Sierra & Jemma

Kisgyerekként azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy a szüleim hogyan voltak képesek leélni 30-40 évet. Azt sem tudtam, mit jelentenek az évek. Később ugyan a tudásom nőtt, mégis, furcsának tűnt, hogy évtizedek állnak a rendelkezésünkre: mit lehet csinálni ennyi idő alatt? Ha valaki úgy érzi, hogy húsz éves korára beteljesítette a létezésének értelmét, mit fog csinálni a maradandó hetvenben? Sokszor nem láttam messzebb az orromnál, de egy idő után benőtt a fejem lágya… ám felnőtt fejjel is nehéz volt belegondolni, hogyan tölthet el valaki hétszáz évet. Az öröklét számomra eléggé fenyegetően hatott, valószínűleg azért, mert gyűlöltem hasztalanul eltölteni az időmet, a tengés-lengéssel ki lehetne kergetni a világból, viszont ha valaki igazából bármikor és bármire ráér, elengedhetetlen a pangás. Vagy nem? Hogyan lehet érdekessé tenni annyi időt, amibe egy normális, hétköznapi ember bele sem tud gondolni? És hogyan lehet megküzdeni azzal a rengeteg fájdalommal, veszteséggel, gyásszal és az állandó sóvárgással, amire a vámpírok előszeretettel szoktak utalni? Persze, kissé irigy is voltam, miután rájöttem, hogy Sierra látta, átélte a világ legfontosabb változásait, a legtöbb felfedezést és mindent, amiről mi csak a történelemkönyvekben olvashatunk.
- És melyik volt az a kor, amikor nem rémálomként élte meg a halhatatlanságot? – Talán túlzottan érdeklődő voltam, de kinek tegyem fel a kérdéseimet, ha nem egy kedves vámpírnak? Nagy esély volt rá, hogy máskor nem hallgathatnám végig testközelből egy sokat élt, méghozzá nagyon közlékeny és felettébb emberinek tűnő vámpír őszinte vallomásait.
- Anélkül változott át, hogy tudta volna, mi vár magára? – Meglepődtem. Nem sok átváltozásról szóló történetet hallottam még, mégis ledöbbentem. Nem elég, hogy egy teljesen másik létezés jutott osztályrészéül, fogalma sem volt arról, milyen sors vár rá és mit fog hozni a holnapja? Bele se mertem gondolni, én hogyan viselkedtem volna a helyzetében. Ódzkodtam attól, hogy elítéljem a vámpírokat és a cselekedeteiket, hiszen sosem lehet tudni, nekem mit dob a gép és belőlem mit hoznának ki bizonyos szituációk.
- Nagyon remélem, hogy többé nem fog megismétlődni az a… kis fiaskó. – Szépítettem a felelőtlenségem komolyságán. Az lett volna a legtisztább, hogy elejétől a végéig beavatom abba, milyen hatással volt a vámpírra a befecskendezett szérum és pontosan hogyan végezte, de nem vitt rá a lélek… igazán bíztam abban, hogy Sierra-nak nem lesz semmi baja. Évek óta nem mertem élesben próbálkozni, élő alanyokon tesztelni, éppen az első fiaskó miatt. Tesztelgettem, finomítottam, gondolkoztam és most jutottam el arra a pontra, ahol újra bízni kezdtem magamban.
- Tényleg időigényes. – Bólintottam. Élveztem vele való beszélgetést, ezért nem nehezteltem a kérdéseit hallva. – Főleg, hogy egyedül csinálom. Tudja, legyenek bármennyire nyitottak, a mai tudóstársadalom nincs felkészülve a vámpírok és egyáltalán a varázslat létezésére. Nekem is sok időmbe telt, míg elhittem, hogy nem csak a bolondját akarják járatni velem. – Fitz-et szerettem volna bevonni a vizsgálódásaimba és mivel utánam jött, nem is titkolózhattam előtte, ennek ellenére féltettem őt, nem voltam biztos benne, hogy belekeverni a saját kis szélmalomharcomba jó ötlet lett volna.

