Nem én vagyok ma a legboldogabb ember az biztos. Ahogy bevágom a kocsajtót, fáradtan futtatom ujjaim orrnyergemre, épp úgy, mint akinek fáj a feje. Nem szívesen megyek a megadott címre és nem örülök, hogy Cohen velem tart. Azért nem mert ha baja lesz, én hoztam a nyakába a szart. A kormánynak döntöm a fejem és fáradtan sóhajtok fel. Akármi is Gordon terve, Mendez egyértelművé tette, hogy nekem szól a dolog, hiszen Mendez mondta is, hogy Franknek nem kellene benne lennie és tudnia a dologról. gordon viszont soha nem nőket vett célba hanem tíz év alatti kislányokat, akik apa nélkül nőttek fel egy keményen dolgozó anyával akitől elvehette őket. Nekem apám egész életemben ott volt, anyám volt az akit elvesztettem, még kis gyermekként. Felnőtt vagyok az eltűnésem pedig túl kockázatos lenne, hiszen én csuktam le a rendőrt aki őt sittre vágta, nem túl tiszta módszereivel. Persze az is lehet amit Cohen felvetett. Talán Gordon már nem is él és Mendez játszik velünk. Akárhogy is, még mindig a kormányon nyugtatom a fejemet amikor Cohen beszáll. Nem vagyok túl beszédes kedvemben, szóval, most én bólintok. Beindítom a motort és már úton is vagyunk. Az út felénél járhatunk mikor egy pirosnál lefékezek és Frankre pillantok. - Hány fegyver van magánál? - tudom, hogy van nála, nem vagyok hülye. El is kell. Ahogy válaszol, ismét csak bólintok. Nem mondom ki de valószínűleg ugyan arra gondolunk; nem fogjuk tudni bevinni magunkkal a fegyvereket. Én viszont nem fogom leadni az összeset és gyanítom, Frank sem. Egy nagyon idióta kezdő menne fegyver nélkül csupán. Mikor megérkezünk, a telefonomért nyúlok. Hívom a társam de semmi. Felsóhajtok és a cipőm oldalába bújtatom a telefont. Egy üzenet lóg a gyárépület ajtaján. Sok sikert. - Hmm. - nyögök fel, mert egészen másra számítottam. Kinyitom az ajtót és fegyveremért meg az elemlámpáért nyúlok mert korom sötét van. Lassan haladok befelé de egyelőre nincs mitől tartani. Aztán ha Frank is beért az ajtózár kattan. Visszafordulok a fénnyel de sehol senki. Remek. Óvatosan lépek előre. Bőröm alá férkőzik a feszültség. Nem tudom hova lépek és meginog alattam a talaj. Egy korlátot kapok el, úgy tűnik még időben. Alattunk semmit nem látni csak lépcsőket. Gondolom a legmagasabb emeleten vagyunk mert felfelé semmit sem látni. Pillantásom idegesen emelem Frankre majd benyitok az előttünk álló ajtón.
Némán ültem mellette, nem szólaltam meg, nem kezdeményeztem beszélgetést. Minek kellett volna? Soha nem voltam túlságosan beszédes, azokkal még kevésbé, akikben nem bíztam. Az pedig erős túlzás lenne, hogy megbízom benne. Teszek rá, hogy a munkáját végezte, mikor elítéltek, nem érdekel. Én is a munkámat végeztem, azért kerültem oda. Ugyanúgy annak a helynek a része, ami elbánt velem, és amiről nem akartam soha többet hallani, csak minél messzebb elkerülni. Sajnálom a lányokat, de ha nem faragnak le valamennyit a büntetésemből, nem segítenék neki. Egyrészt, mert a szerződés nélkül a szabadlábra helyezésemet sérteném meg, másrészt pedig nem vagyok már zsaru, és nem csaptam fel segélyszolgálatnak sem. A kérdését hallva kissé meglepetten pillantok rá. Nem az lep meg, hogy ezt feltételezi, inkább csak az, hogy megkérdezte. Reméltem, hogy nem kell erre a kérdésre válaszolnom. Nem is tettem meg. – Amennyi kell. – válaszoltam egyszerűen, szűkszavúan. Az kéne még, hogy valahogy kijusson ebből az autóból, hogy még fegyver is van nálam. Mennének megint a lakásomra, széttúrnának mindent, a családom dolgait, személyes dolgokat. Ráadásul megtalálnák minden bizonnyal a fegyvergyűjteményemet is. Nem kevés fegyver van nálam, de ezek nem azóta vannak meg, hogy kijöttem a börtönből. Eredményes zsaru voltam, soha nem tudtam fegyver nélkül nyugodtan aludni. Nem szólalok meg, mikor látom, hogy nem tudja elérni a társait. Gondolom nincs térerő. Nem meglepő, ez a hely úgy néz ki, mintha a világ segglyuka lenne. – Felteszem jó helyen vagyunk. – kommentálom a táblát, amin a szöveg van. Játék, megint csak játék. Ezek a játékok a legkevésbé sem hiányoztak. Az ajtózár kattanása meg kéne lepjen, de szinte vártam. Felsóhajtok, majd akkor lepődök meg igazán, mikor meglátom a korlátban kapaszkodó nyomozót. – Óvatosan, ez a hely rohad. – nem csoda, hogy elhagyatott, a jó ég tudja, hogy eddig miért nem bontották le. Bejön ide pár gyerek játszani és könnyen megsérülhetnek, mert életveszélyes lehet ez a hely. Nincs nálam zseblámpa, így nem megyek előre, és a fegyveremet sem veszem elő. Ez csak az első rész, azt mondta a fickó. Aligha van itt olyan, ami közvetlen akarna megölni. Képek. – bökök a fejemmel a földre, mikor belépünk az ajtón. Gondolom a lányokról. Ennyire azért nem hihetik, hogy feledékenyek vagyunk. Beljebb megyek a szobába és a fal melletti asztalon lévő dobozhoz hajolok. Valami kattog benne. Kinyitom, és megint nem tudok meglepődni. – Egy óránk van, míg a levegőbe repül ez a hely. Biztos nem ez az egyetlen. – mondom, ahogy ellépek a doboz mellől. Nem vagyok szakértő, ráadásul látszik, hogy házilag lett elkészítve, az ilyenek instabilak, jobb őket nem piszkálni. – Nézzen körül ezen és az alattuk lévő szinten, hátha talál valamit. Én lejjebb megyek, gyorsabban végzünk így. – annyit még megvárok, hogy bólintson egyet, de már elindulok a lépcső felé. Akármi is van itt, ha megtaláljuk, a bombák akkor is robbanni fognak. Nem tudom, hogy mekkora a hatótávolságuk, de egy ilyen pusztulásban lévő épületet egy erősebb vihar és szétszed, nemhogy néhány bomba.
