-Valóban...-teszek úgy, mintha elgondolkodnék szavain.-A kérdés nem is ez, mint inkább az, hogy milyen formában távozol el innen.-rántok vállat könnyedén, bár nem hiszem, hogy szavaim igaznak és őszintének gondolja, a színjáték lényege épp ez. Könnyedén kezdek beleszokni ebbe, az idegességet látszólag legyűrtem teljesen, legalábbis ha olyasvalakinek hazudok, mint neki. Ő legalább ha hazudok látja rajtam. Ellenben mások jobb, ha nem látják meg azt, hogy mi van a maszk mögött. Szerencsére a tény, hogy kije voltam én, nem hatalmazott fel arra feltétlenül, hogy gondoskodó legyek vele szemben, s olyan, aki valóban törődő. Még jó. ellenkező esetben aligha ácsorognék itt előtte magassarkúban, sőt, inkább mellette lennék a cellában, minimum olyan állapotban, mint ő.
A cella önmagában nyomasztott, bár emlékeim nem voltak hasonló helyzetből, mégis elég volt látnom, hogy egy olyan ember szenvedjen, akivel törődtem, s máris épp úgy éreztem magam, mint aki maga is fogoly. Szavaim könnyedén hagyják el szám, nem hagyom, hogy gondolkodjak azokon, amiket ki akarok mondani. Attól viszont felfordul a gyomrom, hogy egy farkas most sem hazudtolja meg magát és épp olyan mocskos módon kezeli a helyzetet, ahogy a fajtája szokta. Nem, mintha vámpírként a saját fajomra uralkodóházi osztályra gondolnék. Csak egyszerűen nem gondoltam, hogy ez a felállás lenne a törvényszerű, jó.
Talán az, hogy mennyire nem akartam soha felette anyáskodni, most kitört belőlem. Talán nem csak a félelem és a féltés szólt belőlem, hanem mindaz, amit törődésnek és fura mód szeretetnek hívnak. Az őrökre nézve bevetem azt, aminek szinte egyik pasi sem állt még ellen. A nagy szám, amivel bárki hasába lukat voltam képes beszélni, arról nem is beszélve, hogy szándékosan kirívó ruhát vettem fel, ami mindezt a hatást csak fokozni tudta. Őszintén szólva talán ez az egy dolog tartott a földön, és vissza attól, hogy fejeket szedjek le és szíveket tépjek ki. Luke hálás lehetett, amiért a tombolást és az érzelmeim háttérbe tudtam helyezni, de igazából magamnak is hálás voltam, hogy minderre valóban képes voltam.
Miután a kellő győzködés nem a süket fülekre, hanem értelmes emberi lénynek gondolt mocskos teremtményekre talált, akiket farkasnak neveznek, és furcsa mód maximum annyi idősek voltak, mint amennyinek én kinéztem, cselekedtek. Egy vödör víz, és egy mocskos rongy, de ez is épp elég volt. Tudtam, ha Luke szemébe nézek, látja rajtam, mit gondolok, és a késztetést a lábamban én is éreztem, hogy tegyek egy lépést felé. Így is tettem, mire a két őr kicsit előrébb lépett, mire megemeltem magam mellett a kezeim, s arra jutok, nem jó ötlet még egy lépést megtenni. A nehézkes köhögés emlékeztet a hangra, amit akkor adott ki, mikor elharaptam az ő torkát is. Vagy inkább akkor, mikor ellenkezése ellenére is megitattam a véremmel.
