Csak némán ültem és hallgattam, ahogy ez a vámpír lány mesél.
Milyen fura, egy olyan faj akit teljes szívemből és minden porcikámból gyűlölök, most az anyós jelöltem lett.
Ironikus ez egy kicsit a sorstól, nem még mindig nem értettem, hogy ezek a lények.. vámpírok, hogyan lehet,
hogy képesek a nemzésre. Nem akartam millió kérdésemet nekik szegezni, miközben Scott édes apjáról
van szó éppen.

Válaszolt is szinte minden kérdésemre amit feltettem neki. Megtudtam, hogy az a nevetséges vámpírfarkas ellenszenv miatt váltak szét ami bennem nincs jelen. Sosem értettem, hogy hogy utálhatják egymást csupán a faji ellentétek miatt. Azt is megtudtam, hogy apám szakított el tőle ez miatt. Miatta éltem hazugságban hosszú évekig és miatta csak most 18 év után ismertem meg anyámat. De nem hibáztatom ezért, bár rosszul cselekedett. Csak engem akart védeni, farkas lévén pedig nem talált biztonságban egy vámpír mellett.
Csak rá nézve hallgattam amiket mond, minden részlet érdekelt amit megtudhatok róluk. Hirtelen azonban köhögésroham tört rá nem értettem mégis miért, hiszen egy vámpír nem betegszik meg.
-Lucy, jól vagy? kérdeztem tőle furán nézve rá. Viszont mielőtt válaszolni tudott volna a köhögése csak fokozódott. Majd csak annyit láttam, hogy a kanapéról a földre esik.
-Mégis mi a baj? kérdeztem tőle odasietve kétségbeesetten. Fogalmam sem volt még is miért került hirtelen ebbe az állapotba. Azonban amikor fölé hajoltam megpillantottam a karján lévő harapást.
-Úristen, hát mégis megharapott? néztem rá teljesen összetörve. Ez nem lehet, csak most találtam rá, nem veszíthetem el. Ez az egész az én hibám. mondtam neki kissé könnyes szemekkel. Ha elsőre elhiszem amit mondott, ez az egész nem történik meg. Már megint a saját hibámból veszítem el az egyik szerettemet.
-Biztos van rá valami gyógymód. mondtam neki ugyancsak könnyes szemekkel, nem hagyhatom csak így meghalni.

Csak félig hallottam Scott kérdéseit, mivel egyszerüen annyira gyengének éreztem magam, hogy képtelen lettem volna megszólalni. Köhögésem csak fokozódott, majd megszédültem, így először a kanapéra, majd onnan a padlóra zuhantam. De jelen pillanatban nem is volt szükség szavakra.. bő fél perc elteltével már ki is szúrta azt az undorító farkasharapást a karomon. Kétségbeesett arca láttán legszívesebben elmosolyodtam volna, pech hogy ez az idióta rosszullét közbeavatkozott. Egy darabig csak ültem ott és próbáltam minden erőmmel kitartani, sikertelenül, azonban amint Scott azt állította, hogy ez az egész az ő hibája volt.. muszáj volt megszólalnom. Nem tudtam megállni, hogy ne tiltakozzak.
- Ez.. nem.. igaz... - köhögtem a szavakat. Kezemet a szám elé helyeztem, de semmit nem értem el vele... vért köhögtem fel a torkomból. - Én... kerestem.... a bajt, ... az én hibám... - akadoztam tovább majd anélkül, hogy meggondolnám mit beszélek, folytattam is. Könnyes szemei határozottan felmelegítették jéghideg szívemet. - Klaus... vére - nyekeregtem érthetetenül, de szerintem ő így is megértette belőle a lényeget. Mire leesett, hogy mit mondtam, már késő volt... már kimondtam.

Hirtelen Lucy a földre esett én meg fel pattantam láttam ahogyan Scottnak könnyes lesz a szeme oda guggoltam Lucy mellé
-Scott kicsim nyugodj meg kérlek nem lesz semmi baj érted?-Vettem két kezem közé az arcát és Lucyra néztem.
Tudtam, hogy milyen hatással van a mérgünk a vámpírokra jómagam is gyakran használtam.
-Keresd meg Klaust!-Mondtam és Lucyt ölembe húztam.
-Hozz vért vagy valamit.- Fogtam meg a lány fejét és az ölembe tettem. Nagyon aggódtam érte.
Soha egy vámpírért sem aggódtam így és persze Scottért is aki nagyon megrémült. Gyorsan megcsókoltam még, hogy ezzel is igyekezzem lenyugtatni őt.