Benyitok és követem tekintetemmel Frank ujjait, mik a képekre böknek. Lehajolok, hogy alaposabban is szemügyre vegyem őket és én is arra számítok, hogy a lányokról készültek s nem tévedek. A képeken két kisírt szemű kislány, körülöttük plüssök és babák egy valószínűleg tiszta matracon. Gordon mindegyik gyerekkel így tett. Aztán felhúzta a kis szoknyákat és… megcsóválom a fejem. Undorodom a férfitől és ezt azt gondolom, Gordon is és Frank is jól tudja. A bomba hírére elhúzom a számat. Kijutni biztos ki fogunk tudni jutni és élve, különben Mendez nem húzta volna az agyunkat a több címmel. Az már más kérdés, hogy mi van elrejtve az épületben ami nyomként funkcionál a lányok megtalálásában és mi fog odaveszni ha nem vagyunk elég gyorsak. Bólintok Franknek de mielőtt még elmenne, a pisztolytáskám másik felébe nyúlva nyújtok neki oda egy másik zseblámpát. Ha már elválunk akkor legyen mivel kutatni és aztán eltűnök a szeme elől. Halk vagyok és óvatos. Minden lépésemet kétszer kell meggondolnom ami túl sok időt vesz el, ahhoz, hogy így folytassam. A következő ajtó, résnyire nyitva. Nincsenek villódzó fények vagy zajok. Csend van és mocsok büdös. Benyitok és rögtön megtudom miért. Ez pedig Gordon műve és én majdnem elhányom magam, attól amit bent találok. Kifordulok, hogy mély levegőt vegyek majd összeszedem magam és belépek. A gyerekek akiket soha nem találtunk meg. Apró testük összetörten lóg a plafonról, én pedig érzem, hogy végigfolynak a könnyek az arcomon. Arcomba húzva pólómat megyek végig közöttük és muszáj is. Mindegyik gyerekre egy szám van tűzve. Öt test, öt szám. 33, 7, 19, 145, 82. Nincs szükségem arra, hogy lejegyezzem a számokat. Nem nehéz megjegyezni őket. Még átnézem a szobát, alaposan átvizsgálom a helyet, begyűjtöm a számokat egy kis zsákba, mint bizonyíték majd kilépek és hagyom, hogy egy pillanatra néma zokogás törjön fel belőlem majd összeszedem magamat és tovább indulok. Eggyel lejjebbi szintre érek. Az ajtó ugyan nyitva de el van torlaszolva, mert nem bírok bejutni rajta. Egy pillanatra megdermedek amikor zajt hallok. Körbenézek. Franket sehol nem látom és arról sincs fogalmam, hogy amikor a férfi belép az első ajtón amit talál, egy olyan szobába lép, ami tele van rólam készült fényképekkel, egészen onnantól kezdve, hogy ráállítottak Frank ügyére. Képek rólam az utcán, a rendőrségi járműben, az otthonomban, a kihallgatóról amiben Frankkel ülök, Frankról, amint a bíróságon elítélik, róla amint a börtönben ül, rólam, amikor a bátyáimmal ünneplek, Cohen kislányáról, az én unokahúgomról. S még több szám, újabb öt. Én pedig újra és újra próbálkozom, lökök és taszítok az ajtón még végül sikerül benyitnom rajta. A szoba rogyásig van gyerek könyvekkel, a könyveken pedig ismét rohadt számokat találok csupán. 11, 3, 174, 55, 26. Végigvilágítok a szobán. Disney meséktől kezdve, a szörnyes gyermek történetekig mindenféle könyvvel rakták tele a helyet. Megnézem a műár begyűjtött számokat és megragadom az első, hozzám legközelebb álló könyvet és végiglapozom az összes számot de nem találok semmit. Egy újabb és egy újabb könyv. A harmadiknál járok sikerrel. A harmadik oldalon van egy találós kérdés. Megrázom a fejem. Ez így kurva sokáig fog tartani az időnk pedig meglehetősen korlátozott a bombáknak hála. Csupán bízni merek abban, hogy Frank is beér még én bőszen kezdem nyitogatni a könyveket.
Kösz. – mormogom, ahogy elveszem a zseblámpát és elindulok. A fegyverem továbbra sincs a kezemben, felesleges. Főleg úgy, hogy bombák is vannak. Ez egy játék, a játékoknak az a lényege, hogy legyen, aki részt vesz bennük, így hát nem kell attól tartanunk, hogy hirtelen valaki előugrik és lelő minket. Úgy oda a játék két résztvevője. Ha lesz is valami halálos kimenetele ennek, az nem most lesz. Most annyi a lényeg, hogy egy órán belül rájöjjünk mi olyan rohadtul fontos ezen a helyen, mielőtt cseszhetjük. Óvatosan megyek előre, nem akarok úgy járni, mint az előbb a nyomozó. Ez a hely rohad, én pedig ennél jobb halált is eltudok képzelni. Mikor belépek az ajtón, egyből megtorpanásra késztet az, amit látok. Nem az, hogy képek vannak itt. Hanem az, hogy rajtuk vagyok. – Mi a … kezdek bele, de nem fejezem be, bennem marad a mondat vége, ahogy sorra veszem a képeket. Ezek közül jó párat évekkel ezelőtt csináltak. A kihallgatás, a bíróság… ezek nem tegnap voltak. A lányom képénél pedig hirtelen önt el a méreg. Ezt vagy az előtt csinálta Gordon, hogy elkaptam volna, vagy... a kurva anyját, ha figyeltette a lányomat… kinyírom azt a rohadékot! Most ebben a pillanatban nagyon remélem, hogy él, mert én akarom megfojtani. Számok. Mi a szart akarnak ezek jelenteni? Leszedem a képeket és azokkal a kezemben indulok vissza. Mi a franc ez? Ezek évekkel ezelőttiek! Honnan van képe a kihallgatásomról? – kezdtem bele dühösen, ahogy ledobtam elé a képeket és a számokat. A rohadt számok most a legkevésbé sem érdekeltek. Annak a fasznak a lányomról is van képe. A kihallgatásomról pedig nem készült semmilyen felvétel, csak amit a rendőrség felvett. Úgyhogy valaki vagy szivárogtatott, vagy Gordon ellopta azokat. A börtönben nem láttam, mással csináltatta, talán ezzel a gondnokkal. – Az ott a lányom! Az a rohadék követte a lányomat! – pedig ő már rég meghalt, az anyjával együtt. Még azelőtt, hogy elfogtam volna Gordont. Emlékszem, hogy összepofázott valamit róluk, akkor törtem el az állkapcsát. Azután találkoztam Faye-jel. – Könyvek? Átnézzük az összes könyvet? – kérdeztem aztán jóval higgadtabban, de nem túl elégedetten. Rohadt jó. Ez is el fog tartani egy ideig. – Nem kellett volna megkeresnie. – morogtam, ahogy magamhoz vettem egy könyvet és lapozni kezdtem. Ez így most már személyes ügy. Tudni akarom, hogy mi a francért van fotója a lányomról annak a rohadéknak. Egyszer már elkaptam, el fogom még egyszer, de most nem állok majd meg az állánál. Addig nem, amíg beszélni nem fog.
