× Kedves olvasó, ne is álmodj róla, hogy valami love story vagy boldog történet tárul szemeid elé. Mert ez tévedés. Az én történetem ezeknek a gyökeres ellentéte. De vágjunk is bele, zsepiket elő! (na jó, azért annyira nem lesz szomorú )

× Ugyebár az tudható, hogy 31 éves vagyok, tehát 85'-ben születtem. Sajnos akkoriban a szüleim nem voltak gazdagok.. Miket is beszélek, nekem csak az édesanyám volt aki örült, hogy nem haltunk éhen. Na szóval. Nem volt pénze kórházi ellátásra, így engemet egy lakókocsiban hozott világra. Az akkoriban 17 éves nővérem segített a világra, aki nem mellesleg szülésznőnek készült, ami akkoriban ritkább volt mint mostanság. De sajnos még ennek ellenére sem ment minden zökkenő mentsen, ugyanis oxigén hiányosan jöttem világra s ez nem múlt. Ahogy nőttem több pénz jött a házhoz, a nővérem is elment dolgozni, megkapta az álommunkáját. Pontosabban még csak kisegítőként dolgozott, de a lényeg akkoriban a pénz volt. Elkezdtek kezeltetni, de mintha a szervezetemet nem izgatta volna. Egyre rosszabbodott az állapotom, mígnem 3 évesen a halál szélére sodródtam. Akkor sikerült nagy nehezen megmenteni a piciny kis életemet de valahogy az állapotom nem sokkal lett kecsegtetőbb. Voltak hónapok, amiket lélegeztetőn töltöttem. Nagy unalmamban éppen a családi fotókat nézegettem mikor valami bevillant. De nem olyan képecske volt mint a filmekben. Hanem egy érzés, s attól a perctől megváltozott minden. De tényleg minden.

× Kis kópé voltam mikor édesanyámnak először kellett leláncolnia, avagy kikötnie akárcsak egy kutyát. De mintha fel is lett volna készülve erre a napra. Azt hiszem tudta, hogy örökölni fogom tőle. Ja igen, az édesanyám farkas, az édesapám pedig boszorkány. A sok év szenvedés alatt minden rosszat megtapasztaltam ami a vérfarkas átokhoz köthető s úgy voltam az egésszel, hogy „na most már elég, elegem van”. Próbálgattam előcsikarni apámtól kapott erőmet is, kisebb nagyobb sikerrel ment is. De még így is minden teliholdkor előtört belőlem a vadállat s szinte megállíthatatlan volt. Voltak teliholdas éjszakák, amik után utcára sem mertem menni, hiszen le voltam láncolva, de nem jött be a dolog farkasként s így hát látszottak a bőrömön a lánc nyomai. Kis érdekességnek szolgáljon az is, hogy volt egy-két bakim mikor is nem lettem leláncolva, ilyenkor farkasként menekültem a városi serif elől. Egy hasonló helyzet miatt egyszer költözésre is vetemedtünk.

× Mikor még jobban álltunk anyagilag, ami azt hiszem 16-17 éves koromban volt, akkor indultunk nagyvilágban. Ugyanis kitudódott, hogy mi vagyok, s nem kívántuk megvárni míg a serif fülébe is eljut a hír, a pletyka. Denverből egyenest Seattle-be vettük az irányt. A nővérem pedig ott maradt Denverben. Engem egyre jobban foglalkoztatott az édesapám, hiszen mégis fiúból vagyok, vagy mi. De minél közelebb kerültem az igazsághoz, valahogy annál kevesebb volt a bizonyíték. Nem, nem azért mert sokat átnéztem. Azt hiszem édesanyám égette el őket. Sokszor éreztem a füst szagot, de nem tudtam hova tenni. De mikor el kezdtem kipakolni, megelégeltem az egészet. Míg édesanyám sütögetett, elvettem a telefonját, úgy voltam vele, hátha benne van apa száma. Igazam is lett, de mikor felvettem a telefont ledöbbentem. „Mi van Te hárpia? Minek hívogatsz? Tán' az orrom alá akarod döngölni, hogy a közös gyermekeink boldogok nélkülem?!” És ekkor lecsapta... gyermekeink... Itt fagytam le egészen. Megszólalni sem volt időm, de eme szó után erőm se adatott rá. Mondtam, volna sok mindent. Mondjuk, hogy „Szia apa. A fiad vagyok. Szeretnélek megismerni, szeretlek.” Meg hasonló badarságok, De nem, csak hallgattam s figyeltem amint anyut szidja. Meg akartam tudni miért. Miért váltak el úgy, hogy 17 év után így kelljen felvenni a telefont? Egyre többet tudtam, mégis azt éreztem, egyre kevesebb információ jut el hozzám. Nem tudtam már azt sem, hogy ki az édesanyám, magamban sem voltam biztos, hogy ki is vagyok valójában.

