Sosem voltam kezesbárány, hazudnék, ha azt állítanám, könnyű velem, de leginkább abban vagyok biztos, hogy vonzom a bajt és taszítom a társaságot. Nem én akartam, nem én kértem, ezt adta az élet, én meg elfogadtam, bár nem egészen ilyen lazán. Sosem tetszett a helyzet, hogy én vagyok a lány, aki egyedül üldögél a közeli erdő szélén és rajzol, olvas vagy éppen énekel magában. Mindig is kicsit furának, dilisnek néztek. Én voltam a buggyant szőke, ellenben csak a hátam mögött. Valamiért mindig is tartottak tőlem az emberek. Alamuszi nyuszi nagyot ugrik, tartják, és biztosak benne, hogy ez rám is igaz. Nem tévednek. Hajlamos vagyok elveszteni a kontrollt és pillanatok alatt a flegma csí állapotomból felkelve holmi felbőszült állatként nekirontani valakinek és a szavaimmal szinte meggyilkolni. Szerencsére – vagy sem – a tettlegesség nem az én fegyverem. Próbáltam amíg lehetett láthatatlan maradni és csendben rájönni mindenre, ami érdekel, kideríteni a rejtélyeket. De a saját életem mindig titok maradt, vagy legalábbis sok helyen hiányos. Hiába próbáltam tényekre hagyatkozni, vagy kutakodni, csak a tudásom volt és az, amit ki tudtam apuból szedni.
A memóriámra vagyok a legbüszkébb és a megfigyelőképességemre. Olyan hét vagy nyolc lehettem, mikor apa először kezdett komolyan mesélni nekem mindenről, ami akkor hirtelen mesebelinek, csodásnak, különlegesnek tűnt, és mivel tudta milyen kis szétszórt és feledékeny kislányka hírében álltam, előállt egy játékkal. Szóasszociációs emlékraktározás tulajdonképpen. Egy illat, egy szín, egy íz, egy érzés, ami az adott pillanatra mutat, azt kell megörökíteni. Eleinte kaptam egy kis naplót, hogy felírjam a szavakat, vagy kifejezéseket, illetve kezdetben csak hogy belerajzoljam. De mindig elhagytam, így végül egy kis ládikó lett az enyém, saját kulccsal. Telis-tele került fecnikkel, rajzokkal, újságkivágásokkal. Mindennel, ami nem akartam, hogy a múltba vesszen, s nem akartam, hogy homály fedje. Hittem benne, hogy segít.

Öt meghatározó emlék…

Hold

Különös, hogy a holdfény mennyire megbabonázó és magával ragadó. Újholdkor egészen türelmetlen voltam általában és kifejezetten agresszív, de erre a megfigyelésre csak évek múltán jöttem rá. Tíz éves voltam, éppen csak betöltötte, a születésnapom utáni első teliholdkor kiszöktem a házból és a hátsó kert mögötti régi, romos faházba mentem, ahonnan a legszebb volt az izzó gömb. Ott ültem órákig és csak bárgyú mosollyal figyeltem, ahogy ragyog. Olyan különlegesnek tűnt, és olyan jó érzéssel töltött el, ahányszor megláttam egészében, hogy szinte függővé váltam. Rengeteg rajzot készítettem, kicsit úgy éreztem, hogy engem összefűz valami különös kapocs a fényével. Nem tévedtem, csak nem tudtam még mindent. Apa a legtöbbször nagyon mérges volt, ha kérdeztem, vagy meséltem erről, dühös lett, kiabált. Négy év kellett neki, hogy kibökje, miért volt mindez a cirkusz.

Keserű méz

A sárgának a legszebb árnyalata az, ami az édes nedűhöz köthető, pontosan az, amely színben a hajam pompázott, az, amit attól a nőtől örököltem. Nem, nem tudtam őt a szülőanyámnak hívni, miután tizenéves lettem még lázadóbb és még több kérdés tulajdonosa is, így nem is volt egyszerű velem élni. Apám mégis tartotta magát és egyetlen egy szót sem ejtett ki, amivel előrébb lettem volna. Bár meglepődtem és mindig is érdekelt, miért nem mondott rosszat sem. Egyszerűen csak nem értettem miért tesz úgy, mintha sosem létezett volna Ő. Hiszen itt vagyok bizonyítéknak… egy keserű élet bizonyítékának.