- Ebbe már jóval előttem belerángatta más, ahogy látom. - felelem jóval higgadtabban, mint ex kollégám és még csak fel sem pillantok a könyvek tömkelegéből. Nem akarok érzéketlennek tűnni. El sem tudom képzelni azt a fájdalmat amin ez a férfi átmehetett de jelenleg van két kislány, akik rémülten, egyedül, elveszve ülnek egy húgytól büdös matracon, egy perverz pszichopata karjaiban. Ha csak egy pillanatra is másnak szentelem a figyelmemet, akkor elárulom őket és abba belehalhatnak. - Megkeresték volna, nélkülem is. Mendez arra célzott, hogy külön akartak minket iderángatni. - rántom meg a vállamat és megemelkedve lépek egy halom új könyv közé. A negyedik után rájövök arra, mi alapján kell kutatnunk. - Hableányosat keressen. Sárkányosat. Tündéreset. - vonom össze a szemöldökömet. - Medvéset. - nagyot sóhajtva pillantok rá Cohenre. Tudom, hogy fájdalmat fogok okozni de muszáj a még életben lévő lányokra koncentrálnunk. - S keressen olyat, ami a lánya kedvence volt. - Elfordulok tőle. Minden valamire való rendőr szörnyen viseli ha ilyen ügybe keveredik. Én biztosan. Rosszul vagyok bár lehet ez inkább annak az öt-hat vagy ki a fene tudja mennyi kávénak köszönhető. A reggelem is hányással indult bár kb tegnap óta nem is ettem semmit és nem is nagyon aludtam. A számokra pillantok majd vissza a sárkányos könyvre amit a kezemben tartok. - Nicholas Merryn kedvence volt. - a kisfiúé aki a teste egy nem messzi irodában lóg a falról. Újabb találós kérdés egy oldalon. Az összeset megjelölöm és nyitottan fektetem őket egymásba. Lassan meglesz a hatodik is. A hetedik viszont nem találós kérdés. A hetedik könyv megjelölt lapja egy fotó. Összecsukom a könyvet, mint aki semmit nem talált. Ezt Frank jobb ha nem látja mert az életben nem állítom meg őt. A gyermekének a holtteste a hullaházban. Most már biztosan van egy belső embere Gordonnak. Megcsóválom a fejem és nyúlok a következő könyv után, még azt amit nem akarom, hogy Frank is lásson, csendesen teszem vissza oda ahonnan elemeltem. A nyolcadik darabon Ariel pihen a sziklákon, Ficánka mellette pihen a vízben. Mély levegőt véve nyitom ki az oldalt. Megnézem a találós kérdést. A válasz az idő. Egy másikban a válasz a felhő volt, a harmadikban a hold, egy újabban a vihar. - Abban mi volt? - bökök fejemmel egy mackós könyv felé ami valószínűleg Gordon kedvence lehet, hisz minden gyermek holtteste mellett rohadt plüssmedvék voltak elhelyezve. Épp lépnék arrébb amikor zajt hallok. Tekintetem a folyosóra emelem és halk, lassú, kimért léptekkel indulok meg az ajtó felé. Mély levegőt véve lépek ki a folyosóra. Tekintetem körbejár. Senkit nem látok. Valószínűleg csak egy kóbor macska, nem lennék meglepve. Azért nem árt utána járni. Nem kell félteni. Az elemlámpám remekül működik és a reflexeim is. Legalábbis azt hittem, egészen addig még meg nem éreztem a tűt a nyakamban. Arra már nem emlékszem, hogy puffant-e a testem amikor a földön landoltam.
Vagy arra, hogy ez az egész csak magának szól! – én nem voltam higgadt, és rohadtul nem is akartam az lenni. A lányomról van szó. A lányomról, akit már eltemettem, és most kiderül, hogy az a beteg fasz követte őt. – Én letudtam a dolgomat, elkaptam! – de most nem lesz ilyen szerencsés az a barom, ha a kezeim közé kerül. Nem érdekel, hogy mennyire kifogásolták a módszereimet, eredményes voltam. Nem halt meg újabb gyerek, nem erőszakoltak meg újabb fiatal lányt, csak mert szőke, vagy épp barna a haja. Miért fáj egyes rendőrtiszteknek az, ha egy Gordon féle köcsögnek betörtem az orrát? Nem válaszolok semmit, magamban dühöngök, ahogy elfordítom róla a tekintetemet a könyvek felé. Rohadtul nem akartam ezt az egészet. Ha visszacsinálhatnám, nem lennék most itt. Nem hiányzott ez. Eszembe sem jutott soha az, hogy visszajönnék ide dolgozni. Nem kelletek a halottak, sem a beteg faszok, akik termelték őket. Ha valaki nem dönt úgy, hogy feljebb mászik a hátamon, Gordon még mindig a tetves börtönben rohadna. Nem olyan könyv volt, amit a lányom szeretett. Olyan könyv volt, amit a legjobban szeretett. És amit betéve ismertem, mert folyton abból olvastam fel neki. A kérdése hallatán csak dühösen dobtam félre a könyvet. – Találós kérdés. Nem megyünk így semmire. – morgom, és bár észreveszem, hogy elindul a folyosó felé a nő, nem kérdezem meg, hogy miért, helyette inkább próbálok valami olyat keresni, ami segít, hogy végre legyen valami eredmény is. Akkor kaptam fel a fejemet, mikor hallottam a puffanást. Nem volt erős, tompa, de így is meghallottam, túl a nagy a csend az épületben. Most előhúztam a fegyveremet és úgy közelítettem a hang forrása felé, mikor megláttam a földön fekve a nyomozót. – Picsába! –morogtam, és egyből a pulzusát néztem. Élt. Nem láttam rajta sérülést. Léptek. Felkaptam a fejemet. A lépcsők irányából jött. Lepillantottam a nőre, majd felálltam a fegyverével együtt és a lépcső felé kezdtem futni. Akárki is van itt, kurvára rossz napot fogott ki. A könyvekből nem ment a válaszszerzés, az egyszerűbb út amúgy is mindig jobban ment. Az fegyveremet elrakva, az övével indultam meg lefelé a lépcsőn, tüzelésre készen. Akárki is volt, nem akartam megölni. Legalábbis… nem egyből.
