Mielőtt belekezdenék az unalmasnak titulált, de mindenki által áhítattal várt történetembe, le szeretnék szögezni pár dolgot. Sőt. Le is fogok szögezni pár dolgot.
Meglehet, hogy vállamra omló barna hajam, a viszonylag alacsony termetem és az igéző két szép kék szemem megtévesztő, de a barbibaba sablon keresheted tovább valaki máson. Mondjuk egy szőkén, aki magasabb, de butább, mint én. Ugyanis a megtévesztés nagymestereként talán azt elmondhatom, hogy nem kifejezetten keltem mindig azt a látszatot, hogy okos-kicsit maradi szóval talán furfangos- vagyok. Miért? Mert az élet egy játék. Bele kell simulni, élvezni kell, olykor pedig szerepeket felvéve megjátszani valakit. Ennyi idősen legalábbis, mint én, az élet már unalmas, ha csak vagy, és mindig ugyan azt a maszkot varázsolod az arcodra, mikor reggel felkelsz a kényelmes kis ágyikódból. És nem, nem arra értem mindezt, hogy elcsoszogsz a kis mamuszodba meg köpenyedben a fürdőbe, hogy a tükör előtt elkönyveld: ma is karikásak a szemeid. Majd nosza neki, alapozó, korrektor, egy kiló smink, s mikor már-már porcelánbaba arcod lett, és minden szemöldökrándítástól egy kiszáradt kaukázusi talajhoz hasonló lesz a homlokod felülete, ahogy szétreped a vakolat... Bár nem mondom, hogy ezt a fajta álarcot én sem alkalmazom. Nő vagyok, ez sajnálatos módon valamiféle elvárás volt a nők felé mindig is. Legyél csinos! Viselj magassarkút! Préseld magad fűzőbe -modernizálva a fámát: melltartóba-! Az efféle és ehhez hasonló szenvedések az élet velejárói, hacsak nem szeretsz szabályt szegni. Erre nem buzdítalak, de gondolkodj el rajta, hogy mennyivel jobb lenne néhány az ilyen elvárásoktól Is megszabadulni... Bár bevallom, a szekrényem nekem is ki kellene ebben az esetben ürítenem.

További fontos tudnivalók rólam, ami nem a külsőmre és az öltözködésemre és szigorúan vett lázadó szellemiségemre vonatkozik:

•• messzemenően nem vagyok türelmes típus: értsd, megvárakoztatsz, nem feltétlenül fogod a mosolyom látni, inkább a fogaim vicsorgását

•• kisit talán hajlamos vagyok túlreagálni dolgokat... könnyen megesik az ilyesmi, nem?

•• gyűlölöm, ha valaki fölényeskedő, mikor egy apró porszemnek illik be hozzám képest

•• visszafelé is igaz, ha én tudom, hogy valaki erősebb nálam, csak kellő mértékben vagyok tiszteletlen, ugyanis ha már eddig kibírtam, nem akarom, hogy elföldeljenek

•• nevezzük céltudatosságnak, makacsságnak, akaratosságnak, vagy aminek éppen kedvünk tartja, de szeretem megszerezni, amit meg akarok szerezni, ehhez pedig bármilyen módszert bevetek... értsd: BÁRMILYEN módszert

•• mint említettem, bármire képes vagyok, és nem csak a céljaim elérésében, hanem alapjáraton is, így vagyok beállítva, tehát, ha épp olyan kedvem van, kitekerem a nyakad, ha épp olyan, az ágyamba cipellek, mondhatni áthágva mindenféle nemi és nem nemi jellegeket

•• az álcázás nagymestere vagyok, aki mosolyogva gyilkol, de könnyet sosem ejt, legalábbis évszázadok óta már nem vagyok képes sem sajnálni, sem együtt érezni, sem megsajnálni, sem megszánni
Az élet egyszerűen kegyetlen, tanulj meg alkalmazkodni cicám!

