A hozzászólást Curtis Alcwyn Straug összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 02, 2015 6:52 am-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Ápr. 21, 2015 8:19 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Az életben csak egy dolgot nem szeretek. Azt, hogy egyszerre két férfibe szerelmes lenni. Illetve, ez már csak a múlté. Amikor felfigyeltem Klaus Mikaelsonra, valami megragadott benne, de végül beláttam magamnak, hogy én nem egy hibridre vágyom, akit a fél világ utál. Klaus soha nem figyelt fel rám, és mivel jó emberismerő vagyok, ezért jobbnak láttam, ha ejtem is ezt az ügyet. A legszörnyűbb dolog az a viszonzatlan szerelem. E mellett pedig észrevettem, hogy egy férfi még is felfigyel rám, és ez nem más, mint Marcel. Amikor megláttam először a bárban, első tekintetre már tudtuk, hogy van bennünk valami közös, még ha nem is ismerjük egymást. Az elmúlt pár napban ébredtem rá, hogy nekem ő rá van szükségem, és nem Klausra, akit nem érdekel semmi sem. És, hogy őszintén fogalmazzak… nem fogom Klaust semmiben sem támogatni. Miért is tenném? Az önző lépései csak az ő előnyeit szolgálják, én pedig nem vagyok hajlandó az ő fajtáját óvni, és védeni. Bármit kiteregetek, és nem érdekel, hogy ennek mik lesznek a következményei. Nekem az a fontos, hogy Marcellt biztonságban tudjam, még akkor is, hogy ha minden csillapodni látszik. Normális, emberi életet akarok élni, és akarok egy családot is. Saját gyermeket, akit a saját akaratom szerint nevelhetek. Ember vagyok, és nem természetfeletti, akinek ezekben a dolgokban részt kell vennie, hiszen nem szeretnék. Egyedül csak Marcel miatt aggódok, aki mindig nyakig a rosszban van. Szeretném őt megvédeni, hiszen ha egyszer gyermeket akarok… azt szeretném, ha az a gyermek tőle lenne. Az ő gyermekét akarom hordani a szívem alatt. Miközben kihordom az italokat, egy fess fiatalemberhez lépek, egy tollal, és papírral a kezemben. Szavain szerényen elmosolyodtam, majd ajkaimat szóra bírtam, magam előtt tartva a kis papírost, fölötte pedig a tollat. - Sok féle vodka van. – Állapítom meg szelíd hangnemben, mivel arra utalok, hogy tulajdonképpen konkrét rendelést szeretnék kapni. Nem azért, mert gonosz pincér, és pultos vagyok, hanem mert a vendégeknek a legjobbat szeretném adni, hiszen amit saját ínyemre hozok, nem biztos, hogy ízleni fog az nekik. A nevemet említette, mitől eleinte meg is ijedtem, hogy honnan tudja. Tekintetem rémületbe szökött át, de aztán mellkasomra tekintettem, és magamon láttam a névjegykártyámat. Elmosolyodom aztán, majd csak bólintok mosolyogva. - Parancsára. – Mosolygok rá, hiszen egy eladónak az a legfontosabb, hogy ha a vendég látja rajta, hogy jókedvű, vidám, élettel teli. Kinek volna kedve egy olyan bárba belépnie, ahol a pultos sírja ki magát a vendégnek, és nem a vendég a pultosnak? És ez a mosoly mind-mind csak álca. Monotonnak érzem az életemet, és megőrjít a tudat, hogy léteznek természetfelettiek. Ráadásul pont egy természetfelettit szeretek, akitől még gyereket is akarok.
- Valami jó... oroszt. Az igazi vodkát, tudod - vigyorodtam el némi szemtelenséggel a hangomban, majd rákacsintottam. El sem hiszem, hogy ez a lány ennyire kis kedves és barátságos. Na nem azért, első ránézésre pont ilyennek tűnik, de amikor egész nap olyanok mellett kell dolgozni, akikről nem biztos, hogy mindig túl józanok, mondjuk ki, részegek, hát... lehet, én már minden második patkányt disznóvá változtattam volna. Van egy bökkenő viszont. Ő ember. Nem teheti meg. Azonban mint Marcel... öhm... jó barátja, bármit megtehetne itt. Furcsa, hogy nem él vele. Én bizonyára rögtön ugranék a lehetőségre. Mintha némi félelmet, legalábbis ijedtséget véltem volna felfedezni a tekintetében, mikor kiejtettem a nevét. Érdekes reakció, bizonyára azt gondolta, hogy telepatikus képességek által megsúgta valaki a nevét, vagy ami rosszabb, hogy okkal jöttem ide, az ő bárjába, és az az ok nem az, hogy bedobjak egy kis vodkát. Elég gyorsan kapcsolt végül, hogy csak a névtábláját fedeztem fel - látszólag -, majd felvette a rendelésemet. Az egész elég gyorsan történt, bár tény, hogy ezt az egészet nem volt időm megrendezni előre. Sajnos nincs tehetségem ahhoz, hogy nagyot robbanjon a tervem, hiszen nem vagyok egy színpadra született, hatásvadász kis senkiházi. Olyan, mint egyesek ebben a városban... én elvagyok a háttékrben, erre nem volt panaszom soha, bár sosem adtam át másnak a dicsőséget, ha végül siker koronázta az elképzeléseimet. Na jó, ha nem csak siker jött, akkor is beismertem, hogy én vagyok az értelmi szerző. Ilyen volt Oliver feltámasztása is, aki hálából azzal akarta kezdeni, hogy kinyúvaszt. Kedves tőle, mint mindig. Előtte sem ismertem, és azóta sem szeretnék vele közös ügyletet. - Hé, jól érzed magad? - kérdeztem aztán, bizonyos idő elteltével, és próbáltam nem éreztetni vele semmit. Leginkább próbáltam elrejteni a valódi énemet, azt, aki szíve szerint alaposan összekócolta volna a szőke haját, de nem abban az értelemben, ahogyan más férfiak tennék. - Csak nem sok a tapló vendéged? - fűztem aztán még hozzá érdeklődve. Valahogy be kell melegítenem, hisz nem kezdhetem azzal, hogy kivallatom, mit tud Klausról, a gyerekéről és erről az egész históriáról.
Miért érzem úgy, hogy ez az ember is csak az ősökről akar velem csevegni? Bármit is kérdezne róluk, én nem állok jót magamért. Nem azért, mert védem az ősöket, nem arról szó sincs. Legalábbis Klaust nem védem, mert legszívesebben őt a pokol mélyére küldeném. Megérdemli, hogy szenvedjen, és az élet elvegyen tőle mindent, ami fontos neki. Ha Klaussal kapcsán akarna kérdezgetni, én nagyon szívesen kiteregetem az őshibrid szennyeseit. De nem is biztos, hogy erről akar beszélni. Nem tudom miért, de rögeszméim lettek az ősök, és egyfolytában ezen stresszelek. A férfi rendelését nem írtam fel, mert egy erős orosz vodkát én is megtudok jegyezni. Amíg a pulthoz mentem tölteni egy kis pohárba, időközben egyre inkább csak émelyegtem. Egyre inkább nyomasztó ez a munka, 24 órában 24 órát oda-vissza ingázni, plusz még a vendégek butaságait elhallgatva. Az ismeretlen vendégre mosolygok, majd felé viszem a vodkát, amit rendelt. A lehető legfinomabbat adtam nekik, amit többségében a férfiak nagyon szeretnek. Szeretném a vendégeket a legfinomabb itallal kínálni. - Persze, jól vagyok, köszönöm az aggódását. – figyelek rá egy barátságos mosoly keretében. Időközben a többi vendéget is kiszolgálom. Most még jobb a helyzetem, hiszen nincsenek itt vagy kétszázan. Az a legszebb, amikor hajnalban felkelek, bemegyek a munkahelyemre, még fel kell takarítanom a vendégek mocskait, aztán kinyitok, és kapásból jönnek vagy ezren. Aztán éjjel megint takaríthatok. Mire hazamennék, addigra már fordulhatok vissza dolgozni menni. Nem mellesleg, megtörtént párszor már ez a szituáció, és eléggé idegfeszítő tud lenni. Valaki csinálja ezt utánam, és garantálom, hogy egyetlen egy rokona sem marad életben. Egy sem. Amikor újra elmegyek a férfi mellett, hirtelen újabb kérdés hárul felém. - Hát… - rázom meg a fejemet vigyorogva. – beesik néhány aranyos vendég. – nézek rá, ezzel utalgatva, hogy köztük van ő is. – De beesnek olyanok is, akik szó szerint beesnek. – mosolygok jókedvűen.
