≫// A karakter szerepel az előtörténetemben is, az segíthet a sztori megértésében!

Drága feleségem... te voltál az első, akit szerettem ezen az átkozott, mocskos világon. Azt jelentetted nekem, mint amit másoknak a levegő. Szerettelek... és az akkori világ is tudta, hogy a mi szerelmünk örök, sebezhetetlen. De közbeszólt a saját végzetem... az, amikor be akartam kerülni a többi druida közé, mint még ifjonc druida, megpecsételte kettőnk sorsát. Kegyetlen próbatétel elé állítottak. Végig kellett néznem a kivégzésedet. Azt, ahogyan az életedért könyörögtél, miközben kínoztak egy kihalt mezőn. Véred a zöld fűt varázsolta vöröslővé. Hiába próbáltam szabadulni, kérlelni őket, hogy ne tegyék, elvettek tőlem. Megöltek, méghozzá úgy, ahogyan egy állatot szokás. Naívan azt hitték, hogy ezzel betörtek, hogy az övék lett az akkoriban egyedülállónak számító képességem. De azt arra használtam fel, hogy évek múlva kivégezzem őket úgy, ahogyan veled tették. Már megvolt a saját családom, a saját társaim...  akik soha nem emeltek volna kezet arra, akit a másikunk szeretett. Mégis, a boszorkányok szemében mi rosszabba voltunk, mint azok a vének, akik téged kivégeztek. Jeges koporsóba száműztek engem, társaimat pedig a világ különböző részein helyezték nyugovóra... de nem mondtam le a bosszúról. A több, mint nyolcszáz éves fogságom alatt, akárhányszor észhez tértem a tó mélyén, mindig eszembe jutottál, mielőtt újra és újra megfulladtam volna. Nem is sejtettem, hogy nem haltál meg. Éled a világod töretlenül, boszorkányként. Sosem tudtam, hogy efféle képességekkel áldottak meg, hisz sose beszéltél róla. Az ősi ellenségeim közé léptél. És isten irgalmazzon neked, ha egyszer elém kerülsz...