Sierra & Jemma

Vajon a túlzott kíváncsiságom nem fogja elvenni a kedvét attól, hogy segítsen nekem? Megfogadtam, hogy a vámpírokkal, akikkel esetleg találkozom a vizsgálódásaim során nem fogok semmiféle kapcsolatot kialakítani, nem kérdezősködök, még levegőt sem gyakran veszek, de Sierra kisugárzása nem engedte, hogy szótlan maradjak. Annak ellenére, hogy a szemében fájdalommal vegyes bűnbánatot láttam megcsillanni, felettébb pozitív személyiségnek tűnt, olyannak, aki akaratán kívül el tudja érni, hogy a környezetében lévők mosolyra derüljenek és akár az egész élettörténetüket előadnák, ha lenne rá lehetőségük. Fitz is ilyen, ezért szeretem őt annyira. Volt egy olyan megérzésem, hogy a Sierra-val közös munka gördülékeny lesz, talán túlságosan is elbíztam magam, de… égettem már meg magam jobban is.
- Sajnálom. – Hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni, mert szinte arcul csapott az őszintesége. Mennyi mindent kellett átélni? Mi vezethette ahhoz, hogy életeket ontson ki és vér tapadjon a kezéhez? Véletlenekről vagy tudatos döntésekről volt szó? Mikor jött rá arra, hogy nem jó, ahogyan élte az életét és melyik volt az a pont, amikor változtatni szeretett volna? Megannyi kérdés fogalmazódott meg bennem, amiket szívem szerint feltettem volna, mégis visszafogtam magam. Mindössze pár perccel ezelőtt találkoztunk először, akkor sem lett volna jogom ilyen mélyen turkálni a múltjában, ha évek óta ismertük volna egymást. – Hogy lehet leélni egy huzamban hétszáz évet? – A kérdésem úgy hangzott, mintha időközbeni elhalálozások miatti megszakításokkal könnyebb lenne hét évszázada létezni. Hétszáz év… belegondolni sem tudtam, mi mindent lehet csinálni és átélni ennyi idő alatt. A nő már akkor is élt, amikor az akkori civilizációnak fogalma sem volt arról, hogy az amerikai kontinens a világon van… elképesztő! Eddig is sok kérdésem lett volna hozzá, de most megtriplázódott a számuk. A gondolatrohanásomból egyedül az rángatott ki, hogy megértését fejezte ki a természetfeletti világba való hirtelen belecsöppenésem iránt, mosolyra húzva a számat bólintottam.
- Amikor maga tudta meg, hogy vámpírok léteznek, jól gondolom, hogy sokkal nehezebb volt, mint manapság? – Akkoriban voltak a nagy boszorkányüldözések, legalábbis az előszeleik biztosan, mindenkit máglyára vetettek, akiről kiderült, hogy különbözik az akkori normáktól. Bár, a vámpírok képesek voltak tenni a lelepleződésük ellen és jelenleg én is azt kívántam, bárcsak valaki az én fejemből is kitörölné azokat az emlékeztetőket, amelyek jelezték, hogy emberek haláláért vagyok felelős.
- Sajnos… az egyikük meghalt. – Nyögtem ki nagy nehezen, mély levegőt véve. Nehéz volt ránézni Sierra-ra, hiszen… ő is vámpír volt és hallani, hogy miattam ért véget egy fajtársa élete, biztos nem volt könnyű. – Baleset volt, ő volt az első, aki kapott egy szerből, aminek elméletileg segítenie kellett volna a DSN-állományának feltérképezésében. Az a férfi hatalmas pusztítást okozott. – Elég volt a keresztszüleimre gondolnom, a legjobb barátnőm anyjára és apjára és máris összeszorult a szívem, így inkább a mikroszkóphoz léptem és néhány csepp vért csöpögtettem a Petri-csészébe. – Ne aggódjon, nem leszek többé ennyire felelőtlen. – Mégis felé fordultam és a lehető legőszintébben néztem rá. Akkor gyorsan akartam világmegváltó eredményeket, ma már nem követném el ugyanezt a hibát.