Mindenki tudja, hogy a reggel mivel kezdődik jól. Egy finom, forró kávézói őrölt kávéval. Képes voltam azért reggel felkelni, hogy lemenjek egy pohár kávéért. Nos, igen, képes voltam rá. Különben is szeretek kint lenni, a természetben, az emberek közt lenni. Szeretem az embereket, noha sokszor nem találom meg magamat önmagukban. Nehezen értek velük szót, de nem baj, elvégre én jól megvagyok egyedül is ebben a világban. Már egy ideje sorban állok, és beugrott egy jelenet még kiskoromból. A sorok mindig is felzaklattak, hiszen oda köt mindenféle bánat. Amikor kivégzésre akartak vinni.. egyszerűen nem tudom megemészteni azt, ami történt, még így ennyi évszázad után sem. Pszichológus létemre sem. Saját magamat soha nem fogom megérteni, még akkor sem, ha a szakmámat már jó pár évszázada tanulmányozom, és csinálom. Én csak másokat értek meg, és szeretek az emberekkel törődni. Szeretném, ha túltennék magukat a múlton, és a jövőjüket tervezzék, ne a múltbéli dolgokban éljenek. Sokak soha nem fogják megtudni azt, hogy mi az a nyugalom. De én azért vagyok ebben a munkában, hogy segítsem őket túllépni a bánaton. Még, ha nem is sikerül a célomat elérnem, az embereknek akkor is itt vagyok, hogy valakinek elmondják a gondjukat. Voltaképpen ingyen dolgozom, hiszen engem úgy rendelnek ki ő hozzájuk. Az utat a friss eső mosta már hajnal óta, csak úgy szakad az eső. Fejem felett a fekete esernyő, s az öltönyöm nyakkendőjét igazgatom, amikor belépek a kávézóba. Az esernyőmet összehúzom egy könnyed mozdulattal, majdan végét a földnek érintem, és a pulthoz sétálva rendelem meg a kávémat. Egy mosoly keretében helyet foglalok az egyik üres asztalnál, pont az ablak mellett. Azt is az esővíz mosta, s a kinti világot figyeltem, ahogyan egyik karommal könyököltem, és államat tartottam tenyeremmel. A finom eső illata is beköszöntött, miután betértem ide, s főleg most, ahogy nyitva van az ablak. Szeretem az eső illatát, az megnyugtat. Főleg a suhogó hangja, ahogyan lecsapódnak a cseppek. A kávézóban nem volt túl sok ember, néhányan ültek a pultnál. Azok közösen beszélgettek, látszott az arcukon az öröm, hogy mennyire élvezik egymás társaságát. Szeretném, ha az összes ember ilyen boldog lenne, akik támogatják egymást. Az egyik asztalnál egy igen elegáns nő ült, aki a kis kütyüjén írogatott. Pár pillanatig figyeltem, majd tovább néztem ki az ablakon. A kinti világ olyan nyugodt volt, olyan üres, és hideg. Bent a kávézóban pedig sárga árnyalatok úsztak a lámpák miatt, s a meleg is csak úgy dőlt a radiátorokból. Finom idő volt pont. Végül egy kedves kis pincérnő tálcán hozza ki a rendelt italom, majdan egy fejbiccentéssel megköszönöm, persze egy mosoly keretében is. A tálcát lerakja, majdan lassú, kecses léptekkel távozóra fogja a dolgot. Halkan sóhajtok, majdan a kis valamiket nézem, amelyek a kávé mellett voltak. Az egyik cukor volt, a másik pedig fahéj. Végül mindegyiket felbontva beleszórom, majdan belekóstolok. Végül lerakom magam elé a korty után, ahogyan két tenyerem közé fogom, majd tovább bámulom a kinti, kék világot.
Nem szerettem elhagyni a megszokott terepemet. De az utóbbi időszakban akaratlanul is rákényszerültem az ilyesmire, tekintve, hogy... már Mystic Fallsba átkerülni sem volt olyan könnyed történet. Az ilyesmi azt hiszem, mindenkit megvisel kissé érzelmileg... már akinek vannak gyökerei. Én azokat már réges régen elhagytam... a családom annak idején Franciaországból indult, és én is ott születtem meg. Amerika az ígéret földje volt anyának, de elég hamar rájött, hogy itt sincsen kolbászból a kerítés. Vagy... hogy is mondják. Szóval sosem állt távol tőlem az, hogy fogjam magam, és máshová menjek. Ez csak egy konferencia volt, szóval szerencsére nem kellett egész laboratóriumi aktákat áttologatni ide és oda... és Ebonyt sem kellett zaklatnom azzal, hogy pattanjon ő is kocsiba, és jöjjön utánam. Vagy velem. Egyre megy. Volt egy olyan érzésem, hogy neki amúgy is megvan a maga baja az utóbbi időben, legalábbis a viselkedése valamelyest változott. És... nem volt bennem elég erő ahhoz, hogy kifaggassam, mindez miért is történt. Tompult bennem valami, valamiért kezdtem elveszíteni az empátiámat... talán pontosan azért, mert napról napra éhesebb vagyok, és már végképpen nem tud kielégíteni az állatvér. A kórházban is próbálkoztam... megesküdnék bárkinek arra, hogy megpróbáltam. De nem ment. Előbb hánytam volna ki mindazt, amit megittam volna, mintsem hogy csillapítson bennem bármit. Megremegtem, mikor egy villám becsapott valahová a közelbe. Nem voltam félős kislány, de az utóbbi időben mindenre érzékenyebben reagáltam, ezt pedig egyenesen összefűztem olyasmivel, amihez vlaószínűleg amúgy nincsen köze. Tudjam le holnap délelőtt ezt az egész konferenciát, azt követően pedig... szeretnék visszatérni a lakásunkba. Az ágyamba, a párnáim közé. Ha szerencsenapom lesz, Mark még nem veszi úgy ki ezt az egész távollétet, hogy ezek szerint ő mehet. Valószínűleg jobban jártam volna, ha azt mondom, hogy jöjjön velem, elvégre mégis valamennyire jobban bírok az éhségemmel, ha a közelemben van, de nem akartam tőle ekkora szívességet kérni. Belekortyoltam a kávémba, miközben le sem vettem a szemeimet a laptopom kijelzőjéről. Amint kikerült a kezemből a bögre, ismét úgy kezdtem gépelni, mintha versenyre neveztem volna vele, és közben a lélegzetemet is visszafojtottam, ahogyan újra és újra elolvastam a soraimat. Le kell beszélnem őket a lábukról... bár ha azokból indulok ki, akiket Mystic Fallsban kaptunk, hát semmi esély akkor sem, ha egy Nobel díjas beszédet írok meg. Ez pedig voltaképpen újra és újra csalódásokkal telivé varázsolta az elképzelésemet, mely szerint lehet siker abból, amit Ebony és én megálmodtunk. Az egész annyira nevetségesen egyszerűen tűnik... hiszen csak pár engedély, nem? És féltem, hogy ha elszabadul bennem az a fenevad, hát... nem fogja érdekelni semmilyen engedély. Kísértésbe fog esni, hogy mindezt rábólintás nélkül vigye véghez. - Ne-ne-ne-neee! - bukott ki belőlem hirtelen, amikor észleltem, hogy a lemerülés első fázisába lépett a szerkentyűm, és amint a mentés gombot kezdtem nyomkolászni, az egész megfagyott. A tekintetem úgy kezdett ugrálni a környéken, mintha vadászkopó lennék és éppen szimatot fogtam volna... de persze, miért is lenne szerencsém egy átkozott konnektorral? Már hozzászokhattam volna, hogy maximum internetes kávézókban lelek fel ilyesmiket, de én hülye, miért nem töltöttem fel éjjel... Végül mégis megakadt a pillantásom egynél, és úgy pattantam át ahhoz az asztalhoz, mintha szabad lett volna. Pedig nem, ült ott egy fiatal férfi, éppen a kávéját ízlelgette, mikor tornádóként besodródtam, és az egész hóbelebancomat levágtam elé, majdnem kiborítva a meleg nedűjét, csak hogy minél előbb konnektorba juttassam a töltőt. - Basszus - lélegeztem fel kicsit megkönnyebbülten, látva, hogy a gép lassan kezd ismét erőre kapni, és eltűnt a fagyás. A megkönnyebbült sóhaj után voltam csak képes felemelni a fejem, és rögtön bele is haraptam a szám szélébe, mikor a velem szemben ülő férfira néztem. - Sajnálom. Öhm... nem akartam megzavarni semmiben, csak egyedül itt van... izé - böktem a fejemmel a konnektor irányába. Hát, már egyenesen kitüntetéseket gyűjthetnék, hányszor szívtam már meg ilyen előnytelen első helyzetekkel.