× Ekkor vesztem össze azt hiszem először édesanyámmal. Aznap, tudom, 1 órát veszekedtünk, még a szomszédok is átjöttek, hogy ne ordibáljunk. Majd végre csend lett. De kínos csend. Leültünk, s anyu megszólalt. „ Tudod kicsim..” Így kezdte, s egyből gondoltam, hogy valami olyan lesz a folytatás, hogy „Te ezt nem értheted, ez nem tartozik rád és egyebek”. De nem. „édesapád és én sokáig boldogok voltunk, de a nővéredet képes lett volna utcára dobni, csak mert halandónak született s az is maradt. Szégyellte a saját lányát, nem kívántam neked is azt az életet.” Ez most valami hegyi beszéd volt? „Nem kívánta nekem is azt az életet?” Ez most komoly? Most legyen bűntudatom, mert a nővéremnek rosszabb élete van, vagy mi a fene? Nem szóltam végül semmit, csak elviharzottam a szobámba és pakoltam tovább. Összeraktam a szekrényeimet s kipakoltam, este 11-12 körül végeztem. Anyu addigra rég aludt, így lefeküdtem. De másnap sem vett rá az erő, hogy mondjak neki bármit. Inkább elmentem futni. Bár sosem jártam futni, de soha nem késő elkezdeni. Ekkor kezdett megromlani a kapcsolatunk.

× 29 éves korom előtt ugyan kibékültem vele, de nem volt még akkor sem a régi a kapcsolatunk mikor elvesztettem. Meglehetősen megviselt. De valahogy máig érzem, hogy valamit nem tudod elmondani s igazából nem autóbalesetben hunyt el. Hiszen farkasból van. 29 évig vele változtam át egy helyen, minden telihold idején. Nem volt gyenge, s tudtommal mivel farkas, nem szabadott volna belehalnia egy autóbalesetbe. De azt hiszem nem segítek magamon meg rajta sem, ha kiderítem, s ne adj isten megtalálom a tettest s kitépem a gigáját. Nem, nem is gondolok erre. Messze állna tőlem az ilyen. Vagy mégsem? Azt hiszem kellően megváltoztam mióta egyedül hagyott. Hiszen egy ártatlan lányt is bántottam. Aki nem mellesleg hasonló mint én. Annyi volt a különbség, hogy bennem ott csörgedezett a boszorkány vér is. Ő pedig (ha lehet így kifejezni félig ember esetében) fajtatiszta farkas. Csúnya dolgot tettem, hiszen elraboltam, csak úgy, s még el is kábítottam. Mindezt, magamért, hogy ne kelljen szenvednem az átváltozástól. Arra sem gondoltam, hogy elveszíthetem a képességeimet, de igazából ez sem zavart volna annyira. De tényleg eszetlenül cselekedtem. A fiatal hölgynek fia van, én meg csak fogtam s elraboltam. Nem is csoda, hogy utál. Bár én azért próbálkozok felszedni. Ugyanakkor ez tekintve milyen személyiségem van mostanság elég érdekes lehet. Még óvóbácsinak is beálltam, csakhogy a fián keresztül közelebb kerüljek hozzá. S közben észre sem vettem, hogy kezdem édesanyám halálát feldolgozni s tér vissza a régi Jay. Elkezdtem kötődni  fiához, mintha csak bevésődött volna nekem. Jól éreztem magam vele. Már az oviban is legtöbbször vele foglalkoztam. Mindig rávettem, hogy egye meg a kenyér héját s cukrot adtam érte neki, másokra nem fordítottam ennyi energiát. A kis srác is megkedvelt, volt, hogy véletlen „apának” hívott. A legszörnyűbb, hogy engedtem neki, hiszen tudtam min megy keresztül. Én nem hívhattam senkit apának, s azt hiszem emiatt neki próbálom megadni ezt az örömet. Örülnék is ha az apja lehetnék, s mondjuk Katie a feleségem lenne. De mivel utál... valljuk be, ez lehetetlen gondolat. De hát, majd minden eldől, s kiderül mit szánt nekem a sors.... Folyt. Köv. a játéktéren.

× Hát kedves olvasó, köszönöm a figyelmet, remélem nem volt túl unalmas az életemet olvasni, igyekeztem azért...