Láttam rajta, hogy egyre romlik az állapota. Köhögései szaporábbak lettek és egyre rosszabbul nézett ki. Tudtam ha nem teszek hamarosan valamit, nem fogja túlélni. Nem hagyhatom, hogy még valaki meghaljon az én hibámból. Még ilyen állapotban is próbált nyugtatgatni, hogy ez nem az én hibám volt. Ha nem lett volna ott akkor biztosan végzett volna velem az a hibrid. Ha nem förmedek volna úgy rá akkor és vesztem el a fejem, ez az egész nem történik meg. Amikor kimondtam a gyógymód szót igaz halkan, de rögtön rávágta, hogy Klaus vére. Ez után egy kis megbánást láttam az arcán.
-Klaus? Mégis ki ő? És hol találom? kérdeztem tőle, arcomon is megjelent a remény, hogy talán tudok segíteni rajta ezzel a bizonyos Klausnak a vérével. elkezdett vért köhögni fel, ami látván nagyon megijedtem. Egyre rosszabbodott az állapota és fogalmam sem volt merre induljak el. Amikor is Chloe-nak eszébe jutott valami. Elmondta, hogy ide jövet hallotta már ezt a nevet. Egy bizonyos Klaus Mikaelson nevű hibridről aki egy villában él itt Mystic Fallsban. Nem sok villa van errefelé, szóval pontosan tudtam, hogy melyik lehet az. Ha most nem lett volna itt Chloe nem tudom mi tévő lettem volna. Lucy már elvesztette az eszméletét, elkezdődtek nála a hallucinációk.
-Szeretlek. nyomtam egy rövid csókot az ajkaira majd rohantam is amilyen gyorsan csak tudtam a Klaus házához.

[Mikaelson villa]

Amint kimondtam, rögtön meg is bántam, hogy elárultam neki Klaus nevét.. hogy lehetek ekkora idióta? Most bizonyára el akar majd menni hozzá és a vesztébe rohanni.. mert Klaus nem az a típus, aki csak úgy a vérét adná ismeretlen haldoklókért.. Bizonyára kérni fog érte valamit. És Scott biztos vagyok benne, hogy eleget is fog tenni neki. Nem, nem, azt nem teheti! Még a végén hibrid lesz.. mondani akartam valamit, tiltakozni vagy hasonló, de pillanatnyilag egyetlen szó sem jött ki a számból. Nem mutattam, de határozottan meglepődtem amikor Chloe a farkaslány hirtelen az ölébe húzott. Egy olyan nőt, akiről nemrég derült ki, hogy a szerelmének az anyja.. Nem, most jobb lesz ha inkább nem gondolok semmire. Pláne nem erre. Legszívesebbene kiabálni kezdtem volna, amikor Chloe azt mondta Scottnak, hogy menjen el Klaushoz.. de ismételten képtelen voltam rá. Hirtelen még az eszméletemet is elveszítettem. Igaz, nem tartott pár másodpercnél huzamosabb ideig, de mire ismét magamhoz tértem, Scott pont abban a pillanatban lépett ki a hotelszobájából. - Vért - köhögtem bágyadtan, mintha tudnám, hogy az majd segíteni fog. De annyi vért köhögtem fel az utóbbi pár másodpercben, hogy muszáj előbb utóbb pótolnom ezt a vérveszteséget. Nem láttam, hogy mit csinál, csak ahogy a csuklóját az ajkam elé helyezi, hogy igyek belőle. Egy pillanatra elhúzódtam, hogy nem én bizony belőle nem akarok inni, de ez csupán egy nagyon rövid ideig tartott. Én is rájöttem, hogy hiába tiltakoznék, vagy ez vagy még rosszabbra fordul a helyzetem. Óvatosan megragadtam kezét, de mielőtt mégátharaphattam volna puha bőrét, újabb roham kapott el, aminek következtében kénytelen voltam elfordulni. Egyfajta tömény köd vette át az irányítást a gondolataim felett, aminek következtében hirtelen lepergett előttem a fél életem. A szüleim, az uncsitesóm Drew, Wyett, a gyilkosságok amiket elkövetettem, akiknek segítettem, William, ráadásul még annak a boszorkánynak, Lamiának vagy kinek a képe is beszivárgott a memóriámba... Hirtelen ismét Chloe-ra pillantottam, majd mintha Lamia arcát látnám magam előtt, hirtelen eltorzult az arcom, majd ijesztő szemfogaim megjelentével eszemet vesztve rohantam neki és szorítottam a falnak. - Te boszi gyilkos.. - sziszegtem fenyegetően az arcába.