Sierra & Jemma

- Tényleg ironikus, bár ha ember lenne is a vérvétellel kellene kezdenem. Ez az alapja mindennek, nekünk, tudósoknak a vér olyan, mint másoknak a víz. – Bár, akár azt is mondhattam volna, hogy nekünk éppen annyira fontos a vöröslő anyag, mint a vámpíroknak, csak nekünk nem az energiát díja, hanem ez az alfája és omegája a kutatásainknak. Egyetlen vércsepp elég ahhoz, hogy teóriákat bizonyítsunk be vagy egy egész kutatás dőljön dugába annyira, hogy a kutató még az életkedvé is elveszítse. Ha valaki olyan vizsgálatra adja a fejét, mint én, ahol szüntelenül egy mikroszkópba kell bámulnia vagy a különböző műszerek alatt a legapróbb, nüánsznyitól is kisebb elváltozásokat keresnie, annak meg kell tanulnia örülni minden lehetőséget, amikor vért kaparinthat a kezei közé.
- Túl sok vért? Tehát nem mindig segített az embereknek? –Nem kellett volna csodálkoznom, hiszen vámpír volt, az átváltozásával magába szívta a gyilkolási vágyat is, legalábbis ezt tudtam meg a vadász ismerőseimtől és azokból a feljegyzésekből, amelyek nem bizonyultak falsnak és nem a Twilight-könyvek kategóriájába tartoztak. Nem szoktam beszélgetni azokkal, akiknek megkaptam a vérét, a legtöbbjüket soha nem is láttam, ezért hatott újszerűnek, hogy egy vámpír vénáját kerestem éppen. Levetkőzhetetlennek tűnt a szokásom, miszerint ne tekintsek kíváncsian a páciensemre, amikor elkezdtem a vérvételt, közben pedig azon gondolkoztam, hány élet száradhat a finom, tökéletes kezein? Egy kívülálló számára átlagos, törékeny nőnek tűnt, közel sem egy bevadulni és pusztítani képes gyilkos ült előttem, már ami a külsőségeket illeti.
Halvány, kissé bizonytalan mosoly ült ki az arcomra a kérdését hallva. Alig pár éve történt, mégis annyira elmosódottak voltak az emlékeim a vámpírlétet kutató tudós végcélig tartó úton, hogy meglepő volt, hogy a kezdetek kezdetére egyáltalán emlékeztem.
– Merő véletlen volt. – Őszintén szóltam, ha akkor este nem botlok bele egy vérző vadászba, soha nem csöppenek bele ebbe a világba. Bántam-e, hogy így alakult? Attól függ, legtöbbször nem teljesen. – Segítettem egy sérült vámpírvadásznak, aki nem félt beavatni a titkába. Igazából, olyan természetességgel közölte, hogy egy vámpír sebesítette meg, hogy még hitetlenkedni sem tudtam. – Sokk hatása alatt álltam, sok mindent elhittem azért, hogy életben maradva kerüljek ki a szituációból. – Nem hittem a természetfelettiben. A tudományban, az evolúcióban igen, de a varázslatban… elképzelhetetlennek tűnt, amiket állított és bár szívesen kinevettem volna, túlságosan kíváncsi természet vagyok. – Kihúztam Sierra karjából a tűt, elővettem egy kémcsövet és abba fecskendeztem a levett folyadékot. – Megmentettem a vadász életét és megígértettem vele, hogy valahogyan bizonyítja a vámpírok létezését. Tőle kaptam először vért és ő vitt el egy helyre, ahol vámpírokat tartottak fogva. – Itt elhallgattam, mert egyáltalán nem élveztem sem most, sem akkor, hogy ketrecbe zárt vámpírokat kellett bámulnom. És hogy miért mondtam el Sierra-nak mindezt? Mert nem láttam veszélyét annak, hogy kiadjam magamból a történetemet.

