Volt egy olyan pont, amikor egyszerűen nem tudtam, hogy hogyan is kéne elviselnem mindent, ami akkor fog rám zúdulni. Tudjátok abban a pillanatban, amikor belépek az ajtón és Apáék ott ülnek a kanapén, úgy csinálnak, mintha tévét néznének, pedig az csak egy olyan tevékenység számukra, amivel elüthetik az időt, mint mikor a megérkezésemre várnak hajnali 3-4 óra körül. Mert ugye minden szombat estém így telik, a „barátaimmal” elmegyünk, egy jó házibuliba ahol kb. 1 órát aktív vagyok, aztán elalszom valahol egy kényelmes kis sarokban. Hát így szokott ez lenni.
Most is így kellene lennie.
De nem így van.
Egyszerűen fogtam magam és úgy döntöttem unom a társaságuk és inkább elmegyek, keresek valami érdekesebb tevékenységet, vagyis haza indulok. De aznap este valamiért nem ment, egyszerűen nem voltam képes Apa szemébe nézni és végig hallgatni, ahogy Lily azzal győzködi Apámat, hogy üssön meg végre, mert neki nincs joga hozzá. Pedig nagyon is meg akart ütni. De Apa előtt nem. A háta mögött? Igen. De nem mintha ez bármikor is érdekelt volna, csak akkor valamiért ezeken a dolgokon kattogott az agyam.
Szóval útközben csak úgy megálltam és elgondolkoztam, hogy valóban vissza akarok-e menni, abba a házba. Hát nem. De nem is akartam elmenni. Itt kezdődött hát a rossz döntéseim sorozata című hosszú széria. Mert aznap este nem mentem haza, inkább elindultam Helen háza felé. Mert szükségem volt valakire, akinek elmondhatom az érzéseimet, aki meghallgat, akivel jót nevetek majd minden hülyeségen, ami megfordult a fejemben. Mert hát szükségem volt egy barátra.  
Útban odafele azért sejtenem kellett volna, hogy valaki néz, valaki követ engem, de nem akartam megfordulni csak menni akartam tovább. Ha megfordultam volna, akkor biztos meggondolom magam és inkább haza megyek, mert egyszerűen nem lesz bátorságom ahhoz, hogy tovább menjek.
Ma már azt kívánom bárcsak megfordultam volna.
Épp a kapucsengő előtt álltam meg, hogy megnyomjam a feltelefonálást mikor valaki megszólalt mellettem.
- Ha azt akarod használni, akkor előre szólok nem jó.- Olyan gyorsan és hirtelen szólalt meg a lány, aki mellettem állt, hogy a döbbenettől szinte majdnem felestem. -Óh, bocsánat nem akartalak megijesztenie- mondta, miközben közelebb jött, hogy kezet rázzon. Mikor jobban szemügyre vettem, már el tudtam könyvelni magamban, hogy ő nem igazán lehet bűnöző, hisz elég átlagosan nézett ki. Rövid barna haja volt és egy lila AC DC feliratú pólót viselt. Mikor észrevette, hogy nézem megrázta a kezem.
- Perry vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. – Egyből azt gondoltam, hogy  ő valami menő arc lehet, aki beceneveket használ így én is kitaláltam egy rövidítést a furcsa kis nevemhez.
- Úgy szint, egyébként Cal vagyok.
Egy ideig még tartotta a kezem, majd én szolidan leráztam magamról. Egyszer csak eszembe jutott az első dolog amit nekem mondott.
–Te egyébként itt laksz, hogy tudtad elromlott a kaputelefon?- Mintha egyszer csak valami átvillant volna az arcán,mikor feltettem a kérdést. Egy pillanatra el is
fordította a fejét. Úgy gondoltam akkor jött el az idő, hogy inkább elköszönjek és hazamenjek, mert kezdtem parázni attól az egész helyzettől, egy idegennel beszélgettem egy sikátor melletti elhagyatott utcán, ráadásul este. Elindultam hát és még visszanéztem, hogy elköszönjek.
- Bocsáss meg, de nekem most…- Hirtelen egy gyors mozdulattal megragadta a csuklóm és visszarántott az előbbi helyzetembe. Aztán az ingem gallérján keresztül rántott fel a földről, valami hihetetlen erővel. Olyan erős volt, hogy először nem is tudtam mi történik, majd nem kaptam levegőt.
- Sajnálom, Cal.- Az utolsó dolog
amire emlékszem, hogy újra lábbal a földön vagyok és Perry hihetetlen erővel szívja ki a nyakamat, majd el is töri azt.