Egy pillanatra lehunyom szempárom. Csak egy pillanatra. Így jobban el tudok merülni a friss eső zuhogásában. Olyan jó hallgatni, sokkal jobban felfrissíti az embert, jobban, mint ez a kávé itt a kezemben. S, az illata az, amelyet jó sokáig tudnék szagolgatni. Sokakat meg sem érinti a természet szépe, noha engem sok minden megfog. A rét illata, amely a virágoktól illatozik, a frissen lenyírt fű illatozása, mindezek dolgok szépek az életben, csak meg kell találni mindenben a jót. Tudom, hogy sok embernek ez nem megy, de én segíteni szeretnék nekik meg találni azt, mi őket boldoggá tenné. Noha... nem mindig vagyok ilyen véleménnyel az emberekről. Megvan a maga jó oldaluk, de ugyanakkor többnyire a rossz oldalukat kecsegtetik másoknak. És ez nagyon nem szép dolog. Mindazonáltal, nem csak az emberekkel van gond, halandókkal, hanem ugyanakkor a természetfelettiek is épp oly’ hibásak. Noha, hiába vagyok pszichológus, még nem azt jelenti, hogy mindent meg tudok oldani azzal, hogy az emberek fejét hülyeséggel tömöm. Valójában igen is, az élet nehéz, ezt meg kell mindenkinek jegyezni. S főleg azt, hogy ne várj semmilyen megváltást másoktól. Ámde, erősnek kell lennünk, még akkor is, ha sokszor körbeállnak téged utálva s röhögve. Eme gondolatok után szempárom kinyitom, hallásomat élesítem, s szembesülök a valósággal. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat, majdan belekortyolok a kihűlt italomba. Kellett nekem ennyit elmélkednem, álmodoznom, s nesze, ezért a kávém is kihűlt. Minden jónak meg van a maga rossz oldala, s ugyanakkor minden rossznak a jó oldala egyaránt. Álmosan sóhajtok halkan, ahogyan tenyeremet ajkaim elé teszem, majdan kissé megdörzsölöm egyik szemem, és lebiccentve fejem, újra lehunyom mélybarna szemeimet. Nos, igen, az átka annak, amikor valaki korán kel fel. Ráadásul éjjel is papírmunkákat írtam. Lassan már azt sem tudom, hogy merre áll a fejem. Füleimet még mindig hegyeztem, mint egy ravasz rókakoma. Hallom, hogy valaki nagyon kétségbe van esve. Fejem felemelem újra, majdan a hang irányába nézek, miközben szemeimet is kinyitom az álmosságból. Az a nő esett kétségbe, aki szorgosan nyomkodta a számítógépét, és úgy észlelem, feltehetően lemerülhetett neki a szerkentyűje. Nem igazán értek ezekhez a mai dolgokhoz, én jobbára inkább az írógép hívője vagyok. Figyelemmel kísérem, miközben megemeli a szerkentyűt, s felém rohan, ahogyan megpillant mellettem valamit az asztalnál. Arra fele nézve ez után látom, hogy pont ott nálam volt egy szabad konnektor. Mivel látom, hogy eléggé sebesen rohan felém, óvatosan elhúzódom, miközben a poharat is arrább tolom, pont úgy, hogy számításaim szerint le tudjon ülni a számítógépével együtt. Halvány mosoly húzódik ajkaimra, amikor megpillantom kedves arcát, ami pont olyan rémületbe burkolózott, mintha a világvége tört volna ki odakint. Pedig csak a kis gépével történt valami gond, noha amikor a töltőt csatlakoztatta a megadott helyre, azonnal eltűnt mindez az arcáról. Ajkai szétnyílnak, beszédre, magyarázatra fogva önmagát, s no lám, nem tévedtem. Mélybarna szemeimmel nézem, ahogyan magyarázza a dolgot, noha az a mosoly még mindig nem vált köddé arcomról. - Ne aggódjon, kérem. – Állok végül fel a helyemről, miközben megigazítom nyakkendőm, majdan kezemet nyújtom, hogy kezet foghassak vele. – Hadd mutatkozzak be. – kezdek bele érthető, határozott hangnemben a mondandómba – A nevem Anubis Andre. – Nyújtom a kezemet, s bízom benne, hogy ezt kölcsönözni fogja. Megeshet, hogy korántsem fogja érdekelni az, hogy engem hogy hívnak, de tudni illik rólam, szeretem a tiszteletet, és ezt szeretném nyújtani mindenki számára. Mindig is fontos volt számomra az, hogy mások tisztelve legyenek, felőlem ez a nő lehet vámpír, ember, boszorkány, vadász, vérfarkas, meg mindenféle zöldfülű lény, akkor is megnyújtom az én magamfajta tiszteletemet. Nem szeretném, ha azt gondolná rólam, hogy egy tiszteletlen emberfajzat lennék. - Nyugodtan itt maradhat. Hiszen látom.. – nézek körbe óvatosan egy pillanatra. – véletlen egybeesésként csak ennél az asztalnál van konnektor. – vetek rá egy újabb mosolyt a lány felé pillantva.