Sierra & Jemma

Fellelkesültem, régóta nem éreztem magam annyira tettre késznek, mint most, ezt pedig a besétáló nőnek köszönhettem, akit legszívesebben magamhoz öleltem volna. Azt hiszem, megmentette a munkámat. A kutatásomat legalábbis biztosan. Nem szerettem elmerengeni a veszteségeken, ennek ellenére hajlamos voltam szétcincálni magam és a cselekedeteimet, ha valami nem úgy sült el, ahogy elterveztem… ebből kifolyólag hosszú napok óta töprengtem, mihez kezdjek, de ez a feladat az évek során már annyira belefészkelte magát a fejembe, hogy nem tudtam elengedni. Makacs voltam és most fellélegezhettem, amiért a kitartásomat ugyan siker még nem, de előrelépés koronázta: volt alanyom, akire ettől a pillanattól kezdve úgy fogok vigyázni, mint egy hímes tojásra. Megpróbálok majd mindent másképp csinálni, mint a tragédiát szenvedett és okozó férfival, ugyanis attól rosszabb, ami vele történt, nem hiszem, hogy történhetne.
- Azzal is segít, hogy itt van. – Mondtam őszintén. Nem szoktam azzal foglalkozni, milyen a vámpírok személyisége. Ez nem az én dolgom volt, nem a lelki világukra és spirituális összetevőikre irányultak a vizsgálataim, hanem a fiziológiájukra, ám mennyivel jobb érzés volt egy olyan partnerrel beszélgetni, akinek első ránézésre nem csak szó szerint volt a helyén a szíve! Ez a nő kedves volt, a mosolya megnyerő és ahogy az lenni szokott, biztosan cipelte a kedveseknek kijáró keresztet, ami miatt ide jött. A szavai is arra utaltak, hogy vezekelni akar a segítéssel és ha én ebben mellette állhatok, annak csak örülök. Főleg, hogy miatta ahhoz is szerencsém adódott, hogy megismerhetek egy őszintének és jólelkűnek tűnő vámpír. Ó, ha én ezt elmesélem Fitz-nek!
- Kérdezz nyugodtan! – Bólintottam. – Ha nem tölteném minden nap szinte az egész napomat közöttük már évek óta, akkor én sem tudnám, mi mire való. Nem éppen konyhai kisgépek. – Szélesebb mosolyra húztam a számat. Nekem ezek a gépek olyanok voltak, mint egy szenvedélyes festőnek a vászna vagy egy zenésznek a hangszerei. Nélkülük foroghatott bármi az agyamban, lehettek akármilyen ötleteim, nem valósíthattam volna meg őket. Otthon éreztem magam közöttük és megsértődtem, ha játékszereknek nevezték őket.
- Vérvétellel. Az mindennek az alapja. – Felálltam a székről, mert a kérdéséből arra következtettem, hogy nem lenne ellenére, ha valamit akár rögtön csinálnánk. A vérvételbe még senki sem halt bele, arra még én is ügyeltem, hogy ne ezen a ponton érjen véget a karrierem. – Ugye nem fél a tűktől? – A buta kérdéseim toplistás helyére ugrott fel a mostani, bár jobban belegondolva, egy vámpír miért ne félhetne a tűtől? A félelmek gyermekkorban alakulnak ki és végigkísérik az egész életünket, kétlem, hogy a vámpírrá válás ezen változtatna. – Tényleg csak egy apró szúrás az egész, nem több, de vérminta nélkül semmibe sem tudunk belekezdeni. – Kihúztam az egyik fiókot és steril tűt vettem elő, felhúztam egy kesztyűt és visszaültem az előző helyemre várva, hogy beleegyezzen a kis procedúrába.

