjaival, aztán magamhoz húzom, és átölelem, mintha soha nem akarnám elengedni. - Isten hozta, Mrs. Wolfswood - suttogom, aztán az ajkára tapadok, mintha visszarepülnék az időben, és most váltanám vele élete első csókját, mint akkor, egy évvel ezelőtt, a konyhájában.
A hosszú pillanatok bizonytalansága akkor ér el végérvényesen, mikor a lelkész neki is felteszi a kérdést. A görcsös érzés válasza hallatán elmúlik, megannyi pillangó szál fel gyomromból és mosolyomban végződve mutatják ki a világnak, mennyire megkönnyebbültem. Alsó ajkamba harapok, és érzem, ahogy a könnycseppek még így is szemembe telepednek. De nem engedem útjukra őket, makacsul türtőztetem magam, s Chriest felé nyújtom remegő kezem. A hideg fém könnyedén siklik végig ujjamon, eljegyzési gyűrűm fölött célba érve. -Hű...-veszek mély levegőt és nyelek nagyot, ahogy csillogó, vékony aranykarikára nézek. Nem gondoltam, hogy valaha eljutok idáig, most pedig minden percét olyan gyorsnak érzem, hogy szinte nem is tudom, hogy a valóságban hogy peregnek a percek. Valami furcsa mámorba zuhanok, és mikor Chriest szavai elcsendesednek, a pap fejével a másik gyűrűre biccent, ami arra vár, hogy kezembe fogjam és én is ráhúzzam újdonsült gazdája ujjára. -Khmm, igen...-rázom meg fejem, hogy ezzel magam is helyrerázzam és tudjam tenni a dolgom. Ujjaim közé szorítom a gyűrűt és elindítom útjára, miközben végig Chriest szemébe nézek. -Azt akarom, hogy minden pillanatban emlékezz erre a mostanira. Te vagy az a valaki, aki a legcsodálatosabb ajándékot adta nekem, a szerelmet. Te vagy az a valaki, aki értelmet ad a jelennek, aki feledteti a múltat és kézen fogva a jövő felé vezet. A közös jövőnk felé.-eresztek el egy könnycseppet, de semmi többet, és mosolygás nélkül, egyszerűen csendesen fürkészem tekintetét, amikor a lelkész még folytatja a mondókáját és végül a "Csókolja meg a menyasszonyt!" rész jön, amitől testemen bizsergés fut végig, és ujjaink összekulcsolva hagyom, hogy magához vonjon.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Feb. 02, 2017 7:02 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ahogy meghallom Les válaszát, elömlik rajtam és bennem a megkönnyebbülés. Noha sejtettem, hogy ha már eljött velem idáig, nyilván nem akar pofára ejteni, de ismerve a félelmét - ami már okozott köztünk néhány nézeteltérést és vitát - azért kissé tartottam tőle, hogy a legutolsó pillanatban elinal, egy Leslie alakú lyukat hagyva a kápolna ajtajában. De az igen - méghozzá határozott igen! - amit a száján kiejt, egy széles, boldog mosolyra fakaszt. Na jó, igazából úgy vigyorgok, mint aki megnyerte a főnyereményt, és ebbe kissé bele is gárgyult. A legnagyobb utat tettük meg mindketten, a két magányos harcos, a két magányos farkas most egymásra talált, de Les ennél is többet tett. Legyőzte a fenntartásait, és sutba vágta a "vajon mi lesz majd, ha...." kezdetű gondolatokat, hogy felemelt fejjel, és örömmel fogadja a közös jövőt ugyanúgy, ahogyan én. Összeszedem a figyelmemet, mert tudom, ezúttal én jövök, hozzám szól majd a kérdés, és nem is tévedek. A szavak, amik a pap száját elhagyják olyanok, mint valami különös melódia, egy szép dallam. "Chriest Warren Wolfswood, elfogadod-e az itt jelenlévő Leslie Elisabeth Shay-t törvényes és hites feleségedül? Kitartasz-e mellette jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, egészségben-betegségben, szeretni és tisztelni fogod-e őt, míg a halál tőle el nem választ?" Nem kell gondolkodnom, sem várnom, egy másodpercet sem. Azt hiszem, igazából már lassan egy éve ezt a pillanatot várom. - Igen - mondom végül egyszerűen, és röviden, aztán elveszem a lelkész kezéből a gyűrűt, és Les ujjára húzom. - Szeretni semmi, de ha szeretnek, az valami. De ha szeretsz, és viszont szeretnek, az minden - nézek bele a kék szempárba. - Szegények vagyunk, de mégsem vagyunk azok. Neked és nekem... megvan mindenünk.