•• Ne legyél mohó, ennél többet ennyire konkrétan leírva nem fogsz belőlem kapni!

A családomról, a múltamról, a vámpírrá válásomról nem óhajtok beszélni. Ha unalmas történeteket akarsz hallani, keress fel egy könyvtárat, vegyél elő valami szerzetesekről vagy nyálcsorgató lovagokról szóló könyvet és annak lapjait olvasgasd. Tehát ár is térnék életem valamivel izgalmasabb részeire, mondjuk amiből neked is kiderül, hogy ki is vagyok és mire is vagyok képes. Mondjuk egyből kiemelnék egy esetet, egy férfit, akit sok társa mellett, érthetetlen okokból, de megóvtam a világ sötét oldalától és adtam neki egy második esélyt, hogy erősebb emberré válhasson. A háláról ne beszéljünk, szótárában azt hiszem ez a kifejezés még csak nem is szerepel.


-Akkor most higgadj le! Javaslom kezd azzal, hogy veszel két mély levegőt. Majd kinyögsz egy bocsánatkérést, mielőtt elgondolkodom rajta, hogy a nyelved a torkodon lenyomva a hátsó feleden keresztülhúzva egy fára lógatva kötélként fog tartani, mondjuk egy jó meredek szakadék felett!-mélyítem körmeim az illető nyakába, ekkor még csak nem is sejtve, hogy a megvadult viking külsejű férfi valamivel több lesz, mint holmi idegesítő barom, aki megpróbált -mindenféle szépítés nélkül- megölni. Valamit sziszeg, mire fogaimon végigvezetve nyelvem, férfiakhoz inkább illő fanyar képet vágok, és hajánál fogva a földhöz csapom a fejét. szerencséjére a puha fűtől különösebb baja nem lesz, maximum a szó szoros értelmében is kipróbálja, hogy milyen a fűbe harapni.-Oké, akkor gondolkodj el még egyszer, hogy mit akarsz mondani.-hajolok hozzá közelebb, ismét valami oda nem illőt mond, mire vállat vonok, elengedem, de mielőtt távozhatna, meglendítem a lábam, abroncsos szoknyám felemelve magam körül, és erőteljesen fejbe rúgom, nyaka reccsenése fülemben visszhangzik.-Hoppá!-vonok vállat kuncogva, majd intek az egyik távolabb szemlélődő férfinak, hogy most már bemehetünk, ideje visszatérni a fogadásra, őt pedig ideje a patkányokkal kicsit közelebbi viszonyba hozni.
Két nap elteltével, immár lovaglóruhámban libbenek könnyedén a cella elé, ekkor tájt már nem igen látott napfényt, gyűrűje nálam volt, és az éhség immár biztosan a torkát mardosta.
-Beszélgetni jöttem, javaslom a stílust ehhez igazítsd te is.-imént még kontyban lévő hajamból előhúzom a tűt, és megforgatom ujjaim között, s mögé lépek, míg ujjaim kirajzolják vállának egyik megmerevedő izmát.-A nevem Katherine, de inkább szólíts Karen-nek, a tied Darius, ha jól sejtem.-nem mondom el, hogy honnan tudom, ő pedig kizárt, hogy emlékezzen a beszélgetés azon részére pár napja, amikor még próbáltunk kulturált módszerekkel próbálkozni.-Hallottam hírét, hogy jónak láttad egy másik hölgyet megölni, vagy inkább szárazra szívni, hogy egészen pontos legyek. Ez nem volt szép dolog, igaz?-szalad fel szemöldököm, majd az időközben verbénába mártott tűt bordái közé döföm. Az üvöltő hang a tegnapihoz képest már valamivel másabb oktávot üt meg. akkor nem én kezeskedtem a büntetése felől, épp nem értem rá.-Ó, sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni.-húzom ki mosolyogva a tűt, és törlöm bőrébe tulajdon vérét, a verbénának hála apróbb sebeket ejtve rajta, majd újra és újra eljátszom vele ezt, végül ujjamba szúrom a tűt és pár csepp vért a földre ejtek elé, s távozom a cellából.
Ezzel teltek el hetek, mire végre rájött, hogy tőlem és előlem csak úgy tud szabadulni, ha velem van, nem pedig ellenem. A módszereim talán néha kicsit a határokat súroltak, de hála a föld alatti celláknak, az ő kiáltozásait és szenvedését senki sem hallotta meg. A sebek gyógyulásához nem mindig kapott segítséget, de végül, mikor már könyörgött, megenyhült a szívem. Tudtam, hogy hűséges ember lesz belőle, mert tőlem függött az élete. Testőröm és segítőm lett, akit a vér éltetett, hogy az esetleges napi kínzásokat túlélje, hisz a cellából kiszabadulva is emlékeztettem rá, hogy ő csak egy senki az én világomban.
Eközben én éltem az életem, bálokat, estélyeket rendeztem, elbűvöltem mindenkit, hála a boszorkányaimnak, sokszor szó szerint is, máskor elhitettem, hogy egy álomvilágban vannak és furcsábbnál furcsább mulatságokat rendeztem mindenféle lénynek, ahol az emberek csak kellékek voltak.
Egy ilyen este volt az is, mikor egész London lángokban állt. A boszorkányaim többsége meghalt, az emberei többsége elmenekült, én pedig az én egyetlen, mondhatni szeretett emberemnek hála, kis híján bent égtem. A karó a tüdőm átszakítva, a szívem mellett fúródott belém, minek hála a földre zuhantam, és a forróság ölelésében vártam a végzetem.
-Nnnneeee!!!!!-üvöltök, mikor már a gyepen hasalok, és figyelem, ahogy a hatalmas és folyton nyüzsgő házam a tűz martaléka lesz és hallom, ahogy kedvenc boszorkányom sikítása a perzselő lángok közül előtör, majd egy égő test rohan ki, és zuhan a földre, végleg elhallgatva ezzel. Az égő házakat, a birtokom a lovaskocsiból szemléltem, ahogy távolodtunk Londontól, egyre az járt a fejembe, hogy ha legközelebb meglátom, kitépem a szívét ű...de ez váratott magára. A boszorkányaim közül páran túlélték, ahogy a segítőkész vámpírjaim is. S egyben biztos voltam: az ő szenvedésük, az én szenvedésem és bosszúvágyammal vegyülve egy nap olyan erővel csap majd le, mint régen.