Viszonoztam szerelmem csókját, majd láttam miképpen kifelé rohan. Nagyon megijedtem mikor
Lucy vért köhögött fel életemben nem voltam még ilyen rémült, de próbáltam erős maradni.
-Nem hiszem el, hogy ezt csinálom.-Mondtam, majd a szájához tartottam a csuklómat.
Hirtelen rá tört egy roham, azt se tudtam mitévő legyek. Neki vágott a falhoz és
alig kaptam levegőt.
-Lucy ne én vagyok az!-Próbáltam és kapkodtam a levegőért.
Majd minden erőmnél fogva megragadtam a lány karját és lefele csavartam. Vámpír erősebb nálam,
de talán most, hogy gyenge sikerülhet.
Így történt sikerült ki szabadítani magamat és elfutottam be a fürdőbe és magamra zártam az ajtót.
Minden erőmmel tartottam az ajtót és suttogtam.
-Scott kérlek siess már.-Tudtam, hogy milyen hatással van rá a mérgünk, hogy most jönnek a
halucinációi, de igyekeztem nem kárt tenni benne. Éreztem ahogy egy hatalmasat lök az ajtón és én már csak a fejemet fogtam.
-Lucy kérlek hagyd abba!-Kiáltottam.

Valamit mondott, felteszem könyörgött az életéért, de nem túlzottan érdekeltek a magyarázkodásai.. Az elmémet teljesen ellepte az a ködfátyol, ha akartam sem tudtam volna megszabadulni tőle. Elég gyenge voltam, de attól még simán le tudtam fogni annyira, hogy szemfogaimmal a húsába haraphassak... vagyis tévedtem. Legnagyobb döbbenetemre tényleg kiszabadította magát a karjaim közül. De sebaj, azokból a legjobb táplálkozni, akik nehezen adják meg magukat. Ezt a mondást én találtam ki és máig ehhez is tartom magamat. Gunyoros mosoly kúszott az arcomra, miközben a fürdőszoba fele vettem az irányt, ahová azért szaladt be, hogy elrejtőzhessem előlem.
- Ugyanmár Lamia, fölösleges elszaladnod, ígyis úgyis elkaplak és akkor megfizetsz a tetteidért - kiáltottam át a falakon, hogy biztosan meghallhassa. Hihetetlenül dühös voltam rá és addig nem nyugszom, amig a kezeim közé nem kaparínthatom ezt a nyavajás boszorkát.
Jó nagyot löktem az ajtón, majd még egyet és még egyet, amíg el nem értem, hogy kinyíljon. Vagyis pontosabban inkább kitörött a helyéről, de nem igazán foglalkoztam vele. Amint megpillantottam Lamiát igazi kárörvendő mosollyal az ajkamon közeledtem felé. - Na most megvagy... mostmár nem menekülhetsz előlem ... még az a nyomorúságos erőd sem tudja megmenteni az életedet - lépkedtem szépen lassan felé, miközben az arcom ismét átváltozott. A bennem lakozó vad és a gyűlölet teljesen átvette az irányítást a testem felett. Ahogyan közeledtem a gyűlölt személy felé annál inkább vágytam a vérére.. és a következő pillanatban lecsaptam rá, mint az oroszlán az áldozatára.

Az ajtó kijött a helyéről én rémülten a falnak támaszkodtam, de tovább már nem volt hely ahova mehettem volna.
Nem bánthattam, hiszen csak még jobban rontanék az állapotán, ha megharapnám. Ő belém mélyesztette a szemfogait, majd sikítottam egyet. Éreztem ahogy táplálkozik belőle. Nem volt semmi ötletem se, hogy a harapáson kívül mit hazsnáljak ellene.
-Lucy én vagyok az! Scott barátnője. Ha megölsz a fiad nem bocsájtja meg neked!-Próbáltam rá hatni, majd megragadtam a zuhanyzó függönytartóját szinte alig értem el, de letudtam törni. A fáj a lány lábába vágtam és próbáltam kifutni a nappaliba.
Besiettem a konyhába és letapasztottam a nyakamat.
-Gondolkozz Lucy!-Kiabáltam rá. Rettegtem.
-Scott, hol vagy!?-fogtam a fejem és suttogtam. Nagyon remélem megtalálta a gyógyírt ami megmentheti, mert nem bírom vissza tartani.