Sierra & Jemma

Magamnak hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindig is biztos voltam a vállalkozásom sikerében és soha, egyetlen pillanatra sem kételkedtem vagy torpantam meg. Igazából, sokkal többször voltam bizonytalan, csalódott és álltam a feladás határán, minthogy a fejemet tettem volna bármilyen eredmény lehetőségére. Nehéz dolgom volt egyedül és kissé meggondolatlanul vágtam bele ebbe a projektembe: azt hittem, megválthatom a világot, rájöhetek olyan összefüggésekre, amelyeket eddig senki sem fedezett fel. Ennek a nagyon egyszerű oka az lehetett, hogy valószínűleg kevés tudós foglalkozott a vámpírizmussal. A rózsaszín köd már eltűnt a szemem elől, de a nő felbukkanásával felcsillant némi remény. Ez sokkal több volt, mint bármi, ami az utóbbi időben történt.
- Azt hiszem, már bennem sincs semmi aggodalom. – Ismét elmosolyodtam. Egy kicsit mégis kezdtem rosszul érezni magam, mert ugyan első felindulásból szerettem volna megismerni, kételkedni kezdtem. Nem sok lehetőségem volt élő alanyokon dolgozni és nem úgy képzeltem el, hogy elcsevegek velük a vizsgálatok előtt… féltem attól, hogy megint elrontok valamit és ha ismerem is a személyt, akiben kárt tettem, nem fogok tudni elszámolni a lelkiismeretemmel. Éppen elég sötét folt volt az életemben, hogy a legjobb barátnőm szülei miattam haltak meg, nem vehettem a vállamra még valaki megrokkanásának terhét. Sierra aranyos nőnek tűnt. Egy vámpír, aki gyerekekre vigyáz? Létezne? Ha az emberismerő képességem megbízható – és eddig nem sokszor hagyott cserben -, akkor a nő egyáltalán nem veszélyes, sőt, jobb, mint néhány ember, akit ismertem. Egyébként miért jött volna ide? A pszichopata vámpírok nem kötnek ki önkéntesen a laboromban és az első dolguk lett volna, hogy bezárják az ajtót és megegyenek ebédre. Talán benne sem kellene bíznom? Ki tudja, a bájos arc mögött könnyen rejtőzhet vérengző szörnyeteg, aki küldetéstudat-szerűen szeretné megakadályozni, hogy a fajtájával kísérletezzek. Nem mintha eddig olyan nagy port kavartam volna a kutatásommal… le kell ráznom magamról ezt a paranoiás attitűdöt és újra teljes erőbedobással a tudomány szolgálatába állni.
- A vámpírok mutációját vizsgálom. – Böktem ki a nőre nézve. Joga volt tudni, mibe megy bele. – Az érdekel, miben tér el a megváltozott DNS az emberitől? Van-e tudományosan megmagyarázható oka a sejtgyógyulásnak? Vagy annak, hogy kiből milyen vámpír válik? Rengeteg kérdésem van és a felük még meg sem fogalmazódott bennem. – Figyeltem, ahogy leült velem szembe. Kíváncsi természet voltam, világéletemben az okokkal, miértekkel és kapcsolatokkal foglalkoztam és ugyan a munkámba nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt belekeverni az emberi tényezőt, most kockáztattam. Előző alkalommal robotként dolgoztam, érzéketlen voltam azzal a vámpírral szemben, aki a kísérleteim alanyául szolgált és mi lett a vége? Talán egy kicsit emberibb hozzáállással kiküszöbölhetem a csorbát.
- Nem éppen mindennapi hozzáállás egy vámpírtól, már bocsánat az előítéletességért. – Leengedtem a vállaimat, kezdtem kényelmesen érezni magam a székemben. Mi értelme lenne annak, ha csak egy mesét találna ki a nehéz életéről? Szinte látszott rajta, hogy nehezen jönnek ki a szavak a száján, színjátékról szó sem lehetett… mintha vezekelni akart volna, de azt nem az én tisztem volt eldönteni, megérdemli-e a canossáját vagy a nálam való jelentkezés segíteni fog-e neki. – Mindenképpen elfogadom a segítségét, el sem tudja képzelni, mekkora előrelépést jelenthet nekem, hogy maga úgy döntött, idejön. Szívesen beavatom magát a részletekbe, azokba, amik érdeklik. Nem akarok és nem is fogok magára erőltetni semmit… szeretném, ha egyfajta partnerek lennénk. – Reméltem, hogy a mosolyom és arckifejezésem elég lesz ahhoz, hogy elhiggye, nem akarok neki rosszat. Nem mintha ártani tudnék neki.