Tulipán

Ez a legkedvesebb és legrégibb szó is egyben az egész dobozban talán. A kedvenc virágom, főleg a piros és a fehér. Minden veszekedésünk után; szülinapomra; valamilyen fontos dátumra kaptam egy szálat. Az egyik hölgy, Freya, aki a tanulásomat és fejlődésemet segítette az adottságaimmal az évek alatt megtanította, hogyan tudom a virágokat eredeti szépségükben tartva művé tenni és így megőrizni. Így mindegyik szál egy hosszúkás és mély dobozban hever a régi szobám szekrényének aljában. Egyszer talán elapad, vagy nem jön több, akkor ezek mindig ott lesznek.

Zafírgyűrű

Szavak nélkül is képtelen vagyok elfelejteni azt az estét, aminek emlékeként az a bizonyos kő az emlékezetembe égett. Az a jellegzetes kék árnyalat, hűvösen és élettelenül kúszik szemeim elé, mint annak a fiúnak a szúrós, barna szemei. Tisztán fel tudom idézni, ahogy utolsó leheletével próbálna segíteni magán, vagy tőlem remélni ezt. Egy elernyedő kéz szorításából csupán ez a gyűrű maradt markomban. Nem is emlékszem tisztán, tudom, hogy megijedtem, hogy védekeztem ellene, bántani akart. Dühös lettem és agresszív, nekirontottam… baleset volt, ami ez után történt, biztos vagyok benne. Mégis az én lelkemen szárad a halála. Kiváltottam az átkot, bár nem igazán voltam akkor, abban a percben ott tisztában vele, mik lehetnek ennek a következményei. Mágiát már régebb óta gyakoroltam, de ez teljesen új megvilágításban volt, ami rám várt.

Füstös íz

Vannak dolgok a sok rossz, vagy fájó emlék mellett, amik egészen mást hoznak ki az ember lányából. Egy pillanat, egy szó, egy illat, vagy éppen egy íz. Bár tisztán emlékszem rá, mennyire rosszul esett az első korty whiskey, arra is, hogy milyen lelkesen és akaratosan faltam Ash ajkait, mikor az első csókom kaptam tőle. Éreztem, ahogy a füstös íz, hiszen ő már jó pár poháron túlesett, ismét a számban érződik. Azonban a korábbiakkal ellentétben sem fintor, sem gyomorösszeugrás nem követte ezt, valami teljesen más felfogás tört elő belőlem. Huszonegy éves voltam ekkor, nem mondhatnám, hogy elsiettem a dolgokat.

Kedves Bluebell,

nem csak a neved különleges, hanem a hozzátartozó arc is. Egyszerre ártatlan, ugyanakkor még is sok kalanddal kecsegtető a pb-éd, ami tökéletesen illik a karakterhez és a hozzátartozó vérmességhez.
Örülök annak, hogy ismét megalkotásra került ez a keresett karakter, ennek köszönhetően pedig kíváncsian vártam, hogy most miként kerül kiszínezésre a történet. Nagyon tetszik az, ahogyan fogalmazol és megjelenítesz dolgokat. Igazán ötletes volt, ahogyan a történetedet megjelenítetted, mert egy-egy címszó még inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Ahogyan egyre többet és többet olvastam a történetedből, úgy reménykedtem abban is, hogy sose lesz vége, mert szívesen olvastam volna még tovább is.
Ugyanakkor azt is örömmel láttam, hogy a család részt is kifejtetted, érdekes volt olvasni, hogy kivel milyen a viszonyod vagy éppen mit gondolsz.

Nem is szeretnélek tovább feltartani, hiszen már nagyon várnak rád, így nincs más hátra, mint foglalózni és mehet is a játék! Jó szórakozást kívánok!