Dühös. Amilyennek akarta. Ezért hergelte és sikerrel járt. Utána lendült. Nyögném, hogy ne menjen, maradjon de képtelen vagyok beszélni. - Ügyes kis trükk ugye? - hajol felém Mendez és megemelve karjaim kezdi el húzni a testem. - Lebénít és elhallgattat de az érzékeket nem tompítja. - hallom a hangján, hogy mennyire elégedett magával. Végighúz a folyosón, el a könyves szobától egy másikba, karjaimat egy láncra köti majd egy karhoz lép és azzal emel meg. Épp csak elérik lábaim a talaj de mit sem számít ha nem tudom őket használni. Fejem előrebukik. Hallom ahogy röhög. Halkan de elég hangosan ahhoz, hogy tudassa, itt van. Nem bajlódik azzal, hogy leragassza a számat. - Megmondtam, hogy ott még nem bántom.
Alig múlhatott tizenöt. Lefékez végre mikor a csatornákba ér. Megfordul és feltartja két kezét, térdre hullik. - Kérem ne bántson! - mondja azonnal – Azt mondta megöli a húgomat ha nem teszem meg amit kér. Azt mondta annyi a dolgom, hogy beadjak a nőnek valamit és elcsaljam magát. Kérem ne bántson! - ismétli megint és lesüti tekintetét. Sírni kezd. Gyerek még aki semmit nem tud arról, mibe keveredett.
Vér gyűlik a számban. A szemem feldagadt, a testem minden porcikája sajog. Érzem, hogy könnyek gördülnek végig az arcomon, ő pedig elégedetten néz végig rajtam. - Lefogadom, hogy akarta. Ez volt a könnyebb út, maga is tudja. - kinyitja a számat és kitörli. Megharapom mire megragadja torkomat. - Rossz kislány. - ciccen fel, elvégre is a szer amit adott nem lehet valami hosszan tartó cucc. Már mozog az állam és néhány ujjam. Az már jó jel. Nem koncentrálhatok másra.
Egész testében reszket. - Azt mondta át kell adnom magának egy üzenetet és ha megtettem elmehetek, a húgommal együtt. - Nyögi a fiú és még mindig potyognak könnyei, kétségbeesetten próbálva kirángatni a zsebéből a cetlit amin csupán néhány sor áll.
Tekintetem a szobában ketyegő bombára fut. Mendez felröhög. - Ja, azok? Ugyan már. Nem fognak azok felrobbanni. Nem is igaziak. - lép oda és kapcsolja le könnyedén. - Persze ettől még jobb lesz sietni. Ki tudja, hogy van-e egy másik, valahol mondjuk alattunk.
"Földszint. A harmadik iroda balra. Kattintsd magadra a bilincset. Semmi trükk, különben soha nem tudod meg, miért vannak fotónk a lányodról." Többesszám de mi a francnak? Gordon egyedül dolgozik és csak bábként lehet mellette.
Ha Frank bent van, engem Mendez utána lök csak be az ajtón és zárja ránk azt. Már tudok mozogni. Lassan és megtörten de megy. Elfordítom tekintetem a férfiről és könnyekben török ki, ahogy nadrágomhoz nyúlok. A bugyim s nadrágom vértől mocskos. Most már én is tudom, milyen elveszteni egy gyereket, még ha soha nem is tarthattam a kezemben.
Csak a rendőri kiképzés miatt nem lövök egyből, ahogy meglátom az alakot. Lábra lőttem volna, aztán mikor láttam, hogy egy gyerek az, egy pillanatra meginogtam. Aztán eltemettem. Nem vagyok rendőr. Ha ennek a gyereknek kell szétlőnöm a lábát, hogy megtudjak valamit, akkor megteszem. Igen, undorító és erkölcstelen dolog, és én pont leszarom. Megölték a lányomat és a feleségemet, eltemettem őket, meggyászoltam őket, most pedig rohadt képekkel szúrják ki a szememet? Nem érdekel, hogy egy gyerek, ha nem kezd el nagyon gyorsan valami olyat is mondani, ami érdekel, megnézheti magát. Nem tud most érdekelni a húga, sem ő. Nem szólalok meg, a zsebére pillantok, ahonnan próbálja kiszedni a cetlit, de megunom a várakozást és egyszerűen csak közelebb lépek és kitépem azt a kezéből, mikor már sikerült megtalálnia a zsebében. Rohadtul nincs időm és türelmem, hogy megvárjam, mire sikerül megtalálnia. Elég csak egyszer végigolvasni, és dühösen hajítom félre a papírcetlit. – Húzzál innen. – intettem neki mérgesen, de nem akart megmozdulni, továbbra is csak a földön térdelt és a padlót bámulta sírva. – Azt mondtam, hogy húzzál innen! – rángattam fel a földről és taszítottam egy nagyot rajta, hogy megadjam neki a kezdő lökést, ami után úgy futott, mintha meg se akarna állni. Picsába. Mérgesen rúgtam bele az egyik mellettem lévő üres dobozba, mielőtt elindultam volna a földszintre. A fegyveremet elteszem, a bilincset is felrakom magamra, majd várok. Rohadtul nem vagyok jó benne, és nem sok kéne, hogy még lebilincselve is darabokra akarjam tépni a fickót, de esélyem sincs. Belöki a nyomozót és már zárja is az ajtót. Hé, mi történt? – léptem hozzá közelebb, majd mikor láttam, hogy véres, felsóhajtottam. – Jöjjön. – alá nyúltam és a falnak döntöttem, hogy kényelmesebb legyen, már amennyire az lehetséges volt most. Nem szóltam hozzá, miután elléptem tőle és megálltam az ajtó előtt. Nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék, és nem is éreztem úgy, hogy kéne. Mit segítene? Most ki kéne innen jutni. Rohadt életbe. – Kibaszott köcsög… morogtam magam elé. Az ő lábát fogom addig lőni, amíg végre valami használhatót nem fog mondani. Aztán, ha végre mondott valamit, előbb teszek róla, hogy ne akarjon mást, csak megdögleni. Addig nem fog, amíg van ép csontja.