-Emlékeztetsz a napra, amikor voltam olyan kedves, és megöltelek.-merengek el hangosan is, ahogy a földön térdelve az arcát törölgeti.-Ha jól rémlik, akkor épp attól fuldokoltál így, hogy a vérem a szádba tuszkoltam. Szép emlék. Remélem az azt követő roppanást most nem kell hallanom.-bár annak én voltam az okozója, a két őr mögöttem erőteljesen felszisszen, mire vállat vonva, elragadóan bájos pillantást vetek rájuk.-Ugyan fiúk, nincs glória a fejemen.-nézek végül vissza Luke-ra, aki a víztől mintha már önmagában jobban nézne ki. A szemét csak én láthatom, ahogy ő is csak az enyémet láthatja, ami hirtelen megtelik mindazon érzelemmel, amit kimondani nem mondhatok.-Vegyük sorba. Az üzleted az én kezemben van, arra nem lehet panaszod. A kis cimborád lassan eléri nálad, amit akar, talán még fejet is hajtasz előtte, a helyedben ezen elgondolkodnék.-bár nem érezni hangomon, szememben merő düh és undor csillan meg, mikor a farkasokra terelem a szót.-Talán még az lehet vigasz a helyzetedre, hogy én itt vagyok. Minden esetre, ha álmatlan, szenvedéssel teli éjszakáidon eszedbe jutna az, hogy mi mindent vesztettél el egy rossz ivócimbora miatt, csak magadat okolhatod. Addig is, azt hiszem engem vár némi vérontás, pár fej letépése, és egyéb, ügyes bajos dolgok. Neked viszont jó szórakozást.-billentem kissé oldalra fejem, és fordítok neki hátat, mert kezdek attól tartani, ha nem teszek így, könnyedén kicsúszik az irányítás a kezeimből.

A testem átjáró félelem és fájdalom ellenére, hogy szenvedni látom, egyre jobban kezdett átjárni az az érzés is, hogy ha nem éreznék így, minden bizonnyal nem húzná sokig, ugyanis lebuktatnám a nagy tervét. Hát erőt veszek magamon, maszkot húzok, ahogy mindig, most mégis valamivel terhesebbnek érzem annak viselését.
Valóban. Túl sok mindent láttam már belőle. Láttam a vérét kezemhez tapadni, láttam a vérszomjas, a szerethető, a józan és a dühös énjét is, s nem kétség, a ár éjszakának köszönhetően, amit egymás társaságában eltöltöttünk, testének szinte minden zugát ismertem. Talán ez romantikus könyvbe illő lehetett volna. A probléma inkább az volt, hogy a mi kapcsolatunk, még ha csak a mostani esetet is nézzük, nem volt romantikus. Vállának rándulásán látom, hogy darabos, nyúzott, mocskos külseje fájdalmakkal teli létezést takar, ami ezen apró rezdülésen is jól látható. Magam is érzem összeszoruló gyomrom, az alkohol és a vér hirtelen fordul egyet és nehezemre esik visszatartani azt, hogy mindezt neki is megmutassam, ha már arról van szó, hogy ki és mit látott már a másikból.
Talán a szag volt az, ami mindent el tudott nyomni, és bár nem volt orrfacsaró a bűz, emlékeztetett azon időkre, mikor az angol kisvárosok utcáin a maihoz nem hasonlítható esernyőre lett volna szükséged, hogy holmi ablakon kilöttyintett emberi ürülék ne essen a fejedre. Mondhatnánk, hogy a régi szép idők, de visszatekintve nem sok szép jut róla eszembe.
-Hát, idelent sok minden nincs, ami azt hiszem előnyödre szolgálna. De ne kergess hiú ábrándokat, hogy a házigazda jobb lakosztályba oszt be. Bár egy bélel koporsó valóban jobb lenne...ennél.-mutatok végül a rácsokra és a falakra.
Érzem, hogy talán pont a helyzet egyre jobb megismerésének hála, de a gyomromból a csomó a torkomba vándorol és nehezen nyelem vissza azt az érzést, ami szinte sosem kapott el. Előbb sírtam volna el magam, mintsem hagytam volna, hogy megöljék, és ez már nagy szó volt. Nálam legalábbis.