Eléggé megfeledkeztem arról, hogy mi is a jómodor. Nem kellett pedig bemutatni, hiszen anyám részéről ha szeretetben nem is, de szorgos, ellentmondásokat nem tűrő tanításban részesültem, így ha most látna, valószínűleg lefordulna a székéről. Nem mintha érdekelne a véleménye, tizenhat éves koromra megtanultam, hogy még csak azért sem fog soha egyetérteni velem, s az én érdekeim pontos ellenkezőjét fogja szem előtt tartani. Meglehetősen érdekes mentalitás egy anyától, bár talán pontosan emiatt szerettem volna mindig is annyira anya lenni én magam is... bebizonyítani, hogy egy gyereket lehet szeretni igazán, tiszta szívből is. Úgy, ahogyan ő nem tette meg, csak a bátyámmal. Mintha ő egy aranyvérű szent lett volna, én pedig... csak egy folt a családi palettán. Körülbelül egy égetnivaló folt, mert az én vérem sárral keveredett, ha az ő szavait akartam idézni. Hát igen, mélyen katolikus volt, mintha csak egy regényből pattant volna ki ő is, és a beteges életének minden mozzanata is. Nem akartam rá gondolni, mégis annyira itt élt a szemem előtt az, ahogyan rám nézett. Sosem szeretettel, mindig valami mással... és mikor azt hittem, végre büszke lesz rám, hát ismét csak csalódást okozott a viselkedésével. A férfi felállt, és fél szemmel láttam, ahogyan megigazítja a nyakkendőjét. Teljesen béna vagyok, még most sem figyeltem rá teljesen. Hát, ez aztán már tényleg modortalanság tőlem, éreztem, hogy paprikavörössé válik a fejem. - Én is... öhm... üdvözlöm. Anubis - ismételtem a nevét, miközben hirtelen kapkodva megemeltem a kezem, és megérintettem az övét, amelyet felém nyújtott. Az iménti kávéja tarthatta melegen a tenyerét, és egy bátortalan, de annál zavartabb mosoly jelent meg a szám körül. - Chantele - böktem ki a nevemet én is hirtelen. Jó, bevallom, egy pillanatra szemügyre vettem az alakját, mint ahogyan a férfiak is mindig megnézik a nőket, de az ő aranyszabályuk, hogy semmit a kéznek, és mindent a szemnek. Hát, ez érvényes lehet egy nőre is, nem? - Köszönöm, hogy nem küld el. Ritkán vagyok ilyen tornádószerű, de most... két napja dolgozom ezen az anyagon, és ha elveszik, akkor azt hiszem, a kinyomtatott üres lapokból font kötéllel keresnék helyet magamnak ott - néztem a fejünk fölött lévő gerendára, majd ismét nagyot nyeltem. Igen, sokat beszélek. És körülbelül összefüggéstelenül. De az agytekervényeim már megint túlontúl dolgoztak, ismét előbb jártam, mint a szám, és emiatt egy csomó összevisszaságot tudtam fecsegni. - Emiatt... vendégem arra a kávéra - vettem ezúttal szemügyre a poharát, és kicsit bátrabb mosolyra húzódtak ajkaim. - Sajnálom, csak annyira fiatal, és nehezemre esik nem tegezni. Szabad? - kérdeztem. Igen, lehet, hogy én amúgy már egy öreg csoroszlya vagyok, de alig nézek ki huszonötnek, ő pedig még majdnem annyinak sem.
Egész csinos nővel van dolgom. Nem szeretném, ha az iméntiek miatt rosszul érezné magát, hiszen nem történt semmiféle probléma. Ámbár lehet, hogy én is ily módon viselkednék, ha netán berondítanék más asztalához. Engem nem zavar, hogy idejött. Ha úgy nézzük, akkor legalább akadt egy partnerem, akivel el tudok beszélgetni. Jobb is, hiszen az ember amikor egyedül van, a lehető legmagányosabbnak érzi magát, még akkor is, amikor ülnek körötte azért néhányan. Számomra a magány nem újdonság, elvégre világ életemben egyedül voltam. Kapcsolatot egyáltalán nem szeretnék kialakítani. Annyira ostoba nem vagyok, hogy egy nő dirigáljon nekem a nap minden egyes órájában és pillanatában. Nem vágyom kapcsolatra. Emberhez kötődni? Ugyan már... van elég gondom így is. Találkoztam minden feltehető problémával, együtt kell éreznem az emberekkel, átérezni mindazt, amit ők. Sokszor közel állok ahhoz, hogy én magam is olyanná váljak, mint ők maguk. Az érzelmek egy idő után összemosódnak, míg végül egy nagy feketelyukká válik, ami magába szippant, s annak örök rabjává válsz. Az érzelmek buta dolgok, ettől eltekintve pedig én akkor is nagyon szívesen segítek másokon. Megéltem egyet, s mást, ezért is tág körűek a tanácsaim, bármilyen témában otthon vagyok. Ez a munkám, ez a szakmám, és ezt szeretettel is folytatom. - Kérem... – Rázom meg gyengéden a fejem, amikor végül ő is viszonozza a bemutatkozást. A kézrázás után végül helyet foglalok kényelmesen, s az ő arcát kezdem el pásztázni, minden egyes szavát figyelemmel követve. - Nos, igazán szép neve van, Chantele. – Ejtem ki finoman csengve a szép nevét egy halvány mosoly keretében. Halk nevetés hagyja el ajkaimat, amikor aligha beszél összefüggéstelenül. Látom, hogy zavarba van jőve, de nem baj, hiszen a nők többsége általában ilyen formát produkálnak, amikor úgy érzik, valami szégyellnivalót tettek. De ez korántsem az, én csak örülök, hogy akadt egy társaságom. Ezek után pedig tényleg felkeltette a figyelmemet és az érdeklődésemet maga után, hiszen érdekesnek bizonyul. Viszont, amikor a kezét megérintettem, nem éreztem, hogy emberrel van dolgom. Több erőt éreztem a kelleténél, ami nyilván nem halandó testre utal. Ezzel nincs gondom, elvégre én minden fajt nagyon szívesen fogadok. Legyen ő is bárki, nem tűnik vérengző vadállatnak. Szerény báránykának tűnik. - Nyugodtan tegezzen csak. – Bólintok rá, s ezzel beleegyeztem abba, amit kért. Én továbbra is tegezni fogom, ameddig ő nem igényli azt, amit most ő kért tőlem. Én nem vagyok az a fajta férfi, aki a nőket lesemmizi. Én nagyon becsülöm őket, és egyáltalán nem az jár a fejemben, hogy hogyan, és miként fektessem meg őket. Ugyan már, én nem az a típus vagyok, annál én sokkalta többre tartom magam. Én tisztelem az embereket, és a földet, csakhogy lássák, kivel van dolguk. - Nem. Szeretném Önt Én meghívni, ha már egyszer akadt egy ilyen csinos partnerem, mint Ön. – Engedek meg magamnak egy bizalmas mosolyt, majdan a pultosnak intek egyet, hogy hozzon egy italt, amit bizonyára a velem szemben lévő hölgy is kedvel. – Remélem, hogy szereti a forró csokit. Általában azt fogyasztják gyakrabban. – állapítom meg kissé bátortalanul. Nem tagadom, de kissé fáziskésésben vagyok. Én, hogy fiatal? A testem lehet, hogy az, de én magam egy vén róka vagyok. Nem szeretném leleplezni magamat, hogy valójában több mint ötszáz éves boszorkány vagyok, de nem gond, ha azt hiszik, hogy egy átlagos polgár vagyok, aki a húszas éveit éli. Ez így helyes, és én is így szeretném. - Mesélne magáról? Beszélgessünk akkor, ha már összehozott minket a sors. – Újabb mosolyt vonok felé, ahogyan az ő tekintetét figyelem gyerekszemekkel, melyek akkorák, mint a bogárszemek, s csillognak, mint a gyémántok. Szeretek társalogni az emberekkel.
Elküldésének ideje ♛Pént. Szept. 18, 2015 11:23 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
anubis a. & chantele r.