Nem akarom, hogy hozzám érjen de már nem tudok. Nincs erőm hozzá. Könnyek folynak végig arcomon, egyik szemem dagadt, másik ép. Fel sem pillantok. Összetörve dőlök a falnak és próbálom csillapítani a zokogást de nem megy. Próbálom lenyelni a könnyeimet de sikertelenül. Megrázom a fejem. Egész testem fájdalomtól gyötör. Mély levegőt veszek. Muszáj félreraknom a fájdalmat. Muszáj beleharapnom felduzzadt ajkamba és megemberelnem magamat. Gyászolni lesz időm. Az én fájdalmam nem okozhatja két kislány halálát. Az engem is végképp megtörne. - Frank. - szólok halkan majd kissé megköszörülve torkomat, bújok ki óvatosan, lassan a dzsekimből, hogy ne legyen útban majd az inget is leveszem, hogy magam köré tekerjem, hogy ne emlékeztessen a vér látványa arra, mit tett velem a férfi. A trikó fehér de vértől mocskos ott, ahol az a féreg elszórakozott a hátamon. Az zavar a legkevésbé. - Frank… - szólok ezúttal hangosabban, amikor felfelé tolom magam és a lábaimra állok. Egész testem reszket. Nem tudom, hogy a fájdalom miatt van-e vagy azért, mert még dolgozik bennem az a szar amit belém nyomtak. - Remélem tudja, hogy mennyire közel van telihold. - órák kérdése, szóval talán ideje mellőzni a színjátékot. - Tudom, hogy mi maga. S most hasznát is vehetnénk. - megragadom a férfi karját pedig másra sem vágyom, mint ellökni a közelemből, minden férfit. Most viszont szükségem van arra, hogy rám figyeljen. - Adjon egy tollat. - bökök fejemmel a kamera felé a bal sarokba, ahonnan kamera figyel minket vagyis valószínűleg hallják is minden szavunkat. Jobb biztosra menni. Amint megkaptam amit kértem, a tenyeremre vések pár szót. „Gordon él. Mendez magát ígérte neki.” Mendez szereti elhitetni az emberrel, hogy gyönge, miközben egy kicseszett oroszlán. Az egész játszma a kezében volt. Gordon csakis azért ment ebbe bele, mert neki ígérte Franket meg a két kislányt. Hogy én hogy jöttem a képbe? Na, arról fogalmam sincs. - Működik ez? Helló, helló.. - a seggfej felröhög. - Áh hello szépségem. Jó fele nézel. - tovább röhög, még kiélvezi a hatalmát, én pedig letörlöm kezemről a feliratot. - Ígértem valamit, igaz Frank? - kérdi mézes mázosan. - S meg is adom a választ. Nem kell mást tennie, mint… hmm, lássuk csak. Mit vehetünk még el a nyomozótól aki miatt sittre került? - Cohenre pillantok. Remek. Lehunyom a tekintetem. - Hol van a két kislány, Mendez? - kérdezem hangosan, acél idegekkel, izmaim feszülten. - Gordon vigyáz rájuk. Frank tudja hol találja őket. Benne volt a könyvben, amit lapozgatott. - mondja unottan. - Na, mi legyen Frank? Ketyeg az óra.
Nem hallom először azt, hogy a nevem szólít. Magamba fordulva dühöngök és próbálok valami értelmes, logikus választ találni arra, hogy miért vannak képeik a lányomról. Sok időbe tellett, mire letudtam magamban zárni a történteket. Nem egyszerű megbékélni a gondolattal, hogy miattad halnak meg azok, akikkel törődsz. Nem is lehet, nekem se sikerült, inkább csak… megszoktam már ezt az érzést, fel sem tűnik, mikor felkelek vele, és ez nem jó így, de nem tudok mit tenni ellene. De tudom jól, hogy nincs mit tenni ellene. Tehetek bármit, nem hozom vissza őket. Megtettem, amit tudtam, hogy túltegyem magamat az egészen. Nem sikerült, de hogy is sikerülhetett volna? – Ha tudja, akkor tudná azt is, hogy veszélyben van. – mordultam fel. Nem tudom, hogy honnan szerzett tudomást erről, de egyáltalán nincs biztonságban. Ha átváltozom, nem tudok magamnak parancsolni, általában olyan helyre megyek ilyenkor, ami kellőképp kihalt, hogy ne árthassak senkinek se. Ez a feltétel a jelen pillanatban nem teljesül. A kérését viszont teljesítettem. Még szerencse, hogy a zsebembe tettem a tollat, mikor megzavart a iratok felett a bárban. Nem meglepő, ha azt mondom, hogy inkább ott lennék, mint itt. Megbántam, hogy belementem ebbe az egészbe, de most itt vagyok, és kezdenem kell ezzel valamit. A tenyerét nézve összevonom a szemöldökömet. Nem hittem volna, hogy Gordonban ennyire mély nyomott hagytam. Elkaptam, keményebben bántam vele a letartóztatásánál, mint a szabályok szerint kellett volna, de a munkám elvégeztem, én ugyanakkora rohadéknak láttam, mint az összes többit, semmivel nem különb, mint a többi beteg fasz, aki kölyköket rabol el és öl meg. Kussolj el. – morogtam dühösen, majd megragadtam a kamerát és a falhoz vágtam, mire az darabokra tört. – Amúgy sem mondott volna semmi hasznosat, csak szórakozik. – vonom meg a vállamat. Meggondolatlan dolog volt, de nem különösebben érdekel. Így, ha akar valamit, kénytelen lesz bejönni. Megbilincselt kézzel is agyon tudom verni. – A hely meg van, ennyi kell. Most pedig… valahogy ki kell jutnunk innen. Letudja ezt szedni rólam? – könnyebb lenne, ha mind a két kezemet tudnám használni. Ha nem képes rá, akkor keresek valamit, amin széttörhetem a bilincset. Szorít az idő. Nem csak a két kislány miatt. Addig akarom verni ezt a két seggfejt, amíg lélegeznek.