A ház falának háttal ülve helyezkedtem el a kertünkben, és épp Nérót figyeltem, ahogy elássa az ebédre kapott csirkecsontját az egyik almafa mellett. Miután az ásást befejezte csak úgy szimplán ráfeküdt a csont helyére, én pedig továbbra is őt bámultam.
De igazából azért voltam kint, mert gondolkozni akartam egy olyan helyen ahol tudom, hogy már senki sem fog zavarni.
Ha a szobámba zárkóztam volna, akkor Apa biztos azt hitte volna, hogy ez az egész dolog nagyon felzaklatott engem. Mert hát fel is zaklatott.
*De most komolyan ki vesz feleségül valakit, akit csak 4 hónapja ismer? Ez olyan nagy sületlenség, ráadásul látszik azon a nőn, hogy ki nem állhat engem.
Biztos csak útban lennék a happy end-e felé, mint Apám problémás másik életének maradéka, amit nem tud lerázni. Bár tudom Apa nem így gondolja, még is olyan mintha tényleg csak ennyi lennék számukra. *
Miközben ezt a veszekedést folytattam önmagammal, leült mellém Helen aki minden bizonyára a Nagybátyámékkal jött, hogy gratuláljanak Apának. Neki nem is kellett megszólalnia ahhoz, hogy némileg megvigasztaljon, csak szorosan megfogta a kezem és hagyta, hogy ráhajtsam a fejem a vállára.
- Tudod, mi jönne most jól neked? – Félszemmel néztem csak rá miközben feltette a kérdést, de úgy is láttam a fülig érő vigyorát.
- Könyvvásárlás – Mondtuk ki egyszerre. Mindig egy jót nevetünk azon, hogy egyszerre ejtjük ki az ilyen egyértelmű szavakat, mint ahogy most is. Ilyenkor könnyű kitalálni mire vágyik a másik, egy olyan dologra, amit szeret és eltereli a figyelmét a rossz dolgokról, nekem pontosan ennek felel meg a könyvvásárlás.
Bár még máig sem tudom, hogy Helen-nek hogyan sikerült mindig minden hasonló szituációban megnyugtatnia és elfeledtetnie velem minden kétes gondolatot és fájdalmat, csak úgy sikerült. Olyan szerencsés vagyok, hogy ilyen jó unokatestvérem van.
Egyszer csak arra ébredtem, hogy úgy lüktet a fejem, hogy majd felrobban, és hogy Apa és Helen hirtelen rám vetik magukat. Olyan szorosan öleltek, hogy nem kaptam levegőt, mire viszont ki tudtam nyögni, hogy mindjárt megfulladok már le is szálltak rólam, így jelezve, hogy észrevették a fuldoklásom. Majd egyszer csak fölötlött bennem a kérdés, hogy én mégis hol a francba vagyok, így hát körül néztem pár másodperc fáziskéséssel.
Korház.
Egy kórházban voltam.
Apáék persze később mindent meg is magyaráztak, hogy valami őrült megtámadott az utcán és járókelő volt az, aki rám talált és hívta a mentőket.
Nem mintha nem emlékeztem volna történtekre, sőt annyira nagy sületlenségnek hallatszott volna a számból, hogy valami hihetetlenül erős kis csaj megtámadott, kiszívta a vérem és „meg is ölt”. Pedig tényleg tisztán emlékeztem, hogy meghaltam és nem láttam mást csak sötétséget.
De nem csak ez volt az egyetlen zavaró tényező, amivel szembe kellett néznem hanem, hogy már szinte égett a gyomrom, olyan éhes voltam.
***
Beletelt pár alkalomba mire rájöttem mi vagyok és mire elfogadtam, hogy én tényleg egy szörnyeteg lettem. Manapság már csak azon tudok töprengeni, hogy mennyivel lenne más az életem ha aznap nem történt volna meg mindez. De hiába rágódom rajta ez már egy visszafordíthatatlan folyamat. Ha élni akarok, akkor
vagy manipulálnom kell másokat vagy lopnom kell, és végső esetben azzá kell válnom amivé nem akarok. Gyilkossá.
Az egész létem egy bűn.
Ezt az egészet a mai napig utálom, de a családomnak nem mondhattam el hiszen simán bedugtak volna valami mentális betegeknek fentartott intézménybe. Az egészből csak annyit tudnak, hogy azért mentem el, mert egy kis térre vágytam. Ja egy 2 évig tartó nyaralás vidéken és már jobban is vagyok, persze…
De nem mehettem el örökre, még nem. Még látniuk kell, hogy felnőttem,hogy nem kell aggódniuk miattam.

Előbb viszont keríteni kéne valami munkát, mert őszintén szólva íróként, eléggé le vagyok égve.