our life will never be easier
Csak egy mosollyal jutalmaztam a bókot, amely elhagyta a száját a nevem kapcsán. Elég sokan teszik szóvá, hogy milyen szép nevet adott nekem az anyám, habár valószínűleg ott, ahonnan jövünk, ez hétköznapinak minősült. Ha tudta volna, hogy a jövőben valaki ezt megdicséri, bizonyára valami közhelyes nevet ad nekem, csak hogy még ezt illetően is szenvedésben éljem le az életemet. Tekintve, hogy a mi anya-lánya kapcsolatunk sokkal inkább hajazott egy börtönőr-fegyenc kapcsolatára. Nehezemre esett belegondolni abba, hogy egy anya hogyan gyűlölheti a saját gyermekét. Egyáltalán milyen szív kell ahhoz, hogy míg a bátyám mindent megkapott, addig én csak a megtűrt voltam... pedig mint később kiderült, én a vérszerinti lánya voltam, míg a bátyámat örökbefogadták az akkor még életben lévő férjével. Megértettem én a leckét, megértettem az indokot. Erőszakból fogantam, hát miért is kellene engem szeretnie? De... inkább bele sem gondolok, én mit tettem volna a helyében. Bár én ezt sosem fogom megtudni, tekintve, hogy sosem lesz saját gyerekem. Hacsak nem üt be a csoda, és sikerül a kutatásaink végére pontot tenni. Egyeztetnem kell Ebonnyal... hamarosan. - Köszönöm - feleltem a lehetőség megadására. Valljuk be, én már azon nemzedék vagyok, aki kénytelen egy ilyen korú srácot nem tegezni. Sőt, ha tényleg annyinak néznék ki, mint amennyi vagyok, na... még úgyis furcsa lenne, ahhoz még legalább ötven évet öregednem kellene. Ő viszont nem engedett, és ezt arra fogtam, hogy valószínűleg így nőtt fel, sajátos elveket képvisel, és a nők iránt mutatott tisztelete jeléül ragaszkodik ahhoz, hogy még csak véletlenül se tegezzen le. Lehet, hogy párszor zavarba fogok jönni emiatt, de amúgy csak mosolyogni tudtam, ez az egy volt az, ami egy pillanatra sem tűnt el az arcomról. Nem tűnt kegyetlen gyilkosnak, de még csak szervkereskedőnek sem, hát bíztam benne, hogy nem jöhetek ki rosszul ebből az egészből. - Hát, pedig bíztam abban, hogy átengeded a fizetés lehetőségét, majdnem rád borítottam az egészet - köszörültem meg a torkomat némi zavar kíséretében, miközben ő leintette a pincért, és úgy tűnt, hogy valószínűleg nem először járhat itt. Én viszont igen, és nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan a felszolgáló rám nézve éreztette, hogy micsoda balfék vagyok. Bizonyára látta az iménti kis mutatványomat a laptoppal és a konnektorral. Jó, ha kívülálló lennék, én is szánalmas szerzetnek tartanám saját magamat, de csak addig, míg meg nem tudnám, hogy majdnem gallyra ment egy csomó munkám. - Öhm, igen, köszönöm. Az jó lesz - kerestem meg ismét a tekintetét, miután végre hajlandó voltam elereszteni azt a lenéző pillantást, és ismét elmosolyodtam. - Kész kabarét adtam az unatkozó bagázsnak az iménti produkciómmal és hangeffektjeimmel - jegyeztem még meg felsóhajtva, és nagyjából egy pillanat alatt lett rákvörös a fejem. Ha képes lettem volna rá, a föld alá süllyedtem volna, csak hogy itt ne kelljen ülnöm. A legtöbb ember normális az ilyen helyeken, de valószínűleg nem látják itt olyan szívesen az újakat, mint ahogy én azt gondoltam. Végül csak megráztam a fejem, és megpróbáltam nem tudomást venni az imént felvázolt problémámról. Amúgy is túl sokat foglalkozom azzal, mit gondolnak mások. - Magamról... - gondolkodtam el, miközben letették a rendelt forró csokikat az asztal szélére, de már fel sem vettem a szemkontaktust a pincérrel. - Öhm... egy konferenciára jöttem, és ha végeztem, hazamegyek... Mystic Fallsban élek, nem tudom, hogy ismered-e. Bár megmondom őszintén, mikor odaköltöztem, alig találtam meg a térképen - kuncogtam fel egészen halkan. - Ez a város viszont... pezseg. És tükrözi azt, ahonnét egykoron én is indultam - néztem ki az ablakon. Igen, engem ezért ne kérdezzen inkább senki. Túl sokat beszélek, és mindig magamról. Még csak meg sem kérdeztem, ő vajon mit keres itt.
Minden tiszteletem a nőké. A nőket tisztelni kell, s ugyanakkor óvni is őket, és éreztetni velük azt, hogy ők teszik széppé a világot. Ezért is képtelen vagyok egy nőt tegezni, hiszen ahhoz túlságosan is tisztelem őket, hogy megtegyem. Emberbőrbe bújt Múzsák. Egy mosollyal illetem, amikor közlékenyen beszél hozzám. Szeretem, ha az emberek látják rólam, hogy jó kedvem van, elvégre az valamilyen szinten oldja a jeget. Sokkalta humánusabb, minthogy üljek, mint egy élettelen test. Az iméntiek miatt még mindig szégyelli magát a nő, arcán vörös foltok foglaltak helyet. Pedig semmi oka sincs arra, hogy szégyellje magát a történtek miatt, elvégre megesik mindenkivel az ilyen balszerencsés dolgok. Ha pedig valaki ferdén néz rá e miatt, annak bemutatom az öklömet. Csendben hallgatom szavait, időt is adva arra egyaránt, hogy mindent végigmondjon, amit ő fontosnak talál. Amikor megemlíti azt a várost, ahol él, akaratlanul is elmosolyodom óvatosan, elvégre az a város számomra nem ismeretlen. Ugyanúgy ismerem, mint New Orleanst, volt néhány évtized, amit ott töltöttem. Másrészről pedig az én foglalkozásom az vándormunka, nincs olyan hely, ahol én ne jártam volna, elvégre én megyek másokhoz segíteni. De Mystic Fall’s... nem éreztem ott jól magamat soha sem. Az a város számomra túlságosan kicsi, nincs benne semmilyen élvezet. Unalmas kihalt utcák. Nem boszorkányoknak való hely, az egy boszorkánynak túlon túl is kisfalat az a hely. - Milyen konferenciára jött? – teszem fel csevegésnek szánva a kérdést, majdan figyelem, ahogyan a pincér végül meghozza a nőnek rendelt italt. Azt hiszem, sokkalta elegánsabb egy ilyen hely, mint egy bár, ahol a sárga földig leisszák magukat az emberek. Egy kávézó különben is sokkalta barátságosabb hely, itt amúgy sincsenek annyian. - De egyébként ismerem a várost. Volt egy kis idő, amennyit ott töltöttem, illetve ott éltem néhány évet. Nem nyerte el a tetszésemet a város. Én jobban szeretem a fényességet, a zsivajt, az életet, nyilván ezt el lehet mondani New Orleansról. Igazán szép hely, remélem lesz ideje kiismernie, érdemes. – Vetek rá egy szelíd mosolyt újra. Óvatosan belekortyolok mostanra már langyossá vált kávémba, és egy könnyed mozdulattal megdöntöm a poharat, majd el is fogyasztom annak tartalmát. Végtére is jól esik, hogy a nélkül tudok elbeszélgetni valakivel, hogy ne essen szó a természetfelettiekre. Mostanra már jól tudom, hogy a nő is egy a sok közül, elvégre én, mint tapasztalt boszorkány, érzem azt az erőt, amikor kezet fogtam vele, amit különben egy egyszerű halandónál nem. Semmi probléma, nem fogok addig senkit sem ezért bántani, ameddig arra nem kényszerítenek. - Én itt élek ebben a városban. – teszem hozzá csak úgy bónuszként, hogy ne higgye azt, hogy elhúzódó vagyok. Nem vagyok az, sőt, mi több, szeretek magamról beszélni, legalább így is közelebb engedhetem magamat az emberekhez. – Én nagyon szeretem, már rég óta itt élek. De különben Egyiptomban születtem. – Vallom be mosolyogva, szinte már-már büszkén is közölve eme tényt. Azt persze nem tehetem hozzá, hogy már vagy négyszáz éve nem ott élek. Néha visszatértem oda, de nem vágytam arra, hogy ott éljek újra. Túl sok sötét emlék fűz oda, de ettől eltekintve büszkén vallom magamról, hogy Egyiptomi származású vagyok. - És gyakran jár erre? Annak nagyon örülnék, lehet, hogy néha találkoznánk akkor. Igazán boldoggá tett, hogy megismerhettem egy ilyen szelíd teremtést, mint amilyen Ön. – Engedek meg egy teljesen jóindulatú bókot, miközben végig őt néztem egy óvatos mosoly keretében.