Felpillantok. - Tudom. - nagyot nyelve vonom el róla a tekintetem és csak akkor pillantok fel ismét amikor Frank darabokra töri a hangszórót. Meg a kamerát. Megcsóválom a fejem és tincseimbe túrok. Remegek. Nem tudom, hogy a dühtől, a félelemtől vagy a vérveszteségtől de a testem reszket mint a kocsonya. Sápadt vagyok, a tekintetem nem túl tiszta miközben ledobom a dzsekimet. Bólintok. A dzseki gallérja alá nyúlva húzok elő egy kulcsot és oldom ki a bilincset majd megszédülve dőlök neki a falnak. A vérveszteség végre úrrá lesz rajtam. Szédülök, hányingerem van és reszketve kapkodok levegő után. - Sajnálom, hogy belerángattam Frank. - Apámra gondolok. A bátyámra. A férfire akit szeretek. A családra amit elvesztek mert idióta módon bele kellett mennem ebbe a játékba ahelyett, hogy beszóltam volna az őrsre és vártam volna az erősítésre. Nem elég ez még azzal is számolnom kell, hogy magammal rántottam a férfit a mocsokba. A férfit akinek tönkretettem az életét. Akit börtönbe küldtem. A tenyerembe temetem az arcomat. Elvesztem. Túl mocskos, túl véres. Feladom. Ideje pihenni. - Ott. - mutatok hirtelen a szellőző nyílásra. - Menjen. Csak találja meg őket. Mentse meg őket Frank. - nem tudom, hogy ma meghalok-e vagy sem. Azt tudom, hogy innen csak egyikünk fog elmenni. Az idő pedig kegyetlenül sürget. A két kislány élete nem múlhat egyikünkén. Itt az ideje annak, hogy az a patkány Gordon végre felsüljön. A probléma az, hogy nem tudom melyik fontosabb neki. A macska-egér játék amit Frankkel folytat vagy a két kislány. Vajon ez az egész csak elterelés? Mit akar Gordon, megtörni egy már megtört embert? Hatalmat felette? Irányítani? Mert tiszta sor, hogy én képbe sem jöttem Gordonnak. Nem. Ő Franket akarja. Én Mendez játékszere vagyok, jutalom amiért jó fiú volt. Amiért elcsalta Franket. Büdös francba. - Menjen már! - erőltetem fel magam ülő helyzetbe miközben az ajtóra pillantok. - Egy fegyverért hálás lennék. - mosolyodok el erőltetetten és ha Frank átnyújtsa a sajátját, kibiztosítom azt és az ajtóval szembe fordulok. - Most pedig húzzon a francba innen mielőtt magát lövöm le. - pillantok fel komolyan és ennél többet nem tehetek. Nincs erőm hozzá. Ha az a mocsok belép az ajtón lelövöm. Ennyire egyszerű.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 24, 2016 10:41 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
•• alice & Frank ••
Nem vagyok rendőr, nem kell követnem azokat a szabályokat, amiket ő. Mikor az voltam, akkor sem követtem, de volt egy igen egyszerű okom rá: megakartam menteni azokat az embereket, akik veszélybe kerültek. Egy zsaru talán nem törte volna össze a kamerát, én azonban most csak egy dühös fickó vagyok, akire megint ráerőltették a zsaru szerepét, ha nem is teljesen, de részben igen. Nem véletlen, hogy nem kerestem soha a rendőrséget. Ha bajom volt, inkább az újdonsült ügyfélkörömmel oldottam meg, ők elintézték, amit kellett és kész. Semmi adattárba vétel, szabályok és törvények. A rendőrség kibaszott velem, nem fogok hozzájuk rohanni. A szavait hallva felé pillantok. – Azt akarták, hogy belerángasson. – visszagondolva egyszerű a képlet. Akiket elkaptam szabadlábon vannak, Sanders fejében pedig megszületik a gondolat: segítséget kér tőlem, attól, aki egyszer már elkapta ezeket a seggfejeket. A kapitány vonakodva, de beleegyezik az egészbe. Tudja ő is, hogy milyen embereket engedtek el, és tudta jól azt is, hogy miféle szarba kerülök, ha nem alakulnak úgy a dolgok, ahogy elterveztük. A szellőzőre pillantok, majd vissza rá. Mikor aláírtam a papírokat, már volt egy rossz érzésem. A megérzések pedig általában igazat mondanak. Sejtettem, hogy többről van itt szó, mint két kislányról. Gordon okos, pontosan tudta, hogy befognak vonni, és azt is, hogy nem fogok nemet mondani, ha a büntetésem megrövidítéséről, vagy eltörléséről van szó. Elkaptam, megvertem, megaláztam, most biztos visszaakarja ezt adni. – Ez nem róluk szól. – ráztam meg a fejemet. Az a két lány nem áldozatként lebeg Gordon szemei előtt, inkább csak eszközként. Amíg nála vannak, addig tudja, hogy el fogok értük menni. – Az a két lány csak eszköz. Addig nem öli meg őket, amíg el nem megyek értük. – mondtam, ahogy közelebb léptem Sandershez és leguggoltam mellé. – Ezt akarta. Hogy jöjjön el hozzám, mert elvitt két lányt. Az a két lány az egyetlen, amivel sakkban tarthat. Élnek. És élni fognak. – előhúztam a pisztolyomat, majd a fal felé céloztam és kétszer meghúztam a ravaszt. A lövések hangosak voltak, pillanatokkal később pedig egy ”mi a franc?” is hallatszódott Mendeztől. Sanders kezébe nyomtam a pisztolyt és visszaléptem. – Lője le, ha bejön! – biztos voltam, hogy be fog jönni azon az ajtón. Alighanem azt hiszi, hogy épp most lőttem fejbe Sanders-t. Ezt a ”megtiszteltetést” pedig magának akarja. Az ajtó mellé léptem. Bíztam benne, hogy Sanders lőni fog. Megtehettem volna én is, de úgy gondoltam, ő jobban akarja. Ha nem lő, hátulról elkapok Mendezt. Nem fogom itt hagyni Sanders-t. Meghalna. Ha meghal, akkor pedig engem vesznek elő érte. Az a két lány meghalhat, igaza van. De a megérzésem azt súgja, hogy nem fognak. Kockázat. Ez az, amit vállalhatok, mert nem vagyok zsaru.
Még sosem gondolkodtam el azon, hogy elkapjak egy ilyen átkozott lényt, akiktől meg kell szabadítanom a világot, de mindent el kell kezdeni egyszer. Az élet túl rövid és mostantól megint csak öregedem, szóval mindent ki kell élvezni, minden egyes apró örömöt, ami megadatik nekem. Fel is készültem az akcióra, szereztem egy kis verbénát, majd kötelet és olyan infúziót vagy mit, amit a kórházban adnak. Találtam egy üres épületet nem messze a külvárosba. Már csak egy vámpír kellett, nem több csak egy átkozott éjszakai lény, akit kicsit megkínzok és kihallgatok, remélem hamar találok egyet és szerencsémre nem kellett sokat várnom, egy szőke undormány jelent meg. Mögé osontam, hátába vágtam a verbénát, majd a biztonság kedvéért még a nyakát is kitörtem, mindent gyorsan és váratlanul tettem, majd elkezdtem vonszolni az épület felé, ahol bekötöttem neki a verbénás infúziót és vártam, hogy felébredjen.