Sierra & Jemma

Nem igazán akartam elhinni, hogy ekkora szerencsém lehet. Ez valószínűleg azért van, mert eleve nem hittem a szerencsében: szerintem mindenki a maga sorsának kovácsa, nem dobálózhatunk olyan szavakkal, mint a szerencse, főleg nem használhatjuk kifogásként. Bár, ha már elkezdtem elfogadni az ember felett álló tényezőket, mint a vámpírok és a mágia, amelyek jelenleg a tudomány és a racionalitás számára megmagyarázhatatlannak tűnnek, mi bajom lenne abból, ha megadnám magam a véletleneknek és a felsőbb hatalmak létezésének is? Főleg, ha mindig ennyire segítőkészek lennének és egyengetnék az utamat: elvégre nem minden nap sétál be önkéntesen egy vámpír a laboromba a kutatói válságom kellős közepén. Isteni jel lenne, hogy ne most adjam fel, amiért régóta keményen küzdök?
- Örülök, Sierra! – Nyögtem ki. A modoromat a meglepődésemtől függetlenül nem hagytam el, csak egyszerűen nehezemre esett felfogni, hogy a másodpercekkel ezelőtti kezemben és az irataimban lévő konkrét semmihez képest egy körülbelül 1.70 magas, szőke lehetőségem adódott. Szívesen kezdtem volna el vigyorogni és ugrálni örömömben, de nem engedhettem meg, hogy elbízzam magam és jó előre átjárjon a boldogság: mégis, ha arra gondolok, hogy ki ajánlhatta neki a laboromat, nem kellene kételkednem. Egyetlen ember van, akivel konzultálni szoktam a kutatásaimmal kapcsolatban, benne pedig megbízom.
A nő nem is váratott sokáig, miután megkértem, hogy bizonyítsa be, mi ő valójában. Egyetlen pillanat alatt termett a labor másik végében, én pedig csak kapkodtam a fejemet. A mellkasomba a lehető legjobb értelemben vett feszültség költözött; izgatottá váltam, alig akartam hinni a szemeimnek. Egy vámpír! Önkéntesen! Itt, előttem! Tévedtem, sztornózom a pár perccel ezelőtti megállapításomat, miszerint ez egy borzasztó nap. Nem, nem, ez az egyik legszebb nap, amit hosszú ideje megéltem!
- Nézze el nekem, hogy kételkedtem, de nem szoktak hozzám vámpírok besétálni a munkaidőm kellős közepén. – Széles mosolyra húztam a számat, hangomból érződhetett, hogy leengedtem, mint a lufi, eltűnt belőlem a gyanakvó tartás. Az ajtóhoz léptem és becsuktam azt, nem szerettem volna, ha illetéktelen, folyosón kószáló személyek elcsípnék a beszélgetésünk részleteit. – És azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésére: eddig még egyetlen önkéntesem volt. Az ismerősünk biztosan mesélte, hogy én nem az a fajta tudós vagyok, aki mészárszéket alakított ki a pincéjében, hogy ott kínozhassa az áldozatait. – Tény, hogy az első és egyben utolsó élőalanyos vizsgálatom nem sült el a legjobban, de az óta fejlődtem… és inkább elhallgattam, hogy az a kísérletezés tragédiába torkollott. Nem voltam rá büszke és nem szerettem volna azon nyomban meggyilkolni a bizalmát irányomba. – Miért jött, Sierra? Pontosan mit szeretne? Segítséget? – Kérdeztem rá, miközben hellyel kínáltam és én magam is leültem. Érdekelt, miért van itt, eszem ágában sem volt rögtön a tű után nyúlni. Szerettem volna kicsit megismerni.

Sierra & Jemma

Hirtelen el is felejtettem, miért indultam, annyira váratlanul ért a látogató. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki bejelentés nélkül bejöjjön ide, mivel nem rendelkeztem túlságosan kiterjedt kapcsolati hálóval a városban… Fitz-en és a legjobb barátnőmön kívül nem igen volt, akivel találkozgattam vagy beszélgettem volna, ha pedig valaki munkaügyben lépte át a küszöböt, az illető biztosan kopogott előtte, nehogy megzavarjon a tevékenykedésemben. Jelenleg semmi fontosat nem csináltam, így nem is vettem zokon a nő érkezését… nem mintha egyébként morcos lettem volna rá, alapvetően kedvesen álltam hozzá az emberekhez. Most is kíváncsian néztem az érkezőre, és ha valamire, arra egyáltalán nem számítottam, ami pár másodperccel a segítsége felajánlása után elhagyta a száját. Pislogtam párat, mintha az segített volna elhinni, amit hallottam: egyébként pedig lefagytam, a nő arcát bámultam és talán még a számat is eltátottam egy kicsit… ez Fitz rossz szokása volt, ahogy eszembe jutott, rögtön össze is zártam az ajkaimat.
- Elnézést, de… - Megköszörültem a torkomat és a pillantásom a kezemben szorongatott bögrére vándorolt. Tényleg, kávéért készültem! De hát kinek kell kávé, ha egy nő átlépi a laborom küszöbét és szembesít azzal, amit minden normális ember előtt titkoltam? – Igen, én vagyok Jemma Tonkin és… - Nem igazán találtam a szavakat annak ellenére, hogy eléggé jó volt a beszélőkém, sőt, néha többe is beszéltem a kelleténél, főleg, amikor zavarban voltam. Visszafognám magam, ha egyszerű zavarnak titulálnám az állapotot, amibe kerültem, olyan érzésem volt, mintha egy párhuzamos univerzumba kerültem volna. Ha vámpírok léteznek, más dimenzióknak miért nem lehetne létjogosultsága?
- Ki maga? – Kérdeztem rá hirtelen. Nem lettem volna okosabb, ha megtudom a nevét, de ez volt az egyetlen épkézláb mondat, ami a számra jött. – Én… igen, szabadidőmben szeretek olyan vizsgálatokat folytatni, amelyek kívül esnek a tudomány jelenleg elfogadott álláspontjain, de… - Mennyi esélye van annak, hogy a nő nem is vámpír, csupán valaki a bolondját akarja járatni velem? Vagy le akar leplezni? Az illetőnek nehéz dolga lenne, mivel ügyeltem arra, hogy a jegyzeteimben sehol se használjam a vámpír szót, arról nem is beszélve, hogy fokozottan ügyeltem az eddigi vizsgálódások és eredmények titkosítására és őrzésére. Akár a kormány is megirigyelhetné a biztonsági intézkedéseimet.
- Tehát maga egy különleges személy, aki tudna segíteni nekem? – Ha agyoncsapnak sem ejtem ki a vámpír szót addig, amíg bizonyítékot nem kapok a nő állítására. Az is megfordult a fejemben, hogy Fitz egyik gyerekes tréfájának az áldozata lettem, de reméltem, hogy nem veszi annyira komolytalanul a helyzetemet, hogy ilyenekkel szórakozzon. Gonosz húzás lett volna tőle. – Esetleg meg tudja nekem mutatni, miben különbözik egy átlagos embertől? – Zavart mosoly húzódott a számra.