- Egy elég... érdekes konferenciára. - Nem akartam elárulni, hogy mi is a témája, hiszen most látom életemben először. Ki tudja, honnan fújta ide az északi szél, és valljuk be, ez az egész kutatósdi nem arra épült, hogy mindenkinek továbbadjuk, ez tényleg valós és létezik. Nem is nagyon tudtam volna letagadni azt, hogy olyan vagyok, mint egy megtestesült hangoskönyv. Csak nálam nincsenek szünetek, nincs CD-csere, néha teljesen összefüggéstelen dolgokról tudok hablatyolni, és valószínűleg ez nem olyan, amit bárki megvenne a könyvesboltban. De ez voltam én, egy sajátos kis csomag, és aki egyszer levett a polcról, hát megkapta velem együtt minden kellékemet, ami vagy tetszik, vagy nem. Igazából csak ennyit tudtam volna mondani magamról, a férfi viszont elég hallgatagnak tűnt, és már megint sejtettem előre, hogy én leszek az, aki úgy fog itt beszélni, mintha könyvből olvasná a szavakat. De tényleg, vajon mikor lett ennyire jó beszélőkém? Bár ez mindig egy sajátos kis tulajdonság volt, mikor olyan helyzetbe kerültem, amikor ugyanis nem maradt más megoldásom, és a legegyszerűbb a tettek helyett inkább egy dicső beszéd volt. Ami ugyan feltűntethet okosnak, de soha nem leszek tőle bátor. Ez nem is nagyon volt nálam a lehetőségek között, hiszen... minden voltam, csak bátor nem. Mármint... a munkámban igen. Mert nekem már csak ez maradt. A munkám. De ha rólam volt szó, soha nem tudtam úgy dönteni, hogy előrébb jussak. Mindig is szokásom volt a jól megszokott életet élni, és észre sem vettem, ha lehetőségem adódott valami másra. Mystic Falls is a munkám gyümölcse, ez sem az egyéniségem és bátorságom jele. Egy költözés... az elmúlt évek után már nagy bátorság ehhez sem kell. - Én is egy hangos és zajos városból pottyantam Mystic Fallsba, a helyre, ami amilyen színtelennek és sivárnak tűnt, ma már annyira... izgalmas - billent oldalra a fejem, és elgondolkodtam. Igazából mióta ott élek, felgyorsult az életem. Mindenki felbukkant, akire nem számítottam, és akit nem hívtam. - De úgy hallottam, hogy New Orleansnak is megvan a maga pompája, legalábbis egyszerű emberek úgy hiszik, hogy itt minden annyira tökéletes. - Igen, azt hiszem, most túl sokat mondtam. Elárultam azt, hogy tökéletesen tudom, hogy ő - akárcsak én - nem vagyunk egyszerű emberek, még csak emberek sem. Bár én félig a mai napig is az vagyok. Belekortyoltam az italba, majd levettem a szemüvegem, hogy az iménti kis párát letöröljem róla, amit a forró ital okozott. Igen, elővigyázatosság... nem erősségem. Ez pedig túl gyakorta történik meg velem. - Egyiptom? Bár a neved alapján talán erre rájöhettem volna. Még sosem jártam ott. A szüleim nem voltak nagy kirándulók - mondtam vállat vonva. Persze, hogy nem. Az apámat sosem ismertem, az anyám pedig csak egy koloncnak tekintett. Fogadni mertem volna arra, hogy ha lehetősége adódott volna rá, mondjuk több pénze lett volna, akkor míg engem rábízott volna valami kis bébiszitterre, Henryt elvitte volna egy világkörüli útra. Nem mintha én annyira imádtam volna Afrikát vagy Európát. Elvoltam itt is. - Szelíd - ismételtem a szavait egy széles mosollyal, habár ezt is inkább azért, hogy ne gondoljak olyanra, ami valószínűleg nincs is, de mégis túl sokat tudok kattogni azon is, ami nincs. És mellesleg ő még nem látott vérgőzösen. Addig könnyű szelídnek tartani. - Másodszor vagyok ebben a városban. Nem gyakorta küldenek ide - vontam meg ismét a vállam. - Nem is igénylem már az efféle hangzavart, tökéletesen megfelel az én unalmas kis laborom otthon. Nagyon izgalmas egyébként. Bár sokan kis aktakukacnak tartanak, de nemcsak ebből áll az életem. - Fogd be.
Végig eme hölgyet hallgatom, meglehetősen egésze nyugodt állapotban, néha belekortyolva italomba. Jó volt, hogy legalább annak melege kicsit melengetett, elvégre a kintről áradó hideg meglehetősen hűvösnek mutatkozott, amit nagyon nem szeretek. Bár, a meleget sem. Jobban inkább a tavasz az én évszakom. A megújulás jelképe, az életé. Jó volt szimplán csak így beszélgetni valakivel, akivel voltaképpen csak egy lemerült számítógép hozott össze. Igazán ritka manapság, hogy két ember képes megtalálni a közös témát, s no lám, örülök, hogy mindezt sikerült elérnünk. Megvallom, nem igazán van alkalmam emberekkel beszélgetni csak úgy szimplán a munkámon kívül, de nekem végül is az is megállja a helyét. Annyira nem zavar a magány, jobban inkább az, hogy a családom nincs velem. A húgom, akit nem óvhattam. Minden egyes nap gyötör a kín, hogy én nem lehettem ott, és nem védhettem meg őt. Hiába minden gondolatom, próbálkozásom csak azért, hogy elfeledjem az egész múltat, elvégre az képtelenség. De, eltelt nyilván több száz év, valamelyest talán csak sikerült beletörődnöm egy s más dologba. Elmosolyodom, amikor is kérdésemre azt kapom válaszul, hogy egy elég érdekes konferenciára érkezett. Nem azzal van a gondom, hogy nem árulja el, hanem hogy egészen érdekesen fejezte ki magát, de igazán tetszik eme megfogalmazás. Érdekes konferencia... hm, de még ezek után mennyire érdekes! - A diákjaim és az ügyfeleim miatt szoktam néha Mystic Fall’s-ba menni. Nem mondom, hogy borzalmas, de én New Orleanshoz szoktam, tekintve, hogy már egész rég óta otthonomnak vallhatom ezt a várost. – Utalok arra, hogy nem tartozom emberek közé, mint ahogyan ő sem, és ezt mindketten tudjuk, legalábbis feltételezem. De mindemellett vallom, hogy az a város nem a szívem csücske, tekintve, hogy nyavalyás hasonmásokkal és más egyéb hasonló érdekességekről híres, bár New Orleans sem különb. Számomra ez a város nem a világ közepe, ugyanis eléggé rossz kezekbe került. De mindegy is, az már más nézőpont. A lényeg, hogy az emberek tudják csak feldobni a hangulatot mindenhol. A természetfelettiek unalmasak. - Egyiptom is igazán szép. Én egészen sokszor megfordulok arra, tekintve, hogy az a szülőhazám. Oda fűz a családom, és az emlékek... – Nem túl lelkesen ejtem utolsó szavamat, és bármennyire is hallatszott benne némi bánat, csak folytatom tovább a mondanivalómat határozottan. – Bár ott is akad néhány ügyfél, igazából azért is járok oda sűrűn, de nem mondhatnám, hogy egyfolytában. Kevés szabadidőm van, így is meglepett az elmúlt napban, hogy kaptam egy nap pihenést. – fáradt sóhajt vonok mondataim után, majdan az ablakon tekintek kifele. Igazán szépen zuhog még mindig az eső, ami nem gond, csak hogy hideget is hoz magával. Eltompítja az ember kedvét. - Labor? – mosolyodom el, mikor meglátom arcán a vonalakat, hogy kissé úgy érzi, mintha túl sokat csevegett volna el. - Látom, hogy mekkora beleéléssel, és szinte megszállottan beszél a foglalkozásáról, nyugodtan adja csak ki magából. Rossz gátakkal beszélni, én jól tudom. – Tekintve, hogy sajnos az ügyfeleimnél is gyakorta így van, főleg, ha ügyvéd és pszichológus vagy. – Én nagyon szívesen meghallgatom. Érdekel mások gondolatai, hogy mit tartanak jónak, és mit nem. Bár tudom, hogy szinte aligha... – tekintek rá a bal karomon lévő órára egy pillanatra, s aztán vissza rá. – fél órája ismerjük egymást, de csak így ismerkedhet az ember, nemde? – vetek felé egy biztató mosolyt, majd pedig szembesülök azzal, hogy szükségem van még egy kis kávéra. Eléggé fáradtnak bizonyulok, főleg, hogy előző napon volt egy gubancos megbeszélésem, plusz a diákokkal foglalkozni... nem egyszerű, de hát ilyen ez a popszakma, nem? - Kér még kávét, vagy valami hasonlót? Én egy kicsit kifogytam... – állapítom meg, amikor a pohár aljára nézek.