-Ha egyszer Washington-ba jön, feltétlenül látogasson meg!-nyújt kezet, mire bájos mosolyommal arcomon, viszonozom a gesztust, és mikor kilép az ajtón, felvont szemöldökkel veszek egy mély levegőt.
-Hát persze, mindenképp elpazarolom az időt a magafajta seggnyaló varangyokra!-nézek Shenae-ra és mire elneveti magát, ahogy én is.
-Azt hiszem, hogy ezt látnod kellene Karen.-nyújtja felém a kezében lévő tabletet, mire ajkamra furcsán boldog és örömittas mosoly szökik.
-Az elveszett bárány megint alkot. Ideje lenne meglátogatni, nem gondolod?-pördülök meg tengelyem körül és indulok a szobám felé.-Foglalj egy magángépet. Ideje kicsit megreptetni a múlt árnyait.-kopogtatok körmömmel végig az ajtón, ahogy eltűnök mögötte és hirtelen eddigi erőltetett mosolyom örömittas, széles és mérhetetlenül arrogáns lesz. Fogalma sincs, hogy élek, én viszont egészen idáig csendben figyeltem. Most viszont a kis kalandjainak hála ideje, ha előtűnök az árnyékból, és emlékeztetem, hogy mindaz, amivé vált, nekem köszönhető. És talán ismét móresre tanítom, hogy hogyan is végződik az, ha valaki olyasmit tesz, ami nincs ínyemre.