Szívem hevesen kalapál, pulzusom fülemben dobol. Úgy érzem magam, mintha hajón lennék, a talaj furcsán instabilnak tűnik. Szemébe nézve megannyi emlékkép suhan át szemem előtt, az estétől, mikor megismertem egészen addig, míg fel nem tette a kérdést, aminek nyomán most itt állunk. Az első estére, az ölelésére, ahogy a biztonságérzet már akkor átjárt, s sok idő után először igazán éreztem, hogy élek. Amikor nem akarta fejem venni azért, ami vagyok, ahogy morgolódik épp azért, ami vagyok. Az apró részletek, jók és rosszak a mi történetünk alkotóelemei, amit most tovább egy egészen új fejezetben folytatunk. A lelkész szövegére szinte oda sem figyelek, a kezem szorongató kéz érzése megnyugtat, szemébe nézve, tekintetét el sem engedve figyelek, próbálom a lábaim biztos támasztékká varázsolni. A kérdést szinte meg sem hallom, valahol tudat alatt csak bólogatok, majd rájövök, hogy ez valóban így van, s olyan bűvöletben szólalok meg, hogy szinte magam sem értem, mégis ki parancsol hangomra, hogy a szavak megelevenedjenek. -Igen, mindennél jobban akarom.-mosolyodom el, és érzem, ahogy átjár a melegség, mikor a lelkész felé fordul és neki is felteszi a kérdést. Lassan kezdek megnyugodni, de még így is az ismeretlen új érzések bűvöletében fürdőzöm és szinte áhítattal várom a választ, amiről pontosan tudom, hogy nem lehet más, mint enyém volt. És ettől mosoly ül ki arcomra.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Feb. 01, 2017 5:18 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nézem, ahogy Les egyre és egyre közelebb ér, míg aztán megáll mellettem, és látom arcán a pírt, lesütött, kissé szégyellős tekintetét, és nem tudom eldönteni, jelenleg melyikünk is van nagyobb zavarban, ő vagy én. Fura a helyzet, én sem voltam még részese ilyennek, ahogy nyilvánvalóan ő sem, de én szerencsére alig fél perc alatt túlteszem magam ezen az apró zavaron, főképp akkor, mikor elhagyja a száját egy igazi, Leslie-re jellemző mondat. Ekkor röviden felnevetek, ahogy a pap is, aztán csak megfogom jövendőbelim kezét, és egy néma szorítással igyekszem lelket önteni belé. Szemem képtelen vagyok levenni arcának vonásairól. Mindig is gyönyörű volt, de ennyire még talán soha, mint most, jövendő közös életünk kapujában. Olyannyira belefeledkezem a bámulásába, hogy szinte csak fél füllel hallom a lelkész szavait, ahogy szerelemről beszél, egy ketten elkezdett utazásról, és egyszerűen hitetlenkedem, még most is, ebben a pillanatban is hitetlenkedem, hogy én vagyok a föld legmázlistább fickója, aki elnyerte egy ilyen lánynak, ENNEK a lánynak a kezét. Csak akkor rezzenek meg, mikor elér tudatomig az a kérdés, ahonnan már csakugyan nincs többé visszaút. "Leslie Elisabeth Shay, elfogadod-e az itt jelenlévő Chriest Warren Wolfswoodot törvényes és hites férjedül? Kitartasz-e mellette jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, egészségben-betegségben, szeretni és tisztelni fogod-e őt, míg a halál tőle el nem választ?" Észre sem veszem, hogy visszatartom a levegőt, míg feszülten várom a választ. Csak magamban drukkolok, hogy Les ne hátráljon meg, és habozás, ellenvetés és hezitálás nélkül mondjon igent.