Sierra & Jemma

Nagyon fura lenne, ha feldobnék egy hirdetést az internetre azzal a szöveggel, hogy „amelyik vámpír érzi magában a tudomány állásának elősegítésére irányuló vágyat, jelentkezzen nálam!”? Bár ilyen egyszerű lenne. Nem is olyan régen tönkrement az utolsó, vámpírtól származó mintám és a vadász, aki néhanapján segíteni szokott nekem, még nem jelentkezett, így nem maradt más, minthogy felváltva bámuljam a monitort és a kinyomtatott papírokat, amelyek régebbi elemzések eredményeit mutatják. A spontán sejtosztódás egyszerűen csodálatos volt, de az emberi tudomány még nem állt azon a szinten, hogy a-tól z-ig terjedő magyarázatot tudjon adni a vámpírvér szerkezeti felépítésének eltérésére és arra, hogy a pokolba képes mindent túlélni? Azt hiszem, erre kellene ráhúznom a varázslat szót, de egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy valaminek ne legyen kézzel fogható magyarázata. Azon ügyködtem, hogy feltérképezzem a gyógyító mechanizmust... persze, sokszor eszembe jutott, hogy egyáltalán miért teszem ezt? Az első gondolatom az volt, hogy a gyógyszeripar teljes reformon mehetne át: nem elismeréseket akartam besöpörni, hanem megláttam az esélyt arra, hogy talán olyan betegségeket is lehetne gyógyítani, amelyekről eddig nem is hittük volna és gyógyíthatatlannak könyveltünk el. A vámpírvérhez hasonló szintetikus anyag előállítása kész csoda lenne, de ehhez egyedül nagyon kevés voltam és segítséget sem kérhettem. Kinek mondhatnám el, hogy vámpírvérrel dolgozom? A tudós munkatársaim kiröhögnének, rám adnának egy kényszerzubbonyt, aztán bevágnának a pszichiátriára. Fitz-et is csak azért avattam be a titkomba, mert nem bírtam tovább rejtegetni előle a munkámat és folyamatosan buta hazugságokat kitalálni azokban az esetekben, amikor lefülelt, hogy nem az adott kutatásunkkal foglalkozok... és természetesen, nagyon hiányzott a támogatása és a megértése. Borzasztó hazudozó voltam, Fitz-nek hazudni pedig olyan volt, mintha egyesével tépték volna ki a hajszálaimat, csak éppen a lelkemből.
A tollam kattogtatásával próbáltam koncentrálásra bírni magamat. Fitz nem jött be ma reggel és nem hozott nekem teát, ez rányomta a bélyeget az egész napomra. Én pocsék teát főztem, előítéletes voltam a saját ízesítésemmel szemben, alig kortyoltam bele a bögrében gőzölgő folyadékba. Éppen felálltam a székről, hogy inkább hozzak magamnak egy csésze kávét, amikor nyílott az ajtó és egy számomra ismeretlen, szőke nő lépett be rajta.
- Segíthetek? - Automatikusan halvány mosolyra húztam a számat. Vendégkitűző volt rajta, tehát nem baj, ha fogalmam sincs róla, ki ő, bár ide nem sok vendég szokott járni. Ők általában a másodikon lézengenek, befektetők, támogatók, hasonlók.