-Tudod, nem szeretem, mikor a nőket megkülönböztetik, de lássuk be, van előnye is a dolognak, ami még a te előnyöd is lett. Igaz, ezt most nem fogod egy jó darabig élvezni.-lépkedem felé, a rácsok felé, amik aztán végül egészen közel kerülnek hozzám, s mikor a suttogott szavakat is meghallom, csak erőltetéseknek hála, de kicsúszik egy nevetés, egy negédes, gúnyos nevetés a torkomból.-Drágám, majd ha abban a helyzetben leszel... beszélgethetünk erről is.-hagyom ennyiben, és próbálom lenyelni mindazt, amit valóban mondani akarok és megakadályozni, hogy izmaim meggondolatlanul mozduljanak és eláruljanak. Kimérten, egyenes háttal, felszegett fejjel, mellkasom előtt keresztbe font karokkal állok meg a cella közelében és úgy nézek le rá. tudtam, hogy hálás, láttam a szemén, mire csak pislogással jelzem, hogy értem, mit gondol, ezt az apró mozdulatot ugyanis senki nem láthatja, hisz háttal állok kameráknak és figyelő emberi tekinteteknek is.
-Én sem mondhattam volna szebben.-mosolygok egyetértően, hálásan, amiért kimentette a pillanatnyi zavarba esett énem, aki menthetetlenül tenni akart azért, hogy ő kijusson a cellából, és megöltem volna ezért bárkit. Most kezdtük, de már menekülnék a helyzet elől.-Valóban. Egy magassarkúm bántja a látogatást. Hála a remek lakosztálynak.-nézek le a fekete cipőre, melynek sarkán jó néhány csík mutatja, hogy mennyire nem arra tervezték, hogy ilyen és ehhez hasonló helyeken forduljon meg benne az ember.-Még élsz.-bár hangom semleges, szememben érzem, ahogy megcsillan valami, ami reményt és örömet fejez ki, s közvetít felé, végül mégis pislogok egyet, hogy ne mutassam ennek sokáig jelét.-Majd kérem a házigazdát, hogy tájékoztasson, mikor a szagod jobb lesz. Sőt. Mi lenne, ha tennétek valami olyasmit, ami mondjuk... nem is tudom. Javít a helyzetén. Egy vödör víz tökéletesen elég lenne kezdésnek.-nézek a két őrre barátságos, kedvesen pislogva, bár tudom jól, mik a fenntartások okai.-Mi van? Szerintetek a melltartómba rejtettem egy kulcskészletet, esetleg a nem létező hajcsatomat dugnám a lakatba? Esetleg még egyszer átnéznétek a ruhám elég tapadós-e, hogy a nyilvánvalón kívül mást már nem rejthet?-érdeklődöm tőlük ártatlanul továbbra is, bár tudom, hogy ezen megszólalásaim talán sérthetik Luike fülét, de nem érdekel. Eddig sem atyáskodhatott felettem, most pedig az ő épsége is a tét. És nem hagyom, hogy itt haljon meg.

Nem volt elég, hogy a nyelvemre harapjak. Tudtam jól, egy rossz mozdulat, egy meggondolatlan fintor, egy rossz levegővétel.. egy apró rezdülés, és máris borul minden és ennek hála máris menthetetlen lesz ő is és én is ezzel együtt. De kivételesen háttérbe tudtam szorítani az önző énem, hála neki, ez nem ment másokkal, vele viszont a kivételek sorát tettem már meg eddig is. Kezdve azzal, hogy életben hagytam, majd folytatva azzal, hogy ennyi év után még mindig kitartottam mellette, most pedig olyan meredek vállalkozásban mint ez. Ez, amiben könnyen hullhatnak el az emberek, köztük ő is. Na, ezt talán még ha be se ismerném hangosan másoknak, de talán nem élném túl pár könnycsepp hullatása után. Nem volt más, akire támaszkodhatnék, aki elviselne vagy ismerne.  
Mikor meglátom, a torkomban növő csomó olyan naggyá lesz, hogy kis híján megfulladok abban a pár szóban, amit merő gúnnyal és megvetéssel próbálok magamból kierőszakolni. Tudtam, mit várnak el tőlem, és tudtam, hogy tudja ő is, hogy szavaim mögött mi rejtőzik. Ha nem így, akkor sehogy nem tudom megállni, hogy ne tépjem ki a vaskerítést a helyéről, és mutassam ki a fogam fehérét holmi mocskos, büdös farkasoknak, akik azt hiszik, hogy övék a világ.
