≫Mesélj nekem egy még ismeretlen történetet...  ≪ Nos, drága nővérem, nem mondanám, hogy olyan személy vagy az életemben, akinek feltétlenül örülök. Miért? Nos, a válasz egyszerű. Te vagy az, aki nem adtad vissza az erőm, miután egy szerencsétlen baleset következtében elvesztettem azt. De azt hiszem, hogy jobb lesz, ha az  elején kezdem közös történetünk.
Kettőnk között alig négy év van, mégis úgy nézünk ki, mint két tojás. A testvéri szál letagadhatatlan. Egy olyan országba születtünk, amit régen mindenki Hellászként ismert, manapság Görögországként emlegetik. Tökéletes életünk volt. Gazdag család gyermekeként szolgálók hadát tartottuk, férjünk előre kötött megállapodás során lett urunkká, ahogy annak történnie kellett. Neked előbb jött el ez a nap, ám testvérpárhoz adtak minket, hisz gyerekkorunktól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Szinte beszéd nélkül megértettük a másikat, pillantásokból... egy nap minden megváltozott. Már házasságban éltünk, te boldog voltál a gyermekeid mellett, én épp kitapasztaltam, hogy milyen is a házasság. Mikor megszületett első gyermekem, felhőtlen boldogságod mégis csak tettetted. Te nem tudtál fiút szülni, én viszont igen. De mivel eddigre már tudattad velem, hogy mik vagyunk, így pontosan tudtam, hogy fiam épp úgy örökölheti képességünk, mint ahogy mi is tettük ezt anyánk jóvoltából. Viszont nem tudtad eltűrni a szégyent, amibe hoztalak, így elvetted tőlem a fiam. Megmérgezted, de egy szolgálóra fogtad mindezt, majd mikor megpróbáltam őt visszahozni, újra lecsaptál. Férjem szintén elvetted, ezzel eladva lelked az ördögnek, akárcsak enyém a véget nem érő bánatnak és bűntudatnak, hogy rossz anya vagyok és rossz feleség. Hónapokkal később én már a helyi papnők között éltem, harcoltam magammal, mikor végül te is csatlakoztál hozzánk. Ellenben velem, te nem azért jöttél, hogy az Istenek üdvébe járj, hanem azért, hogy engem féken tarts. Tudtad, hogy erőm nagyobb, mint tied, ezért minden titkod elzárva magadban, mikor eljött az ideje, velem bujkáltál, hogy ne legyen feltűnő, mi még élünk. Nem sokkal később ránk támadtak, és míg te el tudtál szökni, engem kis híján megöltek. Nos, meg is öltek. Ekkor változtam vámpírrá, te pedig tovább nem féltél attól, hogy eltaposlak, hogy rájövök, mit is tettél. Évtizedekig kerestelek, végül könyörögtem, mikor rád leltem, hogy add vissza erőm, de nem tetted. Ismét eltűntél a föld színéről, mindig emlékeztetve, hogy élsz és irányíthatsz, ha akarsz. Embereket, bérgyilkosokat küldtél értem, szíved teljesen feketévé vált, féltékenységből, amiért nekem megadatott, ami neked nem. az örök élet. Bár ezt megkaphattad boszorkányként, nem volt elég, többet akartál, nagyobb hatalmat. Végül, mikor egy ködös középkori napon, úgy a 16. század környékén ismét összefutottunk, egyszerűen kényszerítettelek bár nekem segítő boszorka támogatásával, hogy idd meg vérem, majd kitörtem nyakad, és hagytam, hogy az utca kövén lásd meg a reggelt. Ez után többé nem láttalak. Szomjad kezelhetetlen volt, hatalmad mégis nőttön nőtt, erőd visszaszerzése mégsem megy könnyen. Senki sem akar segíteni, mert senki sem érti, hogy mit is akarsz. Most pedig megtudtad, hogy a városban vagyok. Meg akarsz keresni. Emlékeztetni akarsz ismét, hogy te irányítasz, ugyanakkor mivel elvettem tőled pár emléket, azokat is visszakövetelnéd. Mik voltak ezek? Sajnos nem az igazság arról, hogy hogyan halt meg a családom. Sokkal inkább arról, hogy a tieddel mi lett, hogy te ki vagy igazából. Az adu nálam van, és örökre bele taszíthatlak az önmarcangolásba, ha megtudod, mit tettél, plusz, ha rájössz, hogy csakis nekem köszönhetően nem kaphatod meg erőd, ugyanis az egy apró ékszerbe zárva pihen nálam... talán meg akarsz majd ölni. De talán ha én megtudom, hogy szándékosan elrontottad az életem... nem akarsz többé a szemem elé kerülni, abban biztos lehetsz.