Nem is tudom, hogy mit kérdezzek tőle először, de amíg még ki van ütve, addig lehúzom az ujjáról a gyűrűt, még fényes nappal van, nem tudna elmenekülni akkor sem, ha kiszabadulna a verbénás kötelekből. John azt tanította, hogy nem érdemes meghallgatni őket, hogy nem érdemes velük beszélni, mert hazudnak, képesek hazudni, miközben több ezer ember életét vették el. Nem tudom, hogy ő mennyi idős lehet vagy hogy egyáltalán mennyi embert ölt meg, de ez most nem is lényeges, az számít, hogy a foglyom és a markomban van az élete. Érdekel, hogy mivel fog előállni, hogy engedjem el. Várok türelmesen -dehogy vagyok türelmes. és amint elkezd nyöszörögni, akkor erősen megrúgom a térdét reménykedve benne, hogy felébred végre és belekezdhetünk. - Ideje felkelni Csipkerózsika.. - mondom neki gúnyosan, majd egy karót veszek a kezembe és elkezdek körülötte körözni, vajon mit fog először mondani? És miért az az átkozott Sedrick jut eszembe erről a Csipkerózsikás dologról? Lassan lejár az ideje, már csak 20 órája lehet vagy nem is tudom, annyira nem érdekel. Most vele kell foglalkoznom, most csak ő számít és élvezni fogom, kifogom élvezni minden egyes percét a kínzásának. Szerintem még nem elég éber, így belevágom hátába a karót és remélem, hogy feljajdul, hogy megajándékoz fájdalmas kiáltásával.. Mert én hallani akarom, hallani ahogyan könyörög és megtör, mert megtöröm és összezúzom! - Megcsúsztam és rossz helyen volt a hátad. - kacagok fel, majd teszek még pár kört körülötte és végül megállok hérom lépéssel előtte, lehajolok, hogy pontosan a szemébe tudjak nézni. Szerintem csak sugárzik rólam, hogy utálom, hogy minden egyes porcikám végezni akar vele most azonnal, de még nem teszem meg, még várok. - Hány embert öltél meg? - kezdésnek csak egy egyszerű kérdést teszek fel neki.
A lehető legnagyobb őrültség volt a részemről, hogy érzelmeim visszakapcsolását követően nem egyenesen haza mentem, hanem inkább New Orleans felé vettem az irányt. A város egyelőre semmi jóval nem kecsegtetett, s már a reményeim is halványodni látszottak. A legrosszabb azonban mégsem ez volt. Minden érzelmem fokozódni kezdett és mázsás súlyként nehezedtek egyre jobban a vállaimra. A gyász, a szomorúság, a bűntudat... mind, egytől-egyik felszínre törtek és kis híján összeroppantottak. Annyira a saját fájdalmaimmal és gondolataimmal voltam elfoglalva, hogy a környezetemre már nem is tudtam figyelmet fordítani, s pontosan ez lett a vesztem. Egy éles szúrás a hátamba, majd kezek a nyakam körül és egy röpke másodperccel később már zuhantam is a földre.
Nem tudtam hol vagyok. Szemeim lassan nyíltak ki, mozdulni pedig nem mertem. Minden egyes szívdobbanásommal egyre jobban és jobban elterjedt a verbéna a szervezetemben. Talán, ha nem ilyen lelki állapotomban kapott volna el, akkor most küzdenék, de így... inkább nem tettem semmit sem. Hangosan felszisszentem, mikor egy jól irányzott rúgással majdnem térdemet törte, szemeim azonnal kinyíltak, de nem láttam az elrablómat. Egy éles, fájdalmas kiáltás tört fel a tüdőmből, mikor ismét egy karó került a hátamba. Úgy éreztem, hogy ezer és egy szálka száguldozik végig a testemben, de próbáltam nyugodt maradni. Lélegzésem ugyan felgyorsult, de azt a fájdalom margójára írtam. Aztán megjelent előttem. Hosszú, fekete haja volt, arca fiatal, ránc nélküli. Olyannyira kicsattant az erőtől és az egészségtől, hogy már magam sem csodálkoztam azon, hogy egyedül ilyen könnyedén el tudott kapni. Bár az igazsághoz az is hozzá tartozott, hogy nem éppen voltam túl nehéz préda a számára. Ám ez jelenleg nem is annyira érdekes. A lényeg, hogy megkötözve ültem a széken, vénámba egyfolytában folyt a verbéna, a szabadulásomért pedig semmit sem tehettem. A sorsom már akkor el volt döntve, mikor elkapott, nem hinném, hogy bármit is változtathatnék rajta. Az életem az ő kezében van, akárhonnan is nézzük ezt az egyenletet. - Kevesebbet, mint gondolod. Bár talán úgysem hiszed el, ha azt mondom, nem mindannyian rohangálunk fejvesztve az utcákon, hogy minél több emberrel végezzünk... - Hangjából sugárzott az utálat irányomba, ám ettől függetlenül nem óhajtottam ugyanígy viselkedni. Egyrészt erőm se túl sok volt hozzá, másrészt pedig függtem tőle, bármennyire is rosszul esett beismernem ezt. Viszont, ha azt hitte, pontos számot tudok mondani az áldozataimat illetően, akkor nem fogok tudni kielégítő választ adni a kérdésére. Valóban nem tudtam, hány embert ölhettem meg, noha azzal tisztában voltam, hogy ártatlanokat tényleg nem bántottam, pláne nem szándékosan. - Miért fogtál el? Mit akarsz tőlem? - Kíváncsiskodtam, bár valódi, őszinte válaszban nem igazán reménykedtem. Hangsúlyom talán nem volt túlságosan kedves, de az energiáim legnagyobb részét arra fordítottam, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról, ami tűzként terjedt szét a testemben, nem pedig arra, milyen formában törnek ki belőlem a mondatok. Próbáltam tartani magam, de a verbéna miatt egyre gyengébbé és gyengébbé váltam, még a szemeimet is nehezemre esett nyitva tartani. Ennek viszont így nem lesz jó vége... Hiszen ha elájulok, akkor már nem tud hasznot húzni belőlem, s nem lesz oka életben hagynia. Ezt pedig nem engedhettem meg... Haza akartam menni, találkozni akartam a barátaimmal és bocsánatot akartam kérni tőlük, amiért önző módon elfutottam. Így hát küzdenem kellett, nem magamért, hanem értük.