-Hát tudod, némi vér és smink csodákra képes.-ez így igaz, ám tudom, hogy ezt a mondatot valahogy le tudja úgy is fordítani, hogy nem volt elég a smink, és a diétás életmódom is felrúgtam pusztán azért, hogy ezt a találkozást mindketten túléljük. Mérhetetlenül szörnyű látványt nyújt, és ajkaim úgy kell mozgásra kényszeríteni, hogy a véleményem gúnyos, lenéző módon szűrődjenek ki torkomon, és a hangom meggyőző legyen eléggé.-Kár, pedig már azt hittem, hogy valami olyasmit is láthatok belőled, amit még nem láttam eddig.-mérem végig egyik szemöldököm megemelve, miközben a célzás cseppet sincs ínyemre, még akkor se, ha alapesetben ezeket a kis plusz dolgokat kettőnk között, szívesen fel is emlegettem neki, mint amolyan "örülj neki, hogy vagyok neked pár magányos éjszakára" dolgot.
-Azt látom... és érzem is.-vágok fintort, a szagok valóban zavaróak, de a játékhoz az is kell, hogy erre koncentráljak, ne a megnyúzott, piszoktól mocskos hajára vagy arcára koncentráljak. Nehezemre esik nem kimutatni mindent, de egész jól alakítok eddig.
Kérdésére csak hasonló fintorral reagálok, miközben ujjamon pörgetem a gyűrűm, elnézve a fekete kő tompa csillogását a sötétben. Tudom jól, hogy ő tudja, ez nem csak amolyan lenéző gesztus, de azt is elárulja, hogy mennyire nehezen fogom vissza magam.
-Az üzlettársaid többsége igen jól fogadta a váltást. A jelek szerint mindenki jobban szeret egy elragadó nő társaságában lenni, mintsem egy olyan alakéval, mint te. Tudtam, hogy rossz döntés volt életben hagyni. Csak a baj volt veled.-tudom, hogy minden szavam hallják, és muszáj ennyire megvetően kezelnem, csak azt remélem, hogy szavaimból kihallik, a kimondottak szöges ellentettjét érzem és próbálom elnyomni azt, ami azt mondatná velem, hogy örülök, hogy élsz, és jó lenne, ha ennek az egésznek már vége lenne. Pedig minden még csak most kezdődött el. Közelebb sétálok a cellájához, megállok előtte, ujjaim a rácsra emelem, és húzom végig őket a hűvös fémen, miközben kicsit oldalra billentve fejem, méregetem őt, a figyelő szemeknek hátat fordítva. A szemem egy pillanatra aggodalomtól csillan meg, majd ezzel a lendülettel el is tűnik, és magassarkúmon billegve.-Tulajdonképpen hálás lehetnél érte, hogy kihúztam a segged a teljes csődből.-sziszegem, ajkamon gonosz mosolyom oly könnyedén terül szét, hogy hirtelen magam is meglepem. Ennyi lenne? Elfog az öröm, hogy él, és innentől kezdve már nyugodt vagyok? Nem... ez kizárt. Egyszerűen csak elbillen a mérleg nyelve és a kockázat magasságát tekintve mindent félresöprök végre, s csak az számít, hogy mit akarok elhitetni másokkal. Míg e mellett tudom, hogy mi az igazság, ahogy Luke is tisztában van vele.-Nem is értettem, mit esznek az üzleti morálodon. Ez az ellenségeskedés mindenkivel... Nem, mintha én szent lennék, de elszalasztani egy olyan lehetőséget, mint amit Mr. Lorenzini ajánlhatna... azt hittem, hogy az üzleti partnereid okosan választod meg. A jelek szerint azt inkább tudod, hogy ki legyen a tökéletes ellenséged, aki erősebb, mint te.-mérem végig cseppet sem szép látványt nyújtó alakját, és alsó ajkamba harapok alig láthatóan, a szavak ugyanis szinte marják a puha húst, ahogy a hazugság kifejezetten nehezen tör elő belőlem, nem úgy, mint máskor. A megjátszás nagymestere lehetettem volna most, ha valóban tudtam volna objektívan tekinteni a dolgokra. így viszont csak ide-oda sodródom egy idegen érzelemtengeren, ahol a csónakból sűrűn meregetem ki a vizet, hogy ne süllyedjek el vele idő előtt, és képes legyek még a partig kievezni.