Elválnak útjaink, és bevetem magam az apró helységbe, hogy a tervek szerint, méltó legyek legalábbis ahhoz, hogy a felesége legyek. Egy pár percre hátam mögött akarom hagyni azt a lányt, akit ismert, és a ritkán látott, magassarkúba és csinos ruhába bújó énem akarom megmutatni. Elfeledtetni vele mindenkit és mindent, és ezzel voltaképp magamat is segítem, hogy kilépjek a korfontzónából, ahol kényelmesen éreztem magam és ami mindig is hátráltatott a jövőbe tekintéstől. Azt az énem akartam elfeledni, aki fél lépni, aki nem mert hozzámenni a férfihoz, akit szeretett. S ahogy kilépek a padsorok közé, rájövök, hogy ez nem is olyan könnyű. Remegő lábakkal indulok el felé a zene ritmusára próbálok figyelni, s mikor felém nyújtja kezét, ajkamba harapva fogadom azt el, és szavaira lesütött szemmel mosolyodom el. Alighanem ha az idegességnek jele sem lenne, most visszavágnék valami frappánssal, de ahogy felnézek a borostyán íriszbe, képtelen vagyok megszólalni, és izzadó tenyerem elárulja az izgalmam, ha a nyilvánvaló még arcomra nem ült volna ki. Kezem szájához emelve ad csókot, mire csak ismét elmosolyodok és veszek egy mély levegőt, hogy össze tudjam szedni magam. -Te is jól nézel ki.-esetlenül szólalok meg, és nem tudom nem észrevenni, hogy hajával szinte semmit nem kezdett, és nem felejtette el, hogy kócosan imádom a legjobban a barna fürtöket.-Kezdjünk neki, mielőtt elájulok.-kérem, mire a pap aki alig több nálunk, elvigyorodik én pedig úgy parancsolok magamra, hogy ne mondjak neki viszont valami frappánsat. Elkezdi a sablonnak számító szöveget, én viszont tekintetem képtelen vagyok elvezetni Chriest arcáról, muszáj őt néznem, ujjait pedig úgy szorongatom, mintha attól félnék, ha nem érezném őt, nem lenne igaz, s mindez csak egy álom lenne.Őszintén szólva fogalmam sincs, mit kellene hallanom, fülemben olyan hevesen dobog szívem, hogy a rosszulléthez közelebb kerülök, mint ahhoz, hogy felfogjam, mi is történik körülöttem. De azt hiszem, hogy ilyen esetben ez a normális.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Jan. 29, 2017 7:44 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Kézenfogva sétálunk be Les-el, de az előtérben csakhamar el is válunk. Ő egy búcsúcsók kíséretében elsiet átöltözni, és ez a kis szünet kell is, hogy összeszedjem magam, mert erőteljesen reszket alattam a lábam. Hogy eltereljem a figyelmem, kifizetem a szolgáltatást, és gyorsan átkapom a fehér ingemet. Részemről ennyivel letudom az öltözködést, még a kócos hajamat se igazítom meg, már csak azért sem, mert tudom, hogy ez az egyik szexepilem, és Les imádja... én meg nem rontom el az örömét. Mikor végzek a dolgok anyagi részével, az előtérben üldögélő alkalmazott beirányít a kápolnába, majd ő is követ. Zenét keres, míg én átadom a saját gyűrűmet, és Leslie-ét is, amit még utolsó pillanatban nyomott a kezembe. Lekezel a pappal, aztán csak állok teljesen bestresszelve, és totálisan felspannolva. Most, hogy tényleg eljutottunk idáig, az én gyomromban is ott repkednek azok a bizonyos pillangók, keverve a félig-pánik érzésével, mert hát könnyű azt kimondani, hogy "gyere hozzám Les", és noha tényleg így is gondolom, más ténylegesen is itt állni az új élet kapujában. Nagy levegőkkel igyekszem lenyugtatni magam, nem igazán koronázná meg az esküvőt, ha a vőlegény enyhe émelygéssel kezdeni el küzdeni. Abban meg már csak őszintén reménykedem, hogy Lesnek nem száll inába a bátorsága, és nem húzza fel a nyúlcipőt. Ez a gondolat aztán úgy tűnik el a fejemből, mint egy álom, mikor megszólal a zene, aztán a következő pillanatban kinyílik a kápolna ajtaja, és megjelenik ott egy égi tünemény.
Szinte levegőt venni is elfelejtek, ahogy nézem magam felé közeledni azt a nőt, akivel olyan hosszú utat jártunk be... akivel együtt sírtunk, nevettünk, egymáshoz csiszolódtunk, és aki úgy rabolta el a szívemet, mint még soha senki, és nem tudom, mi vár rám/ránk a jövőben, de egyben biztos vagyok: vele akarom leélni az egész életemet. Mikor lassan odaér elém, egyszerűen el sem hiszem, hogy ez a csoda itt csakugyan az enyém, és ha egy angyal szállt volna le a kápolna közepében sem néztem volna rá ilyen áhítattal. - Csodálatos vagy... - rebegem végül mikor megáll mellettem, és még mindig hitetlenkedek, hogy én vagyok a világ legmázlistább fickója. - Sosem láttam még ilyen gyönyörű nőt, mint te vagy - emelem a kezét a számhoz, hogy egy apró csókot nyomjak rá, és ebben a pillanatban végre elnyugszik bennem minden izgalom, hogy egy igazi, boldog mosoly fusson át az arcomon.