Sok dolog történt velem amióta megvettem a lábam New Orleansban, leginkább jó dolgok ha bár egy régi ellenségem is felbukkant, de azt hiszem annak már vége, szó szerinti értelemben is. Nagyot változott az életem, sok minden új dolog jött be amit még fel kell dolgoznom, nem is inkább feldolgozni hanem inkább csak elfogadni. Néha jó is történhet velem ez az ami még nagyon furcsa.. azon gondolkodom éppen ebben vajon hol lesz ebben az egész a csavar? A városban sétáltam, imádom ezt a helyet mindig képes tartogatni valami újat számomra, meg a város hangulata nagyon magával tud ragadni, ahogyan a negyedből kiszűrődnek a trombita hangjai, meg a sok kis fesztivál, és az utcai felvonulások magával ragadóak. Az én lakhelyemen unalmas volt az élet, ott csak néha-néha volt egy kis szórakozási lehetőség, de ez teljesen más, talán azért is tetszik nekem annyira. Egy elhagyatott területre tévedtem ahol nem hallatszottak a város zajai egy kis csönd, nem mondanám most erre volt szükségem, de azért jól esett. Ott sétálgattam a semmiben azt hiszem valami elhagyatott gyártelep volt ahova oda kerültem. Rá néztem az épületre az teljesen elhagyatott volt, a falai kopottak voltak, néhol már omladoztak is, a tető ránézésre eléggé rossz állapotban volt még egy lyuk is volt rajta. Tekintettem az égre emeltem, tiszta volt az ég egy felhő sem volt ott. A csillagok úgy ragyogtak az égen mintha csak ezernyi fényes gombostű lenne oda felszurkálva. Egy hang ütötte meg a fülemet, egy kocsi ajtajának a hangja ahogyan azt valaki becsapta. Nocsak társaságom lenne? Nem láthattak engem, éppen egy beton oszlopnak a takarásában voltam, lépteim halkak voltak, és csöndesek. Szerettem mindig úgy haladni senki ne tudja ott vagyok, oly csöndesen mint a halálnak angyala. Az autóra néztem, kiszállott belőle öt emberke, majd felemelték a csomag tartót és ki vettek onnan valakit. Ezek meg miben sántikálnak? Néztem figyelmesen és hallgattam mit beszélnek, ugye bár vámpír képességeim ennek lehetőséget adtak, mivel igen csak erős a mi hallásuk, olyan messzire el hallunk ahová az emberek nem. Nem vagyok már egy mai minta példány, jól tudom koncentrálni és kiszűrni a más zajokat. Akár milyen csönd is legyen egy vámpír fülében mindig van valami zaj, az éjszakai lények zúgása, a beszakadt tető hangja ahogyan a szél mozgatja a lécet és csapkodja neki a cserépnek. -Ennek Jack biztosan fog örülni, szép lány a vére is biztosan finom lehet, ezért majd biztos kapunk valami ajándékot.- mondta az egyik fickó, nocsak kezd érdekessé válni a dolog, szóval egy vámpír keze van ebben a dologban. Miért is nem lepődöm meg ezen? Amikor a vadászok elénk állnak, hogy mi vagyunk a világon a legnagyobb fertő az ilyen alakok éppen az igazukat bízonyitják. Nem mondom én jobb lennék, mert nem igaz az én listámon is elég hosszú a halál esetek száma, de embereket sosem vontam be ebbe. Egyrészt túlságosan is kockázatos, tudom mennyi mindent képesek megtenni az emberek a hallhatatlanság ajándékának érdekében. Ezt kihasználva kész császárrá lehet kiemelkedni az emberek között, szánalmas. Ennek a levét pedig az a szegény fiatal lány fogja meginni akit éppen most szedtek ki a csomag tartóból. Rossz nézni de azért nem szívesen folynék bele ebbe az ügybe, mármint nem vagyok sem gyáva sem pedig szuperhős, mások segítségére siessek. Meg is fordultam és elindultam az ellenkező irányba. -Nick amivel nincs bajod ne foglalkozz- mondogattam magamnak, ahogyan tettem lábaimat a másik után, azt hiszem ez lesz a legjobb. Mi okom lenne közbe avatkozni? Mert nem egyeznek az elveink? Ennyi erővel akkor a fél világot ki irthatnám de még sem teszem. Ekkor hirtelen megálltak lépteim és eszembe jutott valami, ahogyan néztem előre. -Venus...- suttogtam a szerelmem nevét, ő vajon mit gondolna erről? Ő biztosan oda menne segíteni ennek a lánynak és nem hagyná sorsára őt. De ha oda megyek és megpróbálom megmenteni a lányt akkor végeznek kell a másik öt emberkével meg még ki tudja ki van odabent. Egy az ötért, melyik lenne nagyobb vétek? A sötét koromat magam mögött hagytam és minden vér csepp azt hozza elő amit ontok vagy élet amit elveszek. Távol akarom tartani magam ettől nem akarok újra a régi lenni. Eszembe jutottak a szavaim, hogy talán majd egy napon meg tudom bocsájtani magamnak azokat a dolgokat amiket tettem, amikor ki voltak kapcsolva az érzelmeim. Ideje lenne törleszteni? Megfordultam, ebben a helyzetben még eléggé bizonytalan voltam, nem tudtam jót vagy éppen rosszat cselekeszem. Megpróbálom az egészet úgy végig vinni senkit ne kelljen megölnöm, ha jól el verem őket abba még nem fognak bele halni. -Miért kerülök én mindig ilyen helyzetekben?- kérdezgettem magamtól, de szinte suttogás volt az egész, senki nem hallhatta ezt meg. Ekkora már a fickók bevitték a lányt az elhagyatott gyárba, nem szerettem volna rájuk rontani, nem tudhatom mi vár ott rám. Az is lehet a lány nem ártatlan és egy olyan ember életét mentem meg aki éppen rá szolgált a halálra. Felmásztam a tetőre, mind ezt nagyon halkan még egy pisszenést sem lehetett hallani, majd benéztem az ott tátongó lyukon át, mi történik oda lent. A lányt éppen egy székhez próbálták kötözni ha jól hallom akkor nem hagyja magát, szóval még akkor életben van. Öt fickó van meg még egy aki egy széken ül és nézi mind ezt, lába felkulcsolva a térdére, kezével pedig a fejét támasztja, mint aki egy öröm teli jelentett lát.
Kezdőlap
|| 
| 