Mikor is beszéltem azzal a puccos nevű ürgével? Két napja? Akkor érdeklődtem, hogy hogy is van Luke. hangom igyekeztem gúnyossá és örömittassá változtatni és éltem a meglepetés erejével, hogy ne túl nagy érdeklődéssel, de két nappal később beállítsak. A tükör előtt nem töltök órákat, de jó pár percbe telik, hogy meg-meg remegő ajkaim biztos mosolyra tudjam húzni és a félelem, kétely minden jelét el tudjam fedni. A siker elérése érdekében halvány rúzst tettem fel telt ajkaimra, ezzel is kevésbé feltűnő jelét annak, hogy a mosolygás rejtett remegést leplez.
A mosoly után a ruha jött, egy zakót vettem fel, a testhez simuló fekete ruhához, amit talán túlzásnak nevezhettünk volna, hisz egy cellához kell mennem nyilván, nem egy bálba vagy egy étterembe. De üzletasszony tökéletes külsejét kellett adnom, amihez most ez passzolt. A magassarkúban tipegéssel nem voltak bajok, de a pánikszerű remegés kezdett minden porcikámra kitérni, ahogy beültem a sofőr mellé a kocsiba. A napszemüveg eltakarta a szemem, de a tájat idegesen fürkésztem, ujjaim ölemben szinte másodpercekként forrtak újra és újra össze, ahogy ropogtatva tördeltem őket, hogy a fájdalom erőt adjon. Mikor éreztem magam így utoljára? A válasz talán az, hogy soha.
Megáll az autó, egyik lábam kiteszem, majd másikat is, lassan, kimérten szállok ki, elérem, hogy a gyomorgörcsömről csak én tudjak, más ne. Biztos léptekkel haladok az ajtóig, majd mikor kinyitják azt, megcsap a jellegzetes "kutyaszag" és akaratlanul is, de olyan fintor suhan át arcomon, amit nyilván más, a szagot kiváltó felismer és úgy mordul fel, hogy tenyerembe kell szorítanom körmeim, nehogy felképeljem a kis korcsot. Morogjon le olyat, akinek a tojáshéj a seggén van még.
-Ezért még kitekerem a nyakad!-sziszegem, amit ő nem hallhat, ellenben Luke a lefelé vezető lépcsőről szűrődő hangom már valószínűleg hallja. Magyot nyelek, és feltolom a szememről a napszemüveget, majd mikor megállok a cella előtt, arcomra erőltetek egy fanyar, gúnyos mosolyt, amin látszik, hogy örülök, hogy nem fest jól, de közben olyan erősen szorítom össze ajkaim, hogy fogaim összecsikordulnak számban.
-Ennyi? Pár zúzódás meg karcolás? Semmi letépett kar, kitépett nyelv...úgy hallottam lép nélkül egész jól elélnek a vámpírok.-mérem végig a meglehetősen nyúzott, beesett arcot, amelynek láttán egész testemben megremegnék, és tényleg az ájulás kezd kerülgetni. Tekintetemből látszik, ha nem reagál, elvérzek már most, az első alkalommal, az első látogatásommal, és oda lesz a jó kis tervének, de vele együtt nekünk is. Gyerünk Luke, mutass valamit, szedd össze az erőd, meg ne halj, mert akkor visszarángatlak a pokolból és kibelezlek!