Az út nem olyan hosszú, mint amilyenre emlékeztem. Igaz, most úgy kalapál a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről és a lakhelyünkül szolgáló, tipikus Vegasi fényekben pompázó motel felszereltségére sem lehetett panaszom. Át ugyan nem öltöztem, a ruha, amit kiválasztottam, becsomagolva jött velünk az autóban, nem akartam, hogy lássa, így csak a hajam szedtem rendbe és dobtam fel egy könnyű sminket. A mozdulatokat ugyan nem felejtettem el, a tükörből visszanéző lány egyszerre volt ismerős és idegen, riadt, boldog és ideges. Magam sem tudtam, képes leszek-e megállni a lábamon, ha eljön az ideje, de arra jutottam, hogy bármire képes vagyok, ha ő a közelemben van. És miért ne lenne? Ott fog rám várni a kápolna oltáránál. Szavaira elnevetem magam és kiszállok az autóból, kezemben az előle elrejtett ruhával. -Nos, lássuk a dolgok jó oldalát. Az pedig az, ami történni fog. A hely és a körülmények nem érdekelnek.-meglepő határozottsággal szólalok meg, majd fordulok felé és húzom magamhoz egy csókra.-Fél óra múlva találkozunk. Ha minden igaz, te ott fogsz állni valahol az első sorban.-nem is igazán várom meg válaszát, hisz érzem a gyomromban repkedő pillangókat és felsietve a kápolna előtti pár lépcsőfokon, eltűnök az öltöző felirat felé sietve, ami nem igazán nevezhető öltözőnek. Egy nagyobb tükör, pár agyonhasznált törölköző és sminktermékek, amiket eszem ágában sem lenne használni. Ledobálom a ruháim és magamra kapom a halvány rózsaszín, visszafogott, elegáns ruhát, amit választottam. Nem voltam vallásos ember, de a láncom szorongatva pár percig a tükörképemmel néztem farkasszemet és kértem az összes ősöm és mindenkit, aki valaha törődött velem, hogy most ne hagyjanak magamra. Furcsa mire képes az idegesség hevében az ember lánya. Kinyitom magam előtt az ajtót, magassarkúmban billegve az első pár lépést bizonytalanul teszem meg, míg végül célba nem érek, és a padsorok közötti rész elejéhez nem érek. Már csak pár lépés. Gondolataim vadul cikáznak, felnézek rá és elmosolyodom. A fél óra túl gyorsan telt el. Most viszont a percek is óráknak tűnnek. Lassan elindulok felé, próbálom a zene ritmusát tartani, ám ez úgy nehéz, hogy szembesülök vele, életemben talán még soha nem izgultam ennyire.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Jan. 29, 2017 2:41 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
(N.O Les lakása)
Nem volt túl rövid az út, viszont nagyjából eseménymentes. Útközben megálltunk, ettünk, énekeltünk a kocsiban, amitől az a nem túl kellemes érzés támadt bennem, hogy ha még sokáig nyekergünk, szétrohad alattunk a kaszni. Szerencsére ez a verzió csak az én agyamban létezett, így hát sikerült zökkenőmentesen megérkezni Las Vegasba. Útközben - nagyjából félútról - felhívtam az egyik kaszinó kápolnáját, és bejelentkeztem. Gondoltam, senki nem alszik ott, ne potyára álldogáljunk az ajtó előtt, ha már eljövünk idáig... Ahogy bekanyarodom a város főutcájára, szinte képen vág a neonreklámok sokasága. Mintha csak törpévé zsugorodnék, és felültetnének egy karácsonyfa ezernyi izzója közé... a látvány egyszerre volt zavaró, ugyanakkor bámulatosan lenyűgöző. Ha nem kellene a vezetésre koncentrálnom, sűrűn kapkodnám a fejem jobbra-balra, de jelenleg az útra kell koncentrálnom, nem mintha túl nagy lenne a forgalom - esküszöm, mindenki a kaszinókban üldögél - sokkal inkább arra, hogy ne tévedjek el az idegen városban. - Most már megértem, miért vannak elszállva az emberek Las Vegastól - motyogom, megállva a helyes cím előtt, és felbámulok a szélvédőn keresztül egy jókora neoncowboy figurájára, ami közvetlenül a- körülményekhez képest - szerény kis kápolna mellett foglal helyet, majd Les felé fordítom a fejem. - Hát szívem, azt nem mondom, hogy a magunk egyszerűségében nem fogunk kilógni a tömegből, de azt igen, hogy a legkevésbé sem fog érdekelni.
Kezdőlap