Jó pár gondolat és kérdés fogalmazódott meg a fejemben. De valamiért most inkább csendben voltam, és hallgattam, ahogyan beszélt. Közben néha beleittam a habos kávéba, azért drukkolva, hogy a tejszín ne formáljon kis bajuszt a szám fölötti kis ívben, az már felfogható lenne egy félsikernek. Bár tény, hogy ha el akart könyvelni valaminek, hát már egyszerűen megtette. És ugyan szerettem a lehető legjobb benyomást kelteni mások előtt, de az megint ott lebegett a fejem fölött, hogy nem vagyok képes mindenki szeretetét kiérdemelni... ez nyilván nem is véletlen, és ez az élet megfelelő rendje. Talán majd egyszer elmondhatom azt, hogy nem ismerek olyat, aki haraggal gondol rám, de egyelőre ez még távolinak mondható. - Diákok és ügyfelek? - kérdeztem aztán. Ez tűnt a legnormálisabb kérdésnek, ráadásul valószínűleg nem annyira tolakodó azután érdeklődni, hogy mivel is foglalkozik. A kettő dolog furcsán hangzott egymás mellett, főleg mivel nem tudtam, mégis minek kapcsán lehetnek ügyfelek és diákok is egyszerre valaki munkakörében, de... bíztam abban, hogy el fogja nekem magyarázni. Azt pedig tisztán megértettem, hogy ezt a várost tartja otthonának. Én is tartottam egy ideig Toronto-t... majd Los Angelest... majd Mystic Fallst. Mind más és más, mégis a maguk varázsa hívogató volt, kellemes. - Nagyon elfoglaltnak tűnsz. Szóval... ha egy nap pihenő meglepő, akkor gondolom... öhm... ez nem gyakori jelenség az életedben. - Nem is tudom, tudnék-e ennél nagyobb badarságot összehordani, mintha nem derült volna ki a beszédéből, hogy így van. - Aki ennyit dolgozik... sosem sokall be? - billent oldalra a fejem. Magamból indultam ki. Bár nem túl nagy előny az, tekintve, hogy én a munkámnak élek, mióta világ a világ, vagyis... inkább helyrejött a világom. Ezt az anyám halála váltotta ki, ami gonosz szerepben tüntet fel, ha idegennek mondom, de aki ismerte, tudta, hogy milyen szívtelen nőszemély volt. Elmosolyodtam. KÍváncsi volt. Ahogyan én is arra, hogy mit csinál ő a munkája ideje alatt. Az, hogy én egy laborban húzom az igát, sok magyarázatot nem ad, elvégre rengetegen teszik ezt így... azt pedig már sikerült nyilvánvalóvá tennie, hogy egyikünk sem egy hétköznapi, sima ember. - Elég sok olyan... nem hétköznapi dologgal foglalkozom. Szóval... feszegetem azokat a bizonyos határokat, remélve, hogy egyszer valami áttörésnek köszönhetően gyógyírt találhatok... sokunk bajára. - Lehajtottam a fejemet. Nyílt voltam és őszinte. Nem tűnt sorozatgyilkosnak, és nem hiszem, hogy ő fogja szétszórni a titkomat. - És a kávé remek ötlet - néztem a saját bögrémbe, ami már szintúgy látványosan ürült.
Miközben figyelem a pohár üres alját, szavaira felfigyelek tekintetemmel, s aztán pedig szelíden elmosolyodom. Igen, számítottam arra, hogy meglepődik ezzel a két kifejezéssel, hogy diák, és ügyfelek, szóval hát úgy érzem, fontos, hogy erre magyarázatot adjak. Eléggé ritka az ilyen, tekintve, hogy két ilyen nagy munkát külön végeznek, nem pedig egybe. Ez számomra teljesen megszokott, hiszen, nekem nincs családom. Nincs senkim sem, egymagam vagyok. Mivel is foglalhatnám el magamat, ha nem a munkával? Most azonban ennél is elfoglaltabb vagyok, mint voltam,így hát ezt a szabadnapot is a világ hetedik csodájának vélem. Az egyetemen is elég sok időt töltök, s mindemellett pedig elég sok kemény ügyre kell mennem, amelyek nem arról híresek, hogy mennyire egyszerű őket véghezvinni sikeresen. Nekem pedig nem szabad elveszítenem egy pert sem, különben megbukom, mint ügyvéd, tanár, s mint lelki orvos. Az ötszáz évem alatt rengeteg üggyel találkoztam, megannyi tapasztalatot szereztem, szóval vértem már harcedzett, rutinom pedig kellően éles, kitartásom pedig határtalan, úgy hogy nem okoz nekem semmi sem gondot. Na de az idő... az csak rohan. Ráadásul nekem pedig nem ez az egyetlen gondom, hanem az, hogy voltaképp én haldoklom. Meglátásaim szerint úgy gondolom, hogy még talán egy, vagy ha túl szerencsés vagyok, akkor maximum két hónapom van hátra még, úgyhogy... most nagyon jól esik az, hogy még beszélhetek valakivel, főleg egy ismeretlennel, ami egy új ismeretségnek örvend. A haldoklás Shireyahoz fűzhető, hiszen amikor visszahoztam, azelőtt én tudtam pontosan jól, hogy ezzel önnön magamat fogom feláldozni. De ez lényegtelen számomra, hiszen, én már eleget éltem. Így is meglepődöm, hogy eddig közel ötszázötvenkilenc évet élhettem, ámbár szerettem volna megélni a hatvanat. Na de, nem leszek telhetetlen! - Ez így soknak tűnik, de voltaképpen nem az.- Magyarázom halkan, miközben lágy tekintetét keresem fel.– Valóban néha fárasztó, na de, aki egyedül van, nos, nem tud magával akkor mit kezdeni, ha az életben nincs mivel elfoglalnia magát. Én pedig szeretem azokat a tevékenységeket, amelyekkel én foglalkozom. Ezek mentettek meg az őrülettől.– Hangom egyre inkább elhalkul, végül aztán aprólékosan veszem le a nőről a tekintetemet. Egy pillanatra megfagyott bennem a jókedv jelenléte, de egy mélyet beleszippantva a levegőbe végül összeszedem magam kellően, s újra fénylő, látszólag boldog tekintettel figyelek végül vissza. – Szeretek az embereken segíteni. – Fejezem be végül ezzel a mondatot. – Szeretek tanítani, érdekel az emberi tudat, a pszichológia, na meg persze az, hogy olyanokat is megóvjak, akik nem követtek el voltaképpen hibákat. – Magyarázom ezzel, hogy miért vagyok még egyben ennyi munka után. Sajnos ezeknek nem sokáig lehetek birtokukban, úgy hogy most kellően kiélvezem eme egy-két hónapot. Olykor a szomorúság is gyötör. Eszembe jutott Bethany. - Gyógyír sokunk bajára? –Játékos mosoly rajzolódik ki arcomra, s pár pillanat múlva a pultos végül kihoz két pohár kávét, hiszen, az iméntiekben rendeltem egy intéssel. – Akkor a Maga foglalkozása sem éppen mindennapi. Főleg, hogyha az hasznos is. – Egészítem ki végül mondatomat, amikor is az egyik kávét mosolyogva tolom elé. Meghívtam újra. Ez a legkevesebb, amit igazából megtehetek. Kissé felkeltette az érdeklődésemet ez a gyógyír nevezetű dolog, amely rengeteg tényt hordoz maga mögött, na de, nem akarok udvariatlan és illetlen lenni, így nem kérdezem meg tüzetesebben, hogy mit ért a gyógyír alatt konkrétan.