Annyira finom volt a vére.. és annyira jól esett a pillanatnyi állapotomban az egyik legnagyobb ellenségem vérét szívni... egészen addig a pillanatig, míg a józan eszem vissza nem tért és rá nem jöttem, mit is művelek. - Uramatyám - kaptam a lábamhoz fájdalmamban, hiszen voltaképpen ez a fa karó segített visszatalálnom önmagamhoz. - Chloe, én ... sajnálom - mondtam, majd a konyhába siettem ahová a lány szaladt előlem és ott újra bocsánatot kértem tőle. - Én.. azt hiszem, muszáj kiszellőztetnem a fejemet... - mondtam sóhajtozva, majd a következő percben már magam mögött is hagytam a szobát.

/Hotel/

Hallottam ahogy bocsánatot kért, de nem tudtam, hogy igaz-e vagy csak ismét a harapás, mérge miatt van ilyen
állapotban. Hallottam ahogy kimegy az ajtón én csak próbáltam a sebemet ápolgatni.
Nem volt elég nekem az, hogy Scott nagybátya meg akart ölni még ez is. Kerestem valami fájdalom csillapítót amit
be is vettem.

[Dolgozószoba]

Szedtem a lábam olyan gyorsan ahogy csak tudtam. Minél előbb haza kell érnem, hogy Lucy megkaphassa a gyógyírt. Ami most az én véremben van, szóval az a feladatom, hogy megitassam vele. Csak remélni tudtam, hogy nem késtem el és még életben van. Sosem bocsájtaná meg magamnak, ha miattam meghal még egy szerettem. Hiszen ha én nem vagyok ez az egész meg sem történt volna. Én mindenkire csak bajt hozok, nevelőanyám meghalt, Chloe-t és Patrick-t megsérült, Nate eltűnt, anyám pedig haldoklik csak az én hibámból.
Már a hotel folyosóján jártam, ami után hamar el is értem a lakásomat. De nem az várt amire számítottam, bementem és szétnéztem minden szobába. De nem találtam senki ott, nem értettem hol lehetnek.

Nem igazán foglalkoztam a vérszívóval csak egy halk zörejt hallottam és futni kezdtem.
Be rohantam a szobába és megpillantottam Scottot. A nyakába ugrottam és szájon pusziltam.
-Végre!-Mondtam megsimogatva és azonnal megragadtam a kezét.
-Gyere!-Mondtam és áthúztam őt a másik szobába.
Végre megjött és most már meg gyógyulhat Lucy is és nem kell hallgatnom tovább annak az agyalágyultnak a kutyás
vicceit.
Reméltem sikerrel járt Scott és tud segíteni Lucyn.

Miután kipihentem magam a történtek után, egy darabig csak feküdtem az ágyon a plafont bámulva. Alig tudtam felfogni, hogy mik is történtek velem az imént. Megtaláltam az igazi anyámat és majdnem el is vesztettem őt. Szerencsére azonban nem így történt, sikerrel jártam, végre valamiben. Ha őt is elvesztettem volna, azt... azt már biztosan nem tudtam volna elviselni. Bár még alig ismerem őt, hisz egész életemben egy másik nőt hittem anyámnak. De most úgy érzem ezzel az incidenssel mégis közelebb kerültünk egymáshoz. Hiszen kockára tette értem az életét. Ami azt jelenti, hogy tényleg igyekszik jó anya lenni. Bár még képtelen lennék anyaként nézni rá. Már én is próbálom elfogadni a tényeket és őt anyámként.
Felültem az ágyba és Chloe-ra néztem, aki még aludt. Érthető is, hogy így kimerült, hiszen durva dolgokon mehetett keresztül ő is. Egy vámpír abban az állapotban teljesen elvesztheti maga felett az irányítást. De neki két vámpír jelenlétét is el kellett viselnie. Nem lehetett könnyű, de megtette értem, amiért hálás vagyok. Adtam egy csókot a homlokára, majd felöltöztem. Úgy gondoltam kicsit szétnézek a városban. Bár az előző ilyen kalandom kicsit furára sikeredett, most reméltem máshogy alakul. Ép egy Morning Star Pub nevű hely előtt mentem el. Arra gondoltam, hogy benézek és iszok valamit. A történtek után kell egy kis kikapcsolódás.

[Morning Star Pub]