Elmosolyodom. - Minden szerepkör fárasztó. De ha szeretjük csinálni, akkor eltörpül mellette ez az érzés - beszéltem viszonylag csendesen. Nem volt a kedvencem ez az egész filozófiai monológ, nem úgy nőttem fel, hogy ilyesmiket nyomtak le a torkomon, éppen ellenkezőleg. - És te... elégedettnek tűnsz. Bár nem vagyok túl jó emberismerő, azt hiszem - visszakoztam szinte rögtön, és lehajtottam a fejem. Ez a férfi igencsak kitartónak tűnt, és ha voltak is gondjai, nem úgy tűnt, mintha utálná a hivatását. A mai világban pedig ez a legnehezebb. Olyat találni, amit szeretettel csinálunk. Én is megtaláltam a helyemet a négy fal között, méghozzá önnön magammal. Egészen addig, míg nem tesznek mellém valakit. Tudtam beszélni, jó volt a kommunikációs készségem, és nem ijedtem vissza, ha nyilvános beszámolókat kellett tartanom, de jobb szerettem ledarálni az előre begyakorolt mondanivalót. Az emberek szerettek összezavarni, csak mert nem tetszett nekik az, amit megálmodtunk. Ez pedig bosszantott... főleg a legutóbbi alkalom óta, amikor egy hajszál híján neki is ugrottam annak a szőke nőnek. Egyre inkább azt éreztem, hogy mindenki összeesküdött ellenem, és létrehoztak egy olyan egyesületet vagy szervezetet, ami arra tett esküt, hogy mindenben összezavarnak. De attól tartottam, hogy ha sikerrel járnak, olyan reakciót váltanak ki belőlem, ami elől próbálok elbújni... mióta az eszemet tudom, nem akartam ártani senkinek, mégis megtettem már... nem is egyszer. És fájt visszagondolni arra, ahogyan láttam az élet utolsó szikráját azokban a szemekben... végiggondolva azt, hogy talán nekik velem ellentétben van családjuk és most elveszem tőlük az apjukat, anyjukat, nővérüket, gyereküket... azt sem értettem, hogy egyáltalán miért van bennünk ez az állati ösztön. Mi emberek vagyunk, normálisnak kellene lennünk, és kiírtani magunkból ezt a nevetségesen groteszk állatiasságot. Ahogy viszont tovább folytatta, végre kezdett összeállni a fejemben egy alternatíva, vajon mi is lehet a pontos foglalkozása. Bár nem értettem, mi tartott eddig. - Ügyvéd vagy... igaz? - kérdeztem rá végül, pár másodperc gondolkodás után. Na jó, akkor is megkérdeztem volna, ha a benső énem megtiltja, mert nem volt szokásom lenyelni a mondanivalómat. Csak ha a főnököm vitatkozott velem a nagy szám miatt. Akkor kénytelen volt. - Talán még hasznomra lehet egy ügyvéd ismerős, ha egy félresikerült megbeszélés során tömeggyilkossá válnék - húztam el a számat, bár ez inkább tűnhetett viccnek. Még ha nem is annak szántam. Az utóbbi időszak kiszámíthatlanságai után már magamból is bármit kinéztem. Akkor is, ha ez groteszk. - Azt még nem tudom hogy hasznos-e - kezdtem bele ismét a beszédbe, miután egy hálás mosollyal köszöntem meg az elém tolt kávét. - Tudod, szeretem a saját problémáimat másokra kivetíteni. És ha rajtam kívül egy másik tudós is azt mondja, hogy egyetért, hajlamos vagyok azt hinni, hogy akkor mindenki más is így érez. Pedig tudom, hogy sokan szeretnek... nem hétköznapiak lenni - sóhajtottam fel, és kissé hevesebbé vált a hangom, de még időben rájöttem, és halkítottam saját magamon. - Talán ebben az esetben önző vagyok, de... én nem akarok senkit megváltoztatni. Csak a saját életemet egyenesbe hozni. Újra... ember lenni - néztem fel ismét, ekkor már bele a szemeibe. Tudtam, hogy nem fog őrültnek nézni. Nem nézhet annak, hiszen ő sem hétköznapi.
Lassú, mégis kiemelkedő léptekkel haladok egyetlen helyszín felé. Igazság szerint eszembe jutott valami egyszerű, és ésszerű dolog, amelyhez a fivérem is csatlakozhatna, bár tekintve, hogy olykor miféle közegben él… remélem nem cselekszik olyan mód, amit ellenem lépne meg . Bár nem, mintha érdekelne mit tesz magával. Belegondolni, hogy ő és Hayley… pff… legyenek boldogok…mondjuk az a Petrova se nagyon illett hozzá. De ezúttal nem fojtok meg senkit azért, mert elvakítja a szerelem. Az érzelmeket megvettem, hisz semmi értelmük, csak elvakítanak, s ha egyszer elveszted azt a bizonyos valakit.. mi marad? Üresség, csend, némaság, és gyász… (Arról meg én nem beszélek és senki más se ejtse ki, én mit érzek….) Tovább kell lépnem ezen, nem? Senki se kedvel, és mindenki egyúttal tudja jól, hogy egyetlen rossz lépés, és darabokra hullik szét, hisz bárkit, bármikor, és bárhol képes vagyok megölni. Egyetlen rossz pillantás, egyetlen rossz vonalhúzás, és egyetlen rossz szó, avagy feladat elrontás. Nem vagyok szívbajos, így könnyedén elintézem, ha a szükség helyzet úgy kívánja. Lépteim ölesek, ahogy egy bizonyos hely felé tartok…már rég megéreztem valami ismerős ismeretlent. Nem tudom még hova tenni, de amint észreveszem… meg is állok. Fürkészem a kis létszám között a szagok forrását… fiatal, kisnőstény… Ő az! Mit keres itt? Egyáltalán…. ? Túlélte! Bámulatos… ily’ fiatalon… nem kellett sokat vesződnöm vele, hip hop megtörtént azon a bizonyos napon. Az apja egy katasztrófa, egy szemét a szememben, a lánya kérdéses… remélem megéri vele vesződni! Gonosz mosolyt villantok ajkaimon, ahogy kék tekintettem rideg pillantása elevenen megfagyasztható lehetne. Ördögien mérem végig a fiatal lányt, majd finoman veszek egy mély levegőt, és még közelebb lépek hozzá. Minden idegszálam kihegyezetten irányul felé, az eleredő esőt érzékelem, de nem törődök vele – ez csak víz, ezen a helyen még csak attól sem kell tartani, hogy a felduzzadt víz elmos majd bármit is. Megindulok felé, az asztalhoz amelyen helyét foglalja, várakozik, vele szemben helyezkedem el. Ugyanaz az asztallap a pajtink. - Nem félsz egyedül, kölyök? - teszem fel a kérdést játékossággal, ahogy vészesen a szemeibe nézek, hisz legyünk őszinték abban, hogy velem nincs szerencséje. - Maradj a helyeden. - utasítás volt ez, parancs, jobb ha engedelmeskedik és marad, csendben. Hozzám tartozik, de nem szeretek vesződni…de meglátjuk. Jég kék tekintettem komolyabbra vált, és egyúttal tényleg érdeklődőre, de csupán épp annyira, hogy az a bizonyos formai stílus meg legyen. Elmémben gondolkozok már minden vacak apró kis részleten, közben azon, hogy tudja-e a részleteket.
Kezdőlap
